[ÚrSus vásárol]
Micsoda?! Mengele Fokhagymás vaj?

Az persze mindjárt gyanús volt, hogy túl sokat használta azt a szót, hogy barátom.
Kis szinesei voltak, a teljesség kedvéért családi és utónevekkel. Jó kis csattanókkal. Mondjuk, ezek a szösszenetei valójában mindig a mások szösszenetei voltak, a családi és utónevű, birtokviszonyba helyezett barátaiéi.
Igaz ugyan, hogy a közvetlen modornak nem volt híján. Meg azzal nyűgözte le folyton a digókat, hogy két nővel fényképeztette magát. Ettől persze amolyan alfahím benyomását keltette. Tetszett neki. Már úgy értem, ez az alfahím státusz. Hogy úgy néznek rá a digók mind, mint a kerekasztal lovagjai Merlinre.
Pinonál ezért például akkora pizzát kapott, hogy a széle egészen az ölébe lógott. Akkor hálája jeléül jótékony leereszkedéssel hátbaveregette Pinot, és felajánlotta neki, hogy lefényképeztetheti magát a két nővel. Pino meg lefényképeztette magát, és egy öröm volt neki, ezt mondta is. Meg hogy jöjjön máskor is. És feltétlenül hozza a két gyönyörű donnát.
Mindjárt másnap eszébe is jutott, és indítványozta, hogy mi lenne, ha benéznének az ő Pino barátjához, és benéztek. És hát Pino, akinek praxisa szerint a kétszer még nem számított gyakoriságnak, jótékony leereszkedéssel, és némileg hűvös udvariassággal üdvözölte, és hát lehetett azt tudni, hogy dacára a donnáknak, this is the end of a beautiful friendship.
Akkor sértődötten visszabuszozott az ötcsillagos szállodai szobájába, magára csapta a fürdószobaajtót, teleborította a kádat habfürdővel, és dacos kappanhangon énekelni kezdte, hogy Ma chi se ne importa.

Ez egy ilyen többismeretlenes egyenlet.
Úgy van ez, hogy van a folyamatos változás, ami egyfelől jó. És akkor figyelek a változásra. És egyszercsak észreveszem, hogy lettek a lábnyomok. Na, azok olyan settenkedőn, lopakodón lettek. Olyan észrevétlenül. Hogy egyszerre ott voltak. És akkor esni kezdett. És a lábnyomok arra úgy megteltek vízzel, megiszamosodtak. És lett belőle sár. Mondom, olyan észrevétlenül.
Meg hogy ez tiszta matematika. Egy ilyen többismeretlenes egyenlet. A lábnyom. Meg a hova tart. Kiderülhetne már.

Az elsőt mindegyik úgy hurcolja magával, akár az elvesztett aranykor egy darabját. Titkos tanítást. Szakrális ereklyét.
Az első úgy ágyazódik beléjük, akár felfúvódott sejtek közé a sejtfolyadék. Borostyánba a törékeny szárnyú, apró legyecskék. Társadalmi struktúrákba az erőforrások.
Az első részük, akár a személyigazolvány, vagy az anyakönyvi kivonat.
Az első mindegyiknél ugyanaz. És mind rejtegeti. A szekrénye mélyén. A fiókban. A belső csendjében.
És mindnek van ez az első, ez a csendben meghúzódó, ez a titkos, ez a rejtőzködő első,  legyen bármekkora macsó is.
Az első ott van benne a foszló kisplédben, a nyálfoltoktól agyonsárgult halacskás párnában, a leszakadt orrú kutyusban van benne az első.
A férfilélek fundamentuma ez az első. Hetedik termének a kulcsa.

Téblábolok itt, hogy hogy írjam meg a buboréknapokat, meg moralizálok (mert énnekem a jókedv, kérem szépen, az igenis morális kérdés), hogy az a nap, amikor nem nevetünk, számunkra elveszett, hogy úgy mondjam, eltűnt, mint a Chamfort; mert arról van szó, ugye, arról van szó, hogy látszódjunk vidámnak, és ebben aztán világnézetileg benne foglaltatik, hogy minden nap legalábbis egy kisdurranás, meg hogy elpattan, mint a buborék, meg hogy élni mennyi. E forradalomban csak ráncainkat veszíthetjük. Cserébe egy egész világot nyerhetünk. Hát. Ehhez tartom magam. Úgyhogy lesz nekünk ehhez egy ilyen kis statisztakai készségünk.

Jonas: Látszódjunk vidámnak!
[La espada y la rosa]

Pedig már mindent mondtam neki. Azt is, hogy klózbuttonklikk.

Miután csaknem kétórányi küszködés árán sikerült 73–76 centis arányban ferdén összeszerelni a duplalapos asztalt úgy, hogy észre sem vettük, csak amikor már szinte a teljes technikai eszköztár rákerült, ellenben a lámpa csak a jobb oldalon fért a polc és a munkalap közé, a balon az istennek se, továbbá a labdapróbát sem állta ki (már tudniillik az asztallap síkja), B. autista halkan megjegyezte, hogy akkor ezúton ismeretlenül is bocsánatot kér a Malom készítőitől, C. autista pedig fogadalmat tettem, hogy soha többé nem ironizálok a svéd tervezői precizitás és a magyar kivitelezői nagyvonalúság ütközőpontján.
Mentségünkre azért felhoznám, hogy a falak mind vertikális, mind horizontális tekintetben némileg eltérnek az általában megszokott kívánalmaktól. Gondolom, annak idején elromolhatott a vízmérték.

Táncoséknak a Katus nevezte el őket. Gondolom, a koreográfia miatt. Ahogy az asszony beszáll a rokiba. A rokkantkocsira mondta mindig a Katus, hogy roki.
Amúgy az asszony törpe. Meg el is hízott csúnyán. De azért dekoltázst szeret viselni legjobban. Csakhát nemigen bír mozogni. Már tudniillik az elhízás okán. Túl nagy teher neki az önsúlyának a cipelése. Na ezért kell a roki.
A roki különben tisztára haszongépjármű, visszapillantó is van rajta, meg gumikürt, amin egyszer alkoholos befolyásoltság alatt megtanítottam valakit kesztyűben dudálni, meg fenyőfás légfrissítő, vagy egy tucat. Plüssállatok felaggatva. Műanyag tárolódobozok. Egy vadonatúj, piros Rossmann bevásárlókosár. Meg jól kihasznált reklámfelület a háttámlán, úgyismint Blaupunkt, Mai Lap, meg 96.4 Roxy. Ilyenek. Hogy amikor az asszony kigurul az utcára, ott van a rokin a teljes világnézete neki.
Na és a férje, az meg olyan albínó-féle. Fehér haj, nagyon vad kék szem. Aztán meg lehet ott még más is. Már úgy értem, a személyiségével. Ilyen titkos színészi ambíciója lehet neki, mert néha kihallatszik az ajtó mögül, ahogy mindenféle vicces rajzfilmhangon beszél. Vagyishogy beszélget. A Miki egér, meg a Maci Laci. Egymással. Merthogy az egész dialógot adja. Hát ilyeneket tud az albínó-féle ember. Máskor meg valami hangutánzó halandzsanyelven beszél, mint a busmanok, és nagyon profin megvannak ezek az effektjei neki, része az aktív kommunikációs eszköztárának. Ez a csettegés, meg perregés, meg hasonlók.
Rendes beszédhangja is van, azt használja a szomszédokkal, jóóó_npt, mindig így köszön, és ezt a jónapotot többnyire csak kikövetkezteti az ember, mert azt, hogy napot, olyan gyorsan és tömören mondja, hogy csak úgy torlódnak a hangzók egymás hegyén-hátán, érteni nemigen lehet. Namost azt, hogy jóóó_npt, mint köszönési formát, napszakfüggetlenül képes alkalmazni, így mondja este 11-kor is, mikor magára csukja a kukatároló ajtaját.
Máskülönben nem élnek rosszul belőle, úgy értem, a szemétbugázásból, mert az asszonynak azért mindig kerül új dekoltázs. Meg olyan zenélő órájuk is csak nekik van szerintem, ami a maga nemében világnézetileg például kifejezetten úttörő dolog, mert hol voltunk még akkor az Uniótól, mikor a Táncosék a déli harangszó helyett már az Örömódára kanalazták a székelyképosztát?

A Tigris is az a totálkáros fajta. Úgy értem, minden, ami robbanómotor. Amúgy motorfetisiszta. A robbanómotorban lehet a férfierő, a hara titka, valami ilyesmire gyanakszom.

Szóval motorja van a Tigrisnek. Namost ez itten a kiindulópont. Hogy a Tigris olyan kecses, nyúlánk fajta. Aztán a karakterére, hogy úgymondjam, a profiljára kellett szabni a motorosruhát.

Valahogy úgy képzeltem, hogy valami szabóember a kis kék köpenyében, centivel a nyakában precízen leméricskéli a Tigrist csuklótól vállig, meg mind a százkilencvennyolc centijét, és majd úgy lesz méretre alakítva az az akaratos bőr – ilyen archaikus elképzeléseket dédelgettem magamban.

Namost, ezen a ponton a fantáziámban és a nagyvonalúságomban kénytelen voltam felfedezni valami kis folyamatossági hiányt.

A Tigris rettentő vicces volt amúgy a fehér-piros bőrruhában, a térdprotektorok miatt pont úgy nézett ki, mint valami óriási ízeltlábú, és úgy mozgott, mint valami birodalmi lépegető a sztarvórszból, meg nagy is volt rá az egész, ezért kellett ugye a profiljára szabatni.

Akkor az Andrea úgy fixírozni kezdte a Tigrist, és jajgatni kezdett. (Az Andrea az, tudniillik, aki a történetben a fixa ideám szerinti valami szabóember [folyamatossági hiány], csak se köpeny, se centi, se precizitás, ellenben műköröm [f.h. f.h… !!!]) Akkor a Tigris megkérdezte, mi a baj, na és az Andrea mondta, hogy, háát, ez olyan határeseten van, meg hogy ja, semmi, csak szokott így jajgatni reflexből, bele a vakvilágba, gondterhelten. Aztán úgy ötödikre talált egy ezüst színű alkoholos filctollat, ami végül fogott is, a műkörmei közé csippentgette a Tigris karján az anyagot, és tízcentinként összefirkálta vele a vadonatúj motorosdzsekit. Hogy akkor itt kiveszünk belőle, ott meg rövidebb lesz, közben meg folyton kérdezgette, hogy: bírod? És a Tigris bírta, mert a Tigris amúgy is az a bírós fajta, az Andrea meg mondta rá, hogy háát, ez olyan határeseten van, és az volt a benyomásom, hogy igazából minden egyes csippentés a határeseten van neki.

Aztán amikor már elég csúnyán összefirkálta bokától nyakig az egész bőrruhás Tigrist, eszébe jutott, hogy esetleg fölteszi a szemüvegét, és föltette, és esztétikailag Gucci volt, de én úgy láttam, nem lett tőle jobb neki.

Mondjuk csodálkoztam, hogy a Tigris nem akarta megpofozni, amiért egyfolytában rángatja rajta a gatyát, és kérdezgeti folyton, hogy: zipzárt, bírod?, és csak úgy ad hoc huzigálja az ezüst strigulákat a Tigris seggének valamelyik partjára. Azért nekem ez olyan határeseten volt.

Ha nem hagyod abba, csinálok egy blogot, és Vattacukor-paródiákat fogok írni.

Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta
csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a
szigorú Criticuson megfeneklik, a túlvilágon töprenkedett.

Jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, felelj most igaz lelkedre: szolid és képességes halandó szellemem folyvást azt kutatja, miért a most, az ezen életünk tudatosul érzékeink szintjén mibennünk. Mi hát az ok? Mivégre élünk?

Criticus, kire Servilis legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki
kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth
smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd
meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos
BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve
könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.

Az érzéki élet titkát firtatni, jó Servilis, mely dőreségre vall, s mely szűklátókörűségre – tekinteted vesd inkább a túlra, s amottan firtasd üdvözülésed bő vizű forrását.

Hát épp ez az, bölcs Criticusom, épp ez az, mely elmémet oly égetőn nyugatalanítja. Az üdvösség. Mert, válaszolj igaz lelkedre: vajon lehetetlen, hogy üdvösség dolgában a tisztelt Szakrális Ügyosztály téved, s épp fordítva gondolkodik? Mert mi hát a Paradicsom?

Criticus, ki lelkének üdvére szerfelett kényes, s idolok tekintetében csökevényesen megátalkodott vala, bosszúsan dörrent ezen szavakra.

Eh, miféle eretnek beszéd ez, Servilis?

Mert mi is hát a Paradicsom, jó Criticus? Avagy nem úgy vagyon-e, hogy mindama tanítások alapján, melyekkel a tisztelt Szakrális Ügyosztály elménket pallérozza, kijelenthetjük, hogy menny, s pokol, eme két szó pusztán evilági tudatunk szintjén értelmezett homályos fogalom?
Nem úgy tanították-e nékünk, hogy létezésünk a halálon túl test, ego, s öntudat nélkül való? S vajon öntudat nélkül mely impressziókat, mely emlékeket rögzíthetnénk, s egy test nélküli valóságban végeredményben hová?
Mert nem úgy vagyon-e, hogy a keresztény pokol forró, a tibeti pokol hideg, s a mezopotámiai poros? S vajon mit tudhatnánk érzelmek, s érzékek híján mindeme dolgokról?
S mindeme dolgok összességében nem sugalmazzák-e néked, jó Criticus, hogy amaz üdvösség, melynek helyét odaát véljük, vagy tagadjuk, melynek elérésén buzgólkodunk, vagy melyet kedélyállapotunk szerint hanyagul sutba vetünk, ideát, s épp mostan történik velünk tetszésünk, s választásunk szerint, ily módon kreálván Mennyé, avagy Pokollá életünket? Mivégre élünk tehát, erre felelj nekem, jó Criticus.

Criticus sötét hallgatásba burkolózott.

Ez tehát – bólintott Servilis – itt a Paradicsom. Mert végeredményben enni-inni-ölelni szentháromságomban, s jámbor egyszerűségemben mégiscsak úgy vélem, végre élünk.
Jó itt nekem, Uram.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,
elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények
között.*

* Mark Twain

- Nyitva van az ablak, basszus, légyszives vegyél már fel valamit!
- Jójó, mindjárt felveszem a tusolópózt.

Meghallgattam egy évadnyi Szíriusz kapitányt, azután meg ezt. Most kicsit jobb nekem.

Ahogy néztem az arcát, egészen olyan volt, mint egy hörcsög. Mintha a két pofazacskója meg lenne tömve. Vagy mintha az akkut gyerekkori mumpsza maradt volna meg neki. Tisztára látszott rajta még a rossz közérzete is. Meg a keze is el volt törve. Meg se mertem kérdezni.
Valami konferenciájuk van, itt, a szomszédban, ezt mondta, meg olyasmit, hogy ezer éve, és hát veled meg mi van, de ezzel erősen megrekedtünk a kérdésfeltevés szintjén, meg a tőszavaknál, hogy telek, ház – ilyesformán -, közben meg nézett, avval a szokásos mélynézéssel, de csak addig jutott vele, hogy úgy keringett hosszan a fűtés, meg a vízvezetékrendszer körül, mint Malacka és Micimackó a havon, mikor menyétre vadásztak.

Nagyon szépen, tagoltan mondta amúgy. Mindennek az alapja a vizesbázis. Annak egy helyen kell lennie. Kicsi fürdőszoba, onnan kell a mosogatócsonkot kivezetni. Mert akkor jól lehet tempírozni a vizesbázist. Mondjuk elég egy hárombordás olajradiátor. És akkor nem fagy be télen. A vizesbázis. Azért kell a kicsi fürdőszoba. A nagy fürdőszoba hülyeség. A tempírozás miatt. Mert mi van, ha el akartok menni. Nem mintha el akarnátok, de esetleg ott lehet a fejetekben, hogy elmenni. Ezt sosem lehet tudni. Na és akkor szétfagynak a csövek. Ha nincs tempírozva. Gáz, az nem jó. Fából meg akár száz köbmétert is eléget az ember a fél tél alatt. A fűtés. A fűtés az alapja mindennek. Mondjuk lehetne cserépkályha. Nekem vaskályhám van, azzal szívok. Kicsi, és állati hamar kihűl. Csak azért mondom. A cserépkályha, az jó, mert az jól tárolja a meleget. Felfűti az egész lakást. Kis tereket amúgy se érdemes csinálni, az hülyeség. Nagy tér legyen. Azt amúgy is könnyebb tempírozni. Vagy, ha nagyon akartok még egy szobát, akkor az a legjobb, ha felesbe rakatjátok. Már a cserépkályhát, természetesen. És akkor ott nincsen fal. Csak akkor körbe kell rakni a cserepet. Úgyhogy, én javaslom a cserépkályhát. Mondom, mindennek az alapja a tempírozás. De gázt ne. A gáz, az gáz – és ezen a ponton egészen kifejezéstelenre dermesztette az arcát.

Nem mertem röhögni. Pedig az is eszembe jutott, amikor Edinburgh-ban tréningeztetett minket. Szépen, tagoltan beszélt a csíről. Hogy az majd jó lesz nekünk, energia, koncentráció, meg minden. A csí az alapja mindennek. Érezd a csít. Koncentrálj az esti előadásra, és közben érezd a csít. Ott van a két tenyered között. Olyan, mint egy labda, gömbölyítsd a csít a tenyeredben. Mi meg gömbölyítettük, láttam magunkat a nagy tükrökben, rettenetesen vicces volt, és amikor összenéztünk az Orosz Robival, hogy csííízz, egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Akkor úgy elképzeltem, hogy ezek itt a konferencián, mind az okosok, gömbölyítik a csít. Behaviorisztikusan, pszichologikusan, meg minden, hogy jó legyen nekik. Ahogy tanították nekik az egyetemen. Csak aztán mégse figyelnek egymásra. Lehet, ez itten épp azért olyan mumpszosképű. Mert suttyomban begyűrte azt a gömbölyű csít a pofazacskójába.

Látván pedig végtelen szomorúságomat, imígyen fordúla énhozzám: na, azt' nem vidámítana-e meg egy kicsit, ha megennénk a macskákat?

Na és akkor megettük őket.

Abszolút geek lettem.
Már a sütőtökös pennéhez előírt fokhagyma is 3G. Basszus.

Hogyhát áshatnának-e egy kisebb árkot a ház háta mögött, azt kérdezte a Jocó.
Árkot – ismételte apa, kicsit bólintott nyomatékul, hogy na mondjad, aztán árkot minek.
És akkor mondta a Jocó. Hogy távbeszélő készüléket akarnak csinálni a Gézával. Hogy fentről, a ház végéből, ami az ő házuk vége, beszélni tudjon a Géza ővele itt a kukoricásban, ami meg a mi házunk vége. Na és hogy a kábelnek kell az árok.
Hogy abba fektetnék bele, tudniillik – a tudniilliket külön kihangsúlyozta a Jocó, akit különben szolíd távolságtartással kezelt mindenki, részint, mert emberi mértékrendszer szerint, akinek a spenótos palacsinta a kedvence, az csakis valami elcseszett földönkívüli lehet, részint, mert olyan hosszú haja volt, mint egy lánynak, és részint, mert úgy is affektált, mint egy lány, na és ez úgy nézett ki, hogy a nevét, azt, hogy Jocó, mindig valahogy úgy mondta, hogy Joccóóó – nemcsak, hogy két cuppogós cével, de ráadásnak mindig valami kényeskedő csodálkozásba lebegtette el a végét a Jocónak, ahogy bemutatkozott. Hát ezért.
Apának azonban nem voltak előítéletei. Ráhagyta a Jocóra, hogy ássanak akkor árkot a Gézával. A kábelnek.
Mikor az árokkal készen lettek, a Géza valami huzalt fektetett bele. Mutatta a Jocó nagy fontoskodva a két májkrémes dobozt a huzal két végén, hogy ez lesz itten, kérlek, a membrán. Nem értettem. Akkor elmagyarázta.
Hogy tudniillik, beleapplikáltunk a Gézával egy-egy kis lemezkét, na és hát, kérlek, a hanghullámok megrezegtetik a lemezkét, a lemezke rezgése rezgésbe hozza a huzalt, a huzal rezgése pedig rezgésbe hozza a másik végén a másik lemezkét, ami az egészet azután visszalakítja hangrezgésekké. Hát így. És amikor a Géza fent belebeszél a májkrémes dobozba, akkor én azt itt lent, kérlek, a másik májkrémes dobozban hallom.
Nemigen hittem el, de a Jocó erősködött, hogy a távbeszélőnek tudniillik működnie kell, elvégre a Géza megmondta, és a Géza, az kérlek fizikát tanul, meg hogy az a Bell is így találta fel a telefont, tanulta a Géza, úgyhogy működnie kell, nna, punktum.
És akkor fölkiabált a Gézának, hogy Géza, kérlek, belebeszélnél a távbeszélő készülékbe? És akkor a Géza, az, kérlek, belebeszélt, és végigsurrogott a Géza beszédje a huzalon, és lent, a Jocó májkrémes dobozában, amiről a Jocó azt állította, hogy membrán, megrezgett, megzsörmölőzött a vékony kis lemez, és ennyi.
Kérdeztem a Jocót, hogy mit mondott a Géza. Mire azt válaszolta, hogy az a benyomásom, kérlek, hogy némileg még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, merthogy csak úgy nagyjából értettem.
Na és azon a ponton a lépcső tetején megjelent a Gizi néni, és elkiáltotta magát jó hangosan, hogy Géééza_Joccóóó – mert persze ő is két cuppogós cével mondta, hogy Jocó -, kész az ebéd! És akkor arra gondoltam, milyen kár, hogy még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, pedig elég lett volna a Gizi néninek kiabálás helyett középhangerővel belebeszélnie a távbeszélő készülékbe, és akkor belemondhatta volna azt is, hogy spenótos palacsinta, mégse röhög rajta az egész utca.