és ott ült

2017. november 29. 10:24 - cippo
titokfiók

a szabókarcsi a csodás beeső fények kontrasztjában, szuszogott keserédesen a tangóharmonika – kii-bee-kii-bee –, ahogy a térdén táncoltatta, a leicáért nyúltam, le akartam fényképezni, nem azért, mert a szabókarcsi, hanem mert egyszerűen csak szép, fölléptem a könnyű tonettre, akkor a karcsi letette a harmonikát, felállt, kilépett a fénypászmák alól, és rákezdett a színészzenekar, és a czvetkósanyi piros fejjel, szilajul énekelt, és a kép elmúlt



a botlóköveken

2017. június 24. 23:45 - cippo
titokfiók

– így hívom mostanában az allét szegélyező betonkockákat – mint dermedt szentjánosbogarak, sápadt fényű mobiltelefonok világítanak a sötétben, mind balra, a szív jogán és mind az összes lányok arcán kis kacér mosoly (kivellevelez, kineküzen), tegnap Szent Iván éjszakája volt, ma meg istenem de jó lenne egy nagykifli. vagy egy kis.



“Az is fontos,

2016. május 3. 21:41 - cippo
napló titokfiók

hogy mit álmodik az ember, de legalább annyira fontos, hogy számoljon a valósággal.” (Bartis Attila)

leica



1038. arrul, hogy mi is az a podcast

2012. augusztus 7. 21:18 - cippo
költőtoll titokfiók 3 hozzászólás

Nézzed mán, mit találtam a levelezésemben. Namost – ne röhögjél – állítólag én írtam.

S azt tudja-e, maga… maga… költő,
hogy az a podkaszt egy mp3 letöltő?
Elfut az az ájtyúnsz pécén, mekintoson,
csak feliratkozik, azt’ gépére oson
mingyán zajunk-csendünk, ahány –
bármikor merenghet minden egyes szaván.



631. a féltékenységrül

2009. október 15. 10:21 - cippo
affektaképző titokfiók

Fejeteken ringva hoztok
telt kosárkát, ide véle!
Karotok közt tarka csokrok,
ki-ki választhat belőle.
/Goethe – Faust/

Ettől az Aloe Blossom Herbal teától most kedvem támadt a megszokott kis rítusomhoz: hogy meggyújtsak egy csillagszórót – mintegy a karácsony intimitását felidézve -, és annak a kis szürke, illatos pálcának a hulló csillagaitól kívánjak valamit. Kívánjam, hogy a Francin egyszer csak belibbenjen a jajpiros Daihatsu Dominóján, azon az új kocsin, bele ebbe a női nekibúsulással telítődött estébe.

Az a kis autó most kitölti férfiagyának egy zugát, büszke rá, akárha az ő teremtménye volna, és megdicsőült mosollyal mondja: gyere ki, csudát látsz! – majd szétfeszíti a büszkeség, gáláns gesztussal kinyitja az ajtót, betessékel. Ez egy pazar kis kocsi, ennek nem kell ám az ajtaját lábbal berúgni nekivadult állat módjára, ennek nem kell a műszerfalát simogatni mély empátiával, ez pöccintésre indul, szinte szeli a levegőt! Az – vetem közbe –, szeli. Ha én mondom, szelid – és mosolygok a Francinra –, ha te mondod, Szelim. Szép török hangzású neve lesz, így birtokviszonyban.

Először nem is érti a Francin ezt a gyerekes nyelvi leleményemet, amivel igazából csak a fikarcnyi féltékenységemet próbálom féken tartani, meg a szomorúságot, hogy mi lesz most azzal a kis, érzékeny lelkű Fiattal, azzal a kicsit ütött-kopott, kicsit rozoga, tulajdonképpen nevetséges, szeretnivaló jószággal, amiből ugye, még méltósággal kiszállni sem lehet, de azért a hasonszőrűségünknél fogva mégiscsak ugyanolyan remekbe szabott teremtménye a Jóistennek, mint én; mindig mosolyt tudott csalni bárki arcára, olyan lehengerlő humorú kis jószág az a Fiat, Fiatka, és most itt ez az új, ez a hangsúlyozottan autó, ez a piruló Dominó, megszégyenítve az összes nosztalgikus érzelemkitörésemet avval kapcsolatban, amit az a kis Fiat jelent nekem – itt van, még csak nem is hivalkodóan, csak úgy van.

A Francin lelkendezik, hogy micsoda hatalmas ablakai vannak, meg bezzeg még az ablaktörlő lapát is működik, és kezdek úgy nézni a Francinra, mint egy féltékeny asszony, kutatom, fürkészem a tekintetét; gyanítom én, hogy a férfijellem egy erős törésvonalán tapogatózom, mint egy megcsalt feleség, és még csak belekötni sem lehet.

Végigfuttatom az agyamat, eszembe jut, hogy ezen a helyzeten még a csábítás trükkjének csimborasszója sem segítene, a neccharisnya, vagy inkább hecc-harisnya, ez az ostoba háló, hálózat, amit azért vásároltam, hogy felzaklassam vele a Francint, hogy tönkrezúzzam, aztán magamhoz vonjam a hálószobánk mélyén, hogy fészkembe csaljam, hogy rákészüljek, mint egy szerepre, ahogy azt a neccet végiggördítem majd a lábujjaimtól kezdve a combomig, kihívóan lassan, mint egy rossz nő – kifeszül a lábszáram domborulatán az a harisnya, a térdhajlat alatt sötétebb egy cseppet, ott meggyűlik kicsit az anyag, kúszik fölfelé, hogy aztán a combom felső harmadába harapjon-kapaszkodjon az a szilikoncsík, amit a gondos tervező a csipke alá rejtett, ügyelve az illúzióra…

Nem tudok én rossz nő lenni, úgy látszik, ezt a funkciót kifelejtették valami módon a genetikai kódomból – húztam, cibáltam azt a neccharisnyát a piskótalábaimon, de csak nem akart vége lenni annak a szárnak sehogy sem, próbáltam elrendezgetni a hálót ügyetlenül – semmi erotikus vagy érzéki nem volt azokban a mozdulatokban, inkább olyan volt, mint mikor kislánykoromban a mama cipőjében bukdácsoltam -; felért az a harisnyaszár a derekamig, felért volna talán a mellemig is, még ha mindkét piskótalábamat egyszerre gyömöszöltem volna abba az egyetlen szárba, akkor is, így aztán kénytelen voltam mulatva konstatálni, hogy a Jóisten még az egyszer megóvta a Francint attól, hogy magából kivetkőzött dúvadként rontson nekem, és ha megóvta, akkor nyilván így van ez jól.

És bár a Francin nagyon nevetett, amikor elmeséltem, hogy hogy nem tudtam rossz nő lenni, az ő rossz nője, ott a Dominó hatalmas ablakai mögött mégis az jutott eszembe, hogy az a kis Fiat, a Fiatunk, az is milyen bolondos, mulatságos szerzet, és mégis… egy pillanat alatt hűtlen lett a Francin, rajongója lett egy ilyen kimért, megbízható, kicsit sem vicces autónak, és ettől kicsit el is szomorodtam.



✍ 445. utolsó hány év

2008. december 31. 13:31 - cippo
titokfiók

Összekeveredik. Mint whiskey a pezsgővel. A háromdecis műanyagpohárban.
Meg kéne ezt inni, hallod? Kérsz? Nem. Dehát meg kéne ezt inni. Hát igyad. De csúnya vége lesz. Aztán csúnya vége lett. Valahogy mindig.

Akkor énekelte a Zsolti, bele a  műanyagpohárba, a whiskeybe bele, hogy édesanyám, ki a Huszár, ha én nem, és mondta, hogy kibaszták a felvételiről, mert nem értették, ott ült az egész bizottság savanyú pofával, és – hallod, ezeknek még humorérzékük sincs, röhögött a Zsolti, aztán elkezdték nyomni a Tequilát, bele a mikrofonba, és a Zsolti énekelt, aztán meg, hogy: na jó vokálozhatsz, ezt meg a mikrofon mellé mondta, nem is mondta, üvöltötte, és már nem tudtam kiartikulálni azt se, hogy pa-rap-para-rarap-pappa, elfogytak, feltapadtak az errek a szájpadlásomra szárazon, addig tartott a józan ész.

Vagy amikor a Tzafetás részegen a nevemet ordította, meg hogy gyere ide, baszod, van itt egy kis JB, és kilengett az üveg a kezében az akarástól, te vagy a történelem teremőre, a történelmi dialektika maga, tebenned bíztunk elejétől fogva, ezt veled akarom meginni. Aztán megitta, megitatta velem, és valami ködökön át dereng, ahogy állunk ruhástul_cipőstül a fürdőkádban röhögve, a homlokomra nyálaz egy ezrest, és azt mondja, hogy figyelj_figyelj, most azt, hogy… a hetedik te magad légy, és akkor együtt üvöltöttük, hogy evilágon_haütsztanyát_hétszerszüljön_megazanyád, és az összeráncolt homlokomról pörögve hullt alá az ezres.

Reggel hatkor még sötét volt. Hogy hogy kerültünk a Bajcsyra, az kiesett. Kiszakadt a koponyacsont mögül, lehullott a homlokomról a pénzzel együtt. Beleájultam.
Idegen helyen ébredni. Idegen ágyban. Részeg idegenek erjedt párájára.  Idegen szobából kitántorogni. Hogy hol a Béla.
Egy kis lyuk volt  a konyha. Egy szál villanykörtés. Hokedlis-sámlis. Áporodott bagószagos. Tizenhat éves lányok meséltek egymásnak az abortuszaikról. Menni innen. Menni. Most.

Hogy hol vagyok. Meg hol a Béla. Akkor mondták. Ott állt a Béla a tükör előtt szomorúan. Hogy ő a Gömbölyűhomlokút… Aztán feltett a metróra. Apa télikabátjában. Még jó, hogy a nagy sállal el lehetett takarni azt a foltot.
Azzal vége lett. Elég lett, olyan elémelyedősen. Aztán csend.
Aztán most meg megtelt az a csend. Észrevétlenül, de olyan szépen telt meg.

Hát, szervusz, te utolsó hány év.
Hát, szervusz, te utolsó lányév.



✍ 342. padlófogó ’94

2008. szeptember 18. 21:41 - cippo
titokfiók

Leinnám magam a sárga földig, ha nem lennék ilyen talajtalan.



✍ 327. az üdvözlési mániáról

2008. szeptember 9. 22:51 - cippo
titokfiók

Szeretem a vasárnapokat, amikor a Misi délután felé küld egy üzenetet, hogy Akarsz engemet vasárnapra ételhordós dobozokkal magadénak, angyalom?, és este aztán a Nyugatóránál addig noszogatom azt a lomha, lusta nagymutatót, amíg csak fel nem bukkan bújkálva-settenkedve a Misi vigyorgó, csibész feje, mindig más irányból lepve meg engem.

Ott a Nyugatóra alatt aztán hosszú percekig mindig újra és újra eljátsszuk, hogy összetalálkozunk, szia, mondom nevetős nagy sóhajjal, jaj, te Misi, te, szia! – és összenyaláboljuk egymást, akkor a Misi mondja, szia, hát szia, te! – azután megint én köszönök, hogy jajistenem, hát szia te, te, te… Misi, szia!, és lapogatjuk egymást összeborulva, összecsókolózva, és az újralátásnak ez a mérhetetlen mámora olyan lehengerlő, hogy hosszú percekig tart ez a mi játékunk, ez az üdvözlési mánia, mert az az egy légyott felér vagy százzal, olyan vastag, olyan dús, ezért aztán vagy százszor pergetjük le gyors egymásutánjában újra meg újra azt az összetalálkozást, olyan az egész, mint mikor a tű megakad a bakelit finom barázdagyűrűi között egy buta porszemecskén, és visszaugrik folyton ugyanarra az egy taktusra, vagy mint az a piciny kulccsal felhúzható ezüstszárnyú angyalka, ami addig ringatja a mosolygó fejecskéjét, addig csilingel, amíg le nem szalad az acélrúgó a tengelyéről.



✍ 68. Cippó-mesék a hiúból III.

2008. március 8. 17:00 - cippo
titokfiók 1 lábjegyzet

… te, ki a parázna nőket
nem taszítod el magadtól,
s öröklétté tetézed,
mit a bűnbánat kiharcol,
szánd meg ezt a tiszta lelket,
akit egy bűn súlya nyom csak,
s mint gyanútlan tévedett meg,
örvendjen bocsánatodnak!
(Goethe)

Ahogy átmelegszik lassan a kezem. Reggelente kis fagykoppanások, dermedelem-leheletek mázgálják fakó opálüveggé az ablakot, épp csak átdereng a park álmos, szürke ásítása, ez a félhomályos, fogatlan szájüreg; átfogják az ujjbegyek rózsaszín párnácskái azt a fekete, oktogonális kávésbögrét, miközben fölégörnyedő arcom kozmetikai fürdőt vesz abban a keserű párában, s lassan kisimulnak a párna gyúrta kicsiny barázdák, hányaveti, karmos álommetszetek.
Rossz, jeges álmok ideje a kihűlt paplan alatt a nyirkos párnán, mely alatt csomóba gyűrve a Misi elmagányosodott pizsamája. Phhhh… vége lehetne már a télnek, hogy ez a reszketeg fázás elmúljon, vagy talán az is meglehet, hogy onnan belülről tapogatnak-lapogatnak a fagykarocskák. Félek. Átverve, kisemmizve érzem magam. Ez is olyan ismerős, ez a kifosztottság, ez a félelem, nagyon, nagyon régtől fogva ismerős. Még emlékszem a fejem fölött összeboruló lombsátorra, a kanális két partjáról bekúszó akácok ágkarjainak titokzatos, lebegő, zöld csuklyájára a hidacska felett, a nyáresti szürkületben ijesztő örvénnyekkel simitották arcomba a langyos szellőt, hogy mozdulatlanná dermedt a gyerekszívem a rettegéstől. Annak a faszerkezetű, vályogból tapasztott hídnak a foszló, málladozó lyukain át riasztó kaleidoszkópként villódzott elő a mélyből a dühös tajték, túlpartján pedig sötét tömegével fenyegető óriásként meredezett az elhagyatott, öreg szőlőhegyi iskola. Édesen szaglottak az elvadult cigánymeggyfák a koraestében, sötét levélujjacskáikkal hívogató, hátborzongató hókuszpókuszokat firkálgattak az iskola fakósárga falára, a betört ablaktáblák csonkjaira. Azt beszélték, kísértetek laknak a romok közt, imbolygó lidércek, hogy néha a nyári éjben gyermekkacajt sodor a könnyű szél a kanális buja vegetációja felett, hogy sápadt gyertyavilág dereng azokban a foghíjas ablakokban, s ha az alkony teregetni kezdte szürke uszályát, hát a világ minden kincséért sem maradtam volna ott tovább egyetlen percre sem. Mágnes volt ez nekünk, gyerekeknek, vonzó és rettegett mágnes – forró délutánokon a meggyfák hűvöséből tartózkodón fürkésztük ezt a rezzenetlen kísértettanyát, nem merészkedtünk persze túl közel. A vastag csendben dübbent a gumilabda az ujjaink alatt, akár egy szédült, üvöltő metronóm, s csak szőttük-dagasztottuk a lúdbőrös rémhistóriákat közben fogvacogva, mégis kéjesen; tarkómon a megfeszült bőr alatt kis bizsergető szikrák bökdösődtek, izmaim ugrásra készen – éleztük, húztuk a pillanatot, amíg már csaknem teljesen besötétedett, akkor aztán rohantunk vissza a hídon a falu felé rettegve, kifulladásig csapkodtuk a levegőt, szaladtunk, futottunk az életünkért szinte zokogva, és talán mert valami megmagyarázhatatlan okból fontos volt, eljátszottuk újra és újra.
Azután, évekkel később lebontották az iskolát, a fakóra égett téglákat csinos kupacokba hordták össze, majd eladták, a romok közt nem találtak semmit. Semmit. Nem csalódott voltam: gyászoltam. Hogy soha, soha többé talán olyan élesen nem érzékelhetem saját valóságosságomat, mint mikor ez a félelem, ez a rettegés kontúrozta megmarkolhatóvá. Hogy ez az elmúlás, ez a semmivé enyészés egyszerűen kiradírozza azokat a relációkat, amiknek tükrében definiálható vagyok.



✍ 27. Hamvazószerda

2008. február 6. 19:47 - cippo
titokfiók

Cippó-mesék a hiúból II.

A Francinban, ha lehet, azt szeretem, hogy legalább annyira következetes tud lenni, mint én, mert olyan tökéletesen szembeverni magunkat, ahogyan mi, csak kevés ember képes. Mert nincs felemelőbb, mint mikor a Francin kíméletlen alapossággal megjáratja a fogkefét azok közt a gyöngyfehérségű fogai közt, föl-le, zakatol-súrol az a fogkefe, bekukkant a Francin szájának minden kis zugába mentol-ízt pötyögtetve, aztán kortyol egy nagyot a Francin a langyos vízből, most azt futatja át burutykolva azok közt a tépő-őrlő-daráló késecskék közt, permetez a víz a fürdőszoba kövére, kis fényes tócsák ragyognak a padlón, és akkor jószagúan, szappan- és mentolillatúan, mint egy kisbaba, kijön a fürdőből a Francin, leül a kanapéra illedelmesen, aztán gondol egyet hirtelen, és hallom, miközben a sokadik kedvenc cigarettámat kortyolgatom, egyszer csak hallom, hogy motoz a Francin keze valami papírzacskóban, mint egy rémült kis egér, összezavarodva ide-oda futkos annak a zacskónak az alján és rakosgatja szépen sorra a szájába, abba a frissen mosott, illatos, mentol-ízű szájába az M and M’s golyócskákat, azokat a színes kis gömböket, azokat a cukormázzal borított kis csokoládé-bolygókat, és így falja, tömi magába az én Francinom az egész Univerzumot, az arca felderül, valami édes mámor úszik át a tekintete ködén, élvez olyankor a Francin, a nyálfolyamai sodrában szétterülnek azok a kisbolygók a nyelve ízlelőbimbóin, barna kakaós masszával vakolva be az egyenetlenségeket, és amikor belépek, hogy bizonyosságot nyerjek a Francin édességes-szörnyűséges vétkéről, megriad, a marka meleg fészkébe gyűri sietve azt a barna zacskót olyan arccal, mint akit valami rettenetes csínytevésen kaptak.



✍ 23. Cippó-mesék

2008. február 1. 15:44 - cippo
titokfiók

Cippó-mesék a hiúból I.

Szinte most is érzem a sárga ősz nehéz kukoricaszagát, a kukoricagóré megfáradt leheletét, a gyerekkoromban kisajátított, elbitorolt, első otthon furakodó odőrjét, annak a mámorító, szélkerengető bunkernek az ízét, melynek lécrácsozatán keresztül a világ úgy kacsingatott mindig más és más arcot mutatva, mint az ócska műanyag pénztárcák dimenziós fotográfiáján a csábos tekintetű kis női vadmacskák, s amelyben mindennek olyan igazinak kellett lennie, mint ahogy a felnőttek világában is valóságosak a dolgok; nyögve cipeltük a hatalmas fekete ágyvégeket Dinával, az unokatestvéremmel, azokat fektettük a keresztgerendákra, galériát építettünk, titkos hálószobát, s ennek a hálószobának a bedunsztolódott, meleg sötétjéből a felhúzott cserepeken át szemmel tarthattuk az egész udvart, míg bele nem ájultunk a monoton légyduruzsolásba; a háló alatti szeparált tárolót neveztük ki stratégiai gyűléseink legfontosabb színterének, s e picike nappaliban bokáig süllyedve dagonyáztunk a zörgősre aszalódott, édeskés, pállott szagú kukoricában – még érzem a lábszáramon azt a szálkás, jóleső hűvöset, ahogy körbefon az a sárga magtenger, érzem a talpam érzékeny, csiklandós idegvégződésein a szemek finom tapicskolását, ahogy surrogva gyűrődnek egyre lejjebb és lejjebb, de a legigazibb, legvalóságosabb ebben a valóságos kis birodalmunkban a dolgozószeparé volt, a dolgozószeparé, melynek bámulatos kuriózuma a kétrekeszes daratároló doboz, tetején a keskeny munkalappal, mely íróasztal gyanánt funkcionált; ott terpeszkedett-peckeskedett ez a fényesre kopott fatákolmány, a beszáradt tollak, megsárgult, agyongyűrt újságok, szamárfüles füzetek kusza katyvazaként, a pereme fájdalmas, égő árkot vésett a fenekemre, de mindez nem számított, hiszen ez a kis birtok olyan felnőtt, olyan komoly, olyan levőleges kuckó volt, hogy muszáj volt végeérhetetlenül kérlelni, nyúzni a nagyit, hadd lakhassunk ott igazándiból is, de persze a nagyi hajthatatlan volt, valamiért nem méltányolta kellőképpen a kukoricagóréban felvirágoztatott babaházunkat, csak akkor mulatott nagyon, amikor a mamát összkomfort-túrára invitáltuk, mustrára cipeltük gyermekvilágunk tökéletes gyermekotthonába, s a mama egészen addig lenyűgözve bámulta találékonyságunkat és kreativitásunkat, míg észre nem vette a diszkrét kis toalettet, a két deszkafal közé tapintatosan elrejtett csorba zománcú bilit, melyben ott csúfondároskodott egy nagy barna tojat, a mama akkor elsápadt, kiabálni kezdett, hogy szégyelljük magunkat, meg hogy ekkora szamarak hogy képesek ilyen gyalázatra, kirohant a góréból, azon melegében leteremtette a nagyit is, de a nagyi csak nevetett tenyerébe temetett arccal, még a könnyei is kicsurrantak a nagy nevetéstől, mi meg ott álltunk leforrázva ideálvilágunk romjai felett.