Reggel óta ordítanak egymással. Hangszerelésileg ez különben abszolút alapértelmezett náluk, a zenét másképp nehéz lenne átbeszélni.
Veszekszenek. Most éppen nem dugnak. Ha dugnak, akkor leginkább csak a nőt lehet hallani. Ez jól elkülöníthető azért. A veszekedésben a fickó az, ami a dugásban a nő. Hogy az élvezet mértékével fordított arányban fokozatosan és készségesen veszíti el a logikus beszédre, illetve az artikulációra való képességét. A katarzis pillanatában már csak egy állatias, ösztön szintű grrroááááára képes, a nőnek viszont olyankor ered meg igazán a nyelve, de azt ezen a ponton már nemigen lehet értelmezni, inkább csak háttéreffektezik a fickónak. Ütni nem ütnek, nem az a meccs lényege. A meccsek fő dramaturgiai íve általában az, hogy kurva-e a nő, meg hogy büdös-e. Aláfestésnek Depeche Mode, az ünnepre való tekintettel ma a Personal Jesus.
A nő különben rózsaillatú. Onnan lehet tudni, hogy elment, hogy csönd lesz, és rózsaillat terjeng a folyosón.
Van itt nektek egy kis meglepetés a fa alá – bezipeltem, tobozba raktam; nincs más dolgotok, mint a képre kattintani, és kicsomagolni. Hát így. Boldog karácsonyt.
Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény, meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.
Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után. Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan. Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.
A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.
Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.
Olvasom, hogy a Cointreau titka a csaknem százötven éves öröksége, meg a borostyánszínű, lekerekített sarkú négyszögletes palack, amely a százötven év alatt szinte semmit nem változott.
A Cointreau máskülönben narancslikőr – onnan ismerheted, hogy az összes valamirevaló múlt század eleji irodalom összes valamirevaló nőcskéje Cointreau-t nyalogatott a kávéházban - kristálytiszta alkoholból készült, narancshéjjal ízesített színtelen citruslikőr. Namost ezt, kérlek, ne úgy képzeld el, hogy az az őrült francia csávó, Edouard Cointreau csak úgy belebaszta a narancshéjat valami szedett-vedett, pancsolt szeszbe 1849-ben, hanem úgy, hogy egyszercsak kiszimmantotta, hogy úgy mondjam, hogy a hagyományos likőrök érezhetően veszítenek a zamatukból, ha sokáig állnak a palackban. Na és erre kifőzte, hogy a likőr, az zsenánt, inkább a tiszta, természtes szőlőszeszt kellene ízesíteni kétféle narancs héjával, úgyismint a Brigarade keserű-, meg a hagyományos narancséval. Hanem azzal még nem érte be, a Brigarade-t szeszbe áztatta, a hagyományosat viszont kiszárította a napon, aztán negyvenszázalékos alkoholhoz csapta, beleszórt még valami titkos fűszereket is, azt’ kész, mehet az egész a pompás üvegbe. Nahát, mondom, így főzte ki, hát aztán lennék én a valamirevaló irodalomban valamirevaló nőcske, nyalogatni napszámba a Cointreau-t.
Másképp ez most csak onnan jutott eszembe, hogy ránktört a karácsony, mink meg szaloncukrot gyártunk rakásra a Tigrissel, aki újabban a Hosszú névre hallgat. Na és abba a szaloncukorba csorgattuk jókedvű, vastag sugárban a jóízű Cointreau-t.
Ja, csak mondom, hogy a recept eredetijét megtalálod itt; játsszál szaloncukrost, rém egyszerű, és remek mulatság. Különben is, statisztikailag bizonyított, hogy ajándékul akár több kilóra is mutatkozik igény már az ember legszűkebb környezetében.
- Figyeltelek, mindig úgy húztad a havat a kocsi tetejéről, hogy a kabátodra söpörted az egészet. – Ó, ez puszta genetika. Tudod, minden szentnek maga felé hajlik a keze.
Vannak nekem ilyen mimikai ráncaim. Hogy kettő elindul az orrtövemtől az állkapocs irányába, aztán a szájnak a két sarkában, jobb meg bal felől, egyszercsak meggondolja magát, elbitangol az alsó ajak teltpuha eresze alá, hogy ott, abban a kis homorúságban húzza meg magát.
Emlékeztek még a hetvenes évekből a Kiváló Áruk Fórumára? Nahát pont ilyenformán.
A tanatológia a görög thanatosz (halál) kifejezésből ered. A tanatológia a halál, a haldoklás, a gyászfeldolgozás tudománya. Az orosz tanatológia inkább a patológia, a biológiai folyamatok vizsgálata, míg a spanyol, illetve amerikai inkább a szociális munka tárgykörébe tartozik; az angolszászoknál, és más nyugati országokban, továbbá itt, minálunk a tanatológia a pszichológia egyik alkalmazott terülétének tekinthető – és akkor mondjuk ezt megfogalmazhattam volna tömörebben úgy is, hogy interdiszciplináris, de ez a szó nem része az aktív készletemnek, úgyhogy ennyit a szárazanyag-tartalomról.
A tanatológiát az Alaine-től tudom. Nem a pszichológus szakmai tudálékoskodásából, hogy a hipofízis lebenyei és hormonjai, vagy hogy a tobozmirigy melatonin-termelése, vagy ilyenek, nem. Hanem a kornisi értelemben vett angyal szemével való látásmódjából, abból. Az Alaine azért még a legnagyobb jóindulattal fogalmazva is általában a poklot járta – egy huszadik századi nő-Faust; két Margitja is volt neki, a Vitányi János, meg a Mészöly Miklós, csak történetileg az Alaine sztorija egy kicsikét mégiscsak más azért, ugye. Részben mert egyszerre volt benne vastagon, úgy értem, a pokolban benne, és látta kívülről az egészet az öntudatnak valami csodálatos, a valósággal szembeni irgalmas nagyvonalúságával, amit aztán ő maga később, közvetlenül a halála előtt felületességnek nevezett.
… becsapódás a hátunk mögött. Becsapódás oldalt. Fogadalmakat tettem magamban: Uramisten, ha van benned irgalom, add, hogy ide essen, és ne a hátsó kocsira. Ha ide esik, lemondok mindenről, teljes életfogytomig aszkézisben fogok élni. /…/ Nagy szorultságomban nem vettem észre, hogyha a halált hívom, nem tehetek fogadalmat az életemre.
Az Alaine, az a fajta író, akiről úgy beszélsz, hogy az Alaine mesélte, hogy. Mert igazából az Alaine nem is ír, hanem mond, bele a diktafonba, magnóba, tollba (nahát ez elég hülyén hangzik azért), amibe; szóval az Alaine ilyen elmondós ember, és szerintem ez lehet a titka, mert az Alaine se nem irodalmiaskodó, se nem pszichologizáló, az Alaine egyszerűen csak Alaine, néha tárgyilagosan, néha kis mosollyal a hangjában, néha beletorokreszelgetve vagy hirteleneszébejutva, szóval az Alaine rettenetesen őszintén és természetesen van.
Az egésznek a kulcsa az Alaine szemléletmódja. Az az elképesztő, ösztönösen életigenlő lelkialkata, amellyel a minden emberi mérték szerint rémisztő dolgokról mesélni képes, hogy azáltal is tanítson.
Bátor, azt hiszem. Nem úgy bátor, hogy nincs benne félelem. Úgy bátor, hogy szembenéz vele. Pedig félelem, az ugye sokféle van. Csak hát belenyugodhatik-e az ember, hogy bár bibliailag a szeretet, gyakorlatilag azonban a félelem győz le mindent?
Bevette magát a Margó az agyába, belekarcolt a maga intenzitásával, nem mint nő, hanem mint az esszenciája, a hatvan kiló húsba sűritett kivonata a nyers parttalanságnak.
Mert parttalan volt a Margó, parttalanok a történetei, kvázi az egész létezése – na nem mintha a mélységet hiányolta volna belöle Lloaf, csak a kapaszkodót, a szilárd talajt a lába alól.
Parttalan volt a Margó a történeteivel, mert folyton mindenféle történeteket mesélt mindenféle emberekről, akik sok pénzt kerestek, de azon a sok pénzen nem volt áldás – tudod, hogy értem -, nézett fel Margó-Pénelopé, és annak a sok szines történetnek a vászna csak nem akart elkészülni, csak szőtte egyre a Margó, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por; szőtte egyre az Ibojt, így pontos jével, mert a nyelvi jelek bonyolult rendszerében egy valóságos Thészeusz volt a Margó, csak nem volt neki Ariadnéja, csak ez az Iboj, pontos jével – hát hívjuk fel – mondta felvillanyozva -, hívjuk fel hájfájvon – lelkesedett a Margó, és úgy képzelte, hogy akkor szépen betárcsázzák a hájfájvba, hogy Iboj, és akkor lesz csatorna, lesz út lélektől lélekig ő, a Margó, meg az Iboj közt, és akkor lehet beszélni, mintha a világon sehol, soha más Ibojok nem lennének, csak ez az egy, az ő, a Margó Ibojja, a Margó áldás nélkül való valakije, a Margó főbérlője, a Margó egy Istene – akinek minek is gyónjon, hát csak nem csinált semmi olyant a Margó -, a Margó smucig német haverei – akikről nem azonnal derült ám ki a smucigság, csak a nyaraláson, a Margó nyaralásán, úgyhogy meg kell azt nézni, kivel áll le az ember -, a Margó egyre dagadó, szines, széles vászna, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por.
Hát, reggel még nem mondtam volna, nem ismertelek. Reggel még nem mondtam volna, mert meg kell azt nézni, kivel áll le az ember. Jösztök velünk, hogy menyünk együtt síelni a Hargitára, ezt kérdezte a Margó dagadó vásznai közül, bele a visszhangos, üres szobába; Odüsszeusz még a járólapot flexelte a konyában, s a könnyű por csak szállt.
