Mikulás after

2017. december 6. 1:44 - cippo
vintagraphy

Szemelvény a csupacsokicsalád csemetéinek csevegéseiből:

Négyésféléves: – Láttam a bandita rossztevőket!
Kétéves: – És nagyon nagyon nagyon banditák.



Négyéves

2017. április 9. 21:04 - cippo
vintagraphy

A nap szövege a csúszdán a négyévestől, aki azt játssza, hogy én vagyok az ő kislánya: “Én egy lecsúszott apuka vagyok.”



1077. mint a repülők

2012. október 25. 21:15 - cippo
a_mozigépészről vintagraphy

A Sanyit úgy képzeld el: ahogy ott föl-le gurulgat a megsárgult avaron a rokival, az embernek tisztára az a benyomása  tőle, mintha álomszerűen folyton át meg átsuhanna egy félbevágott bicikli a látómezején. Ahogy villan a fény az acélon. Egy ilyen csonka bringa, tudod, mint kocsiban a Smart. És nincsen elöl semmi. Úgy értem, a lába, az nincsen ott a Sanyinak. Így aztán lábtartója sincs. Csak a kiskerék meg a nagykerék, az is mintha egymásba csúszott volna. Mintha a Sanyinak ülőlap se kellene, vagy mi.


Milyen csöndben mennek, mondja derűsen. Csak a csíkot látni. Olyan magasan repülnek. A kezével árnyékolja a szemét. Margitnéni, mi nem húzzuk el innen csöndben a csíkot, mint a repülők?
Margitnéni nevet. De, Sanyi. Egyszer mind elhúzzuk innen csöndben a csíkot. Mint a repülők.



955. sefüle-sefarka ballada az elorozott biciklikrül (borongós)

2011. szeptember 20. 0:00 - cippo
litera-túra vintagraphy 7 hozzászólás

[Édesapának, őszinte münchausenséggel]

(Történetünk szereplője kitalált alak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)

Hajdan a Gyulának
vót egy kerékpárja,
avval gurult mindég
este a kocsmába.

Azt mikor a kisfröccs
sava fejbeverte,
megindult a Gyula,
hazáig tekerte.

Hogy a gumi likas,
előfordult biza,
olyankor azt gyalog
kóbolygott a Gyula.

Éjfélre mán ölég
hosszú vót a lépés,
reáködült lassan
a részeg felejtés.

Elmart egy biciklit
– ahogy kelt, úgy esett,
de ez nem zavarta -,
hazakerekezett.

Mindenik nap más nap,
úgy mondják a népek –
hát reggel a Gyula
nem látott, csak nézett.

– Idegen bicikli
virít a fészerben…
– vakarta a fejét –
most vagyok nagy szarban.

Fölülni rá nem mert,
nekiindult gyalog,
de este mán megint
a pultnál ácsorog.

Aznap a házmester
tüzeli az agyát,
hogy mikor záróra,
megint se hall, se lát.

Kocsma elől fölkap
egy kerékpárt ismét.
Ahogy esik, úgy kel.
Jobb lenne, ha vinnék.

Gyűlnek a biciklik
fészerében lassan…
mondjam-e odáig,
amikor mán hat van?



936. a megleptésrül

2011. július 14. 1:41 - cippo
vintagraphy 1 lábjegyzet

Mondják, pedig nagyanyám is egy nő miatt lett öngyilkos. A kocsmárosné miatt. Ha nem a baszás, a pálinka miatt.

Csak pálinka meg cigeretta legyen, így mondta nagyapám, s szítta közben a Románcot. Románcot szívott, mi mást szívott volna az ilyen csupaszerelem ember, a tüzet törköllyel hevítette. Kisasszonyregény – ezt meg a csomagolásra mondta, a Románcnak arra a sápadt rózsaszínnel csíkozott bagóbarna, puha paklijára. A csomagolásra, amihez sose volt elég képességes. Mert nagyapám száraz volt, mint az alföldi szántók aszálykor, szikkasztotta az a sok tűz, a pálinka meg a cigaretta tüze, izgatta azt a forró szívét, hogy az a hév, mikor előkívánkozott volna valami kis érzelgés, könnyű szentimentalizmus, sistergős nagy indulatokat csinált.

Anyám akkor még kertészetis volt. Naphosszat hordták a kévét a hőségtől ájult földeken, csak ebédre tekertek be kerékpáron a téeszirodára tikkadtan, s álmos-lustán vissza az üzemi konyha savanyú tojáslevese meg finomfőzeléke után. De előtte még a kertészetis lányokkal hátrasurrantak, hogy a feketéhez, amit a Marika főzött a sötét folyosó végén, a negyedik fényfolt mögött, elszívjanak cinkos titokban egy cigarettát. Álltak a sárga nyárban, hátukat a falnak vetették, füstöltek elégedett megcsöndesedéssel a lányok, csinálták a tilost. Arra jelent meg nagyapám.

Egy tölcsér fagylalt olvadozott a kezében. A kocsmapult hűvösén megült sörpárán át nyújtotta neki a kocsmárosné babája, hogy összeért az ujjuk. A Manyinak viszem, mondta nagyapám, meglepetésbül. Leheletét átégette a törköly meg a Románc karcos keserűje.
A kormányhoz fogta, míg a kerékpárra fölszállt, kicsit megbillentek a tölcsérben a gombócok, a csokoládé, s a vanília. Meg is csöpögősödött, mire odaért a téeszirodához, szirupos, lágy víz csurrant végig az ostyán.

Ahogy megállt előttük az imbolygó kerékpárral, kezében az olvadt fagylalttal, bennrekedtek mind a füstök. Szinte megnyúlósodott az idő, elkövéredett a csönd. Nézte, csak nézte a cigarettát a csikólány anyám kezében, egyszerre tisztult föl tekintetében a könnyű szalonspicc, s ereszkedett rá a sistergő harag, csurrant le kézfején a szirupos, lágy víz. Egyenest a forró szívére. Mint aki ütni készül. Akkorra a csendet meg lehetett harapni. Aztán a gyönge tölcsér sóhajtva roppant, arra föleszmélt nagyapám. Anyámra nézett, anyám szemébe kulcsolta magát erővel, úgy száradt, úgy hűlt ki a tekintete. A fagylaltot épp a lába elé dobta. Aztán némán sarkonfordult.



909. az erkölcsi nevelésrül

2011. május 1. 23:17 - cippo
társalkodó vintagraphy

– Anyuka, loptam neked orgonát – tudod, mint gyerekkoromban.
– Uramisten! De csak nem innen, a ház elől??!
– Á, nem.
– Ja, jól van akkor.



880. candy

2011. február 6. 4:46 - cippo
candymen filmszínházunk_bemutatja vintagraphy 2 hozzászólás



845. a choco fruits-rul (édesanya-nyelv 6)

2010. november 7. 21:56 - cippo
társalkodó vintagraphy

Nagyon egészséges, és ne mondd, hogy nem, mert hallottam, hogy te reklámozod a Paprika tévén. Vagy ha nem te, akkor egy másik.



808. arrul, hogy milyenek voltunk

2010. augusztus 10. 23:20 - cippo
filmszínházunk_bemutatja vintagraphy 8 hozzászólás



802. a Simigrül

2010. augusztus 4. 0:05 - cippo
vintagraphy

Hogy a Simig tényleg maga volt az atyaúristen, arról csak majd’ harminc év múlva győződhettem meg.
Őáltala, ővele és őbenne – ott ült a Simig az Atyának jobbján, és bár én a Simiget sohase láttam – ahogy egy valamirevaló atyaúristen se mutogatja magát csak úgy passzióból -, a Simig volt, hogy úgy mondjam, a szájhagyományunk. A kollektív emlékezetünk.
A Simig, a jó pásztor, rendre pénteken jelent meg, gondolom, már csak a böjt miatt is, és akkor is csak a páratlan heteken, a belügyek, ugye, jobbára a városi közkórházhoz kötötték. De kéthetente fölpattant a Jawára, és csak úgy repkedett a motoros bőrsisakjának állöve a szélben, ahogy a hársfa allén átrobogva begördült a falusi körorvosi rendelő udvarára, ítélni élőket és holtakat.

(forrás)

A Katót  már akkortájt is kínozta az epe,  mikor a Simig még csak pelyhes állú gyakornoka volt a hét szentségnek, úgyhogy a páratlanheti úrfelmutatásokon a Kató rendre mindig megjelent, a Simig meg olyan kenetteljes pofával tolta a szájába az ostyába göngyölt görcsoldó porokat, hogy abból kifolyólag a Simig neve fölírásra került a háziáldásba is, s még mikor a Francit a szívbaj gyötörte, azt az ostyába göngyölt port tolta oda neki a Kató, mondván, ami bévül egynek jó, jó az másnak is; a Simig adta, a Simig elveszi – hogy krónikus kólika a jobb, vagy kergült kapillária a bal bordaív alatt, egykutya, neki ugyan – a Katónak – tiltakozhat a Franci.
Szóval, mondom, a szájhagyományunk, a kollektív emlékezetünk volt a Simig, pedig akkor már rég fölpraktizálta magát a Jawán Budapestre, onnan meg tovább, egyenest a Teremtő elé. Akkor múlt el, mikor már a Katót temettük.

Ő-vel már vagy tíz éve ácsorgunk együtt a stúdióban. Aztán ma egyszercsak előjött a Franci, meg a Kató. S a Katóval, mintegy a Kató beágyazott függvényeként, a Simig. Ahogy kiejtettem a nevét – na és a Simig, mondtam -, Ő úgy kapott a homlokához, mint akibe rémes migrén karmol, és az izgatottságtól zihálva gyors egymásutánban vagy háromszor megkérdezte: Nebaszd, te tudod, ki a Simig?
Hát, izé. Mert övé az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökkön-örökké, ámen.



801. a jó befektetésrül (édesanya-nyelv 5)

2010. augusztus 2. 20:41 - cippo
társalkodó vintagraphy

– Üdvözlöm, Kovács Károly befektetési tanácsadó vagyok az ájendzsí invesztmenttől, és ha most szánna rám egy kis időt, ismertetnék önnel néhány igazán kedvező befektetési lehetőséget…
– Hát, őszintén szólva, saját kútfőből is van elképzelésem, mit kezdhetek a hetvenezer forintos nyugdíjjammal, szerintem nemigen kell még ötleteket is adni.



800. vintagraphy

2010. augusztus 1. 0:41 - cippo
vintagraphy



772. a káposztás cvekedlirül

2010. június 9. 19:01 - cippo
Magánszám solo vintagraphy

Bécs, az olyan “hozzátok a szendvicseket, hadd éljenek” stílusban volt meg. Gondolták, csak ki kéne ugrani a mamával, még mielőtt beköszönt nála a második szellemi tavasz. – Na, nyanya – mondta neki a Pista, a veje -, megnézzük a Máriahilfestrasszét, jó-e? – Jó hát – felelte a mama, és csöndes beletörődéssel fuldokolta végig az utat az augusztusi kánikulában a kis kétütemű Trabant hátsó ülésén.

A Zsuzsi még induláskor beszuszakolta a nagy zöld hűtőládát a csomagtartóba, és odamorogta a Pistának, hogy: – Kávét is hoztam, ha kő’, ott van a termoszba’, a – s odabökött az állával a csomagtartó felé. A Pista erre, hogy: – Jó’van, hát az igaz, csak nem fogjuk azt a kis valutát fő’zabálni ott osztrákba’, mikor másra is kő’thetnénk. – Ja, ja – helyeselt a Zsuzsi, a mamának meg hátraszólt, miközben becsattintotta az övet: – Ha éhes, szomjas vagy mama, szójjá’. – Nem köll énnekem, hoztam magamnak – mondta a mama. – Ne tegyük be a hűtőtáskába? – kérdezte a Zsuzsi, mire a mama, hogy: – Ne. Hátha megéhezek, azt’ jó az, ha kézné’ van. – Biztos? – Biztos. Aztán ennyiben maradtak.

Hanem úgy Parndorfnál csak elkezdte kérdezgetni a mama, hogy: – Soká érünk-e még oda? – Mer’? Pisí’ni kő’, mama? – Éppen pisí’ni, azt nem – vonta meg a vállát -, csak hogy soká érünk-e még oda? Mer’ melegnek, mondjuk, elég meleg van. – Ötven kilóméter, azt még kibírja valahogy, nem, nyanya? – szólt hátra izzadva a Pista a visszapillantóból. – Ötven? – Ja, ötven. Akkor úgy elhallgattak, mint akik fölött angyal szállt el nagy hirtelen, csak a motor zúgott, meg a térkép surrogott, ahogy a Zsuzsi legyezgette vele magát. Egyszercsak elhúzta a száját a Pista: – Ejnye má’, mi ez a büdös? – Büdös? – kérdezett vissza szórakozottan a mama azzal a különös hangsúllyal, tudod, mikor úgy dallamívben elindítja a kérdést, aztán a végére valahogy mégis inkább kijelentődik. Na úgy. – Büdös? – valami zacskóval zörgött közben. – Büdös – mondta a Pista, meg hogy: – Csak le kő’ne húzni azt az ablakot. – De ha meg lehúzod, kivisz a huzat – így a Zsuzsi. – De különben télleg büdös van. Akkor szaglászni kezdtek, a Zsuzsi és a Pista, a mama meg zörgött tovább a zacskóval. – Te mi’csiná’sz, mama, avval a zsacskóval? – fordult arra már hátra a Zsuzsi, hogy megnézze, mit csinál a mama. – Eszek – mondta a mama egyszerűen, és egy rövid, hárító mozdulatot tett a villával, mintha a Zsuzsit akarná elhessegetni vele. – Esző’, de mit? – Hát káposztás cvekedlit. – Tee! – akkor a Zsuzsiból egyszerre kibukott a röhögés. – De nejlonzacskóbul? Káposztás cvekedlit? Hát neked se vót több eszed, mint hogy a negyven fokba’ pont káposztás cvekedlit hozzá’, ráadásnak nejlonzacskóba? Nézzed má’, Pista, hogy mi ez a büdös, hát a mama ott hátul sutyiba’ nejlozacskóba’ dunsztó’ja a káposztás cvekedlit – röhögött a Zsuzsi. – Mér’? Én szeretem a káposztás cvekedlit – mondta a mama még mindig egyszerűen. – De má’ csak nem fogok még egy lábost is magamma’ cipe’ni – és a nejlonzacskó alján akkurátusan összeterelgette a villával a maradék cvekedlit.

a hang-játék:

 



771. Auto kaputt?

2010. június 7. 21:52 - cippo
totálkár vintagraphy

Na, mondjuk a tréler, az nem volt belekalkulálva.

Amikor anya először telefonált, hogy az öreg légtelenítette a hűtőt, meg tömítést is cserélt, akkor még röhögtünk, hogy dehát most volt fullszervízen, a Hosszú a saját szerelőjéhez vitte a kocsit, mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás. Aztán anya másodszor is telefonált, hogy az öreg csak nem nyugodott, valami haverjával, aki különben szerelő – mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás – kicseréltette a hűtőt. Akkor már nem találtuk annyira viccesnek. Aztán Kopernél persze felforrt a hűtővíz; mondta a Peti, hogy hát erősen a pirosba szaladt a mutató, és hogy – tette hozzá még lassan és tárgyilagosan, mert a Petit nem lehet csak úgy kizökkenteni – szerinte egy ideje már ott áll, a pirosban, tudniillik. Az öreg először csak csíkba harapta a száját, aztán szilaj, de visszafogott dühvel azt mondta, hogy bassza meg az a büdöskurvaisten – mást már nem mondott, mert akkor a Peti lassan és tárgyilagosan ránézett.

Estére aztán valahogy elfelejtődött, csaknem egy egész hétre. Biztos a nagy víz, a sós pára, meg a napsütés tette. Meg hogy jobbára gyalogoltunk. Utolsó nap jutott csak eszébe az öregnek, akkor úgy elkezdett sertepertélni a kocsi körül. Totyorgott a nyitott motorháztető előtt föl-le-föl-le rejtélyesen, mint valami bizalmatlankodó, rövidnadrágos sámán, kezében egy lefűrészelt nyakú kólásüveggel. Abból valami zöld löttyöt locsolgatott folyamatosan a hűtőtartályba, meg néha beindította a kocsit, kis gázfröccsöket adagolt, légtelenített napszámba, míg végül előkeveredett a Sinkovič néni fia. Akkor mondta neki az öreg, hogy áj hev e big problem, bikóz dö motor iz bojld, meg kérdezte is tőle, hogy vatsz jor opininjon, de az csak hümmögött ott a motor fölött, meg az állát vakarta, hátterében a hűvös Adriával. Akkor mondta az öreg, hogy méjbi szám er get in dö kúlör, hogy talán a légtelenítés, az megoldja, mire felderült a Sinkovič néni fiának az arca, hogy ja, ja, és akkor magyarázta az öregnek németül meg angolul, hogy hir iz szomeni monten, és az veri difikult az autónak, de majd ir géen di autobán, ja, ott majd lesz neki kúl er, meg minden.

Délutánra a helyzet kritikussá vált, a tágulási tartályban már a kartergázt is ki lehetett szagolni, csak hát víz, az nemigen volt benne. Az öreg hívta a haverját; légtelenítés, mondta a haver konstruktívan, meg még, hogy: az mindig segít. A Hosszú hívta a szerelőjét; hengerfej, mondta a szerelő konstruktívan, meg még, hogy: azzal onnan sehova, maximum kötélen. Ott álltunk hát szépen a tengerparton, totál befürödve.

Á, úgyis kész roncs, hagyjuk itt a picsába, azt’ kész – mondta a Peti lassan és tárgyilagosan.
Vontassuk el a Toyotával legalább a határig, azt’ ott már majd lesz valahogy – mondta anya kevésbé lassan és tárgyilagosan.
Az öreg nem mondott semmit, csak csíkba harapta a száját.
A Hosszú se mondott semmit, csak hívott egy trélert.

Mikor nagy nehezen elmakogtam a Sinkovič néninek, hogy proszim racsun, mert tumorró morning vil bi dö autoszéver at éjt o klok, vette az adást. Roppant lényeglátón csak annyit kérdezett: Auto kaputt?

Amúgy meg minden jó, ha jó a vége: a tréler faszán hazavontatta őket Piranból, mintegy nyolcszáz kilométeren át, majd otthon másnap az öreg autószerelő haverja megállapította, hogy a kocsinak tulajdonképpen semmi baja – lehet, azért a biztonság kedvéért légtelenítette -, az öreg szépen hazagurult vele, és harmadnap már beindítani sem tudta. Mondom: minden jó.



683. az akaratrul

2010. január 2. 13:20 - cippo
vintagraphy

Kilencven lesz, még az éven. Azért a csizmájáig úgy hajol le, még mondja is közben, van nekem ez a jó kis bundás csizmám, na, ennek nem csúszik a talpa. Nahát aztán a cipzárt még megtalálom. Nevet. Megtalálja, tényleg. Úgy hajoltában a csizma megszorul a lábán, megakad. Abba a mozdulatba úgy belebillen, a rángatásba. Segítek, papó – a veje a kezét nyújtja kapaszkodónak, papó meg, hogy: eh, megtámaszkodik a széken, s a lábát tartja, húzzad inkább.



649. anya csak egy van II.

2009. november 8. 22:33 - cippo
vintagraphy

Tegnap elhagytam egy anyát.
A másikat meg isten éltesse.



642. a meleg színekrül (édesanya-nyelv 4)

2009. november 1. 9:39 - cippo
vintagraphy

(nagyi, az esküvői fotókat nézegetve)
Úgy látom, nálatok mindig nagyon forró a hangulat.



617. a közös birtokról

2009. szeptember 20. 9:59 - cippo
vintagraphy

A Tigris még régebben domesztikált egy kisebb territóriumot, amelyen most közös gazdálkodásba kezdtünk. Nahát így állunk. És akik vastagon benne vannak: Lotti, Manyi, Feró, és természetesen ÚrSus.



569. (édesanya-nyelv 3)

2009. július 1. 10:43 - cippo
vintagraphy

(anya a nagyinak)
Bizony, mindjárt betöltöm a hatvanat. Tudod te, mami, hogy az milyen sok?



520. a számonkérésről

2009. április 7. 18:21 - cippo
vintagraphy

– Miért mosogattál el? Megmondtam, hogy én mosogatok.
– Na és?
– Mondom: megmondtam, hogy én mosogatok.
– Na és?
– Jó, nem csináltam meg, az igaz, de…
– Na és? Számonkértelek?
– Nem. Én kértelek számon.
– Már ne haragudj, de normálisan ez nem pont fordítva kéne, hogy működjön?
– Ööö… de.
– Nahát.



506. pofátlanság (édesanya-nyelv 2)

2009. március 20. 12:47 - cippo
vintagraphy

Mindig olyan goromba velem, mint a pokróc. Hát ne várja tőlem, hogy ezek után még jóképűsködjek is vele.



495. édesanya-nyelv

2009. március 7. 22:41 - cippo
vintagraphy

/…/ Tiszta apja az a gyerek, nincs abban semmi az anyjából. Emlékeztek a Kovács Andorra? Na, tisztára olyan. Úgyhogy akármit is mondtok, szerintem az a gyerek tiszta Kovács. Csak azt nem értem, hogy azok is testvérek, az Andor, meg a Gyuri sógor, aztán az egyik mekkora nagydarab ember, a másik meg kis cingár. Mint a kisujjam. Most mondjátok meg, hogy lehetnek ennyire különbözőek? Pedig régen mindenkinek csak egy apja volt. Most mi van?



✍ 471. családi genetika

2009. február 9. 22:56 - cippo
vintagraphy

MK 27Van ez a családi genetikám. Az elalvás.

Namost ez úgy megy, hogy mindig kinézem a műsorból a filmet. A Rádió és Televízió Újságból, hetente hozza a postás.

A műsornak az átnézése, az igénybe vesz sokszor úgy két órát is, de ez a legjobb része neki. Olyankor leülök a piros műbőr sarokgarnitúrára a konyhában, szemüveget is teszek. Különben nem kell, csak ha újságot böngészek. A szemüveg. Na, aztán tollal bekarikázom a kezdési időpontokat – a rádióműsorokét is -, ez fontos, el ne mulasszak valamit; csak kinyitom az újságot, és akkor ott mindjárt át is látom az egészet. Sokszor gondolom is, hogy ez a legérdekesebb része neki. Ahogy ott ülök a konyhaasztalnál, aztán egészen bele tudok mélyedni a műsornak a böngészésébe. Aztán van, hogy lebillen a fejem, hogy belebólintok a Rádió és Televízió Újságba, akkor a Manyi kiszól a főzőfülkéből, hogy aaalszol, Zapu, én meg mondom, hogy nem, és úgy csinálok, mintha tényleg nem. És mondom neki, hogy akkor én most bemegyek tévézni.

Elég fárasztó nekem ülni a tévé előtt, úgyhogy általában végigdőlök a kanapén. Szeretek egyedül tévézni, mert olyankor lehet. Ha a gyerekek is ott vannak, akkor azért mégiscsak muszáj ülni, hogy elférjünk, de vasárnap délután, mikor van a meccs, az nem érdekel senkit, hál’ Istennek, akkor végigdőlhetek.

Na, a lényeg, hogy akkor jön elő ez a családi genetika, ez az elalvás. Engem az megnyugtat, hogy van nekem ez a kis háttérzaj, a televízió. Attól úgy elengedem magam, elernyedek. Na és hát általában el is alszom hamar, fáradt is vagyok, ugye, meg elég alacsony a vérnyomásom, ez is ilyen genetika. Szóval elalszom a televízió előtt. A Manyi különben egész megszokta, mondta is, mikor kérdeztem, hogy lesz egy jó kis film, nem nézzük meg, Zanyu, mondta is, hogy teneked az a jó film, úgy látom, amin jól tudsz aludni. Úgyhogy megszokta a Manyi. Csak egyszer viccelt meg, mikor az MK 27-essel felvette, hogy horkolok, aztán, mikor mentem be az etetésből, mondta, hogy gyere, mutatok valamit, és akkor lejátszotta, és a leánnyal együtt nagyon röhögtek. Az azért rosszul esett.



✍ 437. családi kör

2008. december 19. 18:29 - cippo
vintagraphy

Darálja a telefonba szünet nélkül, hogy de most aztán tényleg nem.
Mert én huszonnegyedikén is dolgozom, aztán akkor meg már nem is jár semmi, hát mér kell énnekem mindig valakinek a nyakára csimpaszkodnom – mer kell, ugye, az van, hogy kell. Hát csimpaszkodjon végre az én nyakamra valaki, bonyolítjátok itt.
Mondom neki, hogy hát legyünk ketten akkor, én látom benned a forradalmárt, anya, mindig is láttam benned, ahogy ottan fulladozik kifejeződésének heroikus csúcsán, mint a betlehemi csillag a keleti égbolton, míg aláhull végül kénytelen – fénytelen. Mondanék úgyis valamit, valami csöndeset, valami szomorút, valami csak miránk tartozót.

Jó, persze ezt nem mondom, csak halkan sóvárgom.
Egyszer megtehetnénk, egyszer tényleg.

Volt az a karácsony nyolc évvel ezelőtt, amikor apa hirtelen magunkra hagyott bennünket.
Lett a dermedtség, ahogy ittmaradtunk. Lett a csönd, a sírás a Begnini-filmen, a kanapén kucorgás. Négy csillagszóró lett meggyújtva. Négy gyertya. Négy angyal. Négy égtáj.
Szelídség volt. Komoly, könnytelen elfogadás. Három meleg test szuszogott két matracon, bele a szájlent nájtba elevenen, bele a csöndbe.

Anyuka, én összegyűröm, lenyelem most ezt a buta konformizmusodat, mint egy darab papírfecnit, én felgyújtom a négy sarkát, csak kérlek, kérlek, hallgasssuk együtt a szelet. Legyél az én hősöm. Egyszer megtehetnénk. Egyszer tényleg.



✍ 404. szombat.hu

2008. november 10. 20:39 - cippo
vintagraphy

Már a kocsiban mondta Rozi, hogy az anyja picsáját mind a sok szemét szerkesztőknek, hogy mér' kell egy időpontra berakni a celebeket, meg a megasztárt, meg a nosztalgiás zenés-táncos műsort, meg hogy a Krisztián – úgy mondta akkor Rozi nagy szívmelegséggel: az én kis Krisztiánom -, az micsoda egy tehetséges gyerek, de bezzeg az a Lüszi, hát hogy az fölháborító, minek kell azt a gyereket agyonsminkelni, nameg az a haj is, tisztára, mint egy kis díva, tisztára majmot csinálnak belőle, hát nincs ezeknek esze, egyiknek se, és azt, hogy agyonsminkelni, két helyen is megnyomta Rozi, túlhangsúlyozta, valahogy úgy, hogy agyonsminkelni – na így, csak még erősebben.
Aztán a temetőre már lenyugodott, csak kérdezgette az anyját, hogy te mit gondolsz, mama, ezt a papának gondoltam, ezt meg a Zsuzsinak szántam, ez olyan kis fiatalos, neeem? Meg hogy a mécseseket mind gyújtsuk már meg, dehát elfújja a szél, nem baj, de az olyan szép este, ahogy ég az a sok mécses; ezt Rozi koradélután mondta, a mécseseket, úgy értem, amiket persze azonnal elfújt a szél.
Jó, néha olyan nehéz ez, hogy valójában ki kinek az anyja, vagy ki kit tesz helyre, meg a hogyan, a Piriékről nem is beszélve, mer' nem elég ez, hanem még a kötelező családi program is; na azok aztán nem esznek nélkülünk, és nyomatékosítva van, hogy mindent meg köll enni, azér' csináltuk, és ezzel a köllel különösképpen rád van tolva a felelősség, és bár a chilin mindenki felszisszen, fél szemmel leginkább oda-odasandítanak a varázsdobozra, és mikor lesz_már ge – Bélám, hozzátok a szendvicseket, hadd éljenek! -, még egy reklám, na ez a hogyishívják, tudod, ez az a buzi, és erre persze azért mindenki bekussol. Nem igaz, hogy nem tudod, de nem, mondom, hogy nem, de ne mondjad már – na akkor Rozira rá kell hagyni inkább, hagyni, hogy befordítsák a székeket a varázsdoboz felé, hagyni őket ülni, mint gyerekeket a bábszínházban, és súgnak is, hogy neee, ne menj oda, ott a gonosz boszorkány, meg hogy Sütő Enikő, sima száddal mit kecsegtetsz, mért nevetsz felém, és az akkor most botox, vagy nem botox. Olyankor Laci a távirányítót kezeli, a távirányító, az mégiscsak férfijog, és amikor a celebek reklámolnak, a szignálba hallod, ahogy Piri tömören utasít, kapcsolj!, Laci meg kapcsol. Rozi meg, hogy nna, a Krisztián, az én kis Krisztiánom, és akkor örül, és a reklámblokknál meg a nyolcvanötödik cigarettánál közli, hogy csak féltizenegykor lesz eredményhirdetés, hiába forgatod a szemed Dezső, mint egy elbaszott Rettegett Iván, hozzad be inkább, fiam, a sütit a kocsiból, meg még a szombat esti láz is most kezdődött, jaj, azok milyen szépen táncolnak, a Csányi, meg a párja, na megyek, mert még lemaradok a legjaváról…



✍ 394. szókimondó, avagy nagymama örök

2008. november 3. 17:31 - cippo
vintagraphy

Tudjátok, én úgy eluntam már Nagyvenyimet. Hogy nem történik semmi. Néha elhozzák ugyan az otthonba az óvodásokat, olyankor van egy kis pezsgés, egy kis élet, olyankor jó. De különben…
Ott van a társam, a Teri. Hát az már kilencvenhat éves. Az már nem akar semmit. Olyan öreglányos. A Jolival nem volt könnyű, az nehéz természet, de annak legalább van humora. Meg hát családja is van. Mer‘ a család, az fontos.
Ez a Teri, hát ennek még családja sincs. Se kölyke, se egere. Azt mondja, nem is vágyott rá soha. A családra. Hát hogy lehet az? Én, ha most nem nyolcvanhat éves lennék, hanem huszonhárom, nem gondolkodnék, dehogy gondolkodnék. Nem három gyereket szülnék, hanem ötöt. Vagy hatot is. A Teri, az nem. Azt nem érdekli semmi. Állandóan azt hallgatom, hogy ő már mindig arra gondol, hogy neki már mennyivel jobb lenne, ha nem is lenne. Na aztán olyankor mondom neki, hogy nekem is.



✍ 392. anya csak egy van

2008. október 31. 21:47 - cippo
vintagraphy

– Ja, arra azért készülj fel, hogy folyamatosan mentegetőzni fog a kaja miatt.
– És azt is mindig elmondja, mit baszott el?
– Naná.
– Aha. Az enyém is
– Akkor ezek alapján kijelenthetjük, hogy nagyon úgy tűnik, a Valóság lényegében egyetlen kizárólagos anyasablont használ. Bizonyos szempontból több kreativitást várnék el az Univerzumtól.
– Bizonyos szempontból igazad is van. Bizonyos szempontból meg ez nagyon is rendjénvaló.
– Úgy érted, mert elég az egyszerű feltételes reflexes működés?



✍ 348. kukoricázó

2008. szeptember 24. 12:52 - cippo
vintagraphy

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.

Dörzsölgette a vállán azt a mély, kivörösödött árkot. Fura szaga van a zsáknak. Szúrós, száraz kenderrost, szinte porzott-mállott, ahogy keresztbevetette magán. Olajos, aha olajos szaga van, és fintorgott hozzá.
Nem nagyon haladt.
A középső ujján véres hólyagot tört a cuca.
Cuca – ezen, minduntalan röhögnie kellett; a Feri mondta, hogy így hívják, pedig hát csak egy százas szög, amit átböktek hosszában egy darabka vörös kukoricacsutkán, meg egy bőrszíj, a bújtató, amibe a gyűrűs-, meg a középső ujját dugta, míg marokra fogta a cucát.
Cuca, hát nem tudod, mi az? – kérdezte a Feri – Azzal bontod le a csőrül a levelet.
Egyszerűen mondta.
Aha. Röhejes neve van.
Az, hagyta rá a Feri.
Nem nagyon haladt, vágta a vállát a zsák.
Rosszul raktad föl azt a zsákot, te. Nem esik kézre a szája, hát nem vetted észre?
Möszjő Bonaparte, önnek seregei felsorakoztak. Ezen megint röhögött, ahogy jobb keze minduntalan beakadt a zsák szájába, eszébe jutott az a Jacques-Louis David portré.
Picsába, hol a lyuk?
Vagy kétméteres nyomvonalat szórt maga mögé vaskos kukoricacsövekből.
Mindig a sárga téglán, baszki, mi? Na, bazmeg, most meg csupa dzsuva lett az egész.
Féltérdre ereszkedett,  úgy szedegette föl. Káromkodott. Kék munkásnadrágja térdére nagy, nyirkos-nyálas plecsnit eresztett a sáros, fekete föld.
Mi van, Misikém, nem nagyon haladsz – ott állt a Feri fölötte.
Á, nem az én művészujjaimnak való ez.
Úgy nyújtóztatta apró, tömpe ujjú kis kezét, mint a madár, ha gallyra kap.
Azt' pálinkát, kérsz-e, kérdezte a Feri.
Kérek.

Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.



✍ 294. békebeli karácsony

2008. augusztus 4. 13:12 - cippo
vintagraphy

Van egy ilyen homályos kép, érted, békebeli hangulat, sárga fotó, a háttérben karácsonyfa, libbenő angyalhajakkal.
És azon a képen a Dzsózi van, meg az anya, és karácsony, még a szép időkből, és az izzók beégették a fotópapírt, fehér lyukacsok az izzók azon a képen, és az egész olyan életlen máskülönben, de élő mégis.
Namost olyat csinálj, érted, olyat csináljál, amin az ajándékokkal.
Fölmart mindent, amit talált, az anya meg, hogy Jóóózsi, dehát az nem is a miénk, ne legyél már ilyen hörcsög; nem baj, így a Józsi, csak a kép kedvéért, és akkor berendezte, nagy csomag, kis csomag, narancs is legyen, a színe végett, érted, gyere, ide álljál, aztán fogjad te is. Az anya odaállt, és olyan kínban röhögve ácsorgott, hogy hát mi legyen. Gyere, fogjad te is, és nézzed, mondta a Józsi, rátette a csomagra az anya kezét, lemodellezte neki előbb, megnézte kívülről, jó lesz, na. Nézzed. A csomagokat nézzed, érted, nézzed a  csomagokat. De ne a kamerába nézzél, mert akkor olyan beállított lesz.
Na és hát valahogy így menet közben kaptam el őket, hogy az anya éppen azt kérdi, miért, szerinted így nem lesz beállított, a Dzsózi meg kicsit előreböki a fejét, úgy elé van bukva a feje a vállának egy cseppet, hogy nem, ez nem ugyanaz, nahát nézzed, az ajándékokra nézz és mosolyogjál.
És úgy néz ki a Dzsózi, mint aki nagyon szabódik, hogy nem ő tehet róla, dehát mégiscsak dukál egy ilyen karácsonyi kép, hogy szeretet ünnepe, meg ajándék, meg angyalszárnyak suhogása, érted, kisJézus a jászólban, mi meg már sírtunk, bele a tenyerünkbe röhögtünk nyüszítve, na és akkor exponálódott pont a kép.
Szép, békebeli kép, a Dzsózi van rajta, meg az anya, és olyan szépen, békebelien modoros is, beállított kép, hogy úgymondjam, pozőr egy kicsikét, beégett izzókkal.



✍ 282. Isten hozta, Alzheimer úr!

2008. július 26. 21:23 - cippo
vintagraphy

A: Dehát mi történt a lábaddal?
N: Esztergomban voltunk kirándulni...
A: Esztergomban? Nem is mondtad.
N: Dehogynem, pont akkor beszéltünk telefonon, és mondtam, hogy megyünk kirándulni.
A: Nem beszéltünk.
N: Dehogynem. Két nappal azután, hogy hazajöttem tőled. Felhívtál, hogy…
A: Nem hívtalak. Vagy legalábbis nem emlékszem.
N: Pedig hívtál. Akkor mondtam, hogy megyünk a csoporttal Esztergomba. Csodálkoztál.
A: Akkor biztos nem hittem el.

Így beszélgetnek, anyám, és nagyanyám. Néha nehéz eldönteni, pontosan ki is spanoskodik Herr Alzheimerrel.



✍ 272. spanyol gallér

2008. július 17. 21:29 - cippo
vintagraphy 1 lábjegyzet

Annus a bodegát pakolta épp, a vaskos pókhálókon finoman megült a por.
Valami foszladozó szalmakalapot talált a bodegában, teteje nem volt, csak a szélesnagy karima, hogy a gesztenyésben ne főjön bele az ember feje, amíg a felhőket pingálja. Azt a kalapot nyomta játékosan a Trixi fejébe, az meg csak rohangált benne boldogan körbe-körbe a bodega körül, Annus meg egyre csak nevette.
Annus, én most színházba megyek, a kutyára vigyázzon, a kaput zárja be, nehogy utánam szökjön valamiképp – s azzal elment, a harminckét pár cipőjéből, amivel férjhez ment, az egyikben, a legmagasabb, legkopogósabb sarkúban, száján, szerette így mondogatni, egy kis friss
hegyi levegővel. Balla mindig megmorogta, jaj, hagyja azt, Bogyóka, minek a festék magának, Bogyóka meg nevetett olyankor, hogy ugyan Jóska, az üzemben is mindenki festi magát, csak én nem, máskülönben ez csak egy kis friss hegyi levegő.
Elindult, késve, mint mindig,  a kaput kilincsre csukta, még vissza is lépett ellenőrizni. Szaporán, vidáman koppantak a sarkak végig a Victoriei-en, s ahogy a busz elhúzott mellette, mindenki megbámulta a tipegő, kicsi nőt, az meg kihúzta magát még jobban az alkalmi ruhában, s a kopogós cipőben. Hát mit bámulnak ezek, csak nem kenődött el a számon az a kis rúzs, de csak lépkedett büszkén, azok meg ott a buszon már kacagtak, még mutogattak is, no nézzétek, ott megy Balláné.
Akkor hátranézett, maga mögé, ellenőrizni, nem kapott-e föl az alkalmi, nem azt röhögik-e. Nem azt röhögték. Hanem kutyát. Ott parádézott tudniillik mögötte a Trixi, a lyukas szalmakalap lecsúszott a nyakára, mint valami spanyol gallér, s  emelgette urasan a lábait, ahogy a cirkuszi kutyák szokták. Hát olyan volt éppen az a kajla airdale (erdel) terrier, akár egy hősszerelmes Don Quijote, aki szép Dulcineáját kíséri, azt röhögték.
Bogyóka sarkon fordult, mégse állíthat be a színházba a kutyával, na gyerünk Trixi, hazamegyünk, s azzal hazaballagtak, Bogyóka az alkalmiban elöl, mögötte a spanyol galléros Don Trixi lovag, ütemre.

Balla meglepetten nézett föl a festésből, mikor hazaértek. No mi az Bogyóka, hát nincs színház?
Nincs, felelte mérgesen. S mutatta a kutyát. Cirkusz van.



✍ 269. a felhőterelgető

2008. július 14. 18:49 - cippo
vintagraphy 1 lábjegyzet

Máskülönben Krizsánéké volt a művésztelep szélső, a sarki villája, épp a mi házunkkal szemben.
Namost én már korábban kezdtem integrálódni a művészvilághoz, akkor még Jóskát nem ismertem.
Krizsán engem különben nagyon szeretett, s mikor nyaranta hazajöttem, itthon meglátott, s azt mondta:
– Jöjjön, Bogyóka, vegyen magára valami piros ruhát, kellene nekem a képhez valami színfolt.
Persze nem volt énnekem piros ruhám, magam elé kötöttem egy kötényt, amit találtam, na és akkor Krizsán beszólt édesnagynak, hogy:
– Elviszem a gyereket festeni – megnézte az óráját -, ekkor s ekkor jövünk. – S az mindig úgy is volt, János bácsi tudniillik nagyon pontos ember volt.
Na és vállára vetette a festőállványt, és ballagtunk fölfelé a gesztenyésen a Virághegyre. Krizsán egész úton sztorizott, s én végtelenül élveztem a történeteit; sokszor nem is volt szüksége rám a képhez, csak a társaság miatt cipelt magával.
S amikor megérkeztünk, elhallgatott, festeni kezdett, dolgozott csendben vagy két órát, akkor elfáradt. Megnézte az óráját, összecihelődtünk, s a megbeszélt időre mindig vissza is értünk.
Máskülönben Krizsán rettentő precíz, igényes ember volt, emiatt nem is festett sokat. Rettenetesen szerette a szép felhőket, ezeket a tornyos gomolyfelhőket. Mindig kiment az oldalba megnézni a fényeket, s a munkát is mindig ahhoz igazította. Sokszor egy képen egy-két hétig is eldolgozott, s mikor már a Nap – úgy nyár vége felé – elkezdett laposabb szögben járni, volt, hogy tíz perccel korábban is elindultunk, hogy ugyanolyan fényeket kapjon a festményhez.

Namost Krizsánnak volt egy csodálatosan tehetséges, gyönyörű felesége, Anti néni. Anti néni is festő volt persze, a telepnek tudniillik volt női szekciója is. Rettenetes jó képeket festett, és én egyre csak csodáltam, milyen szép, s milyen tehetséges nő, Krizsán meg állandóan morgott vele.
– Antika, mi ez? Hát hogy néz ez ki?
S akkor Antika mentegetőzőtt, hogy:
– Nade János, ez még csak a vázlat, még nem fejeztem be a képet.
Krizsán meg meg, hogy:
– Akkor is. Hát így kell ennek kinézni? Tessék megcsinálni rendesen.
Szóval folyton zsörtölődött vele.
Máskülönben, hogy mennyire különbözőek voltak. Antika nemigen tudott főzni. S mikor valami vendégek érkeztek hozzájuk, Antika átszaladt gyorsan a szomszédba receptért. Gombócot főzőtt. Na és megterítettek a kertben, s az egész utca röhögött, mikor Krizsán eldördült, hogy:
– Antika, mi ez? Mit főzött nekünk? Hát ezt el se lehet vágni, ez olyan kemény.
S arra Antika visszacsipogott:
– Gombóc. Hát, ez most így sikerült, János.



✍ 268. káder

2008. július 13. 17:01 - cippo
vintagraphy

Na, hogy miről is beszélek.
Namost ez ezerkilencszáznegyvenhat-negyvenhét…
Akkor már Jóskát tudták, minden reggel bevitt, s délben értem jött, aztán délután vitt vissza.
S egy nap, ahogy ülök az irodában, jön egy asszony, hogy:
– Domnau Barthos, beidézték a kádereshez.
Namost, hogy mi a káderes; olyasmi, hogy is mondjam csak, nahát valami olyasmi, olyan személyzetis-féle. Szóval meg kellett jelenjek a káderesnél.
No, mind csak összenézünk a kolléganőimmel, s kérdik:
– Bogyóka, csináltál valamit, mondtál valamit?
Rázom a fejem, hogy nem.
Na és akkor felmegyek a kádereshez, ott az igazgató, meg a káderes, csak ül ott az asztalnál fejét a tenyerébe ejtve, rám se néz, s azt mondja nekem:
– Barthos elvtársnő, párttag maga?
Mondom neki, dehogy vagyok, nem ismerem én a marxizmust.
– Nem baj, elvtársnő, lépjen be a pártba, s oda mehet, ahova akar, a párt főiskolára küldi magát, ha akarja.
Na, erre már felhúztam a szemöldökömet, s mondom neki nagy hetykén:
– Igazgató úr, én nem léphetek be a pártba, énnekem olyan klerikális nevelésben volt részem, hogyha én belépnék a pártba, másnap engem ki is hajítanának emiatt. Hát minek lépjek be a pártba?
Na, erre aztán olyan síri vak csend támadt, ez a két lókötő összenézett, s azt kérdi a káderes:
– No, aztán Barthos elvtársnő, ismeri-e Paul Geraldy-t?
– Hát hogyne ismerném, kérem.
– És Villont ismeri-e az elvtársnő?
Nagy szemtelenül mondom neki:
– Hát kérem, személyesen még nem találkoztam vele, de hallottam már valamit róla.
Na és akkor látom, hogy ezek ketten lehajtják a fejüket, s úgy röhögnek bele a tenyerükbe.
S onnantól, mind, amikor csak jókedvük volt, s mulatni akartak, berendeltek a kádereshez.



✍ 220. Síró bohóc

2008. június 9. 19:41 - cippo
vintagraphy

A temetőbe is kiballagtunk. A síron nagy, komor kő.
Hát csak nem tesz rám egy akkora követ, azt kérdezte Balla.
Az első évben paradicsomtő hajtott a síron, fürtös paradicsom, apró bogyócskák, szinte roskadt a termés alatt a szár. A következőben meseszerű fehér virág, azt meséli Bogyóka. Meg hogy nem ő ültette. Csak úgy nőtt, magától. Talán így üzent Balla. A kő nem rég került rá, ki gondozná a sírt, ha én már nem leszek, na akkor rátetettem ezt a követ. De azt azért megmondtam Fickinek, nehogy nekem azt írasd rá, Balla Júlia. Én Balla Józsefné vagyok. S hogy ő se főzni, se vasalni nem tudott, rendesen még mosni se, mikor összeházasodtak, a pénzzel se kellett soha bánnia – én addig sose hordtam pénzt, így mondja. Kiszámolta, kiporciózta napokra, borítékba tette, huszonöt lej, az a szombati, s vasárnapi ebéd. Ennyi jutott. S hogy Balla milyen szerencsés volt különben mindenben. Amikor elfogyott a kenyér, Bogyóka kezébe nyomta a huszonöt lejt, hozzon kenyeret, de a cukrászdába be ne menjenek Józsival, csak kenyeret vegyen, s a pénzre vigyázzon, kötötte a lelkére, ez a holnapi-holnaputáni kosztpénz, nincs több pénzem, Jóska, hát úgy. Várta őket haza, csak nem jöttek, ezek csak bementek a cukrászdába – Bogyóka már számolgatta, hogyan lesz az ebéd. Akkor megjöttek, Balla, s a kisfiú. Balla karján nagy fehér csomag, tészta, a cukrászdából való, Bogyóka azonnal látta. Lesápadt, Ballára kiáltott, Jóska, hát mit mondtam én neked, és Jóska nem hagyta végigmondani. Hallgasson Bogyóka, jöjjön be, elmondok mindent. Előbb a cukrászdába mentek persze, degeszre ették magukat, ő meg a gyerek, csak azután jutott eszébe a kenyér, s Bogyóka. Akkor átmentek a szemközti lottóárushoz, Béluskám, adj nekem egy olyan lottót, hogy én a kosztpénzt mind elköltöttem, ha így megyek haza, az asszony talán meg is ver. És Béluska adott. És azon a lottón Balla épp huszonöt lejt nyert. Hát ilyen szerencsefia volt.

Elkezdte ő, Bogyóka magnóra mondani az emlékeit. Dehát mindig elsírta magát. Az öregek nehéz, száraz sírásával, azt mondja. Mert már a sírás sem olyan, mint régen, úgy megakad egy gombóc ott középtájt, könny se igen van, csak az a szorítás, és nem hoz könnyebbséget, pedig régen de jól esett néha sírni egy nagyot. Azért inkább azt gondolta, hogy hát, hiszen itt vannak ezek a képek, Balla képei. Minden kép egy történet. Hogy inkább ezt kellene, ezeknek a képeknek a történetét magnóra mondani.

Amikor Balla két hónap múlva a fia után ment, Bogyóka még egy évig lakott a művésztelepen. Régen, a baráti összejövetelek után Balla gyakran mondta, Bogyóka vigyázz, ezek csak addig jönnek, amíg én vagyok. Hát csak addig jöttek, tényleg.

Minden képnek van egy története

Másnap, ahogy Balla meghalt, máris öt igénylés érkezett a műteremlakásra. Bogyókát azért még egy évig megtűrték. Végül a lakást egy tehetséges fiatal román festő kapta meg. Később ugyan benősült egy módos családba, oda is költözött, vidékre, a felesége műtermet építtetett neki. Azért a nagybányai művésztelepi lakást nem adta föl. Az udvart a gyom veri, az ajtó-, és ablakkereteket szétzabálta az idő, nem lakik ott, nem is igen jár oda. A művésztelep tagjának lenni, az mégiscsak presztizs.



✍ 207. a kóla, az mégiscsak státusz

2008. május 29. 11:33 - cippo
vintagraphy

Kólában nagyanyám volt az úttörő. A családi eseménynaptár piros betűs ünnepeinek háttér-ornamentikájába egyszercsak beszivárogtatta. Hogy mikor először, nem is emlékszem.

Minden unokának szigorúan egy üveg jutott. És mint ahogy a kis cseresznyefa [saját oltás] első termése is névtáblázva volt szemenként, hogy Jocóé, Ilié, Erviné, na így volt névtáblázva a kóla évről évre. Kisüveges két decis, sörnyitós-kupakos macera szigorúan. Személyre szólóan. És hiába jött később a kézzel nyitható dobozos, meg a literes-két literes petpalack, kóla az kóla, olyan és annyi, ahogy első látásra, kész. És ahogy pálinka kizárólag reggel, rántott hús kizárólag vasárnap, úgy kóla kizárólag a vendégnek. A kóla, az mégiscsak státusz. Szívjogunk van nekünk egyfajta konformizmushoz, kérem szépen.

A márka kötelez

Valahogy családi tradíció lett belőle. Hogy magunknak, a magunk örömére kólát sose. Csak ha vendéget várunk. Te, jön az Irén, meg a gyerekek, hozzál már egy pár üveg kólát, és akkor hoz. Amúgy sose. És az Irén, meg a gyerekek persze mindig csak vizet isznak, esetleg a Laci kér egy feketét, a kóla meg úgy ottmarad. Na és olyankor iszunk kólát.

A kóla a természet ajándéka. Az emberi természeté.



✍ 200. nagymama random, és más meglepő dolgok

2008. május 23. 21:23 - cippo
vintagraphy

Dialóg nagyanyám és anyám közt:

– Szoktál horkolni?
– Nem tudom.
– Nem tudod?! Hát hogyhogy nem tudod?
– Általában alszom olyankor.
– Én szoktam. Néha fel is ébredek, úgy felhorkanok, na arra fel szoktam ébredni. Akkor átfordulok valamelyik oldalamra, mert az ember csak olyankor horkol ám, amikor a hátán fekszik. A Joli szokott is szólni, Margitka, fordulj az oldaladra, nagyon horkolsz. Azt' nem tud tőlem aludni. Na és akkor átfordulok. A Joli, az nem horkol.

Namost ezek a mondatok úgy félórán keresztül, random üzemmódban. Volt egy olyan pontja a dolognak, amikor totálisan elveszítettem a valóságérzetemet. Mindazonáltal szép, bár nyelvi fordulatokban méltatlanul szűkölködő. Viszont ma megismerhettem aktív szókészletének legkimunkáltabb darabját. Hízánkos, így mondta. Hízánkos as hízásra hajlamos, érted.

Az Alzheimer. Ami az izgalom, az a surprise time to time – már persze annak, aki szereti az ilyesmit. Képes újra és újra rácsodálkozni dolgokra. Mondjuk arra, hogy anya levágja a körmét. Megbeszélik, levágjam, vágjad, és akkor anyám levágja neki, öröm van. Másnap lenéz a kezére, és kikerekedett szemmel azt mondja, te jó ég, valaki levágta a körmömet. És arra anyám olyan szemeket mereszt, hogy az Eizenstein, ha még élne, vele forgatná a Patyomkin páncélost. Na képzelheted.



✍ 192. nyaral a nagyi

2008. május 19. 8:56 - cippo
vintagraphy

– Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is viszem… vagy itt van ez a jó kis dzsörzékosztüm, ez jó lesz?
– Jó lesz. Valami nadrágot is keress.
– Jó. Na. Ezt a kis könnyű, nyári blúzt is úgy szeretem, vigyem?
– Hozzad. Csak keress nadrágot.
– Nadrágot. Jó. Meg ezt a mellényt is, mert mi van, ha hűvös lesz. Nézd már, ezt az inget még te varrtad, ezt is berakom… de mit keresek?
– Nadrágot!
– Jaj, ez is megvan?! Nem is emlékeztem rá, hogy ez még megvan. Ez is milyen helyes. Ez a kis selyem blúz…
– Nadrágot!!!
– Jahogy nadrágot. Mit akarok kérdezni? Aztán ki lehet-e látni az ablakon. Ki lehet? Az utcára?
– Ühüm. Ki.
– Szóval ki. Jó. Az jó. Mit vigyek még?
– !!!

És akkor lehúzott ablakkal az autópályán.
Na az azért egy elég komoly életérzés, amikor anyám, nagyanyám meg én lobogó hajjal, ordítva énekeljük a kocsiban, hogy Nékem csak…



✍ 161. Édes

2008. május 4. 16:44 - cippo
kanonizált_történetek vintagraphy

Anya. Még mindig tele van az összes keze gyerekkel.

Édes



✍ 147. hangolat

2008. április 29. 7:29 - cippo
vintagraphy

Nagyapának meleg, barna hangja volt, olyan Jávor Pálos, macskaszemrádiós-recsegős, mint mikor az ember kétujjal, vagy – kalandvágyból – ruhacsipesszel csípteti össze az orrcimpáit. Ha a kocsmában múlatta az időt (szinte mindig ott múlatta, különös tekintettel a fehér húsú, bögyös kocsmárosnéra – csak a galambok! csak a galambok!), feszt nem énekelt, ki nem állhatta, ha a nagykedvű részegek otrombán zúzták szét az érzelmes-romantikus finomhangolást. Anya szerint ritkán buggyant a száján dal, de akkor buggyant – mit buggyant, fakadt! Halkan, szinte gyökérből énekelt, kicsit búgatva, kicsit röcögtetve, olyan dúsan-vastagon, hogy attól nagyon kellet sírni.

Meghallgattunk vagy hatvan percnyi recsegőst, úgy családilag. Amolyan kis emberek nagy szenvedéllyel modulációban.

Nagyapa



✍ 92. Harlekin milliói

2008. március 25. 9:26 - cippo
vintagraphy

Szétválasztották őket. Két év után. De, azt mondja, minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Olyan bogaras, bolond nagyon a Joli, de úgy megszokta már. Elcsendesedik.

– Olyan ritka az agyam – azt mondja, kesernyésen felnevet, és arról mesél, amikor a nagyapa motorbiciklivel vitte éjszaka föl, a Bitangba, és a holdvilágnál törték a kukoricát. Aztán – hatodszorra – megkérdi:
– Mivel jöttetek?
Az új társa (Hogy is hívják? Nem jut eszembe a neve – mondja) ebédel.

Meleg a keze. És folyton babrál vele valamit.

Végtelenül lassan totyog a járókerettel. Zilált kismadár, a mellemig, ha ér. A szeme hályogtól fénytelen, hunyorít kicsit, talán, hogy jobban lásson, de inkább szagot fog, mintsem meglát.
– Csókolom, Joli néni! – megint elesett, látom a zúzódásokat. Folyton elesik.
Nekidurálja magát. Az arcán látszik. Valahogy besunyul, vagy mi, és szándékosan mellém néz.
– Tisztára jól is jött ez a költözés, ugye?! Jó is, hogy találkoztunk, legalább most megmondom, hogy a Margitka ellopta mindenemet! Jobb is, hogy nem látom, de be se jöjjön a szobába, mert én összetörök mindent, bizony Isten!
– De Joli néni, ugyan mit lopott volna el?
– Joli néni, peeersze! Mondom, úgy igaz, ahogy itt állok. A Margitka ellopott tőlem öt méter gumit!
Egy levegővel mondja. Sipítva. Olyan kezd-végesen. Hogy úgy mondjam, staccatósan, mégis, mintha csak egy ütem lenne az egész. Aztán leül. Nem megy el, de nem szól többet. Csak a nagyi szája remeg. Csendesen annyit mond:
– Nem tudom, ezt most mért csinálta velem a Joli.

Szétválasztották őket. Két év után. Persze minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Az agyat olyan ostobán rágja meg néha a kor, hogy kifejezőeszközök hijján kétségbeesetten szúrnia kell. Mindegy, hogyan. Mindegy, hova. De lehetőleg gyilkosat.

Kislányok, bevesztek a gumizásba harmadiknak?



✍ 90. tapas

2008. március 23. 22:46 - cippo
vintagraphy

II. Fülöp például határozhatott volna úgyis, hogy ide, a Kárpát-medence közepére helyezi át az udvartartását. Akkor a nagyanyám bohém kisnyugdíjasként valamelyik Museo de Jamon-ban falhatna akkora tintahalas szendvicset, amekkorát át sem tud harapni, és párás pikolóból öblíthetné le sörrel, miközben vidám serrano-csülköcskék kalimpálnának a feje felett. Esetleg kérhetne para llevar két-három churrost, hogy délután a Joli nénivel nem csak a húszéveseké a világ felkiáltással partit csapjanak a szósölklábban.

Reálisan viszont kaphat urban light székelykáposztát tonikkal, és esetleg, ha rendesen viselkedik, néhány szerény sonka tapas is kinéz. De legalábbis rizs lesz, az biztos. A Dzsózinak meg illik meglocsolni a gondozónő Irénkét.

taparbefed, lefed
para llevarelvitelre
churros – fánkszerű tészta



✍ 89. hámok és hímek ünnepe

2008. március 22. 22:28 - cippo
vintagraphy

Pajtában szagos széna közt szepegő nyulat lelni. Sarjadó lucernában körbe-körbe járni, tojást keresni, hímeset. Singer varrógép hajtányán kuporogva mesterségetek címerét találgatni. Fantomast nézni fekete-fehér Orion televízión. Vagy Tulipános Fanfant, s a besötétített szobában elmerengni a vaskos mestergerendán. E-vel sutyorogni hímekről – Nagy Imiről, Nagy Tomiról. Hagymahéjjal, temperával tojást hímezni matyómintásra, szalonnával fényesíteni. Kopogós lakkcipőcskében, térdzokniban, skót kockás rakottszoknyában pörögni gyepen. Várni locsoló hímeket. Nagy Imit. Nagy Tomit. (Bár őt inkább E.)

Ehelyett diplomáciai tárgyalások, hegyek, élek gömbölyítése kényszeres családi keresztrefeszülések ellenében. Nem is diplomata – ács. Gyalus. Kedélyegyengető. Mobil ügyfélszolgálat. Tésztatranszporter. Minden. Áron.

Fűszeres, cifra csömörökre örökre citromos vizet vedelő. Húsvét. Szigetek. Mindenütt jó.



✍ 40. Zsuzsanna napja, amikor zöldellni kezd a fű, és megszólalnak a pacsirták

2008. február 19. 20:21 - cippo
társalkodó vintagraphy

Intézeti árvagyerek volt Martinka Mihály, ennyi tudható, meg hogy valójában Margitka barátnőjének udvarolt, de mikor attól kosarat kapott, dacból-bosszúból megkérte Margitka kezét. Azután, hogy az első gyerek megszületett, az Alföldről egyenesen Dunántúlra hajtotta az a zsivány vére. Isten tudja, honnan, szerzett egy szekeret, felpakolta az ócska ruhásszekrényt, Margitka meg a ruhákból macskabölcsőt csinált benne a kis Manyinak, így indultak útnak. Manyi később azt mondta egyszer, hogy két dolgot nem felejt el soha: a fényes pofájú Holdat, ahogy bebámul a nyitott szekrényajtón, meg a zománcos konyhai edények rekedtes koppanását, ahogy lepotyogtak, és tompán pattogtak a szekér mögött a keményre szikkadt, agyagos úton. A nagybaba is odaveszett, amivel a zsidó kalaposék, akiknél Margitka szolgált, kistafírozták – az bizony nagy szívfájdalom volt.

Kubikos lett Martinka Mihály, a vasúti töltésen lapátolta a követ, tologatta a talicskát, így szolgálva a szocialista hazát. Később belépett a téeszbe, mikor mindenki más is belépett, és persze ez akkoriban jó biznisznek tűnt, de Martinka Mihály mégiscsak egy régivágású betyár volt, amolyan lone waste’s hero ; hamar kiderült, hogy beilleszkedési problémái vannak, meg löttyös nagy indulatai, meg hogy még a Jóistennek is csak jókedvében, otthagyta hát a téeszt, és mindenféle magánvállalkozásokba kezdett.

Elsőnek galambdúcot épített deszkából, vályogból, s részben mert szerette a madarakat, részben mert virágzó kereskedelmi lehetőségeket látott benne, galambokat kezdett tenyészteni. Kedvelte a sült vért sok hagymával, s reggelente, mikor ölében a kicsike, kormos vaslábassal kiült a sámlira a nyárikonyha elé, kedvtelve prrrrrregett, tubitubitubizott a gyöngehúsú gerléknek. Az üzlet azonban nemigen hozott a konyhára, úgyhogy Martinka Mihály újabb vállakozáson kezdte törni a fejét.

Egy nagy monstrum sárgaréz tartályra mindenféle rézcső spirált hegeszttetett, pálinkafőzőt eszkábált, részben mert igen kedvelte a jó szilvapálinkát, részben mert ebben látta a gyors meggazdagodás újabb lehetőségét; s amikor a kertben a magvaváló ringló édesen-levesen lehullott a fáról, vödrökbe szedte, s maga ácsolta fahordókban hosszan érlelte. Azután a pálinkafőző üstöt a gáztűzhelyre állította, alágyújtott, majd egyik végén adagolni kezdte a cefrét, a másik végén meg, a gumicsőből kibírhatatlanul sokára lassan előgördült az első csepp, mely végezetül egy hidegvizes lavórba állított üvegben fejezte be útját. Az egész utca összegyűlt a nagy attrakcióra, és Martinka Mihály, ellenőrizendő az alkoholfokot, úgy gyújtotta meg a friss párlatot egy leveseskanálban, mint egy cirkuszi mutatványos.

Bimbózó pálinkafőző karrierje azonban tiszavirág életűre sikeredett. A főzőt hatóságilag lefoglalták, és elkobozták, Martinka Mihály pedig a maradék pálinkába fojtotta bánatát. Így esett, hogy egy átkesergett alkoholgőzös éjszaka után gusztusa támadt egy kis hajnali galambhúslevesre, s azon pocsolyarészegen felimbolygott a létrán a dúchoz, és kezében egy fiatal, verdeső galambbal, létrástul hanyatt esett. Összezavarodott akkor a fejében mind, az a sok vállalkozás, káromkodott egy cifrát fektében, és a dúcnak többé tájára sem ment. Nagy mérgiben aztán visszaosonkodott a téeszelnökhöz, kialázatoskodott magának egy zsíros éjszakai portási állást, és onnantól fogva magányos szolgálati órái alatt keserű nosztalgiával csikóbőrős kulacsokat, és galambokkal díszített fokosokat meg korbácsokat faragott görbe késével Martinka Mihály, az alföldről elszármazott lone waste’s hero.