Aztán egyszer nekidurálták magukat.
Addig csak a be-benézegettek a kávézóba, virtuális mítingpont, kétdés kávéval, hírekkel, jó reggelt-jó reggelt, megint hétfő. Ismerkedtek a világító ablakban óvatosan, mint a macskák.
Lloafban kezdett feszengeni először, hogy avatatlanul és ismeretlenül, de meg kellene nézni.
Jójó, mondta, így azért mégiscsak olyan, mint a gyerekkorom fantasztikus irodalmából fennmaradt szórványemlékek a virtualitásról. Legyen valóságélményünk, prezentációs központ, szomjazom rá, a kétdés kávékat értékelem, de.
Inkognitóban mentek, mint a betévedő turisták, mit ír az útikönyv, melyik lehet a csókos asztal?
Meg kell attól dermedni, mondta Lloaf, meg kell dermedni, hogy rajongásom tárgya, aki alany máskülönben, bármikor besétálhat, és leülhet velem szemben. Besétál, és leül. És még csak nem is tudom, hogy ő az.
Ültek a szívószálban szörcsenő limonádé mögött, a Wall of Fame alatt, titkosügynökök, nyak behúz, tekintet cikáz.
Ó, nyögte Lloaf, a mentálfotóm, bár itt lehetne egyszer nekem is. Szögre tűzve, szinoptikusan, főbb irányvonalaimat megragadva. Wall of Fame, és csak szürcsölte a hűvös limonádét.
Aznap este megírták. Közös ülés 1 képben.
This is the beginning of the beautiful friendshiep.
És ezzel nincs vége.