Végülis vasárnapi iskola volt. Nem olyan Tom Sawyeres értelemben, meg igazából nem is vasárnapi iskolának mondtuk, hanem hittannak, de az volt azért.

Mise előtt kötelező gyónás, ezt hova tegyem, érted – az atya szerint istenben élünk, és isten bennünk él, hát mi újat mondhatnék én neki, amit még nem tud, ó, kötelező gyónás, hát mi a fenét kezdjek én teveled.

A folyton hidegre emlékszem, ahogy az ujjbegyembe harap a fagy. A szagra, a sok kenetes sóhajnak a száraz, kopogós, tömjénes szagára, gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, lelki atyám, ahogy finoman lehelik ki magukból a fényesre kopott deszkák az öregasszonyoknak mind az összes Miatyánkját meg Üdvözlégyét kilencszázharminchat óta.

Rágógumiztam. A Nagy Imi mondta, hogy csináljak valamit a rágóval, mert ha az atya az apácarács csöndes félhomályában mégis kiszúrja valahogy a bűneim között, megdühül miatta – ez a heppje neki, a rágógumi -, és biztos nem ad feloldozást, akkor aztán baszhatom, elkárhozok. Nem volt nálam, csak a hittankönyv; az imákat, az egész miserendet tudtam mind fejből, a szent énekeket meg úgyis a kántor szólamvezette, az öregasszonyok csak kántáltak utána lehetetlen fejhangon, lecsúszva minduntalan – hol az egy – az újabb ütemet, úgyhogy a kórusban észrevétlenül lehetett tátogni némán – mondom, nem volt nálam, csak a hittankönyv. Abba mégsem ragaszthattam a rágót, hát zsebrevágtam. Aztán mikor az áldozás után a Julis néni jött a persellyel, hogy a Szentantalnak, kurva kínos volt, hogy a barna papírötvenes reménytelenül bele van ragadva a gatyazsebembe, és még csak megszólalni se bírok, mert a szám meg a Krisztus testével van tele.

Csak annyit akartam mondani különben, hogy amikor ezt tegnap délben meghallottam, azért csak elsírtam magam. Nahát.

Átkozott egy év volt. Mint a hetvennégyes. Legeslegrosszabb év, nem jön, remélem, több ilyen. Szólt az URH. Az URH szólt, mindig az.
Zsinórt ragasztottunk a kétforintosra, úgy eresztettük bele lassan a telefon perselyes hasába, és beszéltünk, majd kihúztuk a kettest a készülékből, a bélást húztuk ki, az URH meg szólt mindeközben, a fejben, az URH. Az URH szólt folyton, szólt, mikor volt a blokád, mikor volt a
telefonfülke, és volt a szomszéd. Volt a szomszéd, és puszta
önbíráskodásból akart kitépni a fülkéből, lejárt az öt perc,
rikoltotta, és nem érdekelete, hogy az anyámat hívom, aki a körmét
rágja a Color Star előtt, lejárt az öt perc, csörgette a bélásokat az
öklét rázva, hadonászva. Volt a szomszéd, és szólt az URH.
Volt a híd, megvolt a híd gyalog, az Erzsébet volt a híd, gyalog, és
szólt az URH a fülembe, a Kékihez mentem a hídon át, és az volt az az
év, még mindig az volt, mikor először emelt rám kezet, és
az URH csak szólt, az URH a fülbe, bele. És az volt az év, mikor a Béla orosz tisztiegyenruhát szerzett az Ecseriről, és részegen bemászott a kertbe, és meg kellett kapaszkodnia egy csemetefában, miközben felordított a tizedikre, hogy gyere le, hallod, neked öltöztem be, és szólt az URH. És az volt az év, amelyre jött egy másik, egy másik jött, melynek tavaszán pörköltcukor illatot hurcolt a szél a panelek közt, és a Kéki fel akart gyújtani, ki akart dobni a tizedikről, de az URH még mindig szólt, csak szólt az URH, mikor végül aztán magát dobta ki, kidobta magát, angyalnak szegődött a Kéki, és az volt az év, mikor minden könnyben meg unikumban ázott, és szólt az URH.
És az URH szólt, mikor a Béla kezébe adtam az ollót, és azt mondtam, hogy és most vágd le a hajam, úgy vágd le, mint a Betty Blue-ban a film végén a csaj, vágd le úgy, tudod, mikor tiszta vér volt az arca, és levágta, a hajamat vágta le a Béla, és szólt az URH.

A Nyúlról például még nem is meséltem neked.
Galériája volt a belvárosban, pontosabban műterme, meg remek hierarchiájú családja – remélem érzed a hangomban az iróniát -, de ezt akkor még nem tudtam, csak a galériát, aminek az ajtajára tűztem a cédulát, hogy épp erre jártam, te meg épp nem, hát majd keress meg.
Közvetlenül ezután egymásba botlottunk a Madách Kávézó teraszán, mert épp arra járt, és mert véletlenek nincsenek, mint ahogy titkos összetevő sem.
Le akarok lépni, ezt mondta.
Én is le akarok lépni, én meg ezt.
Mi lenne, ha lelépnénk?
Benne vagyok? És hova megyünk?
Mondjuk énbennem valami kicsit absztraktabb elképzelés volt ezzel a lelépéssel kapcsolatban, nyilván az erős túlzásokra hajlamos idealista természetem miatt, mindenesetre a Nyúl sallangmentes egyszerűséggel válaszolta, hogy a Balatonra.
Tedd magad szabaddá a jövő hétvégére, ennyit még hozzátett. Ebben maradtunk.
Namost az elkövetkező másfél hétben hírét se hallottam.
Ha akkor megkérdezel, egy lyukas kétfillérest nem tettem volna erre a lelépésre, duma, gondoltam, végtére is kétszer találkoztunk, ki az a hülye, aki ezt komolyan veszi.
És akkor szombat reggel fél hatkor, műszakváltás előtt egyszercsak ott volt.
Hát te?
Meglepődtél?
Hát… őszintén szólva nemigen számítottam rád.
Nem baj. Ha végeztél, indulhatunk.
Komolyan lelépünk?
Komolyan. Megbeszéltük, nem?
Nahát ez komolyan vette. Nem csinált belőle ügyet, megbeszéltük, lelépünk, ez factum, másfél hétig eszébe se jutott, hogy találkozhatnánk. És akkor itt van.
Éhes vagy? Kérsz valamit?
Bólogatott, hogy igen, valami salátát, meg húst nyomtam a kezébe, egyél.
Leültem hozzá. Falt csendesen, ahogy a kanalat emelte, csak néztem, hogy a jobb karja alul egészen könyékig fekete.
Mi ez a… mit csináltál a kezeddel?
Megemelte. Ja ez? Grafit. Egész éjjel szineztem.
Evett mohón, a majonéz visszataszítóan kiült a szája szögletébe, én meg csak néztem, hogy ez most komoly, én ezzel a furcsa, idegen fickóval tényleg lelépek, te jó isten.