Factum, hogy valami nagy-nagy tüzet raktak bennem (hogy melegednének!), és szokásom mélyizzásban a festői szépségű Pajor Tamást idézgetni, miszerint öngyújtó vagyok, így hívnak a csajok - bár, hogy pontosan hogy is, arra csak hevenyészett ötleteim lennének -, úgyhogy bele az elevenembe:

… a világ semmire sem áhítozik jobban, mint egy pofás, első klikkre mindig és rögtön meggyulladó, orkánban is tökéletesen működő öngyújtóra. (Csurtus)

Az, hogy az alapító, George G. Blaisdell egy igazi szellemóriás, aki harmadszori nekifutásra befejezte az ötosztályos általános iskolát, majd szédületes karrierívet produkált lakatossegédként, és későbbi bukott olajmágnásként, személyét ellenállhatatlanul szimpatikussá és historikusan is kompatibilissé teszi saját familiáris gyökereimmel. Nem elhanyagolható, és bizonyos tekintetben misztikus üzenetet hordoz az a tény, hogy Blaisdellt az a Zyklon ihlette meg, melynek licenszét megvásárolta az osztrákoktól, és amelyet néhány gyakorlatilag lényegtelen, ám esztétikailag annál szembetűnőbb változtatással Zippo néven kezdett el forgalmazni a nagy gazdasági világválság idején. Nagyjából tíz év alatt bekerült a Top 10-be, majd a második világháborúban valósággal az élre robbant: 1942-44 teljes Zippo-termelését a frontharcosok kapták, és ezen a ponton az informális csatornákat be is rekesztem, pontosabban átpasszolom. ( »» )

Vonatkozó hasznos:

- az üzeneteket észrevenni;
- az üzeneteknek pont akkora jelentőséget tulajdonítani, mint;
- a rajzelemző szerint a nagy tüzeket sok-sok vízzel hűtögetni;
- hogy biztos, ami biztos, azért a szomszédban van a tűzoltóság;
- férfiembernél a bicska és a Zippo.

P.S.: Főleg a Zippo…

Ó, (G) oda vagyok! Fülig! Élni, az a legnagyobb!

Kellene vas. Vas, a szervezetbe bele. Meg vas, a kézbe. (Azzal a sok tűzzel, ami vagyon, amúgy komplett öntödét lehetne üzemeltetni egy kis készséggel.) Vas. Vas tag. Vastag. Vaskos. Vasállat. Vadállat. Esetleg harci kutya. Holnaptól. Nem kell mindig félreállni. Úgyis untam már a (vastag) margót. Fáj a keresztcsontom a sok ottan való ácsorgástól. Holnaptól vasalom magam. Tűzzel-vassal.

Majdnem szabad ötletek jegyzéke. Pedig csak rajzoltam valamit. Ami abból kibontakozott, két cigarettányi magány kellett helyrerakni azt.

( «« ) Erről énnekem a forró tégla a dunna alatt a nagyiéknál, meg a Vackorkörtés mese, amit vagy százszor. Meg a Kossuth Rádió, Budapest, híreket mondunk…

Azt, hogy a macskaszem valójában elektroncső, nem tudtuk. Zöld volt, és nagyon lassan izzott fel. Először csak egy vékonyka szál, az kezdett hízni, kitelni finoman az üvegcsőben, közben meg a láthatatlan hangmérnök ugyanabban a tempóban elkezdte felfelé húzni a potmétert – Kossuth Rádió, Budapest, híreket mondunk…

Az például kimeríthetetlen örömök forrása volt, elképzeni a hangmérnököt ott messze, Budapesten, ahogy dolgozik, huzigálja a gombokat föl meg le, aszerint, hogy épp bekapcsolja, vagy kikapcsolja valaki a rádiót.
Persze csibészkedtünk is vele, kapcsolgattuk ki-be, néztük, ahogy a macskaszem felfénylik, aztán meg kihuny, és vártuk, mikor szól bele a budapesti hangmérnök bácsi, hogy a nagykarácsonyi suhancok azonnal fejezzék be a rendetlenkedést. De nem szólt bele.

Ha egyszer nagymama leszek, macskaszemes rádióm lesz, működő kontakttal a média felé.

Clara most posztumusz hírnévnek örvend, mint feminista ikon, akit a férfisoviniszta érzéketlenség üllőjén kalapáltak ki. Az én üllőmön, mondják. (Mordecai Richler)

Ah, az íráskészség, az íráskészség!

Mikor befejezek valamit, valósággal ki vagyok fosztva. (Kornis)

Van a fájdalomnak egy olyan pillanata, amikor kontroll nélkül csúszik át hiányba. Az egyik percben még szabadulnál tőle, aztán egyszerre azon kapod magad, hogy kutatod, hova lett, mikor kezdted el szeretni a fájdalmadat, mikor engedted annyira közel magadhoz, hogy az kényszerűen és tényszerűen megszeretett. Egyszerre azon kapod magad, hogy elszalasztottad jellemfejlődésednek egy nagyszerű momentumát – azt, amikor a fájdalmat elfogadtad.

Amikor a tantusz leesik, valahogy mindig mögém esik le. Alapvetően mindig prefectben meg perfect continuousban esik le a tantusz. És akkor most csak a fájdalomról beszéltem.

Ó, belátom, hogy elengedhetetlenül szükségessé vált egy Pobeda szinkrongyűrű a házam táján, hogy tehetséget/képességet kapjak egyidejű tevékenységek legalábbis kielégítő szintű elvégzéséhez, úgyismint: chatelni – emailt írni/olvasni – mobiltelefonálni – macskát papuccsal megrendszabályozni füstölgő romokon – okosan novellaelemezni – elfelejtett/elgépelt belépőkódot visszahalászni – blogküllemet renoválni.

Aktuálisan pontosan 6 óra 48 perc áll rendelkezésemre, hogy all in -t mondjak rá. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a hiányában lesz elegendő időm pótolni a hiányát…

Felhőzöd a homlokodat borúval. Látványfelhősködés. Derű-ború-mégborúbb – neutrális szürke statikus altocumulus. Takarásban. Te. Akarásban. Mondasz a szájaddal olyan latolgatásformán alternatívákat. Perszemegértem alternatívoltokat. Nekem. Perszemegértem tehetősségeket. As lehetőségeket. Kő, apadó kútba. Ahha, mondom én olyan nőiesenformán, az én nézőpontomból formátlanul. Szemtelen ahha. Alaktalan ahha. Nemtelen ahha. Nemes ahha. Nemszámít ahha. Nemtörődöm ahha. Nemtörömmagam ahha.

A sértődött hátatfordításban legalább pont olyan ostobának tűnsz, mint. Kinn a bárány, benn a fentes.

Hallod-e Rozika (Döncike), te,

gyerünk a Tandemba be,
mer' az a hely olyat tud, hogy valami csuda.

Ottan a kávé maci,
nem gáz a farmernaci,
postot is írhatsz wifin, tudja egész Buda.

A pincérek jó fejek,
s ha a zöld nem eseted,
lóóóózaszín szívószállal ihatod a limót.

Írtunk is üzenetet,
akár a rosszgyerekek,
hogy ez az eset, kérlek szépen, éppen ma vót.

(Verse, az nincsen, mer' tovább nem tudom. Továbbá a kitudjahanyadszori linkelés miatt egyfolytában a Pannika nevére klikkelek, haha.)

Köszönjük.

( »»)

kóproduktor: Dönci

Cippo: Összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki, mint valami vajákos, delejes varázsigét, hogy: macikávé.
Dönci: Ismerem az ízt és ez olyan gyermeki íz.
Cippo: Olyan tesónak kétszersültes, kekszmártogatós.
Dönci: Be kell azt is vallanom, hogy szemeteltünk.
Cippo: Pannikának, folyóírással, vonaljegyre – függöny mögé.
Dönci: Az akkor most szemét?
Cippo: Na jó, kicsit rosszalkodtunk, de szóltunk a helyes pincérfiúnak, hogy valóságosan az nem is szemét, hanem titkos (vagy így már titoktalan? hm…) üzenet a Pannikának.
Dönci: Merthogy Pannikáról tudni kell, hogy kedvesaranyos.
Cippo: Hogy ismeretlenül ismerős, meg ismerősen ismerős.
Dönci: Még ám lehet róla tudnivalót találni, mert a rajzelemző néni mondott róla tudnivalókat, de a mi szempontunkból a kedvesaranyosság a legfőbb erény.
Cippo: A legfőbb arány meg a kávé- tej-cukor = macikhávéééééé!!!
Dönci: Olyan csudajó vibrálása volt az egésznek.
Cippo: … a legfőbb irány pedig a Tandem…
Dönci: Olyan emberi, aminek szíve-lelke van.
Cippo: …erényes-irányos-arányos-aranyos…
Dönci: És hát, azt képzeljétek el, hogy valóságosan lózaszín szívószállal kaptam a limonádét.
Cippo: Merthogy a limonádéról még nem is beszéltünk, ugye, erősen szívügy-gyanús az is.
Dönci: Azt azért még el kell árulnom, hogy ücsörgés közben néha azon kaptam magam, hogy a körülöttem lévő emberekről elmélkedem.
Cippo: Én meg nem árulom el.

Szétválasztották őket. Két év után. De, azt mondja, minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Olyan bogaras, bolond nagyon a Joli, de úgy megszokta már. Elcsendesedik.

- Olyan ritka az agyam – azt mondja, kesernyésen felnevet, és arról mesél, amikor a nagyapa motorbiciklivel vitte éjszaka föl, a Bitangba, és a holdvilágnál törték a kukoricát. Aztán – hatodszorra – megkérdi:
- Mivel jöttetek?
Az új társa (Hogy is hívják? Nem jut eszembe a neve – mondja) ebédel.

Meleg a keze. És folyton babrál vele valamit.

Végtelenül lassan totyog a járókerettel. Zilált kismadár, a mellemig, ha ér. A szeme hályogtól fénytelen, hunyorít kicsit, talán, hogy jobban lásson, de inkább szagot fog, mintsem meglát.
- Csókolom, Joli néni! – megint elesett, látom a zúzódásokat. Folyton elesik.
Nekidurálja magát. Az arcán látszik. Valahogy besunyul, vagy mi, és szándékosan mellém néz.
- Tisztára jól is jött ez a költözés, ugye?! Jó is, hogy találkoztunk, legalább most megmondom, hogy a Margitka ellopta mindenemet! Jobb is, hogy nem látom, de be se jöjjön a szobába, mert én összetörök mindent, bizony Isten!
- De Joli néni, ugyan mit lopott volna el?
- Joli néni, peeersze! Mondom, úgy igaz, ahogy itt állok. A Margitka ellopott tőlem öt méter gumit!
Egy levegővel mondja. Sipítva. Olyan kezd-végesen. Hogy úgy mondjam, staccatósan, mégis, mintha csak egy ütem lenne az egész. Aztán leül. Nem megy el, de nem szól többet. Csak a nagyi szája remeg. Csendesen annyit mond:
- Nem tudom, ezt most mért csinálta velem a Joli.

Szétválasztották őket. Két év után. Persze minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Az agyat olyan ostobán rágja meg néha a kor, hogy kifejezőeszközök hijján kétségbeesetten szúrnia kell. Mindegy, hogyan. Mindegy, hova. De lehetőleg gyilkosat.

Kislányok, bevesztek a gumizásba harmadiknak?

Ma Bourne-t nézünk, és vizet prédikálunk.

II. Fülöp például határozhatott volna úgyis, hogy ide, a Kárpát-medence közepére helyezi át az udvartartását. Akkor a nagyanyám bohém kisnyugdíjasként valamelyik Museo de Jamon-ban falhatna akkora tintahalas szendvicset, amekkorát át sem tud harapni, és párás pikolóból öblíthetné le sörrel, miközben vidám serrano-csülköcskék kalimpálnának a feje felett. Esetleg kérhetne para llevar két-három churrost, hogy délután a Joli nénivel nem csak a húszéveseké a világ felkiáltással partit csapjanak a szósölklábban.

Reálisan viszont kaphat urban light székelykáposztát tonikkal, és esetleg, ha rendesen viselkedik, néhány szerény sonka tapas is kinéz. De legalábbis rizs lesz, az biztos. A Dzsózinak meg illik meglocsolni a gondozónő Irénkét.

tapar – befed, lefed
para llevar – elvitelre
churros – fánkszerű tészta

Pajtában szagos széna közt szepegő nyulat lelni. Sarjadó lucernában körbe-körbe járni, tojást keresni, hímeset. Singer varrógép hajtányán kuporogva mesterségetek címerét találgatni. Fantomast nézni fekete-fehér Orion televízión. Vagy Tulipános Fanfant, s a besötétített szobában elmerengni a vaskos mestergerendán. E-vel sutyorogni hímekről – Nagy Imiről, Nagy Tomiról. Hagymahéjjal, temperával tojást hímezni matyómintásra, szalonnával fényesíteni. Kopogós lakkcipőcskében, térdzokniban, skót kockás rakottszoknyában pörögni gyepen. Várni locsoló hímeket. Nagy Imit. Nagy Tomit. (Bár őt inkább E.)

Ehelyett diplomáciai tárgyalások, hegyek, élek gömbölyítése kényszeres családi keresztrefeszülések ellenében. Nem is diplomata – ács. Gyalus. Kedélyegyengető. Mobil ügyfélszolgálat. Tésztatranszporter. Minden. Áron.

Fűszeres, cifra csömörökre örökre citromos vizet vedelő. Húsvét. Szigetek. Mindenütt jó.

A Terefere keksz attól volt igazán nagy szám, hogy a doboz alján egy kivágható baba volt, két váltás ruhával. A ruhákat visszahajtható kis fülecskékkel lehetett rögzíteni: lényegében csak ráakasztottad a babára a trendi kantáros kékfestő ruhácskát, vagy a télikabátot meg a sapkát, és kész. Saját tervezésű ruhákat is kreáltunk neki, úgyhogy a Lidiből – mert minden baba a Lidi, vagy a Livi névre hallgatott – menő csajt csináltunk: volt nagyestélyije, vakondnadrágja, úszódressze. Egyszerűen nem tudtuk megunni. Megállás nélkül öltöztettük-vetkőztettük, körberajzoltuk, rápróbáltuk az új ruhát, a Lidi viszont a szó szoros értelmében nem bírta ezt a gyűrődést, így csakhamar kegyvesztett lett.

Később Dina kapott egy másik babát karácsonyra. Vastag kartonbaba volt, a hasába mágnest applikáltak, a ruhák hátuljára pedig vékony fémkorongokat kellett ragasztani enyves papírragasztóval. Négy évszak – négy lapnyi kivágható ruha, extrákkal – ennek a babának már bikinije és napszemüvege is volt, sőt, napernyője, és legalább négy pár cipője. Igazából semmi haszna nem volt azon kívül, hogy csudaszép volt, annyira, hogy eszünkbe se jutott, hogy neki is tervezzünk ruhát. Viszont onnantól már semmi izgalom nem volt abban, ha a nagyi a boltba küldött, és engedékenyen a kezembe nyomott néhány forintot Tereferére. Nagyon akartam egy olyan szép, komoly babát. Még álmodtam is vele. De nem lett mágneses hasú babám.

Mindez arról jutott most eszembe, hogy rátaláltam Zwinkyre. Zwinky áll a szép, tágas gardróbjában, és kávéscsészényi szemekkel pillog rád, várja, hogy felöltöztesd, kisminkeld. Pontosabban azt várja, hogy letöltsd. Bevallom, rámtört a picsaság, na. Klikkeltem. És akkor ott áll Zwinky, csak néz rettentő szomorúan azzal a hatalmas szemével, és azt mondja nekem, hogy We're sorry – this feature is not compatible with Macs.

Ez rosszul esett. Annyira, hogy egyetlen másodperc alatt pontosan 110 métert fájt zsigerileg.

A zsiráf az egyik legkevesebbet alvó emlős. Egyszerre 5 percet alszik, naponta összesen 20 – 120 percet, nyakát egyik hátsó lábán nyugtatva.

Ennyi alvással – pontosabban ébrenléttel -, azt hiszem, optimális hatékonyságot érhetnék el. De nekem, mint gyakorló jóginak, már a nyak nyugtatása az egyik lábon is gondot okoz. Lehet, hogy nem vagyok elég transzcendentális?

Mert mi van a szellememnek és szívemnek horizontján, ugye…

Erh-nek

Inzert. Egy csomó inzert. És aztán megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal. Egyszer az jutott eszembe, hogy ez az egész nem más, mint egy hülye társasjáték. És a déja vu az a pont, ahol az előző körben kiestem. Aztán addig papoltam a gondolat erejéről, amíg az lett valóban. Mint a Lóverseny társasjáték gyerekkoromban. Ordít a szpíker – aki persze szintén én vagyok -, azt hadarja ordítva, hogy száguld a vörös ló, kedves nézőink, vezeti a mezőnyt, orrhosszal előzi meg a kéket, minden esélye megvan a győzelemre, de hopp, úgy látom, valami gond van, igen, kedves nézőink, ezt árkot a vörös lónak nem sikerült megugrania, most le is marad, óóó, vége, kedves nézőink, a vörös ló kiesett a versenyből…

És akkor leszedem a figurákat, és újra kezdődik az egész. És a következő körben a vörös lónak már sikerül a vizes árok, csak a következő akadályt veri le, és inzert, és megint ugyanaz. Ugyanott. Ugyanazzal.

Nem tudom, hogy ez most egy koordinátarendszer, vagy mi, de az a benyomásom, mintha több origója lenne a kelleténél. Az egynél. És őszinténszólva a tengelyek például nem is egyenesek. Sőt, nem is tengelyek vannak, hanem körök. Vagy inkább spirálok. Mert egy kicsit mindig magasabban vagyok, azt a növekvő tériszonyból tudom. És bár már tisztáztam magammal, hogy nem én osztogatom az örökkévalóságot, csak remélni tudom, hogy nem fog nagyon fájni. Hogy csak úgy befáj. Olyan ismerősen. Hogy vannak voltak. Meg hogy vannak vanok. Közben meg inzertek. Én meg centrifugális erőben keringek mobil origók körül. És úgy kerülök egyre távolabb, ahogy képes vagyok magamon felülkerekedni.

Olyan pillanatok voltak, amik csak kis híján nem voltak a mieink. Olyan pillanatok, amikor a feltételes mód úri tisztességből hátralépett egyet, és tapintatosan elfordította a fejét, míg felöltöztettük a Jószágot.

Az ilyen törődések általában sosem vezettek jóra. Másodikban például kitaláltuk Dinával, hogy titokban belopózunk a Rózsa tanítónéni kertjébe, és jófejségből kiegyeljük a mákot. Dina esküdött rá, hogy tudja, hogy kell, százszor csinált már ilyet, úgyhogy szépen elkezdtünk mákot egyelni. Úgy félméterenként hagytunk egy-egy satnya palántát. Az ágyás elég siralmasan nézett ki, de Dina azt mondta, hogy ez teljesen normális; a dolog lényege éppen az, hogy így nagyobb terük/lehetőségük van a máktöveknek arra, hogy megerősödjenek. Hogy a meglepetés még nagyobb legyen, letaroltuk az összes orgonabokrot, és a kaputól a bejárati ajtóig mindenhova orgonaágakat ragasztottunk cellux-szal. Namost, a hatás tényleg frenetikus volt, főleg, mikor kiderült, hogy a mákosgubának idén annyi, részben, mert rettenetesen megcsupáltuk a mákot, részben, mert a megmaradt tövek felét győzelmi mámorunkban figyelmetlenségből kitapostuk.

Január 24-én pontosan 4,8 centi volt. Identitását misztikus homály övezte, mivel Királylány négy különleges tulipánhagymát hozott Amszterdamból – az egyik fekete! -, s ebből hármat csaknem azonnal megöltem. Nem tudni, melyik hármat. Az az egy viszont rámhangolódott valamiképp, leszarta, hogy hidege van-e, vagy melege, hogy a gázóraszekrényben felejtem, vagy locsolom-e, mondom, olyan immunrendszert meditált magának női szeszélyemmel szemben ott a sötétben, hogy megható ragaszkodásának, igénytelenségének köszönhetően törődni kezdtem vele. Merő aggodalomból, hogy megfázik, nem kap elég fényt, stb., a hálószoba ablakába tettem, közvetlenül a fűtőtest fölé. Locsoltam (mértékkel), simogattam, beszélgettem vele (haha!), vonalzóval mértem, mennyit nő. Hálás volt nagyon, én meg büszke, és dicsekedtem vele anyámnak, aki amúgy okleveles kertész, és elmélete szerint a növényekkel úgy kell bánni, mint a kisgyerekekkel, hiszen lényegében azok is.
Aztán, egzisztenciális alapon, egyszerűen elfeledkeztem róla. Nagyon. Annyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy haldoklik. Gyorsan meglocsoltam. Semmi. Aggódva nézegettem, próbáltam bíztatni is, de csak kornyadozott. Valaki javasolta, hogy ki kellene ültetni, attól majd magához tér, mert alapvetően a kertben érzi jól magát, a meleget meg egyáltalán nem bírja. Akkorra már csak egy zörgő, barna valami volt. Mindenesetre kitettem.
Arra gondoltam, elektrosokkot kéne adni neki. Meg arra, hogy már több, mint három perce halott.

Meg kéne már találni, ami az alfa és az omega között van.

Mit szőnek a Párkák?
( «« ) Gézengúzst?

Például legyen Misike. Ha lány lesz. Ha fiú, akkor meg persze Mihály. Ilyen komoly, reszelős basszus Mihálysággal. Naaagy körszakállas Mihálysággal, érted?! Kebelbarátságból. Mert ha mondjuk az iwiw végre Paradicsom-kompatibilis lenne, tutira bejelölném. Sortmeszidzseket küldenénk egymásnak jó sok szmájlival, listát arról, hogy kiket szólítottunk máma kendteknek (hát lenne ötletem). És kommentelnék a blogjába. Merthogy ír blogot, ahhoz nem férhet kétség. Aki vakon, titokban sorvezetőt fabrikál a börtönben, hogy írni tudjon, annak aktuálisan van előfizetése a mennyorszag.hu-ra, az fix. Mert addikt. És értekezhetnénk az önfejű önsorsrontásról, meg arról is, mennyire fasza találmány a blog, mert a hentes nem tudja a marhafelsálat a virtuális kéziratlapokba csomagolni.

Tényleg, Stancsics, nem töltöd le valamelyik torrent oldalról Az ötödik pecsétet? Megnézhetnénk!

Fenékig! Telföl.

Tessék lerajzolni fát, embert, házat, kerítést, kígyót, utat! Tekintetbe véve a dinamikus interaktivitást. Vagy nem, de ahhoz a rajzelemzőnek biztos lesz egy-két szava az egészleges nívóról. Az e rajzi személyiségszint már differenciáltabb, realisztikus ábrázolást igényel, úgyhogy tessék jól odefigyelni! Pálcikaemberke rajzolásával csak szerény b2 személyiségszintet érhetünk el, csak úgy mondom. És hogy nem okosság a kígyót a kerítés tetejére tűzni, mert a kígyó a szexus, aztán, ugye, baszhatjuk. Azt mondjuk nem tudom, hogy mi van, ha az ember út helyett kutat rajzol merő félrehallásból – arról talán a Freud tudna mesélni. Szóval, hogy mi a helyzet a kútban kígyóval? Arra gondolok például, hogy igazán fürdethetne valaki tejben-vajban! A hangsúly – meglepő módon – nem a tejen-vajon van. Mondjuk, szerintem a kút önkifejezési aspektus, kooperációs szándékom jelzése. Hogy nem ellenkezem a tejben-vajban fürdetés ellen. És ez az én produkciós stratégiám, törekvésem a részekre bontás során az értelmet hordozó rajzi egységek megteremtésére. Kígyó a kútban. Világos, nem? Vagy ez csak illuzórikus korreláció (észlelési tévedés), és én is baszhatom?

Na és mi van az elefánttal, hm???

Nem úgy esett, hogy targikus hirtelenséggel, hanem lassan, alattomosan. Eleinte még röhögni is tudtam magamon, hogy én, mint érzelmi balansz, haha, pont arról vagyok én kérem híres, józan ítélőképesség, fenenagy tartás, ugye…

Aztán telesírtam egy kávét. Meg kéne tanulnom árnyalatnyi mérlegelés után eldönteni, kinek, minek nyitom ki a kapukat. Nem azonnal elszegődni, kötni ebeket mentális karókhoz. A karók hegyesek. És normális eb úgyis szakít, ha bír. Az eggyel jobb szar, az csak eggyel jobb szar. Pont annyi. Elengedni kéne. Mit elengedni: elbocsátani. Az az igazi úri huncutság. Hogy kutyából mégiscsak szalonna.

Nem zsarnokoskodni rajta – uralkodni magamon. Beleestem, nincs mese.

Bahh, csak ne álszenteskedjék, drága Párisom, hisz szinte már közhelyes is a természetnek az az elemi toposza, miszerint az almák nem esnek messze a fucktól!

A kocsim hátsóablakánál áll. Bal kezében zsebtükör, a jobban borotva. Zakóban van. A nadrágszára a bokáját veri. Kitérdesett, kiseggesedett szövetnadrágban áll az alléban, feje fölött fák borulnak össze, rábugyognak a rügyek. Borotválkozik. Zsebtükörben. Néha a kocsim hátsóablakában fixírozza kicsit az összbenyomást.

Legalább lemosathattam volna. A szélvédőt, legalább. Ilyeneken múlik általában a valakiháziságom, baszki, ha érted, mire gondolok!

Itt a tavasz, dagad a
tüszős garatmandula.
Kicsi szemem, kicsi szám…

H A T Á R O Z A T

Sztreptokokkusz Pneumónika énkormányzatilag, énkényesen, de egy a garatúlag sós víz által száműzetik, mert szemétség, hogy annyira sem tudom kinyitni a számat, hogy normálisan beleharapjak egy almába!

A Kovács Andornak úgy akartam imponálni, hogy azzal hősködtem, hogy nem félek a rókáktól, és hogy egyszer már be is másztam egy igazi rókalyukba. Persze nem másztam be – nyilván be se fértem volna -, de onnan a kanálispartról nem lehetett azt pontosan felmérni, hogy a domboldalban tényleg rókalyukak vannak-e. Nekünk azok voltak mindenesetre, és az Andor nem kételkedett abban, hogy belevaló csaj vagyok.

Bicskáztunk is a homokban, megmutatta a fogásokat, amiket, mint mondta, a papájától tanult, aki néhány évig börtönben ült. Tengerész, hordó, pillangó, kétujjas – az nyer, aki többször beleállítja a kést a földbe. Aztán májkrémet ettünk dobozból, kockánként a kés hegyére tűzve, meg málnát a nagyiék kertjében, és titokban csókolóztunk is a málnabokrok közt. Amikor fociztunk, mindig ő volt a Garaba, én meg a Sallai, ugyanis familiárisan mindketten a Honvédon szocializálódtunk. Egyszer bizalmasan megsúgtam neki, hogy otthon van egy Sallai poszterem a Pajtásból, erre csúfolódva azt mondta, hogy haha, dehát a Sallai csak százötvenhat centi, és a lába is csak harminhetes!

Akkor kiszerettem Kovács Andorból.

Maradjunk annyiban, hogy jól elféltem ezt az utat veled. Az a stratégia – félő, hogy most már én is tudom, fél ő -, hogy jól megijesztesz, törődjek csak a saját félelmemmel, ne lássam, mennyire félsz. És akkor elkezdek félni. És hirtelen kettő lesz, aki fél. És abból a két félből nem lesz egy egész. Most mondanám, ha nem félnék, hogy akkor az akarat hiányzott. Eleve. Hogy elv. A fél-tevés. Nem mondom. Jól megijesztelek, foglalkozz csak a saját félelmeddel, ne lásd, mennyire elféltem ezt az utat veled.

Úgy elhájadt az idő.

( »» )

Respekt a mesterembereknek, akik a hetvenes években özvegy Martinkáné
nyárikonyhájában megvalósították a selyemtapéták reneszánszát, akik
olyan kiszámított pontossággal mártották a vödörbe a gumihengert, hogy
sosem csurgott patakokban a falon, vagy csepegett a padlóra az ezüst
festék. A tapétázás könnyű műfaj ahhoz képest, hogy mintázatát tekintve
hogyan helyezed fel a hengert a záróvonalra, húzod aztán a
műkőszegélyig egyenesen, függőleges vonalban (hogyan? hogyan???), majd
a következő sort egy terccel (haha!) eltolva, ügyelve megint a
függőlegesre, a sorminta széleinek precíz passzítására, s a helyes
nyomatékra, hogy mindenhová egyenletes mennyiségben kerüljön festék.
A nyolcvanas évek nagy találmánya a sablonos, festékszórós módszer, a
legváltozatosabb mintázatú hendméd sablondarabokkal – dícsérendő a
mester kreatív fantáziáját. A festékszóró kezdetben egy szimpla
szórófejes, pumpás edény, később, a modernizációnak köszönhetően, ennek
motorizált változata. Előnye a gumihengeres technikával szemben, hogy
kevesebb akkurátus pepecselést igényel, szinesebb (vö.: cserélgethető,
szabadon kombinálható sablondarabok, ugye…), és mintázat tekintetében
is nagyvonalúbb, bár talán kevésbé elegáns, és persze nyomokban sem
emlékeztet arra a nosztalgikus, rég letűnt XVIII. századi arisztokrata
aranykorra, ami bizonyos mértékig kissé disszonáns ornamentikájává vált
a szocreálnak.
Végül, lelkesítően humán és modern megoldás az egyszínű, rusztikus
dizájn, akár kis hundertwasseres beütéssel – falanként más-más
színkombináció, esetleg átlósan mozaik intarzia. Gyors. Egyszerű.
Divatos.
Respekt a mesterembereknek, akik ötven négyzetmétert tízliteres bödönökből égkék, fahéj-, vagy barackszínre, fénysebességgel…

- A nyeles henger tényleg a legvirtuózabb találmány – egy férfi kezében.
- Bármely lakás látszólagos mérete szemérmetlenül optikai csalódás.
- Tudatosult, hogy van hátam…
- Azt hiszem, most egy ideig nem bírok erdei gyümölcsös joghurtra nézni.

Intro

- Normális vagy??? Miért csináltad? Végre akartak hajtani rajtad?
- Nem. Én akartam végrehajtani magamon.

Itt a piros, hol a piros. Valaki hív. Színre szín – habozok. Alkalomfelismerő utólagosság. De show most go on: valaki hívott – hát nem haboztál. Én meg: lekéstél, kis barátom, a most már csak füstbe ment terv, színre szín, számra szám, ebgondolat, mélázz el ezen! Ó, a hívás még persze áll, de azért tudd, hogy talán holnap már nem lehet tovább forró kásákat kerülgetni tevagyén alapon, bár roppant kínos lenne, még úgy venné ki magát, hogy valaki kever – ó, a hívás még persze áll!

Az alkalom szüli a tolvajt. Még véletlenül a zakód zsebében találnám magam. Vagy te az enyémben. Ha lenne merszed megkeresni magad. Ha lenne merszed, persze nem is kellene keresned. Tudnád, hogy ott vagy. A zakóm zsebében. Ha lenne zakóm.

Hát jól behúztam a Szívkirályt. És megint elfelejtettem makaót mondani.

… te, ki a parázna nőket
nem taszítod el magadtól,
s öröklétté tetézed,
mit a bűnbánat kiharcol,
szánd meg ezt a tiszta lelket,
akit egy bűn súlya nyom csak,
s mint gyanútlan tévedett meg,
örvendjen bocsánatodnak!
(Goethe)

Ahogy átmelegszik lassan a kezem. Reggelente kis fagykoppanások, dermedelem-leheletek mázgálják fakó opálüveggé az ablakot, épp csak átdereng a park álmos, szürke ásítása, ez a félhomályos, fogatlan szájüreg; átfogják az ujjbegyek rózsaszín párnácskái azt a fekete, oktogonális kávésbögrét, miközben fölégörnyedő arcom kozmetikai fürdőt vesz abban a keserű párában, s lassan kisimulnak a párna gyúrta kicsiny barázdák, hányaveti, karmos álommetszetek.
Rossz, jeges álmok ideje a kihűlt paplan alatt a nyirkos párnán, mely alatt csomóba gyűrve a Misi elmagányosodott pizsamája. Phhhh… vége lehetne már a télnek, hogy ez a reszketeg fázás elmúljon, vagy talán az is meglehet, hogy onnan belülről tapogatnak-lapogatnak a fagykarocskák. Félek. Átverve, kisemmizve érzem magam. Ez is olyan ismerős, ez a kifosztottság, ez a félelem, nagyon, nagyon régtől fogva ismerős. Még emlékszem a fejem fölött összeboruló lombsátorra, a kanális két partjáról bekúszó akácok ágkarjainak titokzatos, lebegő, zöld csuklyájára a hidacska felett, a nyáresti szürkületben ijesztő örvénnyekkel simitották arcomba a langyos szellőt, hogy mozdulatlanná dermedt a gyerekszívem a rettegéstől. Annak a faszerkezetű, vályogból tapasztott hídnak a foszló, málladozó lyukain át riasztó kaleidoszkópként villódzott elő a mélyből a dühös tajték, túlpartján pedig sötét tömegével fenyegető óriásként meredezett az elhagyatott, öreg szőlőhegyi iskola. Édesen szaglottak az elvadult cigánymeggyfák a koraestében, sötét levélujjacskáikkal hívogató, hátborzongató hókuszpókuszokat firkálgattak az iskola fakósárga falára, a betört ablaktáblák csonkjaira. Azt beszélték, kísértetek laknak a romok közt, imbolygó lidércek, hogy néha a nyári éjben gyermekkacajt sodor a könnyű szél a kanális buja vegetációja felett, hogy sápadt gyertyavilág dereng azokban a foghíjas ablakokban, s ha az alkony teregetni kezdte szürke uszályát, hát a világ minden kincséért sem maradtam volna ott tovább egyetlen percre sem. Mágnes volt ez nekünk, gyerekeknek, vonzó és rettegett mágnes – forró délutánokon a meggyfák hűvöséből tartózkodón fürkésztük ezt a rezzenetlen kísértettanyát, nem merészkedtünk persze túl közel. A vastag csendben dübbent a gumilabda az ujjaink alatt, akár egy szédült, üvöltő metronóm, s csak szőttük-dagasztottuk a lúdbőrös rémhistóriákat közben fogvacogva, mégis kéjesen; tarkómon a megfeszült bőr alatt kis bizsergető szikrák bökdösődtek, izmaim ugrásra készen – éleztük, húztuk a pillanatot, amíg már csaknem teljesen besötétedett, akkor aztán rohantunk vissza a hídon a falu felé rettegve, kifulladásig csapkodtuk a levegőt, szaladtunk, futottunk az életünkért szinte zokogva, és talán mert valami megmagyarázhatatlan okból fontos volt, eljátszottuk újra és újra.
Azután, évekkel később lebontották az iskolát, a fakóra égett téglákat csinos kupacokba hordták össze, majd eladták, a romok közt nem találtak semmit. Semmit. Nem csalódott voltam: gyászoltam. Hogy soha, soha többé talán olyan élesen nem érzékelhetem saját valóságosságomat, mint mikor ez a félelem, ez a rettegés kontúrozta megmarkolhatóvá. Hogy ez az elmúlás, ez a semmivé enyészés egyszerűen kiradírozza azokat a relációkat, amiknek tükrében definiálható vagyok.

Olyan gyorsan lépkedett – kip-kop a cipők -, hogy az ellenszélben könnyezni kezdett. Szemüvegben ment pedig; sosem használta máskülönben, csak olvasáshoz. Ajakra szájfény, fahéj ízű, szemre szemhéjpúder. És a szemüveg. Kip-kop a cipők – azt hitte, szédülni fog -, tűsarkakon és szemüvegben. (De nem.) A haj rendezett. S az öltözet. Feszes a járás. S a vonások. Posztmodern outszájder. Jobban érezte magát így önkívületben. Átrétegződve. Kékharisnya Nervosa. Idegen. Akivel nem lehet viccelni.

Beköltöztünk. Egy kanapé, egy fotel, két matrac, rádió. Árnyjátékokat komponáltunk rádiójátékokra.

Nagy lapát tenyerem van, virsliujjakkal. Amikor árnyjátszom, a kezem kecses, és hosszú, zongorista ujjaim vannak a falon. A kivetülésem esztétikusabb, mint a valóságom. Vagy: közelre torzítok.

C: Menjünk, mert bepisilek!
T: Jó. Menjünk, mert én is.
(a pénztárnál)
T: Jó estét, kártyával szeretnék fizetni.
MM-nő: Rendben. Háromezerkilencszázkilencven forint lesz. Nyomjon egy zöldet!
C: (félre) Sajnos, csak két sárgát tudunk… (T-nek) Éreztem, hogy a PIN-padon végzed!

Megtiltotta az elhalálozást egy falu polgármestre Franciaországban, az ok: a temető túlzsúfoltsága. A tilalom megszegői súlyos büntetésre számíthatnak. A polgármester nem viccnek szánta lépését – azután alkotta meg a rendeletet, hogy a bíróság januárban nem engedélyezte a temető bővítését magántulajdonban lévő földterülettel. Hasonló haláltilalmat az utóbbi évtizedben már néhány más település vezetője is hozott, ugyancsak temetőszűke miatt. MR1 – Kossuth Rádió, Krónika

Kérem! Velem lehet egyezkedni. (A hangsúly rajtam van.)

A Juci volt a mi tükrös szivecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Jucivolt a mi trükkös szivecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli, meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén.
Nyolcszázkilencvenhat, ésköszönömszépen - mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta; szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszercsak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment. Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.

Kulcs. Titok.
Kerner mondja: kulcsot találni: jelenti, hogy megszabadulsz egy szorongatott helyzetből.
Krúdy Álmoskönyv

A Medvéről később kiderült, hogy a Totya osztálytársa volt a gimiben.
Bírtam, mert matematikai pontossággal számította ki, hogy az ébredésemtől számított első öt percben (honnan tudta, melyik az?!) még olyan hasadékban vagyok, aminek semmi köze a humán tényezőhöz, az egohoz meg aztán messze hozzá se szagol. Mindezzel nagyon is tisztában volt a Medve, és sanszot adott arra, hogy legalább tétova kísérletet tegyek a személyiség cserepeinek összekotrására. Kávéért is csak a jóízlés határain belül lobbyzott. Akkor már kifejezetten bírtam. Reszelgetésben is szimpatikusan mértéktartó volt, nem úgy esett neki, mint tót az anyjának, hanem csak meglebbentett valami kis harát, valami rezignált férfierőt, és olyan fentről lefelé formán, három-négy pontos, célirányos mozdulatot tett, és azokban a mozdulatokban a Sweeney Todd profizmusa volt, a reszelőn meg csak úgy cikkant a fény, hogy a Tim Burton besírt volna a gyönyörtől, ha látja.
Szóval, a Medve úgy, ahogy volt, teljes férfivalóságában bírta a szimpátiámat, csak abban differenciálódtunk, hogy pontosan mire is biztosíték a biztonság. Ennek kapcsán amúgy a Medve apologetikusan kifejtette nézeteit a jogállamiságról, példaértékű kis szkeccsekben szemléltetett joghézagokat.
Mielőtt elment, meghagyta a telefonszámát. Ez különösen kedves gesztus volt tőle, mert korábban én már kétszer hívtam a mobilján. Nem baj, a Medve ilyen biztonságos ember, gondoltam, ismerek ilyen, a tartaléknak is legyen tartaléka embereket, és bár nem értek egyet (anyám szerint ugyanis egy felelőtlen suhanc vagyok), azért próbálok megértő lenni.
Szóval, a Medvéről később kiderült, hogy a Totya osztálytársa volt a gimiben, és így összegezte a Medvét:
- Jaaaaj, az egy olyan édes, jófej gyerek volt! Mindig bírtam. Kár, hogy olyan lúzer!

Lakatossal hálni csak annyiban méltatlan, amennyiben érdekorientált. Anyám, példának okáért, hozzávetőleg 11 680-szor tette.

Elmeállapotomat jellemzi, hogy aktuálisan ezt olvastam: Az ördög Pravdát visel…

Ha lehetne, Chablis. Eredeti metálszínben. Decens, krómozott sárgaréz díszítéssel. Ja, és jó lenne inkább a töltő-, de végeredményben golyós is lehet. A ceruzára is van nyomós érvem, csak hármat sorolnék fel:

- stílus;
- magabiztosság;
- egyéniség.

Meg hát jól jönne a hosszú élettartam mindenképpen; még jobban a a gördülékeny, sima írás, amivel néha ugye gondjaim vannak. Az külön tetszik, hogy mindezt az irídium-hegy biztosítja. Ez olyan média-publikusan hangzik, hehe. Talán a pompás pumpás lenne a legmegfelelőbb. Szivató, aztán ezzel a páratlan kis íráskészséggel menne minden, mint a karikacsapás. Mondjuk a műszakiról a hosszú élettartamon kívül nem esett szó, meg hogy kötelező-e a zöld kártya – én személy szerint a fehéret, vagy a kockás füzetet preferálom inkább -, és nem tudom azt sem, hogy Pegazusból hányat tettek bele. Vagy hogy van-e súlyadó? Meg hogy mi a helyzet a biztosítással – töréskár, lopás, ilyenekkel azért mégiscsak illik számolni, nem? Persze, végülis mindegy. Egy merdzsóval végeredményben úgyis megtáltosodik az ember. A merdzsó életforma, miért kisstílűsködnék, amikor a csíptetőn a márkaembléma a hűtőmaszkra hajaz?

Szóval? Hm? ha?

Ma reggel kizárásos alapon.
A beltéri ajtó biztonsága, a gombos ajtó (nem a forgó gombos fajta) …

hasznos:

1. nem kell paranoiásan kulcsra zárni délutáni szundikáláshoz, hogy ne törjön rád a szomszéd;
2. esztétikailag mutatós;
3. … .

haszontalan:

1. cigizéshez nem árt magaddal vinni a kulcsot, különben soha többé nem jutsz be (némi szerencsével akár a zárt lakás és a zárt folyosóajtó közt rekedhetsz), csak telefonos segítséggel;

2. ha figyelmetlenségből az anyád lakásának kulcsát markolod fel (miért hever folyton az asztalon?!), soha többé nem jutsz be, csak telefonos segítséggel;

3. ha ajtócsapkodós fajta vagy, előbb-utóbb széthullik a zárszerkezet, és kulcs ide vagy oda, soha többé nem jutsz be, csak telefonos segítséggel;

4. nem hátrány elővigyázatosságból magaddal vinni a mobilt, hátha telefonos segítségre lesz szükséged;

5. nem hátrány magaddal vinni az Óbudai Kisokost, mely tartalmazza az elérhető telefonos segítségek listáját, vagy a listát kiprintelni a villanyóra szekrény falára;

6. nem hátrány a reggeli első kávét-cigarettát szalonfashion-ban fogyasztani, mert pizsamában kibekkelni, illetve fogadni a telefonos segítség érkezését részben hűvös, részben kínos.

Lássátok feleim, bizony mondom néktek, a beltéri ajtók biztonsága a gomb. Tolókavivős szemafor kivitelben. Sőt. Emergency kivitelben.

De mér' nem a Drogba? Mér' nem a Drogbaaa?!

Úgy esett, hogy bottal piszkáltam a halakat. Nem pecázni mentem, annyit mondhatok, meg hogy a keleti gasztro-kultúra nekem pont annyira idegen, mint minden más keleti kultúra. Kelet varázsa utoljára talán Germanus Gyulánál hatott rám, és folyton az jutott eszembe, hogy: ha már nyers hús, akkor inkább – a kompromisszumkészség szintjén – tatárbifsztek, végülis a kelet, az kelet, haha. A másik, amin muszáj volt röhögni, hogy ez itten kérem most egy kétpálcás ebéd, a maga totális ellentmodásosságában. Kétpálcásnak mi azt neveztük, amit a falusi búcsúban lőttél a ráncos, kövér cigányasszonynál, aki mindig megbuherálta a puskát, hogy félrehordjon. Azért persze a kétpálcás megszerzése nem volt egy missön imposszibül, és két dologban stabilan bízhatott az ember: hogy olcsó, és hogy gusztustalanul giccses. De az olyan férfias, búcsúfiát lőni a csajodnak. Ha meg csaj vagy, és kétpálcás búcsúfiával lep meg a fickó, az bizony szívszerelem. Hát ilyenek jutottak eszembe a Wasabi kapcsán. Meg hogy én vagyok a harcos, akiben a régi út folytatódik az újban. De azért étkezési sorrendben én már bizonyosan megmaradok kanálfetisisztának.

Anyuuu, ebéd után kimehetek a Lacikával esőembert építeniiiii?