Sensei, te utolsó, szamuráj vagy igazán, csak hagyjad már azt a lepkét!
Valahonnan szerzett egy lécet, hosszút, laposat, avval hadonászott. A szenzoros kapcsoló miatt a világítás folyton kialudt, mentegetőzött, hát peersze, hogy mindig a kritikus ponton. Rázta a léces kezét veszélyesen a lámpa felé, és ordított, hogy kapcsold föl, kapcsold már föl.
Le fogod verni a lámpát, tedd már le azt a kurva lécet. Nyomatékosan pörgette az r-eket, valahogy így mondta: kurrrrva lécet, az u-nál még a hangja is magasabb lett egy terccel. De azért odahadonászott ő is, legyen világosság. Haha, ez lelécelt, hallod, befejezheted most már tényleg.
Ha legalább úgy repülne, érted, ha legalább lenne benne valami koncepció, de eez.
Megsuhintotta, még az elején. Érintőlegesen, de azért tény, hogy megsuhintotta.
Megsuhintottam, aurán basztam, azóta repül ilyen enkánsösz* – most meg hova lettél, hol vagy, te dög? Ezt már a lepkének mondta persze. Bement?
Hm, vonogatta a vállát, nem én rekkentettem el. De ott volt a combján mégis, nagy barna, éjszakai lepke. Ott volt a combján a lepke enkánsösz, koncepciótlanul.
Odacsapott. Nem nagyon csapott oda, de azért. Leütötte a lepkét. Léccel. Akkor végre föltette a lábát az ablakpárkányra, és a söre után nyúlt.
Nahát. Föl kellene szerelni egy szúnyoghálót.
Föl kellene. De próbáltál te már meccset nézni szúnyoghálón keresztül?
Próbáltam hát. Kicsit pixeles, de azért még egész tűrhető.
* unconscious – eszméletlenül