Amióta a Kajzer

2016. május 9. 16:20 - cippo
csücsök teleregény

elment, csendesebb az élet. Csak a cukibácsi kutyája sírdogál néha, amíg meg nem hallja a cukibácsi topogását az ajtón túl.

Mert a cukibácsi, mielőtt a lakásba lépne, letopogja az odakintet a cipője talpáról.

Apától hallottam ilyen letopogásokat, a havat vagy a nyálkás udvari sarakat verte a oda a lépcső oldalához indulattalan, nagy dübögéssel a gumicsizma árkaiból, fel ne hordja a mocskot a teraszra.

Kora reggeli félálmomból néha megébredek, ahogy a cukibácsi dönget két ütemet a lábtörlőn. Olyankor tél van, vagy esőáztatta, komor ősz, gyerek vagyok, összegömbölyödve a takaró alatt, annak a dübögésnek a langymeleg otthonosságában.

A cukibácsi amúgy hetvenöt körül jár. Apa pont ennyi idős lenne.



Az újévi első szomor

2016. január 5. 15:27 - cippo
teleregény

hogy nem lesz többé porcukros, meleg kalácsillattal kitámasztva a szomszéd ajtó.

újéviszomor



1097. nonna natale

2012. december 5. 20:43 - cippo
teleregény

A Néni, Akinek Mindig Tele Van A Keze:

– Ó, nem fogja elhinni, de gondoltam magára. Hogy milyen régen láttam. Figyeljen csak ide. Itt a kezemnél, látja azt a cipzárt? Na azt húzza csak fel. Úgy. Nyúljon bele, nyúljon csak bele bátran, van ott magának valami. Azt magának hoztam. Komolyan.



1088. babaszoba

2012. november 17. 13:57 - cippo
teleregény

Amikor a Nagyon hangosan baszó nő elköltözött, onnan lehetett tudni, hogy elment, hogy csönd lett, és rózsaillat terjengett a folyosón. Látni persze akkor se igen láttuk, amikor még itt lakott, inkább csak hallottuk. Minden vasárnap délután, kettő és három között. Mondom, onnan lehetett tudni, hogy elment, hogy csönd lett, és rózsaillat terjengett a folyosón. Hogy mikor vagy hova lett el a foszladozó rökamié meg a zsúfolt rokokó ornamentika a hússzínű szobából, senki se tudta. De azt a megkönnyebbült csöndet szinte harapni lehetett.

Soká állt ott üresen, megcsöndesedve a lakás. Aztán a soká után jött egy kis zömök, takarítónőszerű asszony. Kisöpörte-kimeszelte a babaszobát. Hosszan molyolt vele. Olyan hosszan, hogy azt gondoltam, biztos van annak a huszonöt négyzetméteres szoba-konyhának hét titkos, visszhangos terme. Azon a karácsonyon, amikor vad ajtócsapkodás után előkerült a nagykés is, és elvágólag vége lett az egésznek, bizonyosra vettem, hogy ott, a hetedik ajtó mélyén ejtette-rejtette el a Nagyon hangosan baszó nő a láthatatlan trófeáját.

Aztán a takarítónőszerű asszony elment, és néhány nap múlva beköltözött a Pornós Bébi a palijával. A paliját csak hallomásból tudom, a Pornós Bébi mondta, hogy van neki. Csak sokat van úton. Valami állást is említett, de arról meg azt mondta, hogy az még nincs neki.

Elsőre elég rendesnek néztek ki különben – gondolom a palija is –, meg hát rájuk is járt a rúd: mindjárt a beköltözésük éjjelén feltörték a furgonjukat. Az ilyen rúdrájárós fajtát hajlamos az ember valami szánalommal vegyes szimpátiával kezelni.

Pedig már szemre lehetett látni, hogy belevaló csaj a Pornós Bébi, vagyis hogy való bele, sőt benne is van a dög, de az ilyen rúdrájárós fajtánál isten ments, hogy az ember ilyesmit feltételezzen.

Azt, hogy Pornós Bébi, a Snájdigtól tudom. A Snájdigot kérte meg, hogy nézzen már rá a laptopjára, mert szarakodik. És amikor a Snájdig ránézett, akkor látta meg a húsz gigabájtnyi pornót elfekvőben a merevlemezen. Én inkább csak hallottam. Éjszakánként hosszan elnyúlva, mint mikor a teliholdat vonyítják a kutyák, szivárgott ki a babaszoba rosszul gyalult ajtaja alól.

Aztán augusztusban két vonyítás között elkezdődött a vad ajtócsapkodás. Később elcsattant egy-két pofon is. Kisvártatva a Pornós Bébi elhúzta a csíkot. Hogy a láthatatlan paliját vitte-e magával, vagy elrekkentette a hetedik ajtó mögött, sose derült ki. Mondjuk akkor még mindig nem volt állása. Lehet, a pofon is azért csattant el. Persze, hogy ki pofozott kit, azt a rádiójátékból sose tudtuk meg. Csak a csönd maradt utánuk, és azt a megkönnyebbült csöndet szinte harapni lehetett.

Jött a kis zömök, takarítónőszerű asszony, kisöpörte-kimeszelte a babaszobát, hosszan molyolt vele. Fene se tudja, mi mindent hagyhattak ezek ott, a Pornós Bébi meg a palija, elfekvőben annak a huszonöt négyzetméteres szoba-konyhának a hét titkos, visszhangos termében, a hetedik ajtó mögött.

A Vasárnapi apuka volt a mi spirituális epifániánk. Nem lacafacázott sokat, magányosan, szinte nesztelenül költözött be. Láttuk ugyan jönni-menni öltöny-nyakkendősen, köszönt is mindig mindenkinek udvariasan, de leginkább csak az ajtó alól kiszűrődő sárga fénycsík jelezte, hogy lakik valaki a babaszobában. Úgy egy hónappal ezelőttig.

Egy hónappal ezelőtt azonban megjelent A nő, akinek csak a hátát látni. Nagy nájlonzacskókat cipelt, és kulccsal nyitotta ki a kaput. Kulccsal a folyosóajtót. Kulccsal a babaszobát. A nőnek, akinek csak a hátát látni, kulcsa volt mindenhez.

Mióta a nő megjelent, a Vasárnapi apukát mintha a föld nyelte volna el. Eleinte azt hittem, talán elköltözött. Aztán úgy másfél hete egyszercsak váratlanul meghallottam, amint panaszos-kéjes torokhangon nyögdécsel, nyöszörög a babaszoba valamelyik titkos, visszhangos termében. Azt a nyöszörgést azóta is gyakran hallani. Mostanában már néha dühös kiabálást is. Olyasmit, hogy abbanehagydbazdmeg.

Szerintem a nő kezdi nyitogatni kifelé sorra a titkos termeket. Ha jól számoltam, most tart a hatodik ajtónál.



1063. szomszédok (teleregény)

2012. október 5. 20:21 - cippo
lomantika teleregény



1020. finomkodóan álszent karcolat a gondviselésrül

2012. június 28. 0:49 - cippo
teleregény 3 hozzászólás

Hogy a Györgyikebabáékat az önkormányzat költöztette ide, azt a Pompástól tudom. Állítólag gond volt velük, zajosak voltak és higiénésen kifogásolhatók. A lakóközösség bepanaszolta őket. Még az ÁNTSZ-t is mozgósították. Ki lett mondva aztán, le lett fektetve papíron, hogy legszűkebb lakókörnyezeti- és önelhanyagoltság okán közegészségügyelig és járványügyileg nemkívánatosak, aviszonlátásra. A lepukkant békási panel helyett kárpótlásul az önkormányzat kiutalt nekik egy csinos kis téglalakást, hideg és meleg folyóvízzel, és örökpanorámával a Remetehegyre.

Amikor a Pompás először látta a Györgyikebabát az urával tétován téblábolni a ház körül, titkon remélte, hogy nem a ház tövében vernek tanyát. Azt a legvadabb fantáziáiban se gondolta volna, hogy kisvártatva szorosabb összefüggésbe kerül velük, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, továbbá boldogok a lelki szegények, úgy esett, hogy szomszédok lettek.

Eleinte csak olyan nüansznyi attrocitások zavarták meg a ház nyugalmát, hogy a Györgyikebaba, a Manderley-ház asszonyaként bolyongva a félhomályos folyosókon, tébolyodottan próbált behatolni vadidegen lakásokba. Aztán amikor a kulcsát elhagyta, alkarnyi vascsővel verte a folyosóajtót, hogy engedjék ki. A csótányok csak később jöttek.

Akkorra már az a legenda járta, hogy az a minimum, hogy rühes és tetves – és tény, hogy megállás nélkül vakarta a loncsos ősz haját –, de hogy a tetejébe a fekélyes lábszárából kukacok nyüzsögnek elő. Úgy hidd el, ahogy itt állok, anyám, hát látták az öregasszonyok, mikor ott ücsörgött a padon – de mondjuk ezt a Julcsi mesélte, és a Julcsi mindent 16:9-ben, meg dolby surroundban, úgyhogy. Mindenestre az Egyformanéni, meg a Bella, meg a Padonülőnénik azóta úgy kerülik azt a padot, mint a leprát.

Az én történetem az, amikor május elején a Györgyikebaba egy fonnyadt orgonacsokorral – ezt a kis hölgynek szántam – lepett meg. Meg az a szürke vasárnap délután. A puszpángsövény felett bicegő nagy kék ernyője. Meg az a szánalmasan gyötrelmes dilemmám, amikor elesett a lépcsőház előtt. Hogy mitévő legyek. Hogy nem, én nem akarok hozzáérni. Hogy otthagyni se tudom. Hogy talán eltűnök hirtelen. Nem tűntem el. És otthagyni se tudtam. Melegvérű a Györgyikebaba, mint minden emlős, éreztem, ahogy belémcsimpaszkodott, és rémesen büdös, ez is hozzátartozik a képhez. És nem, nem esett le a karom, és nem, nem láttam kukacokat, csak a Györgyikebaba fekélyes testét. De a szégyen, az megmart.

Aztán jöttek a csótányok. Tele lett velük a lépcsőház, tele a Pompás tüchtig kis élete, tele a lakóközösség hócipője. Panaszlevelet írtak a közös képviselőnek, a közös képviselő az önkormányzatnak. Hogy tisztába kéne tenni ezt az ügyet. Raportra hívták a Györgyikebabát, önkormányzatilag.

A raport aznapra esett, amikor a könnyű zápor vad, tartós esővé szilajodott, és a munkából hazaérve a lépcsőház kövére ázott tyúkbél szagú sártócsákat csurgatva toltam be a kerékpárt. Györgyikebaba, akár a tavaszi rét, frissen frizurálva, tisztán, illatosan bicegett velem szembe. A taxisofőr – most majd kivételesen hátulra szállj be, édesem – egy gentleman eleganciájával tárta ki előtte a kaput.

Akkor úgy izzadtan-sárcsatakosan-ázott tyúkbélszagúan elmerengtem a gondviselő méltányosságán. Meg hogy hogy is állunk tulajdonképpen ezzel a gondviseléssel. Hogy rólam én gondoskodom. A Györgyikebabáról az állam. És az állam én (is) vagyok.



1016. az Egyforma Néni

2012. június 15. 19:46 - cippo
teleregény 2 hozzászólás

Az Egyforma Néniről ma kiderült, hogy ketten van. Az egyiknek nincs egy jó szava, de van elnézése és felnőtt lánya. A másiknak nincs kulcsa, de van szemüvege, kutyája, és közléskényszere. Olyasmiket mond vele, hogy mit bánja ő, ha megint rossz a zár, neki nincs kulcsa, ő billegetővel jár be.



1005. tvájlájt

2012. május 18. 0:47 - cippo
teleregény 2 hozzászólás

“nem is olyan nagy vaszizdasz ez az élet,
egy szempillantás alatt elröppen,
jó lesz vele vigyázni”
(Halász Margit)

“hát igen, a világ mindig gyönyörű,
nem azért, mintha valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom”
(Bohumil Hrabal)

Nem tudni azt, hogy a bú-e a baja, vagy inkább a bű-e a bája a Piroska néninek, mindenesetre van neki ez a kis, hogy is mondjam, tvájlájtja, vagy mi. Hogy teliholdkor kiáll az erkélyre, ott szűköl. Onnan óbégatja, hogy hagyjad aztat a szemét kurvát, Jancsikakisfiam, gyere má haza. Csakhogy a Jancsikakisfiam nem jön már haza, mert onnan, ahol a Jancsika van, nemigen szokás hazacsászkálni. Abból a kapujanincs átjáróból. De ezt a Piroska néni nem tudja, vagy tudja, csak úgy csinál, mintha. Azért a szomszédság a Jancsikát úgy csöndes elnézéssel számon tartja.

Jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Beleesik a mélabús anakronizmusba, úgy mondja a Bellának a két szegény kis árvát. A Gyuszikát, s a Lackót. Hiába mondom neki, Bella, legalább azt a két szegény kis árvát engedd ide, Jancsikám. Az a szemét kommenista kurva azt se hagyja. Pedig egész nap ki vannak csapva az utcára. Mindig hallom őket, itt lármáznak a Vihar utcában. Amíg azok otthon mocskoskodnak a Jancsikával. Még nyalókát is vettem nekik pedig. Mutatja a Bellának. A Bella meg olyankor csak bólogat a csöndes elnézéssel, mondani nem mond semmit. Van, hogy összenéz az Ilonkával.

De, mondom, azért jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Máskor siet. Nem érek most rá, Bella, mondja, mennem kell a Raffaelló bankba. És akkor megy a Raffelló bankba. Mert a Raffaelló, az, ugye, mégiscsak többet mond minden szónál.



992. pletyka

2012. április 18. 19:37 - cippo
teleregény

Te, hadd meséljek már valami zaftos kis budai pletykát a fehérhajú Merenáról. A Merenáról, tudod, aki munkás hétköznapokon a ház előtti kis padon várja a világvégét, fölvértezve egy doboz Viceroy-jal – tudniillik a Viceroy neki az aduásza -, vasárnaponta meg az ATV-n firtatja extatikus örömmámorban az Úr szent titkait a Németh Sándorral.

A Merena, ezt föltétlen tudnod kell, valami különös rosszindulattal viseltetik a Császár iránt – gondolom, ez valami zsigeri társadalmi tiltakozás lehet a Merena részéről -, és mondhatom, ez kölcsönös. Mindössze abban az egészen szűk közös metszetben találkozik a Császárral, miszerint mindketten veszélyesen élnek: két végén égetik – márhogy az életterüket képező folyosónak – a cigarettát. Alvégen a Császár, felvégen a Merena. És hát, feleim, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Két smokk szmóker, az, mondhatni, két dudás, és két dudás, az legalábbis egy kesztyűben dudálás.

A botrány egy szomorú vasárnap délelőtt tört ki. A Hit Gyülekezete épp a legjobb résznél, az úrvacsoránál tartott, mikor bedöglött a Merena televíziója. Kritikus helyzetekben a Merena erős hajlamot mutat egyfelől: idegeinek cigarettával történő nyugtatására, másfelől: a problémaforrás közösségi orvosolására, úgyhogy feldúltan bezörgetett a Császárral szemben lakó Snájdighoz. Tőmondatokban vázolta a szituációt, és hitbizonyságot tett, valamint ígéretet, hogy nem lesz hálátlan.

Míg a Snájdig szerelt, a Merena füstbe burkolózva zaklatott kanosszába kezdett a folyosón. A Császár persze azonnal szagot fogott, és feldühült. Kicsapta az ajtót, bősz replikába kezdett, hogy ígymegúgy nem lát már a füsttől – ami a Császár részéről költői túlzás volt, mert valójában a pipától nem látott -, meg hogy a Merena öt méteren belül szív, és az már les, és azért már törvényileg is jár a büntető. Olyat is mondott a Császár, hogy a Merena takarodjon az anyja picsájába a rohadt cigarettájával együtt – mindezt persze magázva, mert úrinői modora, meg kell hagyni, az van a Császárnak, de legalábbis ad a látszatra.

Namost a Merena ezt azért már eléggé mellre szívta. Fölbiggyesztette a ceruzával rajzolt íves szemöldökét a homloka tetejére, és – adjuk meg a Császárnak, ami a Császáré – egy, az egész expresszionista filmkultúrát megszégyenítő teátrális mozdulattal először a Császár lábtörlőjére verte a hamut, majd, miután a Császár elé hajította a csikket is, erőteljes lábmozdulatokkal taposta a lábtörlőbe. Eközben, mintha csak szájon akarná csókolni, mélyen belehajolt a Császár arcába, és némán, ijesztő élettelenséggel meredt rá a kicsike malacszemeivel, de végül nem csókolta meg, csak a füstöt fújta a Császár képébe.

Aztán felpörögtek az események. A Császár levénkurvázta, mire a Merena leköpte, arra a Császár nekiment. Ezalatt a Snájdig csak szerelt boldog tudatlanságban, ezek meg lihegve macskaboxoltak egymással a folyosón – tudod, úgy affektálva, hogy: akurvaanyád-neem, atekurvaanyád -, elfordított fejjel, lányosan pofozva-karmolászva a levegőben egymás felé, álmokat kergető vasárnap délelőtt.

A dolgot végül a Snájdig oldotta meg az Úr kegyelméből.
– Kész a tévé, csókolom.
– Kész? – kérdezte a mozdulatba dermedve a Merena, mint Lót felesége, mikor visszatekintett Szodomára.
– Kész. Nem volt semmi baja, csak el tetszett nyomkodni a beállításokat. Újra kellett hangolni.
– Akkor most jó?
– Jó, csókolom.

Csönd lett. Csak a Merena lakásából szűrődött ki diszkréten, amint a Bayer Friderika átszellemült hangon énekli, hogy: Volt egyszer egy olyan vasárnap, mi jobbegyenest adott a halálnak…



950. a születésnapi ajándékrul

2011. szeptember 8. 0:11 - cippo
teleregény

Nő, az nem volt a közelében az Agárdi úrnak, mióta a feleségét eltemette. Fiatal felesége volt, állítólag nagyon szép, bele is roppant az Agárdi úr, hogy elment, úgy mondják. Azóta az egyetlen, úgynevezett szorosan vett hozzátartozója a kis toy terrier, Pollyka. Kicsike és törékeny, akár az asszony volt, és ahogy az ment, úgy jött a Pollyka az Agárdi úr életébe.

(547. a terményállományról)

 

Tudod, az ember sokszor úgy van vele, hogy a maga kedvéér nem. Mer magáér minek? Á, pedig különben mindent meg lehet csinálni, csak motiváció kérdése az egész. Én negyvenhárom évig cigarettáztam. Egyik napról a másikra tettem le.
A piát akkor má vagy két éve elhagytam, de a cigaretta, az nem ment. Pedig de sokat mondogattam magamnak. Ott volt a fejembe állandóan, hogy mi a fenének csinálom. De micsináljak, olyan jólesett. Amíg pirult a hagyma, rágyújtottam. Amíg megkapattam a húst, rágyújtottam. Amíg megrottyant a lé, elszívtam egyet. Hát jólesett, na.
Különben érdekes, az utcán nem. Ott volt nálam mindig, a zsebembe volt a cigaretta, de ott eszembe se jutott. Csak, mikor még dolgozni jártam, a munkahelyen. Meg otthon. Mikor ültem este a sötétbe a tévé előtt, szinte egész köd volt, ahogy szívtam egyik bagót a másik után, nem győztem szellőztetni. A bejárati ajtó is mindig nyitva volt – dehát tudod. Láttad. Csak ültem ott abba a rettenetes bűzbe, közbe meg arra gondoltam, hogy ez a szegény kicsi kutya, hogy ennek a tüdejét is hogy szétcseszem ezzel az átkozott bagóval. Mondom, negyvenhárom évig szívtam.

Aztán egyik este, ahogy ültem ott az asztalnál, ránéztem a naptárra, és láttam, hogy május négy. Úgy elfacsarodott a szívem, május négy – hát majdnem elsírtam magam. Tudod, minden évbe szoktam venni valami kis apróságot a Pollynak, valami meglepetést – mer május negyedikén van a születésnapja. De akkor valahogy elfelejtettem. Te, hát olyan lelkiismeretfurdalásom volt. De olyankor má hova menjek, késő este volt.
Ránéztem, és azt mondtam neki, na ide figyelj Pollycica, hát milyen egy lelkiismeretlen gazdád van neked? Én most nem vettem neked semmit, de tudod mit? Az lesz a születésnapi ajándékod, hogy nem gyújtok rá többet. És nem. Azóta nem. Négy éve.
Látod, az ember sokszor úgy van vele, hogy magáér? Minek? Pedig különben mindent meg lehet csinálni, csak motiváció kérdése az egész.
Én nem mondom, hogy nem volt nehéz. Nehéz volt, mer ugye reggel mingyá kávé, hozzá a cigi. Így kezdtem én is minden nap. Hát nehéz volt. Olyankor ránéztem a Pollyra, aztán megvolt a motiváció.

[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]



946. a vizesnyolcasokrul

2011. augusztus 29. 15:33 - cippo
teleregény

Azt, hogy a pite forró, a Julcsitól tudom.
Szúrhatja, égetheti az a forró pite a kezét-lábát a Julcsinak: kapkodva döngnek az ajtók, kapkodva koppannak a cipők, csattannak a lábtörlők a visszhangos folyosón, úgy kap, kapkod bele a Julcsi a vasárnap délelőttök aluszékony intimitásába, mint akit a Sjöstrand írt meg. Mint aki siet. Mint aki nem ér rá leckét írni, kivinni a szemetet, kitakarítani. Mint akinek be kell majszolnia az egész világot, mint egy paradicsomot, mielőtt megöregszik, mielőtt meghal.

Forró a pite, anyám, szokta mondani kifulladva a Julcsi, és loccsanva-fröccsenve pörrennek keze alatt a vizes nyolcasok hűvös halomba – nem is nyolcasok: lendületes cirkalmak -, egyetlen hosszú húzás, egyetlen pazar nagy ív, hosszú kanyar, nagyvonalú végtelen faltól falig; most jobb, most bal, szuszogva tartja a ritmust a Julcsi, evezzevezz a zélettengerén, oltogatja a forró pitét bő vízzel, most jobb, most bal, így imádkozik, így mantrázza a Julcsi az idők végezetéig, hogy nemnem, hogy sose halunk meg, most jobb.

[Forró a pite, anyám, szokta mondani kifulladva a Julcsi, és loccsanva-fröccsenve
:kosacloyn si men – abmolah sövűh kosacloyn seziv a ttala ezek kennerröp
lendületes cirkalmak -, egyetlen hosszú húzás, egyetlen pazar nagy ív, hosszú
a ajtrat  avgozsuzs ,lab tsom ,bboj tsom :gilaf lótlaf neletgév úlanovygan ,raynak
ritmust a Julcsi, evezzevezz a zélettengerén, oltogatja a forró pitét bő vízzel, most
ygoh ,giétezegév kődi za iscluJ a azzártnam ygí ,kizokdámi ygí . lab tsom ,bboj
nemnem, hogy sose halunk meg, most jobb.]



934. a de(ss)zertőrrül

2011. július 10. 14:14 - cippo
teleregény

Czukkerbolondnéni_szomszéd nem ballag oda egy szóra a Padonülőnénik_szomszédokhoz, mert mennie kell a Raffaello bankba.



923. a költözésrül

2011. június 8. 14:43 - cippo
teleregény 3 hozzászólás

A Döméék jöttek költöztetni. A Döme szemre megmondta, hogy elég lesz a kisfurgon is. A macskát meg, mondta a Döme, majd az öledbe fogod. De ha elszabadul, kérdezte az Ervin. Nem szabadul, mondta a Döme, meg vannak ilyenkor illetődve. Nem szabadul el.

A kipakolásnál meg az van, mondta a Döme az Ervinnek, hogy ésszel, öreg, ide koncepció kell, kicsi a lakás, nem az van ám, hogy lebaszunk mindent a lakás közepére, azt’ csókolom. Koncepció kell. Szélre kell rendezgetni, egyoldalra, fal mellé, hogy középen lehessen majd csinálni a nagyszereléseket. Milyen nagyszereléseket, kérdezte az Ervin, hát hiszen csak egy matrac van, három könyvespolc lapra szedve, meg egy hajókoffer. Meg a dobozok. Milyen nagyszereléseket, milyen nagyszereléseket, dohogott a Döme. Hát ez az, hogy milyen nagyszereléseket, felete rá az Ervin. Hát majd ami lesz, mondta a Döme, és ránézett egy komorat az Ervinre, hogy ugyan fogja már be a pofáját. Aztán meg rámnézett, hogy te meg csak maradjál addig a kocsiban, fogjad a macskát, aztán majd mikor már kész, majd akkor beviszed. Ne háborgassuk fölöslegen a lelkivilágát a macskának, merhogy minek.

Na és a Döme meg az Ervin kipakoltak, koncepciózusan, szélre rendezgetve, egyoldalra, fal mellé a matracot, a könyvespolcokat lapra szedve, meg a hajókoffert. Meg a dobozokat. Hogy középen lehessen majd csinálni a nagyszereléseket. Én meg addig fogtam  a macskát, gubbasztottam a kocsiban, vártam, hogy mikor kész, hogy mikor vihetem már be  a macskát.

És mikor a Döme szólt, hogy na, mi megvagyunk, bezártunk magunk után, biztos, ami biztos, itt a kulcs, heló, akkor bevittem a macskát, végig a folyosón, a mellemre szorítva, mint egy kisbabát. És a Kati néni meg az Ilonka néni meg az Agárdi úr a kicsi, fejhangon sivító Pollyjával, mind kint álltak a folyosón, mint valami fogadóbizottság, és nézték, ahogy viszem a mellemre szorított macskát, én meg köszöntem, hogy csókolom. Jóestét, mondták rá mind, és a Kati néni még gyorsan oadsúgott az Agárdi úrnak, hogy jajistenem, csak rendes legyen.

[Ez az írás stancili1 flitteres-glitteres nagy irodalmi pályázatára készült a moly.hu-n]



912. lépcsőházas

2011. május 10. 0:51 - cippo
társalkodó teleregény

– Mé’ nem mén ahhoz a szép hosszú fiúhoz feleségül, angyalom?
– Mert már hozzámentem, Ilonka néni.



859. kilóg

2010. december 14. 0:56 - cippo
teleregény

Hogy kilóg folyton mindenük abból a huszonöt négyzetméterből.
Ölések.
Ölelések.
Öle –
A nőnek.



832. a lakó – második fejezet

2010. október 7. 18:18 - cippo
teleregény 1 lábjegyzet

Megjelent, úgy látszik megint idesodorta a szél, mint Mary Poppinst a Cseresznyafa utcába, vagy mi. Ide szőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Hát visszajött a Ferenc. Csak a hajszárító, az minek?



789. a modern méltóságos trafikrul

2010. július 18. 15:41 - cippo
beszélgetések_Ernővel teleregény 1 lábjegyzet

Tudod, Ernő, ez úgy elgondolkodtatott. Hogy a modern méltóságos trafik is éppen úgy fest, mint akármelyik címtelen és jellegtelen, életunt kis trafik Pesten.

Mondjuk az igaz, manapság a lapos fiókban nemigen tartanak már postabélyeget meg levelezőlapokat, mióta a Vinton Gray Cerfnek nevezett cica elvitte a nyelvüket, se forgalmiadó-bélyegeket, mert azok meg iparilag föl lettek nyalogatva a cigarettásdobozokra, az okmánybélyegek miatt legújabban már az Okmányirodában keseredik az ember. De azért a pulton az egynéhány barna doboz, az megvan. S a papírskatulyák, szivarkák a kirakatban. Csak nem Hercegovinának, Királynak, vagy Hölgynek hívják, hanem Hunornak, Viceroynak, meg látnokilag Nabucconak, ugye.
Aztán az üvegtetejű ládát hűtőszekrénynek nevezik; noteszek, tollszárak helyett az egyéb luxuscikkek aktuális divatjuk szerint Heineken vagy Pilsner Urquelle, esetleg Soproni névre hallgatnak. Rövid is van, úgy mondják, tüske – mert csak úgy égeti az ember torkát, szúr, mint a kóró.
A Méltóságosrul különben annyit, hogy kevésbé exkluzív, mint inkább gyászos – szolgáljon mentségéül, hogy a nemzeti szerencsétlenség évada van. Ebből kifolyólag az ő aktív készletében sem szerepel a kedély, deviszont(!) – úgy elirigyeltem ezt tőled a kuncsafti konfidencia igen.
Tudnod kell továbbá, hogy  a Méltóságos Tiborját mainapság Miklósnak hívják, s karakterrajzának legfőbb vonása, hogy az elegancia terén egynémely hiányosságot tud csak fölmutatni. Na és ez a Miklós, kérlek, szociális okokból tart pakompartot, meg misztikus kis email jelvényt, lévén, hogy hajléka, az nincsen, csak munka iránti hajlandósága, meg méltósága – az viszont tagadhatatlanul van neki. Színházi Életet, vagy a Nemzeti Sportot, azt nem olvas a Miklós, a politikátul meg egyenesen ideglelést kap, mondta is néhányszor. A pultot is legtöbbnyire kívülről támogatja fád arccal, meg a Méltóságát is.

Tudod, amióta a Juci elment, ez, a modern méltóságos trafik maradt a környék kiemelt kommunális örömforrása. Úgy is mondhatnám, a méltóságos trafik az ötvenen túliak Zöld Pardonja. Ide bizony közvetlen pofával ugorhat be a ruganyhajú kárpitossegéd a szomszéd pincéből, s hangfogó nélkül, alázatlanul kérhet egy csomag Kormányzót, vagy fehér Bondot, aktuálisan a Tomorrow Never Dies-t fütyörészve. S ha a Kegyelem vizitel, s valami kis szemrehányó kritika éri a Méltóságost a forgalom okán – Hát kocsma ez, kérem szépen, kocsma ez? – , a Kegyelem személyesen veszi pártfogásába a Méltóságost, legyintve csak annyit mond: – Kocsma?! Piha. Manapság az emberek már egészen elfelejtették, mit jelent az, hogy trafikálni.



732. a júniusokrul

2010. április 2. 18:38 - cippo
teleregény

Tesókám, lapogatta a Kálmánt, figye’jé ide – mire a Kálmán érzelmileg egy hangyafasznyival hűdöttebb modorban hárított, hogy ő ugyan nem a tesókája, dehát ennyivel azért nem lehetett leszerelni. Tesókám, mondta megint – kicsit csücsörögve mondta, szűken, mint akinek tele a szája savanyú egressel, hogy még az orrnyerge mellett kétoldalt a pofadomborultja is megemelkedett belé, s hozzá a felsőajka ilyen geometrikus hullávonalat rajzolt, úgyhogy ettől aztán olyasformán hangzott, hogy: tészókám, dikhel, ha’ de kéllene vagy öccaaz meghivó a lagzira.

Namost a Kálmán a tesókám miatt ugyan elmorzsolt még egy néma anyádot a bajsza alatt, de azért fölvette rendesen az adatokat, hogy Jónás Margit meg Lakatos Dezső a Devla 2008. évének június 5. napján ittmegitt és a többi, és a többi. Akkor átbeszélték, hogy ja, merített papíron legyen, meg dombornyomott szöveg, arannyal, hadd ragyogjon belül a sok fuksz, mint a Salamon töke, meg legyen rajta selyemrózsa mindenképp, vélekedett Tesókám, a taftszalagon, ugye. Mondta a Kálmán, hogy hát azért át kéne nézni az adatokat mégegyszer; no nézzed tesókám, nézzed át, és akkor átnézték, a Kálmán diktálta a Jónást, a Lakatost, az ittmegittet, meg a júniust, meg az és a többit, Tesókám pedig bólingatott rá sorra, hogy okés, aztán hát meg lett rendelve az ötszáz meghívó.

Két hét múlva, mikor a már korábbról ismert bensőséges hangvételével jelentkezett a meghívókért, mondta neki a Kálmán, hogy hát azért csak ellenőrizni kellene mégegyszer, mielőtt Tesókám átveszi, és kifizeti, mert utólag már nincs reklamáció. Tesókám akkor azt mondta a Kálmánnak, hogy no csak ellenőrizzed tesókám, ellenőrizzed, és akkor ellenőrizték, a Kálmán diktálta a Jónást, a Lakatost, az ittmegittet, meg a júniust, meg az és a többit, Tesókám pedig bólingatott rá sorra, hogy okés, aztán hát át lett véve, ki lett fizetve az ötszáz meghívó.

Na, csakhogy másnap Tesókám már nyitáskor ott toporgott az ajtóban, nyöszörögte a Kálmánnak, hogy baj van tesókám. A Kálmán arra elmorzsolt egy néma anyádot a bajsza alatt, majd állát kicsit előrebökve, az ajkaira merevült nyájas mosollyal megkérdezte tőle, hogy dehát mi a baj, mikor mindent ellenőriztünk, a Jónást, a Lakatost, az ittmegittet, meg a júniust – na és akkor Tesókám a szavába vágott, hogy igen, igen ez a baj, a június. A június, kérdezte a Kálmán, hát nem júniusban lesz a lagzi, tesókám? Hát de, de, júniusban, motyogott zavartan Tesókám, csak hát itten rosszul van írva ugye, mer’ nem az első június, hanem a második.

[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]



704. a Mónikrul

2010. február 9. 20:13 - cippo
teleregény útmente

A Mónik egy ilyen kurva nagy irodaházban dolgoznak, ahol többnyire az a lingvisztikai moduláció, hogy thanks a lot, meg how are you, amit a kicsike, öltönyös hinduk olyan viccesen pattogósfélére rágnak a sötét ajakaik mögül kivillogó fehér fogaik közt.

Na és hát ott dolgoznak a Mónik a kurva nagy irodaházban, az öltönyös kicsi hinduk, az öltönyös magas angolok, az öltönyös affekta franciák, meg az öltönyös búsképű magyarok között, a kávézóban – és akkor itt az öltönyt nyugodtan behelyettesítheted kosztümmel is, ezt már nem akarnám a szájadba rágni.

A Mónik azért Mónik, mert – mint kifejtették – ahány arc, annyi név, képtelenség mind megjegyezni, úgyhogy innentől mindenki Móni, ők is Mónik, aztán csókolom. Namost viszont azt, hogy melyik Móni hogy issza a kávéját, azt a Mónik simán kenik-vágják. Arcról, hallod, arcról. Tehát, ha – teszem azt – énMóniságom azt mondja, hogy helló, mindent kérek, akkor a Mónik tudják, hogy a minden az presszó, fél deci meleg tejjel, fedeles műanyagpohárban, cukor nélkül. Meg tökmagos pogácsa. Meg még olyasmiket is tudnak például a Mónik, hogy énnekemMóninak tetoválás van a bal hüvelykujjam alatt, és hogy az a tetoválás mit jelent, és miért. Meg, hogy a Móni múlt pénteken lekoccolta a villanyoszlopot, pedig már húsz éve vezet, és még sose volt neki balesete. Vagy hogy a Mónit most az Imi dugja, és hogy micsoda egy szemét az Imi, pedig milyen cuki kis felesége van, ráadásul két hete szült új gyereket annak a görény Iminek.

Mondjuk abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy azt, hogy ki az Imi, tudják a Mónik. Habár gyanúm szerint ez a móniság, ez ilyen feminin gittegyletes dolog.



689. fejezetek a házimozi klasszikusaibul

2010. január 13. 0:52 - cippo
teleregény

Tudod, van nekünk az az üveges folyosóajtónk, ahol néha megjelenik a Pompás úgy képileg, és lassított felvételben beinteget, ahogy a peronon állók szoktak integetni távolodó vonatok után. Tisztára mozi az egész.

Aztán van ez a kis rövidfilm, namost ez úgy néz ki, hogy süvöltve elrohanó németjuhász – póráz – póráz – póráz – és a póráz végén a kiabáló Emese repül a kutya után a folyosóajtó keretében; na és az Emese, az mind modulációban, mind hangenergiában minden egyes alkalommal pontosan úgyanúgy és ugyanazt ordítja, hogy Dzsííí-naaa, ami fonetikáját, illetve dallamívét tekintetve hangsúlyosan eső-ereszkedő, és ez a Dzsiii-naaa szerintem egyenesen az Emese forró kútjainak mélyéről tör fel, mert ilyen hang nincs, csak ellenkező nemben, de ahhoz is rettentő sokat kell inni. Szóval ez. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ennek – kisvártatva – természetesen mindig lemegy a vizuális inverze is. Mert ahogy fe’ről le, úgy le’ről fel, ugye. Mondjuk a hangeffekt inverzével biztos még sokkal viccesebb lenne az egész.

Na és hát ezt a Dzsina meg az Emese matinéban is adja, és ettől nekem mindig az a megnyugtató gondolatom támad, hogy mennyire klassz, hogy ezek itten valami kis rendszert visznek az életembe.



682. Rosencrantz és Guildenstern

2009. december 31. 11:01 - cippo
teleregény

Reggel óta ordítanak egymással. Hangszerelésileg ez különben abszolút alapértelmezett náluk, a zenét másképp nehéz lenne átbeszélni.

Veszekszenek. Most éppen nem dugnak. Ha dugnak, akkor leginkább csak a nőt lehet hallani. Ez jól elkülöníthető azért. A veszekedésben a fickó az, ami a dugásban a nő. Hogy az élvezet mértékével fordított arányban fokozatosan és készségesen veszíti el a logikus beszédre, illetve az artikulációra való képességét. A katarzis pillanatában már csak egy állatias, ösztön szintű grrroááááára képes, a nőnek viszont olyankor ered meg igazán a nyelve, de azt ezen a ponton már nemigen lehet értelmezni, inkább csak háttéreffektezik a fickónak. Ütni nem ütnek, nem az a meccs lényege. A meccsek fő dramaturgiai íve általában az, hogy kurva-e a nő, meg hogy büdös-e. Aláfestésnek Depeche Mode, az ünnepre való tekintettel ma a Personal Jesus.

A nő különben rózsaillatú. Onnan lehet tudni, hogy elment, hogy csönd lesz, és rózsaillat terjeng a folyosón.



679. pásztorok, pásztorok

2009. december 22. 12:29 - cippo
teleregény 1 lábjegyzet

Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény, meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.

Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után.
Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan. Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.

A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.

Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.



669. kis modern mitológia

2009. december 6. 10:27 - cippo
Lloaf teleregény

Bevette magát a Margó az agyába, belekarcolt a maga intenzitásával, nem mint nő, hanem mint az esszenciája, a hatvan kiló húsba sűritett kivonata a nyers parttalanságnak.

Mert parttalan volt a Margó, parttalanok a történetei, kvázi az egész létezése – na nem mintha a mélységet hiányolta volna belöle Lloaf, csak a kapaszkodót, a szilárd talajt a lába alól.

Parttalan volt a Margó a történeteivel, mert folyton mindenféle történeteket mesélt mindenféle emberekről, akik sok pénzt kerestek, de azon a sok pénzen nem volt áldás – tudod, hogy értem -, nézett fel Margó-Pénelopé, és annak a sok szines történetnek a vászna csak nem akart elkészülni, csak szőtte egyre a Margó, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por; szőtte egyre az Ibojt, így pontos jével, mert a nyelvi jelek bonyolult rendszerében egy valóságos Thészeusz volt a Margó, csak nem volt neki Ariadnéja, csak ez az Iboj, pontos jével – hát hívjuk fel – mondta felvillanyozva -, hívjuk fel hájfájvon – lelkesedett a Margó, és úgy képzelte, hogy akkor szépen betárcsázzák a hájfájvba, hogy Iboj, és akkor lesz csatorna, lesz út lélektől lélekig ő, a Margó, meg az Iboj közt, és akkor lehet beszélni, mintha a világon sehol, soha más Ibojok nem lennének, csak ez az egy, az ő, a Margó Ibojja, a Margó áldás nélkül való valakije, a Margó főbérlője, a Margó egy Istene – akinek minek is gyónjon, hát csak nem csinált semmi olyant a Margó -, a Margó smucig német haverei – akikről nem azonnal derült ám ki a smucigság, csak a nyaraláson, a Margó nyaralásán, úgyhogy meg kell azt nézni, kivel áll le az ember -, a Margó egyre dagadó, szines, széles vászna, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por.

Hát, reggel még nem mondtam volna, nem ismertelek. Reggel még nem mondtam volna, mert meg kell azt nézni, kivel áll le az ember. Jösztök velünk, hogy menyünk együtt síelni a Hargitára, ezt kérdezte a Margó dagadó vásznai közül, bele a visszhangos, üres szobába; Odüsszeusz még a járólapot flexelte a konyában, s a könnyű por csak szállt.



653. pokolbéli víg napjaink

2009. november 13. 21:39 - cippo
teleregény

Nemigen mozdult ki otthonról, csak az Ilonnal találkozott néha a folyosón, mikor a postáért kitotyogott. Az mondta neki, hogy beszélik, hogy maholnap nyakunkon a vilégvége.
Akkor fogta a szürke majomtaligát, elment a közértbe, telepakolta olcsó vagdalthús-konzervvel a majomtaligát, hogy nyögve-jajgatva bírta csak cibálni maga után.
Mikor a ház előtt megállt kicsit pihenni, az erőlködéstől langyos, savanyú párát sóhajtott ki.
A lépcsőn a Lajos segítette.
Hogy mit cipel, ezt kérdezte tőle a Lajos, mikor fölértek.
Konzervet. Hát.
Konzervet, kérdezett vissza a Lajos, na de ennyit, ő meg hogy ennyit, fiam, ennyit, mer az Ilon mondta, hogy jön a világvége, azt enni meg, ugye, csak kelletik. Konzervet. Hát. Amennyi keveset ő csipeget, evvel mán csak ellesz valahogy, mondta.
Arra a Lajos nagyon komolyan nézett.
Gondolja, Kató néni, hát aztán túléli maga azt, a világvégét, kérdezte.
Megállt, mint akit tragikus hirtelenséggel megcsapott a mennykő, még a szeme is könnybelábadt, ahogy a Lajosra fölnézett, úgy szakadt ki belőle.
Jajistenem, fiam, de hülye vagyok!



627. az arabról

2009. október 7. 23:02 - cippo
teleregény

Az arab amúgy a tulajdonos. De valahogy megszoktuk, hogy csak úgy általánosságban beszélünk róla, hogy eljössz velem az arabhoz? Hát aztán aki a pénztárban van, az is arab.
Szóval az arab barátkozik. Új ember máskülönben, a felújítás után került oda, barátkozik. Úgy barátkozik, hogy vigyorog a pattogós cukorkán, olyan átérzem-formán, pedig látszik a generációs szakadék, de ez az arab, ez mégis érti azért.
Mondani nem szokott semmit, csak ez a barátkozás. Mondani csak a spanoknak szokott. Hogy na mit szólsz, bejutottunk a negyeddöntőbe, az olaszokkal játszunk. Szépnek találom különben ezt az empátiáját, tekintve, hogy arab, meg még a generációs szakadék is, ugye.
Barátkozik, gondoltam, hát mélyítsük el, szabjunk irányt neki, gondoltam. Kérdezem, a válogatott? Néz rám ragyogva, hogy áá, U20, azt mondja, tudod, a juniorok, azt mondja – gondolom a pattogós cukor miatt lehet, de nem bánom. Jaja, a juniorok, mondom, ügyesek a fiúk. Ja, ügyesek, mondja most már a Tigrisnek amolyan férfiközvetlenséggel, hímösszetartással, meg hogy hát elég meleg volt azért, merthogy a rendes játékidőben kiegyenlítettek a csehek. Aha, dörmögi a Tigris inkább műszaki orientációval, aha, az arab meg egészen belelkesül, hogy és akkor a csehek a tizenegyeseknél mindjárt előnyt adtak nekünk, hadarja, én meg, hogy tejóég, akkor futólag rámsandít, hogy ja, tejóég, majd megint a Tigrisnek, hogy nadeám a harmadik tizenegyes, az volt csak a meleg helyzet, hát a harmadikat nem kihagytuk, darálja az arab a Tigris heveny érdeklődésére, és közben az arca megnyúlik egészen az erőlködésben, hogy hát hogy is veszi ki magát, hogy ő, az arab, fociról cseveg itten egy nővel, velem – látom, hogy látja, hogy ott lelkesedek a látóterében, de nem férek a fejébe, és a Tigris se fér a fejébe, főképp a Tigris nem, de akkor már az ötödiknél tart, az ötödik tizenegyesnél, bele-beledöccen, de azért, hogy hát az aztán már tényleg tiszta egy cidri volt; a Tigris, hogy aha, mire én, tejóég, ő meg, az arab, hogy ja, tejóég, és ez már félreérthetetlenül a helyzetnek szól, de azért még belecsimpaszkodik a tekintetével a Tigrisbe, nade a végén eggyel hoztuk őket, eggyel, hallod. Aha, morogja egykedvűen a Tigris, én meg, hogy juj, na és mikor is játszunk az olaszokkal? Pénteken, válaszol a Tigrisnek, és egy pillanatra összeugrik az arca, mint aki éretlen olajbogyót kóstol éppen, pénteken.
Akkor úgy lehiggad.
Rámnéz. Ööö… a paradicsomot… azt itt ne hagyják a mérlegen.



618. a lecsóról

2009. szeptember 21. 13:36 - cippo
teleregény

Tegnap Tamástól kaptunk egy szatyor paprikát.
Ma délelőtt a Bolláék üzentek, hogy hagytak nekünk egy zacskó paradicsomot a Masterfilmben.
Na, ki akar üzenni, hogy este a Mikroszinkronban vár három szép fej vöröshagyma?



603. melyben nyakig ülök a lekvárban

2009. augusztus 19. 16:33 - cippo
szájbarágó teleregény

… és amikor meglengettem egyik kezemben az egyik, másik kezemben a másik üveg lekvárt, és rém titokzatos pofával elárultam a Tigrisnek, hogy az egyik szilva, a másik meg meggy, de nem tudom, melyik-melyik, bár a színe alapján – lengettem meg – ez lehet a szilva, szóval akkor a Tigris eléggé kiröhögött, mert a Királylány mamája – tőle kaptuk t.i. a szajrét – körültekintően szines címkékkel látta el az üvegeket, és a szines címkék nagy böszme betűkkel tájékoztattak arról, hogy SZILVA lekvár, meg hogy MEGGY lekvár, nahát és röpke bizonytalan szünet után avval magyaráztam ki a dolgot, hogy sajnos erre nem tudtam kellő figyelmet fordítani, mert a hivatalos lekvárátadási ceremónia közepén egyszercsak feltűnt a Kajzer, és a Kajzer egyazon pillanatban vett észre, és vett nagylevegőt, hogy ott, a folyosón, azonnali hatállyal egy mélyebb lélekzetű szociológiai szemináriumba kezdjen a viszontlátásom örömére, na és akkor, magyaráztam a Tigrisnek, akkor, akárcsak Vyacheslav Tikhonov A tavasz tizenhét pillanatában, én is tudtam, hogy hibáztam, amikor a Kajzer felségterületére ólálkodtam, de hála a rendkívüli helyzetfelismerő képességemnek, azonnal a tettek mezejére léptem, hadarva megkérdeztem a Királylány mamájától, hogy deteugyeapiaconveszedagyümölcsöt, és hát ezt igazából nem információszerzési motivációval kérdeztem, hanem csak az elkerülés végett, na és akkor lett nekünk szép, zárt rendszerű interakciónk a Királylány mamájával, és a Kajzer sebzetten elkotródott. Ja, különben lesz direkt neked szederlekvár is, súgtam még bizalmasan a Tigrisnek, nagyon ügyesen, mintegy véletlenszerűen elejtettem t.i., hogy ő azt nagyon szereti, csakhogy erre a Tigris gyanakvóan végigmért, és csak annyit mondott, hogy na jó, nemsokára úgyis befejezi a refaktorálást, és akkor végre lesz egy kis időnk, hogy leüljünk, és megismerkedjünk egymással.



596. a súgólyukról

2009. augusztus 11. 11:09 - cippo
teleregény

Úgy két hónapja volt meg nekünk a lyuk a falban, közösségileg; szépkilátásnak kezdtem nevezni magamban, az időre való tekintettel, t.i. valamit, amivel kéthónapnyi közös történelmet ír az ember, egyszercsak már nem lehet tovább a határozatlan névmások körvonaltalan mezsgyéjén terelgetni, hát lett a szokásjog és az ismeretség okán neve neki, szépkilátás, a perspektíva emésztő ígérete, a szó legszorosabb értelmében. Két hónapon keresztül hallgatta a kommunális háló kényszerű közelségében a Jucó néni, a Hallgatagszomszéd, az Agárdi úr, meg az ÚjLakók, ahogy a hőségben forgolódó éjszakákon monoton tiktakot ver a vizelet a műanyag szennyvízstrangon.

Szóval úgy volt nekünk ez a lyuk a nihilbe bele,  hát jobb híján kialakítottunk vele valamiféle személyes kapcsolatot, ki-ki a maga habitusa szerint, és akkor ma arra ébredtünk, hogy befalazták.

szépkilátás

A Wong Kar-wai film jutott eszembe, amire még a Pál beszélt rá, amikor mindenáron szándékában állt megváltani az életemet – nagyon jó kis film különben. Abban volt, hogy a pasi egy fal üregébe súgta bele a titkát, a reménytelensége fájdalmát, aztán betapasztotta sárral.

Hogy ugye nekünk is itt volt a lehetőség. A súgólyuk. Erre tessék, én meg nem voltam eléggé résen. Bár őszinténszólva egyáltalán nem jut eszembe semmi, amit belesúghattam volna.



580. a lakó

2009. július 14. 17:45 - cippo
kanonizált_történetek teleregény 1 lábjegyzet

Egyszer csak lett. Megjelent, idesodorta a szél, vagy mi. Ide szőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Napok óta bámuljuk egymást. Éjszakánként, mikor a folyosón a villany ég, bámulja kintről, hogy élünk, mint hal a vízben. A bőrömön éget, érzem, ahogy ott kint, a sötétben les. Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be. Szélessávú hozzáférés, családi csomag, bazmeg, vadnak születtünk, az utca nevelt – megmondta a Pápai Joci.
Szóval bámuljuk egymást napok óta. Köztünk a rács, a társadalmi szakadék, meg az éjszaka. Az éjszaka a nappal anyja.

kattints

Avval kezdte, hogy szépen megtisztította a placcot, mert, ezt tudnod kell, seprűje is van neki. Meg tálcája a kartondobozban. Meg bicskagyűjteménye. Ezt mondjuk a Tigristől tudom, nyugtalanít is kicsit. Megtisztította tehát a placcot, és birtokba vette. Két gyékényt terített le. [ kinek? kinek??? ] Napközben többnyire alszik, meg cigarettázik hason fekve, behúnyt szemmel, de tudom, a bőrén égeti, érzi a behúnyt szeme mögött is, ahogy ott bent, a sötétben lesem.

Azután egyszerre ott állunk egymással szemben némán a szürkületben, ahogy kint, úgy bent. Nem lát. Nem látom. Pedig hát ott állunk. Egymással szemben, mint két, egymásba fordított színpadi portál nullpontján két karikírozott bohóc tükörgyakorlat közben.  Egyre-másra szurkáljuk nyársunkra a löttyedt, lassú félhomályt. Akkor észrevesz, meghökken tükör által homályosan. S azt kérdi: maguké volt itt valamelyik nap az a… szép kis motor? Azt, hogy szép kis motor, bizonyos áhitattal ejti ki. Bólintok. Gondoltam, mondja. Nem bírtam nézni, hát letakarítottam itt éjszaka. Mert az olyan, hogy annak is… kell az a kis szívszeretet.



560. harmadik típusú találkozások

2009. június 8. 21:30 - cippo
kanonizált_történetek teleregény

Édesnéni máskülönben olyan elveszett tud lenni néha. Nem lehet azt tudni, hogy képben van-e, illetőleg hogy van-e kép egyáltalán. Szeret elidőzni a társasházi szeméttárolóban, s ott időzvén a bajusza alatt gáttalanul zsörtölődni önmagával. De főleg elidőzni a társasházi szeméttárolóban.

A Tigris is olyan empatikusformán nyitott rá valamelyik nap, mikor a fojtott zsörmölőzése kihallatszott még a lépcsőházba is; rányitott a Tigris az Édesnénire, talpig nehéz vasban, vagyishogy bukósisakban-motorosruhában-bakancsban tetejétől a talpáig, mind a csaknem kétméterével a Tigris, rá az Édesnénire, kezében háztartási hulladékkal, szívében házastársi hűséggel, a Tigris az Édesnénire.

Ott álltak tehát szemtől szemben, Édesnéni talpig meglepetésben, s talpig nehéz vasban a Tigris, s Édesnéni – szorult helyzetében – vádlón kiáltott akkor a Tigrisre ilyenformán: hát maga meg micsoda?!

a határmezsgyéjén, hogy úgymondjam, a földinek, s a földön túlinak

A Tigris hirtelenjében nem tudott felelni, hiszen miféle kérdés az végtére is, hogy hát maga meg micsoda, na és végtére is, hát micsoda is vagyok magam? – naszóval efféle gondolatok kergették egymást a megzavarodott Tigris megzavarodott fejében, és csak álltak szemtől szemben, fésztufész, csak nyúlt, nyúlósodott a pillanat elébb, s percekké hízott, hájadt utóbb, ahogy ezek, Édesnéni meg a Tigris összekapaszkodtak egymás vizsla tekintetében ott, a társasházi szeméttároló ajtajának két felén, a határmezsgyéjén, hogy úgymondjam, a földinek, s a földön túlinak; és akkor a Tigris már tudta, meg úgy fizikálisan-mentálisan is érezni is kezdett magán valami kis szájenszfiksönös hangulatelemet, hogy hát mire is gondolhatott Édesnéni, mikor azt kérdezte, hogy hát maga meg micsoda, mire Édesnéni a megvilágosodás diadalával megint rákiáltott, hogy: tudom már, micsoda maga! maga motoros!, na és erre a Tigris már egész megkönnyebbülten köszönte a csókolomot.



550. a rokiról, legvégül

2009. május 27. 15:14 - cippo
teleregény

Elegem volt, azt kiabálta, meg hogy mindenki elmehet a picsába. A düh kirobbantotta a lakásból. A fia az ajtó mellett ácsorgott, a folyosó sötét hűvösében, csöndesen szólt, hogy na, na, meghallják a szomszédok. Szarok a szomszédokra, vágta erre oda, majd még bocsánatot kérek a szomszédoktól, mert meghalt az anyám.

Azt gondoltam, nahát, nem is tudtam, hogy az anyja valakinek. Valahogy nem olyan fajta volt, nem olyan valakianyja fajta. Biztos a dekoltázs miatt gondolhattam. Na és, hogy mi lesz most a dekoltázzsal. A Táncossal mi lesz, az albínó-félével. Hogy ott marad majd egyedül a csipkékkel, matyómintás tányérokkal, gumikutyákkal telezsúfolt lakásban, abban a giccses kis babaszobában. A zenélő órával, ami minden egészkor az Örömódát játssza. Mi lesz most a Táncossal, hogy nincs több koreográfia.

Mire kimentem, a rokit bezsúpolták egy kis fekete mikrobuszba. Nagy, tág terek tátogtak hirtelen a folyosón, éhes hiányjelek. A roki hűlt helye. A Katus mondta, hogy lesz hely legalább. Hely, az lett. A Katus azt is mondta, hogy el tudom engedni azt a kis szorítást a torkomban, az élet nem áll meg, és végtére is tényleg lesz hely. Amúgy – kérdezte aztán a Katus – hány éves is volt, aztán meg hogy, na látod, egészében véve szép, hogy ezzel a kis fogyatékával ilyen jól bírta, mondta, tisztára egy összetömörített heroikus kis élet, a Victor Hugo se fejezhette volna ki szebben, és amúgy is minden perc ajándék.

A rokit meg csak úgy bezsúpolták. A rokit, amin ott volt neki a teljes világnézete. Az az esszenciális victor hugo-i heroizmusa. Aztán azóta úgy oda-odakapom mindegyre a tekintetemet arra a hiányjelre, a hűlt helyére a rokinak. És akkor eszembe jut. Hogy jé, napok óta nem hallom az órát  az Örömódát zengeni.



547. a terményállományról

2009. május 21. 22:29 - cippo
teleregény 2 hozzászólás

Nő, az nem volt a közelében az Agárdi úrnak, mióta a feleségét eltemette. Fiatal felesége volt, állítólag nagyon szép, bele is roppant az Agárdi úr, hogy elment, úgy mondják. Azóta az egyetlen, úgynevezett szorosan vett hozzátartozója a kis toy terrier, Pollyka. Kicsike és törékeny, akár az asszony volt, és ahogy az ment, úgy jött a Pollyka az Agárdi úr életébe.

Szokása volt az Agárdi úrnak, hogy problémafeldolgozásból és ösztönkezelésből estére jól leitta magát, aztán úgy éjfél felé – a pálinkától nekihevülve -, nyitott bejárati ajtónál nekifogott pörköltet főzni. Mikor a húst a pirospaprikával a hagymán kicsit megrottyantotta, fölhívta a fiát. Vagy tíz percet ordibált vele a telefonba, hogy ide ne told többet a képed, te semmirekellő, a Pollyka meg közben éles fejhangon sivított – na arra végre lehiggadt az Agárdi úr. Mikorra a telefont letette, el is érzékenyült, köszönhetően a pálinkának, meg az ebből fakadó nagy szívjóságának, és rezignáltan kérdezte a Pollykát, hogy na, mi van, cica, menjünk sétálni? A Pollyka ilyenkor általában kapható volt a sétára, ezt éles fejhangon nyomatékosította is. Akkor úgy, ahogy volt, fehér necctrikóban meg lobogó szárú alsógatyában kivitte sétálni a Pollykát az Agárdi úr, és mikor visszajöttek, a Pollyka mindig hozott magával valami kis trófeát – éretlen fosókaszilvát, gesztenyét, mogyorót, mikor minek volt szezonja -, de ahogy az ajtóhoz értek, jólnevelten kiejtette szájából a lábtörlőre, mire az Agárdi úr elrúgta neki a folyosó végére, hogy na hozzad, cica, de persze a Pollyka sose hozta, és egy hét után már jelentősebb mennyiségű terményállomány halmozódott a folyosó végén.

Aztán egyszercsak szívrohamot kapott az Agárdi úr, a lakást, meg a kutyát a semmirekellő fiára kellett bízni akkor, na és hát eléggé megijedhetett az Agárdi úr, hogy valami módon vakvágányra futott, már legalábbis ami a problémafeldolgozást, és az ösztönkezelést illeti, mert azóta egy kortyot sem iszik, a bejárati ajtót is kulcsra zárja, és éjféltájt porleves szaga terjeng a folyosón. Csak a terményállomány gyarapszik azóta is.



544. a csinálásról

2009. május 19. 8:37 - cippo
társalkodó teleregény

– Kertészkedsz?
– Hát. Máma semmit se kell csinálni, úgyhogy csinálni kell valamit .



543. a rendtartásról

2009. május 18. 11:38 - cippo
teleregény

Agárdi úr tavaly leszerelt ablakrácsot tart a folyosón.
Jucó néni kerti szerszámokat, meg cserepes virágokat tart a folyosón.
A Tigrissel Diadora csizmát, meg Berik nadrágokat tartunk a folyosón.

Például az Agárdi úr ablakrácsát egész okosan ki lehetne használni. Mondjuk felfuttatni rá a virágokat. Ráaggatni a kisgereblyét, meg a kiskapát. Meg a Berik nadrágokat. A szögben pedig – márhogy a rácsnak a dőlésszögben, benne – pont elférne a Diadora. És akkor lenne nekünk egy ilyen optimális helykihasználtságunk.
Hogy így közösségileg tarthatnánk rendet a folyosón.



541. a tájmasszázsrul

2009. május 13. 21:54 - cippo
kanonizált_történetek teleregény

"Lányok a legényt jól megbecsüljétek..."

Kis rutinnal és némi kezdeményezőkészséggel tuinvan akár pizzatésztát is. A Snájdig hátán például, mondjuk úgy három 32 centist. Vagy egy családit. Úgyhogy: lyányok, a legényt jól megbecsüljétek.



491. egy fenyőfáról

2009. március 2. 23:43 - cippo
affektaképző teleregény

Nézzük egy ideje a Tigrissel, hogy egészen fölkopott az alja. Vízkeresztkor került oda a Jucó néni virágállványára. Az Angéláé különben, megkérdezte a Jucó nénit, hogy lehet-e, a Jucó néni meg mondta, hogy lehet, persze, ott a folyosó végén hűvös is van rá, meg fényt is jobban kap. Mondta arra az Angéla, hogy majd a tavasszal meg kiülteti az ablak elé a kicsi fenyőt. De hogy majd ő locsolja, a félreértések elkerülése végett, nehogy aztán.

A Jucó néninek harminchét évesen halt meg az ura, aztán meg a nagyfiának nem akart új apát, meg hát majd eltartja a gyerek aggkorára, így gondolta a Jucó néni, csakhogy a gyerek nem tartja el, mert úgy látszik őnáluk meg az a családi genetika, hogy a férfiemberek csak harminchétig vannak limitálva. Akkor azt gondolta a Jucó néni, hogy de legalább ott van neki a menye, és ott is volt, gyászolták együtt az embereket, aztán egyszercsak a menye is utánament a gyereknek, a Jucó néni nagyfiának, akkor a Jucó néni egyedül maradt.

Lényegesnek tartom megemlíteni, hogy amikor az ösztrogéntermelés
hanyatlani kezd, vagy leáll, a nők szervezétében a
másodlagos nemi jelleg háttérbe, a férfias hormonok túlsúlyba kerülnek. Öreg asszonyok – flörtjeik tekintetében – endokrin mirigyeik hanyatló ösztrogéntermelése okán archaikus emlékeikből táplálkoznak. Flörtölnek azért.

– Na, jó, hogy jössz. Hát nem locsolod? Tisztára föl van égve az alja – ez a Jucó néni.
– Dehogynem. Minden héten egyszer. Nem kell több neki. Nézze csak meg, a teteje tele friss hajtásokkal. Mondtam is a fiamnak a minap, amint kicsit enyhébb lesz az idő, kiültetjük – ez az Angéla.
(Az Angéla madárcsontű, törékeny kis asszony, minden ízében hordoz valami megkapóan finom eleganciát. Jójó, a Tigris szerint csak szimplán merev. De. Az Angélának mindig rendezett frizurája van. Könnyű bőrkesztyűje a karcsú kezén, puha selyemsála a nyakában. Meg mindenvasárnapi istentisztelete. Meg orvosfia. Meg valószínűleg női öntudata is. Az Angéla az az asszony, aki majd szeretnék lenni, ha.) 
– Na jó, nem azért mondom, csak direkt nem locsoltam, mert mondtad, hogy nem szereted, ne kapjon össze-vissza, úgyhogy nem locsoltam.
– Semmi baj.
– Látod idejössz, azt' mindjárt jól kiosztalak – a Jucó néni nevet -, na nem akartam veszekedni veled.
– Hát ne is – mondja az Angéla cinkosan. – Persze nem mintha olyan könnyű lenne velem összeveszni…
– Na nem mintha olyan veszekedős lennék… – mondja a Jucó néni még mindig nevetve, és lopva a Tigrisre les.

A szexuális szelekció egyik formája az úgynevezett
intraszexuális szelekció. Az intraszexuális szelekció a versengõ nemen
belül folyik az elérhetõ párok monopolizálásáért. Lényege, hogy az az ivar, amelyért a versengés folyik, nem szól bele a verseny kimenetelébe.



✍ 480. kis lakás igényes környezetben

2009. február 18. 15:55 - cippo
teleregény

Ha egyszer elköltözünk innen, mondta a Tigris, ez hiányozni fog. Ezt mondta, és közben a mennyezetet nézte. Tudtam, hogy amikor azt mondja: ez, lényegében a Kajzerre gondol, aki jogi státusza szerint valószínűleg már születésétől fogva rokkantnyugdíjas. A Kajzerre gondol a Tigris, a Kajzerre, akire nemigen lehet nem gondolni, mert a Kajzer az interktív része az életünknek, hogy úgymondjam, maga a perifériánkra szorult atmoszféra.
A Kajzer működésileg a kis lakás – nagy élet elve szerint diszponálható. A Kajzerről pontosan lehet tudni, hogy mikor van kórházban. Olyankor nagy a csend. És nem törik rám a tűzoltók az ajtót, amikor sajtfondüt csinálok, hogy a Kajzer szerint dől a füst a szellőzőaknából. Dehát a Kajzer egy kicsit rosszul lát. Meg a szagokat se érzi már úgy. Meg különben is dohányzik.
A Kajzer rendes nő egyébként, csak sajnos nem tud dolgozni, mert rokkantnyugdíjas. És egy kicsit rosszul hall. Úgyhogy kénytelen tövig feltekerni a volumét a Mónikasón. És egy kicsit nehezen alszik el. Olyankor muszáj kifárasztania magát valamivel. Esetleg átrendezi a lakást. Ágyat toligál, szekrényt odébblökdös, ilyesmi. A fizikai munka legalább leterheli kicsit. Hátha hajnalra kimerül. Mondjuk, nem merül ki. Akkor nekilát a takarításnak. Rendes nő a Kajzer, tényleg, ez a takarítás dolog, ez különösképpen szívügye neki. Úgy kétnaponta. Mert a Kajzer rém igényes magára. Meg amúgy sincs más dolga, mivel jogi státuszát tekintve a Kajzer valószínűleg már születésétől fogva rokkantnyugdíjas.

Ha egyszer elköltözünk innen, mondta a Tigris, ez hiányozni fog. Komolyan. Ezt mondta, és közben a mennyezetet nézte.
Ha egyszer elköltözünk innen, mondtam a Tigrisnek, úgy hirdetjük majd, hogy kis lakás igényes környezetben eladó. Ezt mondtam, és közben a mennyezetet néztem. A Tigris tudta, hogy amikor azt mondom, igényes környezet, lényegében a Kajzerre gondolok.



✍ 474. a bennfentesről

2009. február 12. 19:37 - cippo
teleregény

Mindig van egy ilyen keretjátéka neki, hogy itt a macskásKriszta. Szevasz macskásKriszta.
És azt is lehet tudni opcionálisan, hogy miket favorizál. Hiróz, meg Lószt. Vagy Prizönbrék. Niptak. Meg mutatja is, hogy V3, az ujjaival.
Mindig tudja, hogy jön az új évad.
Itt az ötödik évad, hallod. A Kate, az jó. Jó a Kate. Meg a sorozat is amúgy. Mondjuk én három részből csinálnék kettőt, érted, megint csak nyújtják, de azért jó. Főleg a Kate miatt. De azért a Kate-et, azt de megdugnám egyszer, hallod, kibaszott jó nő az, te. A Kate. Az jó. Jó a Kate. Meg a sorozat is amúgy.

Merthogy egy ilyen kis modorossága is van neki, hogy visszaismétel mondatokat a nyomaték kedvéért, mint a kisgyerekes apukák. Evvel aztán fel is dagasztja, ki is párnázza a szövegblokkot. Mondjuk, arról sosem beszél, hogy kisgyerekes apuka. Csak a sorozatokról. Ilyen széria-szövegelő, vagy hogy mondjam.
Aztán meg Enduróval jár. Ott az egész nyomvonal a géptesten, mint a GPS kijelzőjén az Előző útvonal-paraméterek. Meg van neki piros-fehér kezeslábasa, mint a Talmának. Meg asztronautacsizmája. Na az is csupa sár mindig. Terepszínű.
Szokta kicsit röfögtetni még az Endurót a kapualjban. Azt, hogy itt a macskásKriszta, általában még bukósisakban mondja, instrukcionálisan (kk tak), biztos van ilyen előre megírt forgatókönyve hozzá. A bukót már egy új antréval veszi le.
Jön a Niptak. Na, azér' csak megegyeztek. Mondjuk a Kiefer Sutherlandet nehéz lesz lefölözni, az bekarmol negyven milkát, dehát ezek is kurva jók. De csak megegyeztek, hallod. Úgyhogy lesz új évad Niptak. Csak most lesz benne egy kis csavar, hogy most a kicsi lesz olyan, mint a nagy, érted, most ő lesz a nőcsábászabb, meg minden. Lesz egy kis szerepcsere.

Na és akkor mindentudó fontoskodással összecsippenti a szemét. Többször is. Evvel érezteti, hogy most valami fontosat bízott rád. Valami titkosat. Hogy a cinkosa lettél ott benn, fent.
Na szevasz, macskásKriszta.



✍ 455. a Táncosékról

2009. január 16. 20:37 - cippo
teleregény

Táncoséknak a Katus nevezte el őket. Gondolom, a koreográfia miatt. Ahogy az asszony beszáll a rokiba. A rokkantkocsira mondta mindig a Katus, hogy roki.
Amúgy az asszony törpe. Meg el is hízott csúnyán. De azért dekoltázst szeret viselni legjobban. Csakhát nemigen bír mozogni. Már tudniillik az elhízás okán. Túl nagy teher neki az önsúlyának a cipelése. Na ezért kell a roki.
A roki különben tisztára haszongépjármű, visszapillantó is van rajta, meg gumikürt, amin egyszer alkoholos befolyásoltság alatt megtanítottam valakit kesztyűben dudálni, meg fenyőfás légfrissítő, vagy egy tucat. Plüssállatok felaggatva. Műanyag tárolódobozok. Egy vadonatúj, piros Rossmann bevásárlókosár. Meg jól kihasznált reklámfelület a háttámlán, úgyismint Blaupunkt, Mai Lap, meg 96.4 Roxy. Ilyenek. Hogy amikor az asszony kigurul az utcára, ott van a rokin a teljes világnézete neki.
Na és a férje, az meg olyan albínó-féle. Fehér haj, nagyon vad kék szem. Aztán meg lehet ott még más is. Már úgy értem, a személyiségével. Ilyen titkos színészi ambíciója lehet neki, mert néha kihallatszik az ajtó mögül, ahogy mindenféle vicces rajzfilmhangon beszél. Vagyishogy beszélget. A Miki egér, meg a Maci Laci. Egymással. Merthogy az egész dialógot adja. Hát ilyeneket tud az albínó-féle ember. Máskor meg valami hangutánzó halandzsanyelven beszél, mint a busmanok, és nagyon profin megvannak ezek az effektjei neki, része az aktív kommunikációs eszköztárának. Ez a csettegés, meg perregés, meg hasonlók.
Rendes beszédhangja is van, azt használja a szomszédokkal, jóóó_npt, mindig így köszön, és ezt a jónapotot többnyire csak kikövetkezteti az ember, mert azt, hogy napot, olyan gyorsan és tömören mondja, hogy csak úgy torlódnak a hangzók egymás hegyén-hátán, érteni nemigen lehet. Namost azt, hogy jóóó_npt, mint köszönési formát, napszakfüggetlenül képes alkalmazni, így mondja este 11-kor is, mikor magára csukja a kukatároló ajtaját.
Máskülönben nem élnek rosszul belőle, úgy értem, a szemétbugázásból, mert az asszonynak azért mindig kerül új dekoltázs. Meg olyan zenélő órájuk is csak nekik van szerintem, ami a maga nemében világnézetileg például kifejezetten úttörő dolog, mert hol voltunk még akkor az Uniótól, mikor a Táncosék a déli harangszó helyett már az Örömódára kanalazták a székelyképosztát?



✍ 449. csí a pofazacskóban

2009. január 6. 20:06 - cippo
teleregény

Ahogy néztem az arcát, egészen olyan volt, mint egy hörcsög. Mintha a két pofazacskója meg lenne tömve. Vagy mintha az akkut gyerekkori mumpsza maradt volna meg neki. Tisztára látszott rajta még a rossz közérzete is. Meg a keze is el volt törve. Meg se mertem kérdezni.
Valami konferenciájuk van, itt, a szomszédban, ezt mondta, meg olyasmit, hogy ezer éve, és hát veled meg mi van, de ezzel erősen megrekedtünk a kérdésfeltevés szintjén, meg a tőszavaknál, hogy telek, ház – ilyesformán -, közben meg nézett, avval a szokásos mélynézéssel, de csak addig jutott vele, hogy úgy keringett hosszan a fűtés, meg a vízvezetékrendszer körül, mint Malacka és Micimackó a havon, mikor menyétre vadásztak.

Nagyon szépen, tagoltan mondta amúgy. Mindennek az alapja a vizesbázis. Annak egy helyen kell lennie. Kicsi fürdőszoba, onnan kell a mosogatócsonkot kivezetni. Mert akkor jól lehet tempírozni a vizesbázist. Mondjuk elég egy hárombordás olajradiátor. És akkor nem fagy be télen. A vizesbázis. Azért kell a kicsi fürdőszoba. A nagy fürdőszoba hülyeség. A tempírozás miatt. Mert mi van, ha el akartok menni. Nem mintha el akarnátok, de esetleg ott lehet a fejetekben, hogy elmenni. Ezt sosem lehet tudni. Na és akkor szétfagynak a csövek. Ha nincs tempírozva. Gáz, az nem jó. Fából meg akár száz köbmétert is eléget az ember a fél tél alatt. A fűtés. A fűtés az alapja mindennek. Mondjuk lehetne cserépkályha. Nekem vaskályhám van, azzal szívok. Kicsi, és állati hamar kihűl. Csak azért mondom. A cserépkályha, az jó, mert az jól tárolja a meleget. Felfűti az egész lakást. Kis tereket amúgy se érdemes csinálni, az hülyeség. Nagy tér legyen. Azt amúgy is könnyebb tempírozni. Vagy, ha nagyon akartok még egy szobát, akkor az a legjobb, ha felesbe rakatjátok. Már a cserépkályhát, természetesen. És akkor ott nincsen fal. Csak akkor körbe kell rakni a cserepet. Úgyhogy, én javaslom a cserépkályhát. Mondom, mindennek az alapja a tempírozás. De gázt ne. A gáz, az gáz – és ezen a ponton egészen kifejezéstelenre dermesztette az arcát.

Nem mertem röhögni. Pedig az is eszembe jutott, amikor Edinburgh-ban tréningeztetett minket. Szépen, tagoltan beszélt a csíről. Hogy az majd jó lesz nekünk, energia, koncentráció, meg minden. A csí az alapja mindennek. Érezd a csít. Koncentrálj az esti előadásra, és közben érezd a csít. Ott van a két tenyered között. Olyan, mint egy labda, gömbölyítsd a csít a tenyeredben. Mi meg gömbölyítettük, láttam magunkat a nagy tükrökben, rettenetesen vicces volt, és amikor összenéztünk az Orosz Robival, hogy csííízz, egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Akkor úgy elképzeltem, hogy ezek itt a konferencián, mind az okosok, gömbölyítik a csít. Behaviorisztikusan, pszichologikusan, meg minden, hogy jó legyen nekik. Ahogy tanították nekik az egyetemen. Csak aztán mégse figyelnek egymásra. Lehet, ez itten épp azért olyan mumpszosképű. Mert suttyomban begyűrte azt a gömbölyű csít a pofazacskójába.



✍ 401. huszonöt négyzetméter boldogság

2008. november 6. 20:14 - cippo
teleregény

Mostanában költöztek ide.
Mostanában képződött a két mosógép a bejárati ajtajuk mellé. Meg a csempe. Meg a járólap. Kelj fel és járj.
Ásnak, alapoznak, akár a hegyek óriásai. I Giganti della montagna. ÚjLakók. Ez a nevük. Az ÚjLakók-lány mondta egyik este. Mi vagyunk az ÚjLakók, bocsánat, ha kicsit zajosak vagyunk, igyekszünk azért. Tán hiányzik, ami szükséges, de minden fölöslegesnek roppantul bővében vagyunk.* Ezt is mondta. Tudod, azon a másik, a szótlan nyelven. Mosolygott is hozzá.
Ezeknél, te, ezeknél valahogy nem ütött be ez az egész. A kormányválság. A gázár. A távhő. Gazdasági válság, meg minden.

Az úgy van, hogy először az ÚjLakók-fiú jön meg.
Az ÚjLakók-fiú ilyen Praktiker-fiú, vagy hogy is mondjam, munkaruházati vakondnadrág, sildes sapka. Meg szerszámos láda.
Na és kisvártatva hallod a spaklit, fém sikkant fémen, és akkor glettel. Te, én láttam egyszer azt a lakást, és az a lakás, az tényleg feladat, elhiheted. Glettel tehát. Meg rakja a csempét hűvös halomba. Rakja a fészket.

És akkor hallod, hogy visszapittyeg a kaputelefon – na az azt jelenti, hogy megérkezett az ÚjLakók-lány. Akkor először csak egészen kicsike rés nyílik az ajtón, aztán nagyobb, és még nagyobb, és a nyílásban megjelenik a fiú feje, és olyan rajzfilmesen kinéz, hogy először balra, aztán jobbra, a folyosóajtó felé, ahonnan várja a lányt. Közben meg mosolyog, mint a vadalma, meg ragyog is szép fehér fénnyel. Főleg, mikor a lány már a folyosón kopog. Akkor ezek így összemosolyognak, az ÚjLakók, összeölelkeznek abban a mosolyban testtelenül, és akkor azok tényleg össze vannak ölelkezve, szinte szemérmetlenül póztalanul. Na és hát ettől úgy meg kell halni kicsit, hát ezek annyira szimpatikusak.

* Luigi Pirandello



✍ 359. spicces

2008. október 5. 19:55 - cippo
teleregény

Van neki ez a rendkívüli készsége, hogy éjfél körül mindig eszébe jut egy sztori. Nagyon módszeresen csinálja különben, a monológjaiba mindig belecsempész egy-egy előjátékszerű utalást, úgy hinti el benne, mint madárnak a magot a kalitkában, és kér, hogy majd szóljak, hogy mesélje el. Ez persze teljesen fölösleges, de – hogy úgy mondjam – rituálészerű nála, úgy értem, ez a megkérés, részint mert nem szólok (elfelejtem, elálmosodom, etc.), részint, mert ő bezzeg sosem felejti el.
Na és ilyenkor úgy kezdi el in medias res, tekintet nélkül arra, hogy fél lábbal már kint vagyok, és pontosan háromszor el is köszöntem (gondosan elsunnyogva a szólást), mintha folytatólagosan épp benne lennénk egy epikus elbeszélésfolyam kellős közepében, azzal a szófordulattal, amit amúgy erősen preferálok, hogy na és.
Hát így mesélte el a horgászos sztorit. A horgászos sztoriból különben csak hevenyészett emlékeim vannak, hogy olyanokat mondott, hogy nem is a hal miatt, mert a gasztrokulturális alapélményeiben a hal, mint örömforrás nem számottevő, meg hogy milyen hülyén néz ki azzal a pirszinggel a szájában, ami a horog. Meg hogy milyen furcsa, ahogy abba a hosszú, néma meditációba belerezdült a zsineg, hogy úgy zsigerileg érezte azt a rezdülést, úgy belülről, az első impulzus nem a fizikai valóságból érkezett, hanem abból a nagy belső csendjéből.
Aztán azt mondta, megmutatja a botot, és tényleg megmutatta, pedig éjfél volt, és azt hittem, viccel, mert előszedett egy tokot, vagyishogy én annak láttam. Azt mondta, na és most ne mozdulj, és nem mozdultam, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mire készül, és ilyenkor mindig felüti fejét bennem a gyanú, hogy valami baj van, és nem velem van az a baj. Akkor csinált egy olyan mozdulatot, mintha el akarná hajítani a tokot, vagyis azt a valamit, amiről azt hittem, hogy tok, de nem hajította el, hanem kicsapódott belőle a teleszkópos nyél, ami a bot maga, és pontosan a bejárati ajtóig ért, de ehhez tudnod kell, hogy a szobában álltunk, az ablaknál, és hát végigérte az egész lakást az a spiccbot, mert aztán azt is elmondta, hogy így hívják. Olyan furán mondta amúgy, nem azt mondta, hogy spiccbot, hanem valahogy így: spízbot, de lehet, hogy csak álmos voltam. Szóval_hogy evvel mentek harcsára, ezt mondta. Én meg, hogy aha, meg azt is, hogy szép a spicced. És még, hogy talán nem ártana átgondolnod a lakásod méretét.



✍ 305. converted

2008. augusztus 16. 18:07 - cippo
teleregény

Amúgy tényleg tisztára szerencse, hogy az agykontrollfesztiválon átkonvertálták bennem az összes fájdalmat és kudarcot – syma ügy. Képeztem a normál zenei A-t vagy negyedórán keresztül minden zsigeri ellenállásommal együtt, meg ellenében, és magam sem gondoltam volna, hogy egyszercsak mindez rajtam kívül esik,  belerekesztve egyetlen betűbe mind a fájdalom-félelem, nyargalt, mint tengerimalac a kerékben. Lehet, kizuhant belőlem az A, a nyakszirtem mögé zuhant, hogy belül zengett-zörgött, a torkomban, a garatom centrumában, és kívülről szólt; azt gondoltam, na ilyen lehet hasbeszélni.
Mondom, szerencse, mert az amerikaiak  szánalmasan "lesimázták" a spanyol válogatottat, és a Dömper – láttam – végig tartotta a három ujjat, nálam meg a háttérben a vonósok, chin mudrában, és bár meg kell a szívnek szakadni, nincs harag énbennem, uram, vagyok, aki vagyok, pedig a Snájdig azt a dramaturgiai pillanatot ragadta meg, amikor Pau Gasol hárompontosra készült. Akkor nyúlt rá a Snájdig a szórófejre épp, akkor fröccsentett pont oda a képernyőre hűvös nyugalommal, és kitisztult a kép. Ez még úgy hatvanhat-negyvennyolcnál lehetett – bár a számok a gyengéim, a negyvennyolcból nem engedek -, de akkor már mindegy volt, csak az ujjaink tapadtak szorosabbra, a Dömpié, meg az enyém, egészen kifehéredve a görcstől, és szó bennakad, lehelet megszegik, csak a vonósok a fejemben, háromra alfában vagyok, rilex.
Aztán a szünetben még a tévét is elrontottuk, négykezest játszottunk a Dömperrel két távirányítón, és mindent elleptek a hangyák, még a meditáció sem segített, ahogy a spanyolokon sem, doktor Domján, ötvenhét csatornányi hangya, látott már olyat? És a Snájdig, aki addig a folyosón regressziós hipnózisba merült egy cigarettával, nagyon röhögött, amikor meglátta, és egy szó nélkül csinálta meg, egyetlen kattintással hozta vissza a meccset, rilex, és 119-82-nél nagy önfegyelemmel nem mondta, hogy ugye megmondtam, pedig megmondta.

Lenne számtalan kérdésem, tisztelt kollektív tudattalan, esetleg próbálkozom a pohár víz technikával, de ha a macska reggelre felvedeli a maradékot, arra a kérdésemre, hogy ki viszi át fogai közt tartva a szerelmet a túlsó partra, elfogadhatom-e azt a választ, hogy a macska tudja?



✍ 300. körbejárós történet

2008. augusztus 10. 11:59 - cippo
teleregény

Ez ilyen körbejárós történet. Úgy van meg mindenkinek, mint mondjuk a bárányhimlő. Vagy, mint valami ostoba kabala, ami időről időre a kezed ügyébe akad a táska alján, belekeveredve a bolyhos zsebkoszba, állott, és viseltes. Be van fülledve, hogy úgy mondjam. És van, hogy egyenesen kínos, amikor előkerül. A nagyon hangosan baszó nő.    
Namost nekünk is van ilyen, vasárnapi asszony rökamién, így mondjuk, pedig milyen szépen írják máskülönben: recamier.

Ezt a rökamié-dolgot onnan tudom, hogy az anyja – mert az is van neki – egyszer bort, meg cigarettát hozatott velem, na és ott a rökamién fogadott, el volt törve a lába, ernyedten feküdt, tehetetlenül, és csúnyákat mondott a lányára, aki a vasárnapi asszony. Úgy hevert ott, mint akit ittfelejtett a történelem, jól megharapdálta, aztán mégiscsak félrelökte, zsúfolt, hússzínű szobába, rokokó ornamentikával. (Jó, ezzel némileg túloztam, de engedélyem van rá, tudod.)

Vasárnap délután úgy van, hogy az ember tapintatosan elvonul. Hogy az ajtókat magára csukja csöndesen. Mondjuk sziesztázik, olvasgat, vagy még okosabban elmegy otthonról. Vendéget semmiképpen nem fogad, mert akkor el kellene a vendéggel haladni a vasárnapi asszony budoárja előtt, mi több, megállni kicsit, folyosóajtót zajjal bezárni, úgy tovább. Namost az ilyesmihez vasárnap kettő és három között komolyabb társas környezeti szocializáltság, és/vagy nagyfokú tahóság szükségeltetik, mert, lássátok feleim, ahogy kinn, úgy benn, akusztilag ki van ez találva kérem, itt aztán mindenki mindenkit hall 5.1-ben, hát ehhez tessék tartani magunkat.

Mondjuk, nem parasztságból. És nem is akartam megzavarni. (Különben vajon meg lehet?)
Egyszerűen csak arról van szó, hogy ma kivételesen korán lett elejtve a nagyon hangosan baszó nő.



✍ 289. a Gruppenführerről

2008. július 31. 19:09 - cippo
teleregény

Itt van például a Gruppenführer, magunk közt csak Gruppesz. Tudnod kell róla, hogy olyan, mint maga Zorro, szívdöglesztő, és három elegáns vágással elintéz, ha hülyeségeket beszélsz. Tömör, csattanós, akár egy aforizma, száraz, és fanyar, jellegzetesen markáns savakkal, mint a Soproni Kékfrankos.
Namost, amikor a Gruppesz bejelenti a vizitet, a Snájdig két napig úgy nyalja a lakást, mint a kisangyal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Snájdig egy trehány, csak olyan férfivirtus szerint él, ornamentikájához hozzátartozik egyfajta hanyag elegancia, világfias nagyvonalúság. Valahogy úgy, hogy nála a padlóról is lehet enni – egy-két tálcát legalábbis mindig tart elfekvőben a földön, közvetlenül a levedlett atlétatrikók, meg a szennyes zoknik társaságában -, már ha átverekszed magad a szűk előszoba diszkrét homályában szanaszét heverő edzőcipőkön.
Akkor a Gruppesz telefonál, diszponálja a vizitet, előrejelzi magát, mint meteorológus a vihart, na és a Snájdig élére állítja olyankor a szakramentumot is, és ez ritka, és rendkívüli, ez a fajta tiszteletadás az ember testvérének, én legalábbis annak látom.

A Gruppenführer különben bejelentkezésben is példásan lényegretörő, valahogy így:
– Budapesten leszel a hétvégén, aranyom?
– Igen. Miért, jössz?
– Jövök. Na csak ennyit akartam. Szevasz.
Mondjuk perc alapú számlázás esetén a Gruppesz financiálisan gallyra vágná bármelyik mobilszolgáltatót, és mi ez, kérem, ha nem tehetség?
Az antréja máskülönben kotta szerint felépített, valóságos irodalmi toposzokkal dolgozik.
– Látom, takarítottál. Jól van, büszke vagyok rád. Azért a tévét is letörölhetted volna, csupa por, baszki.
Aztán benéz a szekrénybe.
– Mi van, te megőrültél? Vasalsz, vagy mi? Mióta van a szekrényedben ilyen példás rend? Tisztára, mint a katonaság.
A vége mindig az ágynemű.
– Te mikor cseréltél utoljára ágyneműt? Nem mondod, hogy ez még az, amit én húztam föl?! Hogy lehetsz ilyen igénytelen, bazmeg?
És akkor a Snájdig mindig megpróbálja megmagyarázni a férfilogikát, a Gruppesz meg közli, hogy végeredményben azért elégedett, különben meg majd ő kisikálja a fürdőszobát, meg ami még szerinte trágya. Hát, valahogy így zajlik.
Mostanában azért megenyhült. Érzelmi dolgokban korábban konzekvensen elutasító volt; ha valaki megkérdezte, lesz-e lakodalom, mogorván vágta oda, hogy nem. Utoljára viszont azt válaszolta:
– Na, tudod, ki fog berúgni az én pénzemen?!

Na és, ezt az egészet most azért meséltem el, mert felhívott, a szokásos tőmondatokban bejelentkezett, és én azóta röpködök örömömben, és ezt az örömöt akartam megosztani veled, hogy milyen jó lesz nekem, hazajön a Gruppesz Bécsből.
Biztos teszünk nagy gasztronómia sétákat a Daubnerbe, leteszteljük, hogy tarja-e még a minőségét a fagylalt, meg ácsorgunk a Bécsi úton az olasz bolt kirakata előtt, és megint meg akarunk venni minden fűszert és minden bort, és persze zárva lesz. És beszélgetünk okosságokat érett felnőttek módjára, és megint lesz öt-hat ironikus mondata erre az országra, meg a férfiakra, meg a butaságaimra, és ettől mindig magamhoz térek, egyensúlyba kerülök, hogy van nekem a Gruppesz, ez a kompakt, belevaló csaj, és hogy ez mennyire jó.



✍ 256. panelbárónő megszólal

2008. július 2. 19:24 - cippo
teleregény

Kérlek, hogy bocsásd meg azt nekem –

Énnekem az irány, az mindig kétfelé, a fönn, a lenn, az odakünn, s az idebenn.
Kérdem csak azt, az ajtót tartsam-e, hogy jössz-e közös fedelünk alá – ki én, s te be?
Engesztelhetetlen sima arccal [csak semmi érzelem, még összeráncolod magad], hogy: dehát már kint vagyok. Tő a mondat a szádban, és szárazon recseg, de énnekem az irány, tecciktunni, kétféle, hogy ki, vagy be, azt nem tudom, ha kérhetem.
Teneked, te örökké sértett, panelbáróid vannak, nekem egy árva grófom se, gőgös angyalom, te birtokos nemes vagy, s birtoktalan, nemtelen én; nyolc hónapja vagyok viselős evvel. A testemen hordom: idekünn, meg a szivemben: odabenn.

Nem úgy.

Nem ügy, tudod, csak néha, mikor magamhoz nyúlok, megvág kicsit. Nyolc hónap, teneked mondjam? A hadak vége volt. Ez [vagy mondjam: Ő?] összekuszálódott, s a bolt azóta kenyér nélkül, üresen. Nyolc hónap, érted-e, hogy kávét is csak a Snájdig főz [s ez nem kevés], meg a Jász utcában a portás, karcos, keserű a Zsigafrédó.
S a férfinem, ó, a férfi mind nem, igen, viselős vagyok éles szélekkel és széles élekkel, de ne sajnálj fiam. Csak próbáld meg legalább kevésbé undokul, ha kérhetem.

-, azt a harminc évet szép, őszkontyú asszonyom, megbocsásd.



✍ 253. popcorn, csajok – mégegyszer

2008. június 29. 15:13 - cippo
teleregény

Mert nem lehet az ilyesmit annyiban hagyni.
Valami furaság volt a zacskóban, valami szuttyogós, olajos ragacs, belenyúlni is gusztustalan, de azért lemossa hősiesen.
Lehet, hogy elbasztam, azt mondja, de ez csak olaj, lemosom, próbáljuk meg azért. És akkor egyszerre ordítunk rá, hogy hagyd abba, baszki, hát eláztatod egészen, nem lesz jó. Na akkor szárogatjuk.
Abban azért megegyezünk, hogy valami műszálasra kell tenni. Valami nájlonnál is nájlonabbra, nincs egy dzsörzé gatyád, kérdezzük, tudod, az oviban minden menő kölyök azt hordta. A Dönci röhög, és van neki, és előadja a szekrényből, megegyezünk, hogy fasza, mondjuk majdnem félvezető, jó lesz. Tereprendezés, érted, popcorn középre – négy megszeppent kukoricaszem, előírás szerint -, körbe a mobilok, három, annyi kell, mehet? Mehet. És akkor megy. Most tényleg működnie kell, azon a francos videón működött, menni fog most. A Cunci kiabál, hogy kifehéredett, hát esküszöm, ez kifehéredett, meregetem a szemem, de nem látom, és akkor vége. Cippó, bazmeg, a kurva rögzítőd – a kurva rögzítőm folyton bekapcsol tényleg, így nem lehet. Kapcsoljam ki? Hagyjad, cseréljük ki, majd akkor arról hívunk; és akkor arról hívunk.
Mozog! Hát, vazeg, ez…
Azért, mert a rezgő üzemmód miatt rázza a gatyát – mondom, csak ne lennék mindig ilyen hűvösen tárgyilagos.
De a telefon, az nem rezeg, veti ellen.
A telefont nem rázza, mert az nehéz. De a kukorica könnyű, érted.
Fölsikkant, hogy a tied felé megy, úgy érti, a Dönci telefonja felé araszol az összes kukoricaszem, az meg röhögve mondja, mindegyik az enyém. Úgy érti, a mobil. A szemek meg szép lassan, de tényleg bandukolnak a Dönci telefonja felé.
Sorolnak szépen a telefonod felé.
Persze, mert az rezeg legjobban.
Nem rezeeeeg… de rezeg, jaj, azért mozog, mert rezeg. Némi spéttel, de leesik neki.
Persze.
Dehát mindegyik rezeg. Vajon hány pixeles lehet a szemében a kérdőjel, tűnődöm. Mindennapi betevőnket, add meg uram, vagy legyen világosság. Tényleg mindegyik rezeg, mondom. Csakhogy arra lejt.
Jaaa. Hát akkor ez nem mukod.
Hát nem.
Nem lehet, hogy sok a kukorica?
Lehet. De velem többet ne kukoricázzatok, értve vagyok?



✍ 245. lepkét léccel

2008. június 23. 18:20 - cippo
teleregény

Sensei, te utolsó, szamuráj vagy igazán, csak hagyjad már azt a lepkét!
Valahonnan szerzett egy lécet, hosszút, laposat, avval hadonászott. A szenzoros kapcsoló miatt a világítás folyton kialudt, mentegetőzött, hát peersze, hogy mindig a kritikus ponton. Rázta a léces kezét veszélyesen a lámpa felé, és ordított, hogy kapcsold föl, kapcsold már föl.
Le fogod verni a lámpát, tedd már le azt a kurva lécet. Nyomatékosan pörgette az r-eket, valahogy így mondta: kurrrrva lécet, az u-nál még a hangja is magasabb lett egy terccel. De azért odahadonászott ő is, legyen világosság. Haha, ez lelécelt, hallod, befejezheted most már tényleg.
Ha legalább úgy repülne, érted, ha legalább lenne benne valami koncepció, de eez.
Megsuhintotta, még az elején. Érintőlegesen, de azért tény, hogy megsuhintotta.
Megsuhintottam, aurán basztam, azóta repül ilyen enkánsösz* – most meg hova lettél, hol vagy, te dög? Ezt már a lepkének mondta persze. Bement?
Hm, vonogatta a vállát, nem én rekkentettem el. De ott volt a combján mégis, nagy barna, éjszakai lepke. Ott volt a combján a lepke enkánsösz, koncepciótlanul.
Odacsapott. Nem nagyon csapott oda, de azért. Leütötte a lepkét. Léccel. Akkor végre föltette a lábát az ablakpárkányra, és a söre után nyúlt.

Nahát. Föl kellene szerelni egy szúnyoghálót.
Föl kellene. De próbáltál te már meccset nézni szúnyoghálón keresztül?
Próbáltam hát. Kicsit pixeles, de azért még egész tűrhető.

* unconscious – eszméletlenül



✍ 235. popcorn, csajok, satöbbi

2008. június 17. 10:22 - cippo
teleregény

Még meccs közben eszébe jutott.
Gyerekek, hát én hoztam popcornt. Látott valami videót a valahol. Pattogtassunk kukoricát mobiltelefonnal.
A Snájdig csak a szemét forgatja ilyenkor, ezt a hülye picsát. De azért, jól van, próbáljuk ki.
Három telefon kell hozzá. Vagy négy. Vagy… mit tudom én, négy.

És akkor lerakja. Középre négy picike megszeppent kukoricaszemet, köré a négy mobilt. Mondja a matekot.
A Snájdig hívja a Cippót, a Cippó hívja a Döncit, a Dönci hív engem. És én kit hívok? Röhög. Mindig röhög. Mindenen. A Snájdig csak a szemét forgatja ilyenkor. Röhögünk.
Nem jó, Cunci bazmeg, akit hívnak, az nem tud közben hívni.
Ja, tényleg. De öt telefon van.
Öt, bazmeg, dehát hat kell. Minimum.
Dönci is számol, nem kell hat, elég az öt. Sorolja, ki kit hív, megakad, röhögünk, hat kell, értsd már meg, ez rideg matek, hát hat kell.
Jó, akkor a Snájdig hívja fel a Helént, hogy az hívja fel a Snájdigot, és hogy ki kit hív, tovább.

Helén, ezen megint röhögünk, a Cunci lehelénezte a Lehelt. Felhívja Helént. Nem veszi fel, nem pattog a kukorica.
Nem baj, majd visszahív, és csak ülünk ott, feszülünk, hogy hívja vissza a Helén. És amikor végre megcsördül, mindannyian vadul hívni kezdjük – úgy telefonfektében a rémült kukoricaszemek körül – egymást. Csörög az összes, a kukoricaszemek csak pislognak ijedten, nem pattog egyik sem. Pedig rezgőre van állítva mind. Az összes telefon.

Mukodj, a Dönci egy Uri Geller – a Snájdig azt hitte, növesztett még egy ujjat, mikor az új, a lakkos körmét libegtette a Snájdig előtt dicsekedve -, hát mukodj, baszki. De nem mukodik.

Énnekem a horoszkópomban az vagyon megírva, hogy minden este rekedtre röhögjem magam.



✍ 234. házimurik

2008. június 16. 12:40 - cippo
teleregény

Fejébe vette, hogy vegyünk egy háromábú grillsütőt.
Tudod, olyan kis béndzsát, azt mondja, azt a tömzsi lábút, négyezerért már megkapod a Tescoban.
Snájdig a konyhából ordít ki, hogy persze, bazmeg, fejtsd ki nyugodtan, úgy érted, a Cippó meg én vegyünk egy olyan kis béndzsa, tömzsi lábút. Mondom neki, hát te meghülyültél, itt a lakótelep közepén? Hogy hol akarsz te itt grillezni, kérdezem. Azt mondja, hát ott a fák alatt, a parkban, hát hol. Áá, mondom, a lakók kiátkoznak a kerületből is, de köti az ebet, grillezzünk már, halljátok, grillezni kurva jó.
Na arról mesélj, hogy ott kint, az Évikével, hányszor grilleztetek?
Hát nem grilleztünk.
Na jól van, bazmeg, akkor majd szépen beruháztok, és vesztek Évikével egy grillsütőt. És majd beszámolsz róla, milyen kurva jó grillezni. Hagyjál már a hülyeségeiddel.
Akkor elkapja a Királylányt is, mondjad már meg, téged zavarna, ha itt a ház előtt grilleznénk? Hát jönnél te is, tipegnél a műanyagtányéroddal, hoznád a kis grillkolbászokat, nem? A Lehel villámfelmérést csinál, röhögünk. Szedhetnénk érte pénzt, azt mondja, négy lakóból már nullszaldósak lennénk. Te hülye, hát ezt tanították neked ott kint Amerikában? Ezt hát. Feladja. Na jó’ van, elmentek ti a picsába, elkezdődött már a második félidő?

És másnap nyomtatott kérdőívet ragaszt ki a kapualjba:
Zavarná-e önt a lakásába felszaladó grillkolbász füstje?



✍ 233. döner kebab

2008. június 15. 21:10 - cippo
társalkodó teleregény

Lehel: Na mi van anyám, jöttél anyagot gyűjteni? Látod, arany életed van, nem kell mindig egész a csángókig utazgatnod, följössz, azt’ kész. Aztán kinek drukkolsz?
Cippo: A cseheknek.
Lehel: A cseheknek? Mér’, mit hoztak a csehek?  A törökök legalább hoztak valamit. A döner kebabot.
Snájdig: Hülye vagy, bazmeg, a fürdőket hozták. Mer’ hallottál te olyat, hogy a Széchenyi Stefiék döner kebabot zabálnak?



✍ 229. naagy globális lovebox

2008. június 14. 11:25 - cippo
teleregény

A ház előtt, gondoltam, elszívom, mielőtt felmegyek. Félbámészkodva szívok, a lépcső tetején. Lilában jön, zöld kicsike kendőben, csókolom, bevásárlószatyor.

Megereszkedett, azt mondja, az ajtó. Hogy le van süllyedve egészen, nem vette észre, aranyos? Szólni kéne, valaki ugyan csinálja meg. Gondnok kellene, férfiember. Voltak itt régen férfiak, a Bakos bácsi, meg a Kardos Emil, na azok, a régi emberek mindent megcsináltak. Nézegeti aggódva, hátha azalatt a komoly tekintete alatt megjavul mégis. Áá, most meg…  tudja, az előbb voltam bevásárolni, lottót is vettem. Hallgatom a  rádiót, hátha mondja a számokat, hát nem mondja, de meg mostanában a Blikket se.
Nem tudom én, mi az a Blikk, nézek nagyon komolyan – lottó, hát persze, egyszuszra, nemsokára elmegyek aranyom, nincs időm, beszélni kell. Ahogy a galambok, fel-felturbékol, amíg a levegője tart. Csak addig hallgat, míg újat kortyol, avval tovább. Mindenki potenciális partner, mindenki potenciális téma, mindenki jaj, milyen magányos.

[fellököm magam itt a fiktív lépcsőházi loveboxra, az üzenőfalra, lottó, lottó, a heti remény, jaj, milyen magányos vagyok, csak hadd beszéljek valakihez. egy naagy, globális loveboxban élünk mind, cinikus állat vagy, gondolom rólam]

Rossz műsorvezető vagyok. Lejárt az idő, csókolom. Vonalban már egy másik hallgató, felsőajkán a kávéhab az elviselhetőnél pont két másodperccel  ül tovább. Mindig én teszem le előbb, az élő adás varázsa. A nap mandinerből égeti ki a szemem, ahogy a feketét a számhoz emelem.



✍ 226. túlságosan zajos magányok

2008. június 12. 21:30 - cippo
teleregény

Jucó néni nem nézi az EB-t. Jucó néni kizárólag a magyar futballt preferálja.
Cippo néha nézi az EB-t. Cippo leginkább a spanyol futballt preferálja.
Agárdi úr mindig nézi az EB-t. Agárdi úr elsősorban a televíziót, másodsorban a futballt preferálja.



✍ 191. Pingvin anyó

2008. május 18. 17:47 - cippo
teleregény

Volt neki majomtaligája. Kék-sárga kockás. Kezének természetes meghosszabbításaként. Meg dioptriája, szám szerint nyolc. Semmi az, utcán úgy megy el melletted, mint.

Fiaim, adjatok már egy pohár vizet – kottából játszik, pontos, akár a Piazzolla, hangjegyről hangjegyre, nem improvizál. Visszáru a pultra, madárlátta piacos. Ecserire kihelyezett antikvár részlegünk, [vén]leányvállalatunk.

Minden szart rám akartok sózni. Vászonzsebkendővel homlokot töröl, csöpög az eresz, mint aki jól végezte. Ilyen népieseket nagyon tud. Hogy akkor jó, ha csöpög az eresz. Akkor jó.
Lassan kortyol.

Tuza úr! Adjál már valamit! Albatrosz jöhet. Meg Cook. Viszik, mint a cukrot. Aztán, hogy mi kell. Ószer majomtalicskában, kérhetsz bármit. Minden szart rád akar sózni. Csere a kereskedelem. Kékasszony elvitte.
Töröltöröl. Az otthonka nagyzsebes nájlon, a cipő konyhásnéni fazon, kék vászon, fehér szegéllyel. Vagy sárcipő. Nemez. Igazi népi hős. Urban legend Uz Bence. Ízes. Fanyar.

Ma láttam valami hasonlót. Kis Simsonon érkezett. Rámhunyorgott az éles fényben, töröltöröl, aztán dülöngélve betotyogott a Deichmannba. Bukósisakban.

A Pingvin anyók officiális paramétereit a nép jellemzően nem tartja számon.



✍ 188. hentesekről

2008. május 17. 14:59 - cippo
a_mozigépészről teleregény

Kacsafar és testháj, csirkefartő-böngészde. Ahány betű, annyi égtáj. A hajam tövénél és az ajkaim felett, a pihés kis suhancbajuszkám rejtekéből picike verítékgyöngyök közlekednek elő. A húsok, a nyers húsok legalább nem ejtenek kísértésbe.

Pacal, üvegkalitkában. Gondos gurigába tekert, tört színű frottírtörölközők. Biztos az én gyomrom is pont ilyen belülről, összetapadt kis szőrcsomók, akár egy ázott újfundlandi bundája. Gyomorflorárium izé .

A hentes zsíros bőrű, emeli a nagykést, segítőkész segítő kéz. Rázom a fejem, nincs az az Isten.

[hentes, az kétféle van, kommunikáció szerint. van a kicsattanó, lángosképű – mindig mosolyog, mindig integet, tiszta némafilm. kirakathentes, pozsgás puttó a budafokin. csak a test. van a szikár, fényespofájú, a piaci. namost ez beszédes, úgy bukik fel, mint pezsgőben a buborék. bukott angyal. csak az ige.]

Ezek itt csak tárgyak, ez már nem élet, ettől itt már nincs lelkifurdalása az embernek, hogy ő, a hentes egyszer ölt csak életében, leszúrta azt a disznót, de egy hónapig nem tudott aludni utána, ahogy a nyakába roppanva-nyiszogva belemart a kés, egyedül a felesége értette meg – néha kényszeredetten balra kell lépnem, mert mindezt egy mellettem álló láthatatlan alaknak mondja, bekerülni valami módon látómezejének harmatos, gyönge gyepére. Akkor elnéz mellém megint. Egypontos gyónás.



✍ 186. társasházi

2008. május 16. 13:56 - cippo
teleregény

Jucó néni felmos a lábtörlők alatt, de nem mos fel a cipők és a vödör alatt.

Cippó felmos a cipők és a vödör alatt, de nem mos fel a lábtörlők alatt.

A Gergő [burkoló] felmos középen, de nem mos fel a lábtörlők, a cipők és a vödör alatt. Anyám szerint ott mos fel, ahol a papok táncolnak. És úgy. Viszont van neki fogas [bordázott] vakolókanala, meg flexe is.

Namost: [hol???] hol [hogyan???] hogyan táncolnak a papok, ugye.



✍ 125. gyorstalpaló

2008. április 15. 14:44 - cippo
teleregény

Mister Minit, ó, jó napot! Látom, ma is reszelős modorban; hát hogy nem kacagja ki azt, aki sarkát enkezéből pottyantja a pultra, s féllábon is kibírja feszt, mert a probléma rögvest sarkallatos – ó, maga azt is tudja nyilván, hogy a sárga szandál sebváltója automata, hisz csak a jobb sarok fölött sebes, az olasz (fel)vágott orrú – jó bőr! – gellérthegyi murván andalog szegig, hogy a tűsarok ügyfélszolgálatol nyolctól tizenhatig, a rácsos szandál szíve oly nehéz, mert balra húz nagyon, és hogy a barna boxos egy snájdig celeb, aztán meg ott az a talpalatnyi zöld… Na és, hogy a Bécsi út százhetvenötben hatvanan kilincselnek minimum – az ajtók záródnak, kérem vigyázni! -, s a kis hetyke mellű szőke csak huszasért kuncsorog megint, hogy spárkocsin görgesse a macskaalmot, doktor Szemüveg meg újabban egy kis vörös bubifrizurással fut, de télikabátja hajtókája alatt még ott az régi ősz(i) asszony.

A fényes Elzettek oly egykedvűen pörögnek köszörűjén, mint pókerjátékos ujjain a zsetonok – ó, Mister Minit, minden titkok tudója, hát hogy nem szédíti meg a tavasz, a fokoknak ez a lágy fölhevülése?

Kérek egy kulcsot a szívemhez!



✍ 121. szocio

2008. április 13. 15:21 - cippo
állatok teleregény

Csókolom Császár néni, hallom, magánál is dübörög a gazdaság, éjjel kettőkor dübörög persze – ó, igen, tudom, hogy roppant elfoglalt rokkantnyugdíjas tetszik lenni… ja, hogy ez csak tesztépítés, ide a szekrény, oda a komód jelleggel; a teszt a lélek temploma, ahha, meg szivatni is tetszik, na ja, ha éppen nem az egeret tetszik basztatni a PC előtt, akkor a pormacskát DeLonghival, mert rém ez az allergia, de persze a zene, a zene, a zene, a zene, az kell… Ó! Majd elfelejtettem: ezt a Philips fülhallgatót bátorkodtam… csak, hogy a kecske is, meg a káposzta is, ugye – jó, jóóó, de tetszik tudni: az éjszaka a nappal anyja… Hogy az éjszakái szebbek, mint a nappalaink? Iiigen, végülis jobb, ha befogom a pofám, én legalább fiatal vagyok, meg dolgozhatok is – nappal; meg felelőtlen is vagyok, hiszen már kétszer tetszett riasztani miattam a tűzoltókat, egyszer látensen, egyszer meg a büdös francia sajtfondü miatt, röhögtek is nagyon, mikor megkínáltam őket, pedig volt vagy negyven fok, ők meg talpig nehéz maszkban-fecskendőben hőkameráztak a sütőmben… hogy infarktust tetszik kapni miattam? Jaj, nem akartam felzaklatni, Isten ments, és hát elnézést kérek, hogy ilyen későn… vagyishogy ilyen korán alkalmatlankodom…



✍ 63. poszt a savanyú szőlőről

2008. március 5. 17:43 - cippo
beszélgetések_Ernővel teleregény

A Juci volt a mi tükrös szivecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Jucivolt a mi trükkös szivecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli, meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén.
Nyolcszázkilencvenhat, ésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta; szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszercsak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment. Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.



✍ 46. a szégyen etikája

2008. február 25. 19:54 - cippo
teleregény

– Ez komoly, hogy nem működik a kártyaolvasó?

– Halálosan. Ellopták a kábelt.
– Ellopták a kábelt???
– El. Egész nap nem működött. Még a hírekben is bemondták.
– Hát… akkor meg kell vizsgálnom a financiális helyzetemet.
– Persze, semmi gond.
– Négyezerig vagyok hiteles, úgyhogy mindenekelőtt kérek egy doboz arany Marlborot…
– Rendben, csak mazsolázzon, mi a legfontosabb.
– Háááát, elsősorban ez – az egész sor empatikusan röhög, mikor legalulról kihalászom a macskakaját. Én, a fogyasztói társadalom nagy közös egységének eszenciális kivetülése, szelektálok. Keres, szűkít: kenyér, tej, vaj, kis mérlegelés – sajt vagy sonka. Sajt. Sonka, camembert, grapefruit, aszalt szilva, banán, alma, babapiskóta, tusfürdő diszkvalifikálva. Szamurájok egykedvűségével válok meg, csak a hajtövem verítékezik.
– A többit hagyja csak a kosárban, majd teszek vele egy kört.
– Esetleg keresek a környéken egy automatát, és visszajövök – még mindig szamuráj.
– Á, sehol nem működik, már én is próbáltam! – így a Szemkontaktos Szépfiú.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy buta amerikai, aki reklamál a Safeway-ben elemi csapás (mondjuk hurrikán) után, hogy nincs hús a hűtőben, vagy hogy nem működik az elektronikus kártyaolvasó, és csak most esik le neki, hogy vaskos bankszámlája dacára az egész államban nincs áram.

Szamuráj-öröm a csak szükséges beszerzése.

Holnap kimenekítem azt a harmincast, és bevarrom a matracba.



✍ 39. ha festő

2008. február 17. 23:21 - cippo
teleregény

Ha festő lennék, mindig én dolgoznék a hosszú nyelű szerszámokkal (nyeles henger, felmosómopp – attól döglik igazán a légy!), hagynám a zömök ecsetet, s a mankózást, meg a festékportól szürke haj lebbenését a létrán másra, nem nyafognék, mert jóvágású lennék, mint Johnny Depp. Nagy hantás lennék menő dumával, hogy a hátam mögött azt pletykálnák rólam az öregasszonyok, hogy "kész idegi szenzáció a fickó", és úgy hordanám fel a javító vakolóhabarcsot a spaklival, hogy minden kisnyugdíjas nekem főzné a kávét. A jócsajoknak meg fusiban festeném ki a konyhát, és ráérnék megvárni, míg elkészül a mákosguba.



✍ 32. rákívánkozni egy újságra/ Panelbárónő

2008. február 11. 18:54 - cippo
dekoltázs teleregény

Rákívánkozni egy újságra. Birtokba venni, kizárólagosan tulajdonolni, illatába beletörleszkedni. Ujjra ólommaszat, és festékszag az orrba. Mellékletet – ha van – bravúros hanyagsággal véletlenszerűen elveszejteni valahol. (Elveszejteni valamit nem egyszerűség: amitől igazán szabadulni akarsz, visszaszökik, arra mindig bosszantóan odafigyel valaki.)

Fogyasztani jelentős helyigénnyel oldalátlátós -, kevésbé jelentős helyigénnyel lapfelezős, lapnegyedelős, hasábokra szűkített technikával. Csőbe tekerni, szórakozottan paskolni vele saját tenyeret, combot. Autó hátsó ülésére, kalaptartóra szórni látszólagos hanyagsággal, valójában ügyelve a személyes állásfoglalás körvonalazására, úgyis mint Kiiiiiiiiisteleeeki … a többit tudod, ne kelljen a szádba rágni.

item 1. veszteség: a harmadik lap elolvasása után ottfelejteni valahol (nem szándékosan!) harmadszorra is;

item 2. szívfájdalom: hogy Cote d’ Ivoire margóra játszotta magát az Afrika Kupán;

item 3. gyávaság: nem megkérdezni az újságos lánytól, tudja-e, hogy olyan jószagú, mint egy frissen nyomott napilap?

item 4. factum: zoknis lett végül. A bennem élő ellenkező. Nem.

[ … ]

Panelbárónő hagyományosan nem keveredik a plebsszel. Nem szimplán nem keveredik: nem átnéz, köszönésre fejét finoman felcsapja, negyvenöt fokos svenk balra, feszes idegi rezdülés, akár az erdei vad, ha megriasztják. Köszönést nem fogad. Ebben következetes.
Öltözéke franciásan elegáns, ősz haja pedáns kontyban, úgy borul fejére, mint szép ezüst sisak. Panelbárónő nyugdíját Kanadából kapja, birtoka mindössze huszonöt négyzetméter ugyan, de Óbudán, és a vére kék. Nagyon. Városi legendák szerint Ötyébe jár, ahol Dagadt Hasú Pénztárcákra vadászik. Egzisztenciális időstrukturálás okán. Bizonyára becsődölt a kanadai nyugdíjfolyósító igazgatóság. Jó hír tehát, hogy Panelbáró színre lép. Tökéletes animus – mintha skatulyából modorban, köszönést nem fogad, csak a finom idegi rezdülés hiányzik, operációs rendszere a jóllakott hódító totaldental-mosolya, lefelé. Szép, mint egy festmény, és elvégezte, amiért jött.
Remélsz egy legalábbis elegáns Mercédeszt. De Panelbáró nem kisstílű; lágy tavaszi reflexfényekben ráérősen sétál el a villamosmegálló felé.



✍ 29. posztamens – Fodrász Szövetkezet

2008. február 8. 14:55 - cippo
Lloaf teleregény

posztamens – archaikus emlékeinkből – Fodrász Szövetkezet

A gyufa verejtékezve, ijedten sercent a körmére az Önnek 1 új üzenete érkezett pittyenésre, s Lloaf hirtelen megint az Időzökkentőbe került. Fürge Ujjak széles csípejű, hegyes begyű modelljei nyargaltak a homloklebeny mögött, kicsike barackszín csillagok csúcsán kampós horgolótűk sebes cikkanása ütött rést a szaruhártyán.
Ó, boldog idők, mikor kimenőjüket töltő háziasszonyok dolgos keze, melybe otthonosan ivódott a fokhagymaszag, önfeledt nárcizmussal túrt bele a frissen dauerolt, fényes frizurába a búrák melegen surrogó kánonja felett, sóhajtott Lloaf, s a gyufára nézett.
Ó, boldog idők, mikor paradicsomkontyos csikólányok kormos gyufavéggel satírozták szemhéjukat, vagy golyóstollal csíkot festettek olcsó harisnyájukra, hogy az a csík végigvezesse a kalandor férfitekinteteket a vádli finom domborulatán, míg pajzánul el nem tűnik a szoknya árnyékában…

Hát jó, gondolta Lloaf, s előkotorta mobilját, megnézte az sms-t, azután az Üzenetek menüpontban kikereste a Sablonokat, a sablonok közül kijelölte a kilencest, mely így szólt: Én is szeretlek, majd kiválasztotta a Küldés opciót.

Fodrász Szövetkezet

A képet fez13-tól kértem, kaptam – respekt, FeZ!