“hát igen, a világ mindig gyönyörű,
nem azért, mintha valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom”
(Bohumil Hrabal)

Nem tudni azt, hogy a bú-e a baja, vagy inkább a bű-e a bája a Piroska néninek, mindenesetre van neki ez a kis, hogy is mondjam, tvájlájtja, vagy mi. Hogy teliholdkor kiáll az erkélyre, ott szűköl. Onnan óbégatja, hogy hagyjad aztat a szemét kurvát, Jancsikakisfiam, gyere má haza. Csakhogy a Jancsikakisfiam nem jön már haza, mert onnan, ahol a Jancsika van, nemigen szokás hazacsászkálni. Abból a kapujanincs átjáróból. De ezt a Piroska néni nem tudja, vagy tudja, csak úgy csinál, mintha. Azért a szomszédság a Jancsikát úgy csöndes elnézéssel számon tartja.

Jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Beleesik a mélabús anakronizmusba, úgy mondja a Bellának a két szegény kis árvát. A Gyuszikát, s a Lackót. Hiába mondom neki, Bella, legalább azt a két szegény kis árvát engedd ide, Jancsikám. Az a szemét kommenista kurva azt se hagyja. Pedig egész nap ki vannak csapva az utcára. Mindig hallom őket, itt lármáznak a Vihar utcában. Amíg azok otthon mocskoskodnak a Jancsikával. Még nyalókát is vettem nekik pedig. Mutatja a Bellának. A Bella meg olyankor csak bólogat a csöndes elnézéssel, mondani nem mond semmit. Van, hogy összenéz az Ilonkával.

De, mondom, azért jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Máskor siet. Nem érek most rá, Bella, mondja, mennem kell a Raffaelló bankba. És akkor megy a Raffelló bankba. Mert a Raffaelló, az, ugye, mégiscsak többet mond minden szónál.

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

Később azt gondolom, nahát, ez az én gyerekszoba-nosztalgiám, az én tizenéveim fád nyeglesége éppen. Becsukom a könyvet, a könyvjelző kilóg a lapok közül. A kilógást veszem szemügyre, hogy mégis hol tartok, mi várhat még rám. Azt gondolom, tudom, mi várhat rám. Hogy kijön a gombóc. Csak ki kell neki jönni. De közben azt kívánom, hogy doktor bácsi, ne gyógyítsa meg, huncut a mókus. Mintamókus.

Még később a gombóc kijön. Úgy jön ki, mint a csuklás. Belezokogok a röhögésbe, és nem tudom abbahagyni. Lesírom a könyvet. Pedig kár a borítóért, gondolnám, ha tudnék gondolkodni. Ilyen szép könyvet összesírni.

Mailt nyitok, írok neki. Hogy csak akartam mondani gyorsan. Hadarok neki egy levelet. Aztán mellre szívok egy cigit. Poszttraumatikus stressz szindróma. Vagy nem poszt. Száz gombóc egy sorban. Csak ki kell nekik jönni.

Boncolódom. Boncolódik. Le fogjuk rántani a leplet, gondolja akkor. Le fogjuk rántani a leplet, gondolom akkor. Most mindenről lerántjuk a leplet, még a halálról is. A világ egy agyonmosott zöld lepedővel van letakarva, és minden titka kiderül az alagsorban. Hol máshol. Ez le fogja rántani a leplet. Leleplezi, gondolom, de az még legalább ötven oldal, ezernégyszáz sor, és száz gombóc egy sorban. Doktor bácsi.

Negyven fok leszek estére, mondja. Ha lenne olyan, hogy mennyország, a neonglóriás szentek negyven fokú létrán sétálnának föl oda, gondolom akkor. Negyven fok leszek estére, mondja, és tényleg negyven fok lesz. Éjszakára. Lötyög a sok fekete a gyomromban. Meg a száz gombóc. Csak kijön. Mint a csuklás. Egy ilyen kis könyv, gondolom, és nem fér el bennem.

Szeifert Natália Láz – (5/5)

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

Hangoskönyvet dedikáltatni úgy kell, hogy a szerzővel egyszerűen rámondatjuk a nevét a cd-re.

Alig írok. Sokszor úgy vagyok vele, mint a Kaffka Margit. Hogy a széles, bő epikai keretbe’ elveszne ez a filigrán mondanivaló.

A kerékpáron a 42-es meg a 48-as tányér közti különbség matematikailag nem nagy ügy. Na de fizikailag!

A Hosszú átnyálazta a vonatkozó szakirodalmat, hogyan védjük arcunkat a fagytól kerékpáron. Arra jutottunk, hogy szakállt kell növesztenem.

Azt mondja, “kólalájk”. Ezt is a fészbuk csecsén csüggve szívta magába, mi?

A szójátékok olyanok, mint a Rubik-kocka. Előbb-utóbb mindenkinek kijön ugyanaz a kombináció, csak idő kérdése.

Azt kérdi a Kőrösi – már így átvitt értelemben –, hogy milyen egy női mell? Egy női mell, az kérlek, olyan, hogy mindegyre csak ki akar buggyanni a szegycsont mögül a forró szíve a nőnek az ilyen Kőrösi-félékbe való beleszerelmesedése okán, és ez a buggyanása neki – márhogy a szívnek, ugye –, na ez okozza a kebleknek azt a duplaívű halmozódását a frontális struktúrán. Nahát ilyen.

Olyan vagyok, mint egy kibaszott kite. Óbudán belekeveredtem a szélablakba, és azóta a zeniten vagyok. Biciklisöröm.

A Hosszú valami Far Managert vagy mit telepít a gépére. Aggódjak?

Váratlanul téblábom lett.

Van ilyen tipikusan női túróstáska. Hogy az istennek se találod benne a túrót.

A szinkronban néha hetekig csupa kisállat vagyok. Mikor elmúlik, úgy érzem magam, mint akit skatulyából húztak elő.

Vannak ezek a jóízű békebeli dolgok. Hogy például a Mauchner Jóska bácsi az import session datát még mindig fűzésnek mondja.

Kindlelight. Adjunk a romantikának.

A teszkós mázas fánkokat gondolom színesztéziásoknak találták ki. Mert íze, az egyiknek sincs.

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

Ezer a poszt.
Ha bor az ú,
ütöm a vast,
míg der az ű.

Ezer a poszt.
Ha múzsa hajt,
szelem a sort,
mint kés a vajt.

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.

az eredeti:
Biedermann Izabella – Varázsüveg

Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék. …

[zene: Specko Jedno]

- No, hagy maraggyík hónapra is.

[Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása.]

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••

•• Ez itt a puszta poszt. A feed fád, nem? Sablonba' jobb. ••