568. nyájas

Kanászost sokszor játszottunk. Hogy a tátikák voltak a kanászok. A színes tátikafejek. Jól lehetett őket szinkronizálni, ja, most, hogy így eszembe jut. Nagy perszonális szabadságuk volt a kanászat mellett, meg szenvedélyes szerelmi életük. Körmönfont verbalitásuk. Saját virágnyelvük, érted. Elég jól tudtak csókolózni. Ha a megfelelő helyen csippentetted össze a virágfejet, egyik is, másik is kitátotta a száját, mintha csak kiakadt volna az állkapcsa, és akkor egymás szájába kapaszkodva, boca da boca csókolóztak, és minálunk fajra, színre, nemre való tekintet nélkül lehetett kanász a nagyszemű tarkabab-disznócsorda mellett mindegyik tátika, mert mit tudtunk mi arról, hogy név szerint nők (didynamia), identitás szerint meg két főbbhímesek.

A birkapásztort, azt lenéztük kicsit, haragudtunk is rá, mert mindig beterelte a birkákat a Rubertitóba, csak úgy úszott, ringatózott a vízen a sok birkaszar, hogy fürödni nemigen volt gusztusa az embernek. Azt, hogy Rubertitó, csak így ismertem, egyívű dallamként. Rubertitó – így mondták az öregek, így ritmizálták a róberti tavat. Iszamos, nyálkás, békalencsés pocsolya volt különben, de a birkaszar, az nagyon fájt mégis.
Amúgy az öreg gyalog járt, ráérősen, motorkerékpár szerintem az egész rokonságában nem volt. Nem is igen volt rá szüksége, nem nagyon szekírozta a nyájat a tónál messzebb, ott meg, a befürösztésen túl elég szamártövis termett nekik,  neki meg elég árnyék a gáton.

"Hol vannak az én báránykáim?" B.H.