✍ 396. ami a ki nem mondott

De látod-e ott mélyen a félelmet?

A félelmet, hogy én már nem tudok mást: sütni-főzni, belecsimpaszkodni még kicsit valami valóságmorzsába legalább, mert én az utat, fiam, elféltem, én az út elől már végleg elfutottam, elrejtettem magam, rejtettem a vasárnapi ebédbe, a panírba rejtettem, a kenyér ropogós hajába, krumpli forró gőzéből szőttem ködöt magam köré, csak meg ne találjam, csak meg ne találjon valamiképp, de megszültelek, én szültelek meg, én fájtalak ki, nekem fájtál vérben-könnyben, énnekem, a magom vagy, hogy a magom lehessek, legalább valami kicsike csíra énbennem, magamban, valami lélekzetnyi esélyem, a magom, hallod-e, énmellettem karó, melyre fölfutok, mint a zsenge bab, karcsú kacsaimmal védelmezlek, izmos indáimmal ölellek, fáradó folyondárokkal fonlak, míg rád nem száradok egészen, rád nem sorvadok, s  mikor már kifordulsz alólam, szétporlok nélküled; a sosem volt valóságommá tettelek, a relációmmá, ne lökj el, félek. Félek az aggságtól, sosem voltam fiatal, félek a veszteségtől, sosem volt merszem bírni valamit, félek a magánytól, sosem volt senkim, félek a haláltól, sosem éltem, te mondd meg, vagyok-e egyáltalán, te mondd meg, van-e nevem, te mondd meg, ismersz-e engem, félek. Félek, nem tudtam mélyebben belédvésni magam, félek, lekoptatja nevemet az idő, félek, semmi voltam és semmi leszek, és közte mégsem bírtam lenni valami, hát nevezz meg, hívj magadhoz, és – ó, Istenem! – próbálj meg szeretni legalább…

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük