Összekeveredik. Mint whiskey a pezsgővel. A háromdecis műanyagpohárban.
Meg kéne ezt inni, hallod? Kérsz? Nem. Dehát meg kéne ezt inni. Hát igyad. De csúnya vége lesz. Aztán csúnya vége lett. Valahogy mindig.

Akkor énekelte a Zsolti, bele a  műanyagpohárba, a whiskeybe bele, hogy édesanyám, ki a Huszár, ha én nem, és mondta, hogy kibaszták a felvételiről, mert nem értették, ott ült az egész bizottság savanyú pofával, és – hallod, ezeknek még humorérzékük sincs, röhögött a Zsolti, aztán elkezdték nyomni a Tequilát, bele a mikrofonba, és a Zsolti énekelt, aztán meg, hogy: na jó vokálozhatsz, ezt meg a mikrofon mellé mondta, nem is mondta, üvöltötte, és már nem tudtam kiartikulálni azt se, hogy pa-rap-para-rarap-pappa, elfogytak, feltapadtak az errek a szájpadlásomra szárazon, addig tartott a józan ész.

Vagy amikor a Tzafetás részegen a nevemet ordította, meg hogy gyere ide, baszod, van itt egy kis JB, és kilengett az üveg a kezében az akarástól, te vagy a történelem teremőre, a történelmi dialektika maga, tebenned bíztunk elejétől fogva, ezt veled akarom meginni. Aztán megitta, megitatta velem, és valami ködökön át dereng, ahogy állunk ruhástul_cipőstül a fürdőkádban röhögve, a homlokomra nyálaz egy ezrest, és azt mondja, hogy figyelj_figyelj, most azt, hogy… a hetedik te magad légy, és akkor együtt üvöltöttük, hogy evilágon_haütsztanyát_hétszerszüljön_megazanyád, és az összeráncolt homlokomról pörögve hullt alá az ezres.

Reggel hatkor még sötét volt. Hogy hogy kerültünk a Bajcsyra, az kiesett. Kiszakadt a koponyacsont mögül, lehullott a homlokomról a pénzzel együtt. Beleájultam.
Idegen helyen ébredni. Idegen ágyban. Részeg idegenek erjedt párájára.  Idegen szobából kitántorogni. Hogy hol a Béla.
Egy kis lyuk volt  a konyha. Egy szál villanykörtés. Hokedlis-sámlis. Áporodott bagószagos. Tizenhat éves lányok meséltek egymásnak az abortuszaikról. Menni innen. Menni. Most.

Hogy hol vagyok. Meg hol a Béla. Akkor mondták. Ott állt a Béla a tükör előtt szomorúan. Hogy ő a Gömbölyűhomlokút… Aztán feltett a metróra. Apa télikabátjában. Még jó, hogy a nagy sállal el lehetett takarni azt a foltot.
Azzal vége lett. Elég lett, olyan elémelyedősen. Aztán csend.
Aztán most meg megtelt az a csend. Észrevétlenül, de olyan szépen telt meg.

Hát, szervusz, te utolsó hány év.
Hát, szervusz, te utolsó lányév.

- Mostmár kezdek féltékeny lenni.
- Hülyéskedsz?
- Nem. Komolyan beszélek.
- Hülyéskedsz.
- Mondom, hogy nem. Tényleg kezdek féltékeny lenni.
- A macskára?
- Igen, a macskára. Kiszámoltam, hogy az egytételben a macskának  adott puszik száma több, mint amennyit én egy hét alatt kapok.
- Jójó, de a macskával nem szoktam csókolózni.
- Ja. Ez eszembe sem jutott, bocs.

Hó nem esett, de a Mátrában ma beindult a síszezon. A húgyagyúaknak köszönhetően Mátraszentistvánon 50 centis a hó.

Hó nem esett, de a Mátrában ma beindult a síszezon. A hóágyúknak köszönhetően Mátraszentistvánon 50 centis a hó. [t-zones]

Neeem, ez nem perspektívatorzulás… bm!

A fa alatt pedig – hogy stílusos legyek -, ez itt a present.

Fotó: Shorpy

Van ez a pasi, aki fenyőfát árul.
Ródolt különben, még fiatalabb korában, ezt akkor mesélte, mikor néhány éve segített hazahozni a fát, és behívtam egy kávéra. Hogy a ródolás, az fasza volt, mondta, dehát az anyja beteg lett, aztán valahogy nem volt szíve magára hagyni, akkor találta ki a fenyőbizniszt. Hogy abból majd eltartja, meg kezelteti is az anyját. Nyáron dinnye, télen meg fenyőfa. Merthogy itt ez a frankó kis placc a sarkon, a patika mellett, érted, csak kibaszod a bal indexet, vagy az elakadásjelzőt menet közben, a többiek meg kapják be, tisztára meg bírnak hülyülni ilyenkor az emberek, na, mondta, hát ez így működik, és hogy ez már csak rosszabb lehet, puska kellett volna, meg molotov, nade mindegy. Úgy három nappal karácsony előtt jönnek a nagy bazi bömösökkel, azt' lerabolják teljesen, szinte nem marad semmi, csak a silánya. Szóval megéri, na, legalábbis bejött a számítása neki. Azért persze hiányzik a ródolás. Meg az ökörködés. Hogy az milyen egy bohém élet volt, na mindegy. De a kávé, az milyen jól esik neki, átfagyott egészen.

Amúgy megszaladhatott neki az üzlet, mert tavaly már csak az árut hozta, olyankor lehetett csak látni, máskülönben alkalmazottai lettek neki. Azoktól vettük a dinnyét nyáron. Odajártunk minden nap, arra a kis placcra dinnyéért, ÚrSus meg én. Az volt a rendszer, hogy kiválasztottunk egyet, kettévágattuk, és felesbe fizettük. Minden nap.
Mondjuk ugyanezt kipróbálhatnánk fenyővel is.

Nyilvántartásba veszlek, és bevallak.
Te vagy az én immateriális jószágom.*

* Az adóalanyiság időszaka alatt megszerzett immateriális jószág, tárgyi eszköz alapján az adózó az adóalanyiság megszűnése után a társasági adó-alapjánál az értékcsökkenési leírást a más által kibocsátott bizonylaton feltűntetett bekerülési értékre vetítve állapítja meg.
[2002. évi XLIII. törvény az egyszerűsített vállakozói adóról 19.§ (4)]

Amit írtam a képeslapról.
És akkor az imént ezt kaptam.
Potyog a könnyem, mint a záporeső. A lélek mindent tud.
Köszönöm.

Darálja a telefonba szünet nélkül, hogy de most aztán tényleg nem.
Mert én huszonnegyedikén is dolgozom, aztán akkor meg már nem is jár semmi, hát mér kell énnekem mindig valakinek a nyakára csimpaszkodnom – mer kell, ugye, az van, hogy kell. Hát csimpaszkodjon végre az én nyakamra valaki, bonyolítjátok itt.
Mondom neki, hogy hát legyünk ketten akkor, én látom benned a forradalmárt, anya, mindig is láttam benned, ahogy ottan fulladozik kifejeződésének heroikus csúcsán, mint a betlehemi csillag a keleti égbolton, míg aláhull végül kénytelen – fénytelen. Mondanék úgyis valamit, valami csöndeset, valami szomorút, valami csak miránk tartozót.

Jó, persze ezt nem mondom, csak halkan sóvárgom.
Egyszer megtehetnénk, egyszer tényleg.

Volt az a karácsony nyolc évvel ezelőtt, amikor apa hirtelen magunkra hagyott bennünket.
Lett a dermedtség, ahogy ittmaradtunk. Lett a csönd, a sírás a Begnini-filmen, a kanapén kucorgás. Négy csillagszóró lett meggyújtva. Négy gyertya. Négy angyal. Négy égtáj.
Szelídség volt. Komoly, könnytelen elfogadás. Három meleg test szuszogott két matracon, bele a szájlent nájtba elevenen, bele a csöndbe.

Anyuka, én összegyűröm, lenyelem most ezt a buta konformizmusodat, mint egy darab papírfecnit, én felgyújtom a négy sarkát, csak kérlek, kérlek, hallgasssuk együtt a szelet. Legyél az én hősöm. Egyszer megtehetnénk. Egyszer tényleg.

- Jól van, jöhetnek a hangfalak.
- Nem jönnek a hangfalak. Túl nagyok. Meg különben is, te esztétikusan akarod elhelyezni őket, én meg, hogy jól szóljanak.
- Dehát csak nem akarod kibaszni a nappali közepére?
- Nem. Sarokra kéne.
- Sarokra?! Dehát nincs szabad sarok! Az összes sarok tele van valamivel. De én olyan jól kitaláltam, hogy pont elfér a kanapé mellett, a falnál. Csak… pakolhatok rá?
- Persze. Azt teszel rá, amit akarsz.
- Jó, de azt a bordót – ezért most utálni fogsz -, szóval le is takarhatom azzal a bordóval?
- Le is.
- Jó, de rendesen a falra kell állítani…
- Most komolyan a falra akarod tolni?
- … ha befordítjuk, olyan sok helyet foglal…
- A falra akarod tolni?
- Háát… hogy szögben legyen…
- Nééémethkriszta, baszki, házat fogunk építeni szabálytalan falakkal. Leülünk és megtervezzük előre, hol legyenek a sarkok, hogy akarod elrámolni a bútorokat. Építek neked külön sarkokat, megígérem, csak hogy jó legyen neked.
- Jójó, hat-, meg nyolcszögletű szobák legyenek, haha.
- Úgyúgy. Szóval akkor nem jönnek a hangfalak.
- De most miért?
- Mert kell, hogy legyen a kettő között legalább néhány méter. Te meg a falra akarod tolni őket.
- Baszki, tudom, hogy egy megveszekedett autista vagyok, de komolyan kinézed belőlem, hogy össze akarom tolni a két hangfalat???
- Hát. Hogy szögben legyenek, haha.

Beja, én éreztem a szájszagod, Beja, egyszerre bukott elő a tehetségeddel, úgy bukott kifele a szájadon, Beja, és eszembe jutott, hogy énnekem mostan még saját szájszagom sincsen, csak hialuronsavam, meg az is a másé, beazonosíthatatlanul steril vagyok, sajátszájszagtalan talán, is, meg se igen, Beja, hát én tizenöt éve nézem leslankult lankáidat, olyan leány vagy, Beja, olyan könnyű, tavaszi alak vagy tizenöt éve, kárákter vagy, Beja, hátad mögött ülve bodor bugyraid melltartód gumija nyomán, leány vagy, na, tizenöt éve nézem, hogy vagy viselős ezzel a kicsit megfonnyadt gyermekarccal, Beja, csöpp térdszoknyád felett, hát van-e teneked közös asszonysorsod a halvány ráncok mögött, folyt-e ruganyos, húsos combodon végig melegen fröccsenve az egyszeri gyerek, akit nem akartál, feszesszép süldőtested, Beja, s kaján maszkod eldobnád-e egyszer, lennél-e asszony, Beja, lehetnél-e, adnál-e új fogalmat mesterségbéli, steril, szagtalan szánkba, szép maszk Beja, hol csak naivát s primadonnát vajúdik a deszka, hol színház az egész. Hol nem.

Egész délután az a problémakör foglakoztatta, hogyan tudná eltávolítani a kenyérből a dagasztólapátot a kicsiny piszkafa segítségével. Estére megvilágosodott.
Zöld kandeláberemre, s pfinánckardomra esküszöm, nagymértékben elégedett vagyok a sorsommal.

Amikor a Tigris először említette, elég hülyén néztem rá. Mert egyszercsak így fordult hozzám: kipróbáljuk az estélyit, jó?
Namost énbennem, az én csavaros női rafinériám mentén haladva, fel sem merült, hogy a Tigris valójában az STi-ről beszél – ez csak később derült ki -, és azt mondanám, hogy ebben a pillanatban a nemek közti áthidalhatatlan szakadék nyilvánult meg a Tigrisnek abban az árnyalatnyi kis választékosságában, ami különbséget tesz estélyi és STi közt.
A férfiörömből akarnék mutatni valami csekélyke szeletet, abból az ellágyulásból, ami az STi műszerfalának szól, abból az elködült tekintetű, gyöngéd vonzalomból valamicskét, ami férfi és kocsi között szövődik kizárólagosan, amit nő meg nem érthet semmiképp.
Abból az izgalomból, ahogy megízlelik, megérzik egyszerre egymást: a férfi a gép doromboló engedelmességét, felbődülő erejét, s a gép a férfi akaratát maga felett, ahogy az omega-kanyarban visszaveszi egy leheletnyit a lábát a gázról, aztán finoman odalép megint, kilengeti, megcsúsztatja a farát az STi-nek, az meg engedi neki, a férfinak, kecsesen lódul egyet balra, aztán a drift után szinte magától irányba áll. Akkor megbrummogtatja kicsit, fröccsen a sárga sár, fölötte libe-libe-libegős a járása az Imprezának, a lámpák meg szűrőzve vannak ottan a kamerában, mint egy giccsfotón, képzeld csak el, ahogy ott roppantul röppen a járgány, rázza az a háromszáz lóerő irgalmatlanul.
Na és amikor kiszáll, akkor fénylik a szeme, a gép halkan mormol, cicáskodik még búcsúzóul neki, a fékpofák meg csak fújtatnak, tajtékzanak sűrű párába fúlva, neki meg – mondom – fénylik a szeme, érzelem szinte nincs is az arcán, csak, hogy fúúú, ennyit nyökög, és abban benne van a férfiszerelem.

Eddig savas voltam.
Most meg flúgos.

Most egy kicsit benézhetsz a szekrényem mélyére, hogy meglesd a karácsonyi
meglepetést, de ha bárki kérdez, cssssssst, te nem tudsz semmiről.

[az eredeti itt]

- Képzeld, én egy nagy csokor sárga rózsát kaptam a Mikulástól.
- Aha. Milyen tapintatos tőle, hogy burkoltan prezentálta a virgácsot.

A feketéhez két deci szódát kért.
Szódát? X. a tenyerébe kaccantott. Tapintat volt ez X. részéről, hogy a tenyerébe, de.
Lloaf hűvösen ránézett.
Szódát. És még hogy: hol van teneked olyan retrónosztalgiád. Meg hogy: teneked még a karmos toháshéj a seggeden. Mit tudsz te arról, mikor a patron sziszegve ereszti ki dühét a nehéz, sárga fémtestbe, hogy a nehéz, sárga fémtestben hogyan korran és morran, mozdul nehézkesen a víz, akár a gyomorban, mikor túlteng benn a sav. Hát arról, mikor a patront kiveri a hideg ideg, s a dérre körömmel karmolsz kecses, kacskaringós esseket, tudsz-e valamit. Vagy nyelvbegyeddel érintetted-e a fehér derű, szürke fémet, s tépte-e nyelved bőrét sikoltva az a fagy, vártad-e titkos izgalommal, mikor ereszt.
Nahát. Szódát.

Ma egyszercsak eszembe jutott.
Az illatról jutott eszembe, ahogy ott a Vörösmarty téren, a tömegben, odakúszott az orromba.

Ősszel jöttek, és csak egy hétig maradtak.
A cirkuszos lány a mi osztályunkba került. Nagyon szép lány volt különben, a Horváth Jancsi, meg a Nagy Tomi is halálosan beleszerettek, de a cirkuszos lány nem nagyon foglalkozott a fiúkkal. Igazából senkivel se nagyon foglalkozott, az osztályba is csak úgy tessék-lássék járt, meg amúgy is idősebb volt, talán tizenegy, mintha később mondta volna.
Hogy nem feleltették soha, azt irigyeltük nagyon.
Meg hogy cirkuszos lány. Volt körülötte valami gyökértelenség, valami vállvonogatós hányavetiség, hogy őt ugyan számon ne kérje senki. Meg valami titkos. Nem lehetett azt tudni, csak volt az a titkos valami, na az csak úgy sugárzott a pórusaiból.

És akkor pénteken egyszercsak azt mondta nekem: gyere el holnap este, nem kell fizetned, beviszlek hátul. Ezt mondta. Meg hogy: eljössz?
Persze elmentem.
És akkor egyszerre ott ücsörögtem a padon, és a porondmester egyre csak harsogta, hogy ééésss_mosst, kedves_közönség, mossst_igazi-világssszenzáció_következik, és manézsban ott állt a cirkuszos lány egészen pőrén, valami flitteres, könnyű muszlincsodában, mint valami hastáncosnő, és a karcsú, törékeny testén egy irdatlan nagy kígyó tekergett.
Olyan éterien szép volt azzal a rettentő kígyóval, hogy attól énnekem ottan dideregni kellett, de nagyon. Szinte meg kellett bénulni az agynak teljesen, hogy csak egy ilyen állóképre futotta, ahogy ott áll a cirkuszos lány a fűrészporon mezítláb, azzal a dermesztően hideg kígyóval a nyakában; mantráztam magamban csöndesen, hogy jajistenemcsakidenehozza, jajistenemcsakidenehozza.
Később, amikor magamhoz tértem, ott kuporgott mellettem. A kígyót, azt nem hozta oda. De azért így is csak lopva, oldalról mertem rásandítani, mintha attól félnék, hogy megvakulok az arccsontján finoman elterített csillámportól, vagy a fényes szemhéjpúderétől. Úgy emlékszem, ragyogott az egész, fénylett, mint valami angyal, vagy jelenés, vagy tudomisén.
A könnyű gyerekhajak lassan, játszódva lebbentek a tarkója alatt, akárha maga Mucha komponálta volna képbe az egész leányfejet. És valami jószagú volt rajta, valami ismeretlen, valami hűvös illat. Emlékszem, azt gondoltam, biztos a kígyó. Hogy a kígyótól ilyen jószagú. És beleborzongtam, ahogy a finom, jószagú, meleg bőrére néztem és eszembe jutott.

A cirkuszos lány meg csak mosolygott a manézs felé, fölfénylett a mosolya egészen, és akkor az a titkos valami csak úgy ömlött-sugárzott a pórusaiból.

A hamari természetről pedig csak annyit, hogy – idő- és arányérzék híján – én már tegnap este kitettem a csizmát az ablakba.

Hogy hát – azt mondja -, lehet, hogy lesz vele egy kis gond.
Na.
Hogy reggel lement a Telekire sakkozni. Mert szokása neki. És hogy a hideg úgy kiszívta, meg is éhezett. Na és hát beugrott a piacra. És annyira megkívánta a kolbászt. A sült kolbászt. Na, hogy a kolbász, hát bocs.
És akkor úgy éreztem is rajta azt a kolbászt kicsit, láttam, ahogy roppan meg fröccsen a foga alatt, a szájából ki, úgy elirigyeltem azt a kolbászt, meg a piacot, meg a sakkot, meg az egész kisnyugdíjas tempót, hogy ez reggel felkel, azt' lemegy, ez képes azért felkelni.
És nem tudta elmondani elsőre, nekifutott, megriadt egy szótól, vagy lehet, a kolbász állt keresztbe a szájában, az állta útját a szavaknak.
És nem tudta elmondani másodjára, nekifutott, megriadt megint, talán eszébe is jutott a kolbász, meg hogy fokhagymaszagú a szája miatta, és nem tudja elmondani megint, pedig nagyon igyekezett, főleg a kolbász miatt, hát bocs.
Igazából majdnem sose tudja elmondani elsőre.
Igazából sokszor másodjára sem.
Meg kopaszodik is kicsit. És az utóbbi időben pocakot is eresztett. Alig észrevehetőt. De eresztett azért. Talán a kolbász az oka. Vagy a sakk.

Este meg bemegy, azt' Othellót játszik.

- A továbbiakra nézve mondom, hogy légyszives, ne engedd be őket.
- A szárnyas-farkasokat?
- Aha. Ne engedj be koboldokat, meg mindenféle manókat abba a térbe, ahol én vagyok, jó?
- Miért, mi a baj velük?
- Az, hogy be vannak engedve.

Meg még az aurám is elromlott. Úgy leslankult, vagy mi.
Szűk. Szűköl. Szűk ól. Ott benn, a szűkségemben meg aztán vad is vagyok. Benn a farkas. Mindennapi monomániánkat add meg nekünk ma.
Az elmúlatott napok tekintetében máskülönben leginkább a lábasfejűek osztályába tartozom. Már ha osztályoznom kell magam. Igen, fejlett az idegrendszerem. Szinte csupa ideg vagyok. Száz gombóc, egy sorba'. Idegalapon és konyhanyelven. És nem, nem mennek a gyomromba. Torkosak.
De kinn a bárány azért. Kinn a kezes lábas.