Itt van például a Gruppenführer, magunk közt csak Gruppesz. Tudnod kell róla, hogy olyan, mint maga Zorro, szívdöglesztő, és három elegáns vágással elintéz, ha hülyeségeket beszélsz. Tömör, csattanós, akár egy aforizma, száraz, és fanyar, jellegzetesen markáns savakkal, mint a Soproni Kékfrankos.
Namost, amikor a Gruppesz bejelenti a vizitet, a Snájdig két napig úgy nyalja a lakást, mint a kisangyal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Snájdig egy trehány, csak olyan férfivirtus szerint él, ornamentikájához hozzátartozik egyfajta hanyag elegancia, világfias nagyvonalúság. Valahogy úgy, hogy nála a padlóról is lehet enni – egy-két tálcát legalábbis mindig tart elfekvőben a földön, közvetlenül a levedlett atlétatrikók, meg a szennyes zoknik társaságában -, már ha átverekszed magad a szűk előszoba diszkrét homályában szanaszét heverő edzőcipőkön.
Akkor a Gruppesz telefonál, diszponálja a vizitet, előrejelzi magát, mint meteorológus a vihart, na és a Snájdig élére állítja olyankor a szakramentumot is, és ez ritka, és rendkívüli, ez a fajta tiszteletadás az ember testvérének, én legalábbis annak látom.

A Gruppenführer különben bejelentkezésben is példásan lényegretörő, valahogy így:
- Budapesten leszel a hétvégén, aranyom?
- Igen. Miért, jössz?
- Jövök. Na csak ennyit akartam. Szevasz.
Mondjuk perc alapú számlázás esetén a Gruppesz financiálisan gallyra vágná bármelyik mobilszolgáltatót, és mi ez, kérem, ha nem tehetség?
Az antréja máskülönben kotta szerint felépített, valóságos irodalmi toposzokkal dolgozik.
- Látom, takarítottál. Jól van, büszke vagyok rád. Azért a tévét is letörölhetted volna, csupa por, baszki.
Aztán benéz a szekrénybe.
- Mi van, te megőrültél? Vasalsz, vagy mi? Mióta van a szekrényedben ilyen példás rend? Tisztára, mint a katonaság.
A vége mindig az ágynemű.
- Te mikor cseréltél utoljára ágyneműt? Nem mondod, hogy ez még az, amit én húztam föl?! Hogy lehetsz ilyen igénytelen, bazmeg?
És akkor a Snájdig mindig megpróbálja megmagyarázni a férfilogikát, a Gruppesz meg közli, hogy végeredményben azért elégedett, különben meg majd ő kisikálja a fürdőszobát, meg ami még szerinte trágya. Hát, valahogy így zajlik.
Mostanában azért megenyhült. Érzelmi dolgokban korábban konzekvensen elutasító volt; ha valaki megkérdezte, lesz-e lakodalom, mogorván vágta oda, hogy nem. Utoljára viszont azt válaszolta:
- Na, tudod, ki fog berúgni az én pénzemen?!

Na és, ezt az egészet most azért meséltem el, mert felhívott, a szokásos tőmondatokban bejelentkezett, és én azóta röpködök örömömben, és ezt az örömöt akartam megosztani veled, hogy milyen jó lesz nekem, hazajön a Gruppesz Bécsből.
Biztos teszünk nagy gasztronómia sétákat a Daubnerbe, leteszteljük, hogy tarja-e még a minőségét a fagylalt, meg ácsorgunk a Bécsi úton az olasz bolt kirakata előtt, és megint meg akarunk venni minden fűszert és minden bort, és persze zárva lesz. És beszélgetünk okosságokat érett felnőttek módjára, és megint lesz öt-hat ironikus mondata erre az országra, meg a férfiakra, meg a butaságaimra, és ettől mindig magamhoz térek, egyensúlyba kerülök, hogy van nekem a Gruppesz, ez a kompakt, belevaló csaj, és hogy ez mennyire jó.

- … jó, jó, tudom, ha nem ismernél, erre a dumára most azt mondhatnád, milyen egy nagyképű alak vagyok…
- De ismerlek. Pökhendikeppel indulsz.

Még valami. Tárcában – ezt akkor most szögezzük is le – Szép Ernő a legnagyobb.
Pompásan el tudok képzelni egy ropogós ötvenezrest a képmásával.

Azt, hogy kérem, még halkan mondta, macskásan dorombolta, édes volt, dehát ilyenkor korosztályilag olyanok, mint a cukor.
Arra a dorombolásra az apja odaadta szótlanul, akkor előbb elmélázott felette, aztán hirtelen összegyűrte, ezen persze az egész sor röhögött, a közóhajnak ezen a spontán megnyilatkozásán, ahogy a sárga csekket egy mozdulattal formálta tökéletes geometriává.
Apa zavartan kikapta a kezéből, többé-kevésbé kisimogatta, nem szidott, nem is nézett, csak teregetett némán, ácsorgott rendületlen zavarban, perfekt pedagógiai impotenciával.
A gyerek rákezdett. Pianóból indított, professzionális dramaturgiai ívet járt be – kérem azt, most kérem-, a bárgyú akciófilmek és latin szappanoperák szinkrontechnikai szerénységével és eszköztelenségével dolgozott; torokból nyomta, és kisszámú verbális panellel kombinált, elkerülendő a félreértéseket.
Az összetöröm, az, kérem szépen, el volt játszva, meg volt jelenítve ottan színészileg, apa pedig egy szó nélkül tűnt el Hudini zakójának zsebében, egyszerűen megszűnt létezni, mint objektum, az emberi tényezőt meg visszamenőleg se, ha kérhetem.
Namost, amikor orkesztikailag az allegro affettuoso-t felváltotta a dinamikus, egészségyügyi határértéket meghaladó agitato, már a postáskisasszony is kiszólt türelmét vesztve, hogy nem lehetne-e halkabban, de sajnos nem lehetett. Na akkor segítőkészen tettem egy tétova kísérletet, valami kis krisztusi szeretet dicső glóriáját magamra öltve nyújtottam a csöpp fúria felé egy szórólapot, tessék, ezt összetörheted, és kidobhatod a szemetesbe.
A gyereket nem hatotta meg, erős tenyeressel lecsapta, ádázul rámnézett, és vonyítani kezdett, de én azt kérem, most kéééééérem aazt, összetöröm és kidobom a szemetesbe aazt, akaroooom, én meg csöndesen fohászkodtam apához, hogy szólalj már meg bazmeg, de nem szólalt meg. A papírlapot azért fölvette a földről, a gyereket is fölkapta, hátha attól megszelidül, de az csak örjöngött, a tű megakadt az összetörömnél, a feje betorzult egészen, mit mondjak, infernális kis dög volt.
Hát ebben a formájában korosztályilag sem tudott cukor lenni, de nagyon nem, a természet jól elbánt vele.
Apa meg – láttam rajta – mit nem adott volna egy néma gyerekért, akinek az anyja se érti a szavát.

- Kajakozni ment a barátaival a Bodogra, és most hívott, hogy Sárospatakon vannak.
- Tényleg? A Gábor is kajaktúrára megy, csak ő aaa… nem, ahol a part szakad, hanem… hova is? Ja, a Szigetközbe.

Én, kérem, a Franz Kafka modern Pygmalionja vagyok, hogy úgymondjam, a liezonja, mésalliance-a, korra és nemre valló tekintettel. Bejárok a mobilpercgyárba perceket gyártani, és akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy tetszés szerint mozdítható, strukturálható időket csinálok. Nem, kérem, itten sokkal többről van szó, itten inkább megáll az idő, mint sem, ezt kéne elkönyvelni valahogy.
Most persze nem érti, pedig nincs itt semmiféle trükközés, a csinált percekért minőségileg Ön, vagy bárki más szavatol. Énnekem, mint mondtam, ahhoz semmi közöm, én csak úgy hallgatólagosan vagyok, percipiálólag, hogy úgymondjam, és ez az Ön szempontjából annyit tesz, hogy Önnek mobilpercei meg vannak számlálva.
A csinovnyiknak hála.

Lopott mondatokból fröccsentek pocsolyát.

A negyedik kicsi fényfolt a sötét folyosó végén.
Már az olajjegyeket ügyesen kiírta. Meg az ebédpénzt is elvehette, koppanva leszámolta a cédulákat a pultra, s tolta át a szűk pénztárablakon. Hétfő, kedd, szerda, az átírótömbbe meg – a fedelére kék tintával, folyóírással az volt jegyezve: "Ebéd" – bevéste nagy nyomtatottal a Géringer alá, hogy H-K-Sz-CS-P, s mögé, hogy 2, azaz hogy két fő. A bordó Parker tollat szerette, meg a lapos, kerek tintaradírt, szaglászta egyre a halvány hússzínű gumit, tologatta az asztali naptár lapján, azokat a grafittól, tintától elszürkült kukackákat meg a tenyerébe gyűjtögette.
- Kicsikém, hozol-e nekem egy kávét?
Akkor átment, végig az üres folyosón, benyitott, belépett abba a negyedik kicsi fényfoltba, amelyben mindig finoman megült a kávészag.
- Csókolom, az Emi néni kávéjáért jöttem – tétován megállt.
- Na gyere, főzünk egyet.
Marika néni nagy volt, és puha, és mindig mosolygott, és hatalmas, barna dzsörzészoknyát hordott, és a dzsörzészoknya akkora volt, hogy a fűrészbakra terítve tökéletes sátrat lehetett volna csinálni belőle.
Marika néni volt máskülönben a téesz-atyaúristen, a hegyes bajszú elnök úr helytartója, meg a földi örömök Madame-ja egyszemélyben, budoárja az ablaktalan irattár, a plafonig érő polcokkal.
A budoárban a nehéz, dohos papírszag, meg valami kis fanyar tintaillat elé kúszott be a babkávé nyers aromája, ahogy a daráló tetejét Marika néni lepattintotta, s belekanalazta, majd kövérkés ujjaival az utolsó pernyéig kíméletlenül belekotorászta a kávédarát a csőrös alumínium-főzőbe.
- Lyukasztgathatok addig?
- Lyukasztgathatsz hát – a kezébe adta a nehéz papírlyukasztót, és valami papírt, ő meg bámulta, hogy szalad tele a lyukasztó öblös gyomra szabályos kis korongokkal.
- Marika néni, ezeket megkaphatom? Konfettinek.
- Meg. Keresek neki valami zacskót.
Aztán ott, a kávőgőztöl megnehezült levegőben a kopott aranyozású, könnyű kiskanálra kockacukrot helyezett Marika néni, belemártotta a sűrű párát lihegő feketébe. Odanyújtotta.
- Na. Ez pedig a tied. De ezt nem mondjuk el senkinek.
Csippentett a bal szemével.

A: Dehát mi történt a lábaddal?
N: Esztergomban voltunk kirándulni...
A: Esztergomban? Nem is mondtad.
N: Dehogynem, pont akkor beszéltünk telefonon, és mondtam, hogy megyünk kirándulni.
A: Nem beszéltünk.
N: Dehogynem. Két nappal azután, hogy hazajöttem tőled. Felhívtál, hogy…
A: Nem hívtalak. Vagy legalábbis nem emlékszem.
N: Pedig hívtál. Akkor mondtam, hogy megyünk a csoporttal Esztergomba. Csodálkoztál.
A: Akkor biztos nem hittem el.

Így beszélgetnek, anyám, és nagyanyám. Néha nehéz eldönteni, pontosan ki is spanoskodik Herr Alzheimerrel.

Mondjuk az szöget ütött a fejembe, hogy van az, hogy a hajszálak a fürdőkád alján mindig hatost rajzolnak. És hogy ez jó. Vénuszokat dobálok, ez szép.
Namost, ez gondolatilag úgy van felépítve, hogy a hatos szám bolygómegfelelője a számmisztika, és a Tarot spirituális törvényei szerint, a Vénusz. És akkor itt halkan megjegyezném az ezotériának azt az árnyalt, a valóságtól történő elrugaszkodásra való hajlamát, hogy máskülönben csillagászatilag a Vénusz a Naptól számított második bolygó. Hogy mégis milyen módszerrel jutunk el a kettestől a hatosig, az valószínűleg pusztán matematikai megátalkodottság kérdése.

Amúgy ez a hajas dolog egyáltalában köszönőviszonyban sincs a szépséggel, amit ugye, általánosságban véve, megint csak a Vénusz aspektusából szokás megközelíteni. Arról már nem is beszélve, hogy a hajam szögegyenes.

Formailag mindenekelőtt a tárcát favorizálom – legyen szó írásról, vagy pénzről. Valami kis költészet általában azért csak van benne.

Nem kötelező, és nyomatékul még a mutatóujját is feltette, de erősen ajánlott. Schermann tanár úr akkor megtáncoltatta a füleit – ennek csodájára járt az egész iskola, ahogy idegállapota szerint megfeszítette a fejbőrt a tarkóján, na és olyankor táncoltak a fülei.
Schermann tanár úr máskülönben, mint a vaj, és ha ő azt mondja, erősen ajánlott, abból dolgozat lesz, aminek mindig az a felvezetése, hogy mennyivel szívesebben ülne otthon a családi asztalnál, a Gizi néni spenótos palacsintát süt ebédre [na azon fújjoltak eleget], dehát ő most itten az életre neveli az ifjúságot, nem nekem, az életnek tanulsz, kisfiam.
A filmet aztán nem hozták meg. Kocsival jött volna, állítólag egyenesen Budapestről, dehát végül nem ért oda.
Álldogáltak a kicsi eresz alatt, előbb még a kora nyárban, vártak. Az persze gyanús volt, hogy csak négyen vannak, a Schermann tanár úr se érkezett meg, nyilván a spenótos palacsintájával bíbelődik, ezen röhögtek. A Lippai és a Zoltacsilla meg egymással évődtek – ebből még lesz valami -, magázódva és valami nevetséges archaikus modorban folyt a flört, izgalom volt hallgatni.
Aztán leszakadt az ég, vadul, drámaian, biztos viharba keveredett a filmes kocsi, várjunk még? Várjunk. Legalább amíg eláll.
Csak nem állt el. Vagy két órát ácsorogtak ott, a Lippai meg a Zoltacsilla flörtölt, néha röhögtek valami viccen, az idő aggasztóan elszaladt, mit mondok otthon?
A téeszesek is mind hazabicikliztek, némelyik nejlonszatyorból kötött sapkát a fejére az eső végett, be-bebámultak a kultúrház felé, mit ácsorog ott az a négy gyerek.
Akkor már nagyon késő volt. Még mindig esett, megcsendesedve, masszívan, hűvös is lett. Megyek, mondta, és a gyomra összeugrott, istenem, mit mondok otthon?

Az anyja csendesen kérdezte, hol voltál?
Moziban.
És jó volt a film?
Most mondja meg, hogy nem volt vetítés, hogy csak esett, hazajönni nem volt kedve, hogy várták, hogy eláll az eső, dehát nem állt el, és igazából olyan jól szórakozott, ahogy ezek hülyítették egymást?
Jó.
Hol voltál? Nem is hanggal kérdezte. Erővel.
Moziban.
Hol voltál? Nem volt mozi, találkoztam a Géza bácsival, azt mondta, szóltak az iskolában, hogy elmarad, hol voltál?
Moziban. Akkor már dacos volt, dehát ő nem tudta, hát neki senki se szólt.
Jól van. Akkor most menj vissza oda, ahonnan jöttél.
Ez rosszabb volt, mintha kiabál. Rosszabb, mintha pofon üti.
Dehát esik.
Látom. Na menj.
Akkor, ahogy volt, a lucskosra ázott sárga dzsekijében kifordult, kiment. Megállt a terasz mellett, lecövekelt a sűrű esőben, arcán egybefolyt, lecsorgott könny-takony-eső. S ott maradt mozdulatlanul.

Látod-e, most biztos nagyon megijedtél volna.
Mert reggelre a nagytükör, tudod, az álló, ott a nappaliban, hasra esett.

Emlékszel, a tükröket mindenhol letakartattad velem, átjátó azt mondtad, kapu a másik világba, gonosz erők nyitja.
Hát, látod, ilyen elővigyázatlan voltam, hogy én azt a tükröt – legfőképpen hiúságból – letakarni nem bírtam.
Namármost, amikor megláttam, úgy eszembe jutottál, aztán meg azt is gondoltam, jó nagy forgalom lehetett itt, jó nagy tülekedés. Lehet, valami kis mulatság volt, valami buli, na még tiszta szerencse, hogy nem hánytak itt össze nekem mindent.
Szóval, hogy végtére is tisztán láss, hajlamos vagyok én ilyen ironikusformán gondolkodni, bocsásd meg nekem.
A tükörről máskülönben az jutott eszembe, ha én most a törött üvegben magamat meglátom, azt mondja a babona, ebben az életben férjhez nem megyek.
Babonás nem vagyok, de az ilyesféle dolgokat az ember legalábbis kabalából, ahogy Márai említi, tiszteletben tartja. Valahogy így vagyok vele én is.
Namost, ahogy azt a lefordult tükröt megemeltem, az ujjaimmal letapogattam, megállapítottam, hát, ez összetört baszki, reménytelenül. Most aztán főhet a fejem, hogy viszem ki a szeméttárolóba, hogy valami módon magamról megfeledkezve bele ne pillantsak – hiúság, asszony a neved, ugye.
Akkor, a keskenyebb oldalánál, végtelen lassan emelni kezdtem. Macskatermészetből meg kellett azt néznem, a két szememmel kellett látnom a gyászt, hogy visszavonhatatlanul és végérvényesen öszetört. Lehet, nem bírta el tovább a sok szépséget, amit nap mint nap bámulni kényszerült.
Na és úgy emeltemben, föntről lefelé, lapos szögben rásandítottam. Ha én nem látlak, te se látsz; persze ez jellemző, ez a gyermeteg ideológia, de a nyugtalan kis lelkem ilyen formán talált fogást, na, majd adok én a babonának.
Nem volt annak a foncsorozott üveglapnak kutya baja se. Még csak ki se csorbult, ahogy ott lefordult a hajókofferről, pofával a parkettre, pedig még a fregoli is rázuhant.
Azzal megnyugodtam. Leesett, hát leesett, LCD tükör, lefagyott, átmenetileg meghibásodott, lehet, a terheltség okán. Mostan szépen restartolom, general repair, meg ilyenek, és még lehetek valakinek az asszonya.

Most nyilván csalódtál. Hogy nem rohanok látóhoz, nem kérdem, ki piszkoskodik velem odaátról. Hát nem. Sőt, megmondom, énszerintem ez, ez az ostoboba tükör is látó máskülönben. Olyan asszonyi módon látó. Olyan rendjénvalóan látó. Hallgatagon, ítélet nélkül látó. Csak néha fáj a látás. De arról nem a tükör tehet.

A színésznő – Cippó

Nahát kérlek, én már attól az egy mozdulatától, ahogy ez a drága pofa végtelen finomsággal odanyúlt, s eligazított a homlokomon egy rendetlen tincset, egészen feldúlt lettem, hát még a térdem hajlata is direkte verítékezni kezdett belé.

Reszketve súgtam, hogy persze, telefonozzon csak, drága ember, avval rettentő zavarban, s igen sietve távoztam, csak úgy otthagytam faképnél sebtiben – te, hát én még a számomat se hagytam meg neki, de persze ez csak később jött eszembe.

Na és amikor este kilépek a művészbejárón, na ezt nem fogod elhinni, hát ez az édes fiú nem ott vár engem a színház előtt?
Mikor ottan meglát, félszegen mosolyogva odaáll elém, s grandiőz mozdulattal nyújt valami rém nagy csokrot, hogy majd a keze szakad belé, s egész elfúló hangon azt mondja:
- Ezt kegyednek hoztam – s féltérdre ereszkedik, akár valami Grál-lovag; hát, kérlek, én azt se tudtam, hova legyek.
- Cukros ember – mondom neki, s még a hangom is elcsuklik közben -, hogy maga milyen egy… ejnye no, hát igazán nem kellett volna.
S nyúlok, hogy vegyem el a csokrot.

Nahát kérlek, én akkor ottan majdnem elájultam; abban a barna papírban – nem is hiszed – nem virágot hozott a gazember, de nem ám. Abba kérlek egy komplett sertéscsülök volt becsomagolva, egy ragyogó sonka, azt nyújtotta oda olyan csokorformán, virág gyanánt ez a csibész.
Jaj, azt látnod kellett volna, hogy szaladt tele egyszerre a rózsás pofája gödröcskékkel, hogy mulatott ez, látva elképedésemet, hát az olyan volt, akár egy valóságos kis cherub, kit személyesen a Raffaello pingált. Azt mondja akkor:
- Nahát, ha kissé magához tért kegyed, elviszem egy igen előkelő helyre, ottan mégpedig hűtött pezsgőt szervírozok magának.
S avval aztán odakalauzol nagy nevetve az automobiljához.

Na és, kérlek, alighanem még az ügyelő is belemondhatta a kihangosítóba, hogy a “kis művésznővel” micsoda gavalléria esett, mert addigra kitódultak a színház elé mind az összes fodrászok, öltözetők, de még a színpadmester is – te, hát ennek a cukros zsiványnak olyan ragyogó antréja volt ottan azok előtt, hogy egyenest az uccán nyíltszíni tapsot kapott.

- Annyira szép a ruhád, anyuka!
- Áá, nem hiszem, hogy kell ez neked.

A Nyúlról például még nem is meséltem neked.
Galériája volt a belvárosban, pontosabban műterme, meg remek hierarchiájú családja – remélem érzed a hangomban az iróniát -, de ezt akkor még nem tudtam, csak a galériát, aminek az ajtajára tűztem a cédulát, hogy épp erre jártam, te meg épp nem, hát majd keress meg.
Közvetlenül ezután egymásba botlottunk a Madách Kávézó teraszán, mert épp arra járt, és mert véletlenek nincsenek, mint ahogy titkos összetevő sem.
Le akarok lépni, ezt mondta.
Én is le akarok lépni, én meg ezt.
Mi lenne, ha lelépnénk?
Benne vagyok? És hova megyünk?
Mondjuk énbennem valami kicsit absztraktabb elképzelés volt ezzel a lelépéssel kapcsolatban, nyilván az erős túlzásokra hajlamos idealista természetem miatt, mindenesetre a Nyúl sallangmentes egyszerűséggel válaszolta, hogy a Balatonra.
Tedd magad szabaddá a jövő hétvégére, ennyit még hozzátett. Ebben maradtunk.
Namost az elkövetkező másfél hétben hírét se hallottam.
Ha akkor megkérdezel, egy lyukas kétfillérest nem tettem volna erre a lelépésre, duma, gondoltam, végtére is kétszer találkoztunk, ki az a hülye, aki ezt komolyan veszi.
És akkor szombat reggel fél hatkor, műszakváltás előtt egyszercsak ott volt.
Hát te?
Meglepődtél?
Hát… őszintén szólva nemigen számítottam rád.
Nem baj. Ha végeztél, indulhatunk.
Komolyan lelépünk?
Komolyan. Megbeszéltük, nem?
Nahát ez komolyan vette. Nem csinált belőle ügyet, megbeszéltük, lelépünk, ez factum, másfél hétig eszébe se jutott, hogy találkozhatnánk. És akkor itt van.
Éhes vagy? Kérsz valamit?
Bólogatott, hogy igen, valami salátát, meg húst nyomtam a kezébe, egyél.
Leültem hozzá. Falt csendesen, ahogy a kanalat emelte, csak néztem, hogy a jobb karja alul egészen könyékig fekete.
Mi ez a… mit csináltál a kezeddel?
Megemelte. Ja ez? Grafit. Egész éjjel szineztem.
Evett mohón, a majonéz visszataszítóan kiült a szája szögletébe, én meg csak néztem, hogy ez most komoly, én ezzel a furcsa, idegen fickóval tényleg lelépek, te jó isten.

A közvetlenség értelmezhetetlen.
Aki akar tőled valamit, azt gondolja, hogy akarsz tőle valamit.
Akitől akarsz valamit, nem is feltételezi, hogy akarsz tőle valamit.

Kedvetlen vagyok. Ex-kedves.

Mammon kegyelméből beköszöntött a szóda-időszak. A szóda tele van optimizmussal. Végeredményben minden buborék fölfelé tart.

Annus a bodegát pakolta épp, a vaskos pókhálókon finoman megült a por.
Valami foszladozó szalmakalapot talált a bodegában, teteje nem volt, csak a szélesnagy karima, hogy a gesztenyésben ne főjön bele az ember feje, amíg a felhőket pingálja. Azt a kalapot nyomta játékosan a Trixi fejébe, az meg csak rohangált benne boldogan körbe-körbe a bodega körül, Annus meg egyre csak nevette.
Annus, én most színházba megyek, a kutyára vigyázzon, a kaput zárja be,
nehogy utánam szökjön valamiképp – s azzal elment, a harminckét pár
cipőjéből, amivel férjhez ment, az egyikben, a legmagasabb,
legkopogósabb sarkúban, száján, szerette így mondogatni, egy kis friss
hegyi levegővel. Balla mindig megmorogta, jaj, hagyja azt, Bogyóka,
minek a festék magának, Bogyóka meg nevetett olyankor, hogy ugyan
Jóska, az üzemben is mindenki festi magát, csak én nem, máskülönben ez
csak egy kis friss hegyi levegő.
Elindult, késve, mint mindig,  a kaput kilincsre csukta, még vissza is lépett ellenőrizni. Szaporán, vidáman koppantak a sarkak végig a Victoriei-en, s ahogy a busz elhúzott mellette, mindenki megbámulta a tipegő, kicsi nőt, az meg kihúzta magát még jobban az alkalmi ruhában, s a kopogós cipőben. Hát mit bámulnak ezek, csak nem kenődött el a számon az a kis rúzs, de csak lépkedett büszkén, azok meg ott a buszon már kacagtak, még mutogattak is, no nézzétek, ott megy Balláné.
Akkor hátranézett, maga mögé, ellenőrizni, nem kapott-e föl az alkalmi, nem azt röhögik-e. Nem azt röhögték. Hanem kutyát. Ott parádézott tudniillik mögötte a Trixi, a lyukas szalmakalap lecsúszott a nyakára, mint valami spanyol gallér, s  emelgette urasan a lábait, ahogy a cirkuszi kutyák szokták. Hát olyan volt éppen az a kajla airdale (erdel) terrier, akár egy hősszerelmes Don Quijote, aki szép Dulcineáját kíséri, azt röhögték.
Bogyóka sarkon fordult, mégse állíthat be a színházba a kutyával, na gyerünk Trixi, hazamegyünk, s azzal hazaballagtak, Bogyóka az alkalmiban elöl, mögötte a spanyol galléros Don Trixi lovag, ütemre.

Balla meglepetten nézett föl a festésből, mikor hazaértek. No mi az Bogyóka, hát nincs színház?
Nincs, felelte mérgesen. S mutatta a kutyát. Cirkusz van.

Már akkor szóba kerültek a fiúk.
Azzal kezdődött, hogy a Kovács Lackó verekedett érte. Nem olyan heroikusan-romantikusan verekedett, mint a filmeken, és például nem volt olyan spanyolcsizma-izé se, amit addig szorítottak a lábán, míg végül bevallotta, hogy halálosan szerelmes a királynéba; lányszöktetés se volt, se lóval, se ló nélkül, csak verekedés, vad és rosszfiús, és egy kicsit talán gonosz is. Vagyishát, igazából nem is verekedés volt, hanem csak odakapott a Lackó, letépte egy mozdulattal a Varga Öcsi szemüvegét, a földre dobta, és rátaposott, ne merd többé csúfolni a csajomat. És akkor a Varga Öcsi sírni kezdett, mint egy kislány, a Lackó meg szobafogságot kapott, de nem reklamált, és mindenki tudta, hogy a Lackónak csaja van.
Namost ezt muszáj volt megbeszélni cseresznyézés közben.

Te, azért az bátor dolog volt, hogy a Lackó így kiállt érted.
Ja, bátor.
Amúgy te tudtad, hogy szerelmes beléd?
Á, nem is szerelmes.
Dehát azt mondta, hogy a csaja vagy.
Azt mondta.
Te… ömmm… és láttad már a… ömmm… az izéjét?
Mi van?
Hát, hogy láttad-e már a… micsodáját?
Hülye vagy.
Nadeláttad?
Ezt nagyon gyorsan kérdezte, egyszuszra kifújta, mit lehet erre mondani, de hülye vagy, de tényleg, máskülönben meg hagyjál már békén.
Te, ez olyan igazságtalan. Hogy ezek csak úgy előveszik, érted, aztán csak úgy pisilnek vele, bele a világba. Hogy nem kell leguggolniuk, hogy jól összecsípje a seggüket a csalán, hanem állva pisilnek, érted?
Ja. Jó lehet állva pisilni. Kényelmes.
Te figyelj, mi lenne, ha kipróbálnánk?
Hülye vagy, itt a fán?
Itt hát.
Hogy? Le a fáról?
Aha. Bele a bokorba. Na?

És akkor letolták a kisgatyát, meg a bugyit, és megpróbálták. Le a fáról. Bele a bokorba. A sárga lé meg végigcsurgott melegen a lábuk szárán.

- Un capuccino, un espresso, si doi lapte separat.
- Doi espresso, doi lapte…
- Nu, un espresso, un capuccino, si doi lapte.
- Un capuccino? E ceva lapte.
- Nu face. Doi lapte. [eléggé konyharomán, bocs]*

Ez, kérem, nemzetközi probléma. Hogy lokálisan mindenhol benne van.
És ettől valahogy értelmezhetetlen, mi az anyja picsájáért kér bele a
hülye vendég külön kitételben tejet. És az a rettenetes gyanúja támad,
hogy ez akkor nyilván speciális helyi sajátosság, a mi sajátosságunk, 
a tej a kapucínerben, hogy ezek szerint máshol a hülye vendéglátó képes
tej nélkül szervírozni.
Namost ilyenkor a kreativitásnak nincs
határa. Pultos-aktivitás szerint hol egy hosszú kávét kapsz, kis kancsó
tejjel, hol egy kapucínert felöntve egy deci tejjel.

Esetleg csináltatok egy ilyen kis táblácskát, tudod, ilyen
kitűzőt, mint amikor az ember nemzetközi konferenciára megy, hogy 
Cippo – Hungary. Mondjuk digitális kijelzővel. És aktuálisan rá lesz írva
az adott nyelven, hogy: Kérem szépen, tisztában vagyok vele, a tej benne
van a kapucsínóban – jelzem, mindenhol benne van -,  ezzel együtt,
ennek ellenére, és ezenfelül szeretnék mellé külön tejet, respekt.
Nahát. 

* – Egy kapucsínót, egy presszókávét, és két tejet kérek.
  – Két presszó, két tej…
  – Nem, egy presszókávét, egy kapucsínót, és két tejet.
  – Kapucsínó? Dehát a kapucsínóban benne van a tej.
  – Nem baj. Szeretnék hozzá külön tejet.

Máskülönben Krizsánéké volt a művésztelep szélső, a sarki villája, épp a mi házunkkal szemben.
Namost én már korábban kezdtem integrálódni a művészvilághoz, akkor még Jóskát nem ismertem.
Krizsán engem különben nagyon szeretett, s mikor nyaranta hazajöttem, itthon meglátott, s azt mondta:
- Jöjjön, Bogyóka, vegyen magára valami piros ruhát, kellene nekem a képhez valami színfolt.
Persze nem volt énnekem piros ruhám, magam elé kötöttem egy kötényt, amit találtam, na és akkor Krizsán beszólt édesnagynak, hogy:
- Elviszem a gyereket festeni – megnézte az óráját -, ekkor s ekkor jövünk. – S az mindig úgy is volt, János bácsi tudniillik nagyon pontos ember volt.
Na és vállára vetette a festőállványt, és ballagtunk fölfelé a gesztenyésen a Virághegyre. Krizsán egész úton sztorizott, s én végtelenül élveztem a történeteit; sokszor nem is volt szüksége rám a képhez, csak a társaság miatt cipelt magával.
S amikor megérkeztünk, elhallgatott, festeni kezdett, dolgozott csendben vagy két órát, akkor elfáradt. Megnézte az óráját, összecihelődtünk, s a megbeszélt időre mindig vissza is értünk.
Máskülönben Krizsán rettentő precíz, igényes ember volt, emiatt nem is festett sokat. Rettenetesen szerette a szép felhőket, ezeket a tornyos gomolyfelhőket. Mindig kiment az oldalba megnézni a fényeket, s a munkát is mindig ahhoz igazította. Sokszor egy képen egy-két hétig is eldolgozott, s mikor már a Nap – úgy nyár vége felé – elkezdett laposabb szögben járni, volt, hogy tíz perccel korábban is elindultunk, hogy ugyanolyan fényeket kapjon a festményhez.

Namost Krizsánnak volt egy csodálatosan tehetséges, gyönyörű felesége, Anti néni. Anti néni is festő volt persze, a telepnek tudniillik volt női szekciója is. Rettenetes jó képeket festett, és én egyre csak csodáltam, milyen szép, s milyen tehetséges nő, Krizsán meg állandóan morgott vele.
- Antika, mi ez? Hát hogy néz ez ki?
S akkor Antika mentegetőzőtt, hogy:
- Nade János, ez még csak a vázlat, még nem fejeztem be a képet.
Krizsán meg meg, hogy:
- Akkor is. Hát így kell ennek kinézni? Tessék megcsinálni rendesen.
Szóval folyton zsörtölődött vele.
Máskülönben, hogy mennyire különbözőek voltak. Antika nemigen tudott főzni. S mikor valami vendégek érkeztek hozzájuk, Antika átszaladt gyorsan a szomszédba receptért. Gombócot főzőtt. Na és megterítettek a kertben, s az egész utca röhögött, mikor Krizsán eldördült, hogy:
- Antika, mi ez? Mit főzött nekünk? Hát ezt el se lehet vágni, ez olyan kemény.
S arra Antika visszacsipogott:
- Gombóc. Hát, ez most így sikerült, János.

Na, hogy miről is beszélek.
Namost ez ezerkilencszáznegyvenhat-negyvenhét…
Akkor már Jóskát tudták, minden reggel bevitt, s délben értem jött, aztán délután vitt vissza.
S egy nap, ahogy ülök az irodában, jön egy asszony, hogy:
- Domnau Barthos, beidézték a kádereshez.
Namost, hogy mi a káderes; olyasmi, hogy is mondjam csak, nahát valami olyasmi, olyan személyzetis-féle. Szóval meg kellett jelenjek a káderesnél.
No, mind csak összenézünk a kolléganőimmel, s kérdik:
- Bogyóka, csináltál valamit, mondtál valamit?
Rázom a fejem, hogy nem.
Na és akkor felmegyek a kádereshez, ott az igazgató, meg a káderes, csak ül ott az asztalnál fejét a tenyerébe ejtve, rám se néz, s azt mondja nekem:
- Barthos elvtársnő, párttag maga?
Mondom neki, dehogy vagyok, nem ismerem én a marxizmust.
- Nem baj, elvtársnő, lépjen be a pártba, s oda mehet, ahova akar, a párt főiskolára küldi magát, ha akarja.
Na, erre már felhúztam a szemöldökömet, s mondom neki nagy hetykén:
- Igazgató úr, én nem léphetek be a pártba, énnekem olyan klerikális nevelésben volt részem, hogyha én belépnék a pártba, másnap engem ki is hajítanának emiatt. Hát minek lépjek be a pártba?
Na, erre aztán olyan síri vak csend támadt, ez a két lókötő összenézett, s azt kérdi a káderes:
- No, aztán Barthos elvtársnő, ismeri-e Paul Geraldy-t?
- Hát hogyne ismerném, kérem.
- És Villont ismeri-e az elvtársnő?
Nagy szemtelenül mondom neki:
- Hát kérem, személyesen még nem találkoztam vele, de hallottam már valamit róla.
Na és akkor látom, hogy ezek ketten lehajtják a fejüket, s úgy röhögnek bele a tenyerükbe.
S onnantól, mind, amikor csak jókedvük volt, s mulatni akartak, berendeltek a kádereshez.

Üveges mozi, rámázott kép. Olyan mozi, hogy leülsz az alléban, és bámulod a kirakatot.
Abban a rámázott képben láttam meg. Háttal állt, nagy fekete ülep, fehér kézelő, épp az aranymetszés szabályai szerint – művészmozi.
Szemben kicsi, hordótestű asszony, Magnumot majszol, pattan a fagyos csokoládéburok.
A fehér kézelőben aranyosan csillan meg valami, lehet, ceruzaelem. Dörzsöli egyiket a másikhoz – mit csinál ez, fázist mér, vagy mi? Vagy az a titkos perverziója, hogy vett két elemet, s most kisüti őket? Nézem jobban, valami kis flakon az. Pillanatragasztó.
Akkor leesik, hogy ez ragaszt valamit, lehet, ékszer, hát azért csillogott. Na, tán szétesett a pecsétgyűrű?
És csak áll ott, egyik kezében a fuksszal, másikban a flakonnal, az asszony szótlanul majszolja a jégkrémet, átnyúl a flakonért, a nagy fekete ülep meg élére vasaltan lapogat valami követ bele az aranyba, ujjai közé csippenti, a baljában tartva szorítja össze előírás szerint. Neki is van Magnumja, a fogai közé harapja, s úgy félkézzel tépi le róla a csomagolást, pattan a fagyos csokoládéburok.
S mikorra az utolsó csokoládéfoltot is leszopogatja a pálcáról – szorítsa egy percig a ragasztandó felületre, ugye -, a fuksz is kész.
Kiballagnak a száraz, éles fénybe, a negyven fokba, a kicsi, hordótestű asszony – fapapucsban, mozdulatlan csípővel, combtőből jár csupán -, s a nagy, fekete ülep, megállnak a sötétkék Volkswagen Caravelle mellett. Akkor az asszonynak nyújtja, az meg átfűzi a fehér kézelőn, a gomblyukon a mandzsettagombot.
Mert nem pecsétgyűrű volt az, hanem mandzsettagomb, Kusturica úr, instállom.

Leült a lépcsőre, és felhívta.

No, te vagy az?
Én, Géza bácsi. Bőgnek-e már ott a szarvasok?
Bőgnek hát. Alig lehet tőlük megmaradni. Há' aztán, ottan mi ujság van?
Itt is bőgnek.
Aha. De jól vagytok?
Nem. Én nem. Ő meg… nem tudom. Elment.
Szóval e'ment. Há' hogyhogy e'ment?
Hát… csak elment. Szarvasbőgés van. Aztán elment.
Na jó' van. Ha e'ment, maj' visszajön.
Visszajön?
Vissza, legalábbis én nem olyannak ismerem, mint aki nem jön vissza. Ha meg nem jön vissza, erővel úgyse lehet ott tartani.
Erővel nem.
No, maj' visszajön, mondom. Itten meg tegnapra leesett a hó. Kimegyek reggel – mer' jöttek valami munkások, hogy a csatornát megcsinájják, vezetékes víz, fölvitte az Isten a dógunkat, há' azt' kiásták a vezetéknek az árkot, de be meg má' nem temették, az anyjuk valagát, nekem kelletett megcsiná'ni. No azt'  ahogy reggel kimegyek a házból, hát tiszta fehér vót minden, vagy harminc centi is esett. Azán még a medve is itt járt, össze vót járva a hó egésszen…

Akkor elhallgatott egy kicsit. Lehet, elsírta magát, csak a hangja miatt. Talán elsírta magát.

Azt' mikó' látlak benneteket, mikó' jöttök? Mer' azér', ugy hiányzik a társaság, nem jó má' ilyenkor itt fönn egyedül.
Elszegődök én fűtőnek Géza bácsihoz, jó-e?
No, csak gyere, megleszünk. Koszt-kvártély van, mi kell több? Jó lesz-e?
Nagyon jó lesz. – Remegett a hangja. – Hát, hogy mikor megyünk, Géza bácsi? Nem tudom. Majd minden rendbe jön, és megyünk.
Jó' van akkor.
Jól.
Na. Hát akkó', jo'jszakát.
Jó éjszakát.

Aztán csak ült ott a lépcsőn, ahogy a fákat marta a szél.

I.

A Nő:  Addig hímzett, míg más hámoz.
A Férfi: Addig hímeztem, míg más hámozza.

II.

A Nő:   Addig hímeztem, míg mást hámoz.
A Férfi: Addig hímezett, míg mást hámozok.

etc.

Telefonba:
- Azt mutogatja itt mellettem, hogy balkezes. Ja nem. Azt, hogy csámpás.

Közelről én még ennyire egyenrangút szerintem nem is láttam.
Pici volt, tűsarkú és retro, a dekoltázsa pont öt centivel merészebb, mint. Továbbá kurvára és diktatorikusan céltudatos.
Mozgása pregnáns, kompozíciója szerint kis, kimért staccatós fejmozdulatok, és kezd-véges nagymozgások; ilyenkor szoktuk röhögve azt mondani: lazán, de feszesen.
Valami nadrágot aljazott, úgy értem, nem pocskondiázta, vagy ilyesmi, hanem zsinórt fűzött gémkapoccsal a gumiházba, hogy a szárat az aktuáldivat szerint bokánál összefogja – a nők spontán reakcióik szerint a divat terén egyúttal roppant találékonyak is tudnak lenni. Tényszerűleg megállapította, hogy túl szűk a gumiház, a gémkapocs folyton elakad. Egy biztosítótűt követelt, másodlagosan. Elsődlegesen a stúdiót követelte - Nekem meg öt órányi anyaggal kellene elkészülnöm, tegnapra – a staccatós fejmozdulatokkal, meg a főnököt – Jaj, bent van az Imre? -, a kezd-véges nagymozgással, melynek feledhetetlenül szép pillanata volt a lepattanó. Az Imre bent volt amúgy, csak nem egyedül, és nem alkalmasan, namost ettől némi ritmuszavar támadt a kompozícióban, egy árnyalatnyi disszonancia, de ügyesen fókuszba diszponálta magát megint egy mobillal.
Sms-t  stratégiailag úgy olvas, hogy a magasan végzett nagymozgást hangeffektekkel kombinálja (hooogymivaaaaaaan?), s ösztönös női rafinériával egy hajszállal a drámai csúcspont előtt titokzatos arckifejezéssel csattintja össze a mobilt. Aztán félhangosan súg valamit egy kiválasztottnak, a többieket meg hadd egye a penész.

Küllemre nő, jellemre diktátor, kellemre semmi, de összességében azért mégiscsak vannak jelzésértékei. Mondjuk az emberit például egész idő alatt nem láttam megvillanni.

És amikor elémtette a reklámspot szövegét, komolyan elgondolkodtam:
Na jó, de ne húzzuk az időt, Kovács úr, öt perce van, hogy eldöntse, Promócióskatatiki akar lenni, vagy Gugyu?
 

Kipurgálódni velőmig – ráfogott erősen a forró kormányra -, romlott vagyok.
A fák még növendékek, az aszfalt heve falta árnyasincs kórók. Valami hűvös helyet remélt az épület tövében. A parkolóban pedánsan diagonálisan napra hajtogatott kocsik.
Nyitott sportkocsikról Lloaf nem volt nagy véleménnyel különben, valami szervilis irigység, és gőgös megvetés különbözött össze benne – mikor melyik, hát nem volt nagy véleménnyel. Különösen a keresztbe parkolókról, diagonál, az diagonál, orros-faros, vélte. A hűtőrács krómozása marta, mint a csalán, mellei közt csiklandós erecske gurult alá, belepihenve a köldök kelyhe felett a fókazsír szerény árkába.
A cabrio-baba telefonon recsegett, fehér sapkáján a csík babakék, a sild alól kilátni rémes, egyenest lehetetlen, fecsegett fesztelen.
Kiscica vagy, sapinak hívod, úgy-e, sapis sildőlány vagy – morogta Lloaf a szélvédőnek. Na odébb húzol-e már?
Ó, a sild alatt mily sötét van, csak a hang fogan, csak a mobil.
Aha, a hang fogan tehát – így morfondírozott, s Lloaf a kürtöt megnyomta kurtán, ó, az árnyékos hely az épület tövében, mit cabrio takar.
Felkap a sapka akkor, a röpke kürtre libben a sild nemet, csak a kapcsolat meg ne szakadjon, a fecsej.
Hát a nő, a baba, a jobbon ül, ítélni élőket és holtakat, az anyósülésen. Térlátás, térlátás – bíztatta magát Lloaf -, hát ez énnekem fel se tűnt. Aztán oda, hogy: – Nem tudsz vezetni tán, angyalom? A nő, hogy nem, csak a sildet ingatta tekintet nélkül.
Jó, hát gyűljön a fókahájon, a vályúban a víz, idecsökönyösködöm magam akkor is. Nahát.
Egyszerre másik fehér sapka villan, apa jő, apa kocsit hajt, egyforma barnán az egyforma sild alatt – jaj, csak össze ne keverjétek egymást valahogy -; a forma norma, a forma harmónia, a forma olyan, akár a jeggyűrű: összetartozunk ilyenformán.
Lloaf odamorran egy sokkal gyorsabban-t a tüzes műszerfalra.
Röffen a motor, króm rezzen végtelen lassan, döccen az alváz, kigördüll a cabrio, az árnyékos hely, ó az árnyékos helyet, lám, útterelő bója torlaszolja, szólhattál volna legalább, baszod.

A behajtani tilos mar, mint a csalán, s hogy szólhatott volna a baba, a  sildnő a jóindulat okán, vagy legalább a cabrión, mint szitán, átláthatott volna.
Kissé duzzogva pedánsan diagonálisan a napra hajtogatta a kocsit.

A szúnyoghálóról csak annyit, hogy nem lehetett már tovább elviselni azokat rettenetes gyümölcsszúnyogokat.
A gyümölcsszúnyogról máskülönben érdemes megemlíteni, hogy teljesen ártalmatlan, t.i. nem harap, vagy ilyesmi, egyszerűen csak rém deprimáló, hogy egzisztenciális alapellátottság híján egytől egyig a privátszférámban követ el seppukut, aztán meg bokáig gázolhatok mumifikálódott tetemeikben.

Namost, szúnyogháló. Optimális kis készség,  gyorstalpaló szinten a szerényebb kézügyességűeknek tépőzáras verzió, komoly sikerorientációjú megoldás.
Előtúrtam valami hevenyészett paramétereket, amelyeket még a padlóig érő sötétítőfüggöny varratásakor mértem. 220 x 240 cm, ez volt rögzítve ottan, és kiokoskodtam, hogyha a hármas osztású ablak szélessége kettőhúsz, vagy kettőnegyven [háh, persze, hogy nem emlékeztem, melyik melyik], akkor egy osztásra legfeljebb nyolcvan centi széles háló kell. Továbbá azt is megállapítottam, hogyha a magasság padlótól karnisig kettőhúsz, vagy kettőnegyven [!], akkor az ablak magassága legfeljebb százharminc lehet. Namost itt jelezném, hogy józan ítélőképesség tekintetében roppant hátrányos helyzetben vagyok.
Megvásároltam tehát egy 130 x 130 cm-es szúnyoghálót tépőzárral, minden tartozékával együtt. A tépőzár felragasztása gyorsan és problémamentesen történt, hogy úgymondjam. És akkor elkezdtem ráfeszíteni a hálót. Szépen beigazítottam, megállapítottam, hogy jó széles, vágni kell. Nem baj, fasza lesz, feszes, ahogy kell, na ezen sunnyogjatok be, mocskos kis dögök – hát azért volt bennem némi káröröm.
Namost csak addig, amíg a százharmincat az első centijétől az utolsóig föl nem simogattam a tépőzárra, akkor ott vége volt, avval a tudományomnak is, az ablak még tartott tovább, a háló meg elfogyott, na baszki.
Kicsi, savanyú megoldásként végülis azt a tíz centit avval pótoltam ki, ami az oldalából leesett, cseszlovák-cseszlovák, de ez van. A macskának pedagógiai következetességgel félórás tudományos összefoglalóban vázoltam a helyzetet, és nyomatékosan megkértem, ne próbálja szétfejteni a toldásnál, de. Fél napig bírta.

Beláttam, a macskaajtó kérdését amúgy is orvosolni kell. Még egy kör elmegyen alapon elballagtam a Praktikerbe egy újabb, ezúttal orbitális méretű szúnyoghálóért, 120 x 220, biztos, ami biztos, állítólag ajtóra való, kis műanyag nehezék is van hozzá, megnyugvás.
És akkor kibontottam, elkezdem a sarokra, az élekre simogatni, és – ilyen tényleg nincs – nem elég széles, érted?! Nem elég széles. Csak öt centi, rohadék öt centi, ami nincs. Az mondjuk legalábbis gyanús lehetett volna, hogy olyan hosszú volt, hogy a Remete-hegyig lobogott a vége. Dehát olyan optimista vagyok, olyan elvakult.

Azért egy árnyalatnyi szemrehányás van bennem, amennyiben a 120 x 220, az 60 x 440. Na jó, első nekifutásra én nem kétszárnyú ajtóban gondolkodtam…

Szócikk a Ci-ki-pédiából (lásd: Cippó kibukik)

Kaliforniai paprika

Törzs: zárvatermők
Osztály: kétszikűek
Szaporodásbiológia: egynyári, bogyós termésű

Legújabb kori biokertészeti ténykedéseknek köszönhetően – valamint további gasztronómiai célú felhasználás tekintetében -  szaporodásbiológiai szempontból nyugodtan átsorolhatjuk az örökzöldek közé.
Tányérunkon az év minden szakában bőséggel fellelhető, kiváló hiánypótló, hogy úgymondjam tömítőanyag. A kalifoniai paprika a zöldségek közt olyan, mint – ezt már korábban is említettem – szövegben a szpész. Megbízhatóan minden darab után jön egy, és jellegét tekintve mindig ugyanolyan.
Tapasztalati síkon ezt a következőképpen tudnám szemléltetni: egy répadarab – egy paprika – egy uborka – egy paprika – egy paradicsom – egy paprika – egy sajtdarab – egy paprika, etc.
Kiválasztás tekintetében megemlítendő, hogy egynémely egyed epenedve nem fogadja epekedve, C vitamin ide, vagy oda – de a medicinális részt most hanyagolnám.
A kaliforniai parika tehát modern korunk fenyője, a séfek szerint meg legyen minden nap karácsony, hurráoptimizmus, pozitív szemlélet, örülünk.
Szubjektív:
Halkan megjegyezném, hogy a tárgyszó énszerintem színesztétikailag ütősebb, mint gasztronómiailag. Mennyiség tekintetében legalábbis kéretik ezt figyelembe venni. [Lefordítom: kedves séfek, ha mégegyszer teleba...tok a salátámat kaliforniai paprikával, lelkiismeretfurdalás nélkül fogom szétdobálni a műfüvön. Bocs.]

Minden közmű lakásonként külön mérőóra állással rendelkezik, hogy szabatos legyek. Namost minálunk ezek topográfiailag és praktikusan kiszorultak a folyosóra, fent a ELMŰ, lent a Gázművek lakik. Egy lakásajtó  – egy közmű; a szemközti közműajtók tükörszinkronban nyílnak. Ez fontos információ, hogy értsd, a bal oldali balról jobbra, a jobb oldali jobbról balra, gondolom azért, hogy a leolvasó egy lendületes mozdulattal, ergonómiailag időtakarékosan tárhassa fel mindkét oldal mérőit.
Namost a Csabi [jellegét tekintve macska, státuszát tekintve közös tolvajnyelvünkön my] pszichés okokból kifolyólag nem bírja a csukott ajtókat, legyen az a lakásban, vagy a lakáson kívül. Hogy úgymondjam, kényszeres ajtónyitogató. És amikor végigjössz a folyosón, és látod, hogy a bal oldalon az összes gázóraszekrény ajtaja tárva-nyitva, akkor tudhatod, hogy ahhoz őneki köze van.
A módszere az, hogy a túlvégen kezdi. Leül elé, kicsit elmereng [ilyenkor mindig az a benyomásom, hogy agykontrollal próbál átlátni a préselt furnéron], dorombol neki [!], aztán a kis mancsával úgy negyvenöt fokos szögben kinyitja az ajtót, bedugja a fejét tíz másodpercre, azzal kész, megy a következőhöz. A műsor másodpercre ugyanez, míg ki nem nyitja az összeset.
Ha figyeltél, nyilván feltűnt, hogy kiemelten a bal oldalt említettem. Sokáig nemigen értettem, mi ez a hülye monomániája, hogy csak a bal oldali ajtókat nyitogatja. Aztán egyszer kifigyeltem.
Nahát leült az egyik jobb oldali szekrény elé, odanyúlt az ajtó zsanéros, a bal oldalához, a bal mancsával, úgy próbálgatta kinyitni, feszegette, rángatta, persze nem ment. Nem értette, csak bámult, nyakát kissé előrenyújtva, rém bután. Hallod, ez nem értette meg a tükörszinkron elvét, úgy próbálta kinyitni azt is, mint a szemben lévőt.

És énnekem csak akkor esett le, hogy ez a macska balmancsos!

A fenti grafika Goethe Költészet és valóság című művének nyomdai mutatópéldányába [≈ vakkönyv] rögzített naplófeljegyzéseim illusztrációja 1994-ből, korai közös munkánk Csabival ["Csuri" művésznéven szignózta, lásd bal fent].

Uborkaszezon. A nyár megrekedt
nyomán ereszakadt burok rezeg.
Ó, búzatok meredek szárnya reng,
rezzen a kormos, tunya berek-ág. Ad
nyurga kezed romot: Nesze, bárka.
Tornyunk ormára szegezd. Ekebak
barokk nyársa túr. Ez, nomeg Ede
bársony keze kereng, mar odút.

Megrekedt uborkaszezon a nyár.

Kérlek, hogy bocsásd meg azt nekem -

Énnekem az irány, az mindig kétfelé, a fönn, a lenn, az odakünn, s az idebenn.
Kérdem csak azt, az ajtót tartsam-e, hogy jössz-e közös fedelünk alá – ki én, s te be?
Engesztelhetetlen sima arccal [csak semmi érzelem, még összeráncolod magad], hogy: dehát már kint vagyok. Tő a mondat a szádban, és szárazon recseg, de énnekem az irány, tecciktunni, kétféle, hogy ki, vagy be, azt nem tudom, ha kérhetem.
Teneked, te örökké sértett, panelbáróid vannak, nekem egy árva grófom se, gőgös angyalom, te birtokos nemes vagy, s birtoktalan, nemtelen én; nyolc hónapja vagyok viselős evvel. A testemen hordom: idekünn, meg a szivemben: odabenn.

Nem úgy.

Nem ügy, tudod, csak néha, mikor magamhoz nyúlok, megvág kicsit. Nyolc hónap, teneked mondjam? A hadak vége volt. Ez [vagy mondjam: Ő?] összekuszálódott, s a bolt azóta kenyér nélkül, üresen. Nyolc hónap, érted-e, hogy kávét is csak a Snájdig főz [s ez nem kevés], meg a Jász utcában a portás, karcos, keserű a Zsigafrédó.
S a férfinem, ó, a férfi mind nem, igen, viselős vagyok éles szélekkel és széles élekkel, de ne sajnálj fiam. Csak próbáld meg legalább kevésbé undokul, ha kérhetem.

-, azt a harminc évet szép, őszkontyú asszonyom, megbocsásd.

Lévén önkritikus hajlamú fogyasztói célszemély, föltettem magamban, hogy énnekem elengedhetetlenül szükségem van, s ily módon föltétlen szert is teszek egy ugrálókötélre.
Ez, szándékom szerint megtörtént, és az alábbi fotografikus ábrán közszemlére bocsátom grammatikailag a birtokviszonyra felépített kis privát gazdaságom legújabb, mindezidáig még kiaknázatlan darabját, mely fotografikus ábrára kattintván a becses olvasó kedvére kiélvezheti közelebbről is a nevezett objektumot.

E megkapó tárgyban csipetnyi ironikus társadalomkritikai felütést, továbbá némi finoman árnyalt lírai analógiát vélek felfedezni. Énnekem t.i. rögtön – valami Weöres Sándori logika mentén – a Bóbita könnyű alakja sejlett föl [két csiga őrzi az álmát, ugye], s úgy okoskodtam, hogy a pompás malackák egyike vélhetően azonos azzal a szépreményű csókossal, kire ama játszi szárnyat igézte.
Namost akkor tessék csak elképzelni, amint énBóbitaságom szaporán kapkodja piskótalábait, miközben a két ragyogó, rózsaszín malacka megátalkodott pofával fürgén tekeri-karikázza a kötelet.