Annus a bodegát pakolta épp, a vaskos pókhálókon finoman megült a por.
Valami foszladozó szalmakalapot talált a bodegában, teteje nem volt, csak a szélesnagy karima, hogy a gesztenyésben ne főjön bele az ember feje, amíg a felhőket pingálja. Azt a kalapot nyomta játékosan a Trixi fejébe, az meg csak rohangált benne boldogan körbe-körbe a bodega körül, Annus meg egyre csak nevette.
Annus, én most színházba megyek, a kutyára vigyázzon, a kaput zárja be,
nehogy utánam szökjön valamiképp – s azzal elment, a harminckét pár
cipőjéből, amivel férjhez ment, az egyikben, a legmagasabb,
legkopogósabb sarkúban, száján, szerette így mondogatni, egy kis friss
hegyi levegővel. Balla mindig megmorogta, jaj, hagyja azt, Bogyóka,
minek a festék magának, Bogyóka meg nevetett olyankor, hogy ugyan
Jóska, az üzemben is mindenki festi magát, csak én nem, máskülönben ez
csak egy kis friss hegyi levegő.
Elindult, késve, mint mindig,  a kaput kilincsre csukta, még vissza is lépett ellenőrizni. Szaporán, vidáman koppantak a sarkak végig a Victoriei-en, s ahogy a busz elhúzott mellette, mindenki megbámulta a tipegő, kicsi nőt, az meg kihúzta magát még jobban az alkalmi ruhában, s a kopogós cipőben. Hát mit bámulnak ezek, csak nem kenődött el a számon az a kis rúzs, de csak lépkedett büszkén, azok meg ott a buszon már kacagtak, még mutogattak is, no nézzétek, ott megy Balláné.
Akkor hátranézett, maga mögé, ellenőrizni, nem kapott-e föl az alkalmi, nem azt röhögik-e. Nem azt röhögték. Hanem kutyát. Ott parádézott tudniillik mögötte a Trixi, a lyukas szalmakalap lecsúszott a nyakára, mint valami spanyol gallér, s  emelgette urasan a lábait, ahogy a cirkuszi kutyák szokták. Hát olyan volt éppen az a kajla airdale (erdel) terrier, akár egy hősszerelmes Don Quijote, aki szép Dulcineáját kíséri, azt röhögték.
Bogyóka sarkon fordult, mégse állíthat be a színházba a kutyával, na gyerünk Trixi, hazamegyünk, s azzal hazaballagtak, Bogyóka az alkalmiban elöl, mögötte a spanyol galléros Don Trixi lovag, ütemre.

Balla meglepetten nézett föl a festésből, mikor hazaértek. No mi az Bogyóka, hát nincs színház?
Nincs, felelte mérgesen. S mutatta a kutyát. Cirkusz van.

Máskülönben Krizsánéké volt a művésztelep szélső, a sarki villája, épp a mi házunkkal szemben.
Namost én már korábban kezdtem integrálódni a művészvilághoz, akkor még Jóskát nem ismertem.
Krizsán engem különben nagyon szeretett, s mikor nyaranta hazajöttem, itthon meglátott, s azt mondta:
- Jöjjön, Bogyóka, vegyen magára valami piros ruhát, kellene nekem a képhez valami színfolt.
Persze nem volt énnekem piros ruhám, magam elé kötöttem egy kötényt, amit találtam, na és akkor Krizsán beszólt édesnagynak, hogy:
- Elviszem a gyereket festeni – megnézte az óráját -, ekkor s ekkor jövünk. – S az mindig úgy is volt, János bácsi tudniillik nagyon pontos ember volt.
Na és vállára vetette a festőállványt, és ballagtunk fölfelé a gesztenyésen a Virághegyre. Krizsán egész úton sztorizott, s én végtelenül élveztem a történeteit; sokszor nem is volt szüksége rám a képhez, csak a társaság miatt cipelt magával.
S amikor megérkeztünk, elhallgatott, festeni kezdett, dolgozott csendben vagy két órát, akkor elfáradt. Megnézte az óráját, összecihelődtünk, s a megbeszélt időre mindig vissza is értünk.
Máskülönben Krizsán rettentő precíz, igényes ember volt, emiatt nem is festett sokat. Rettenetesen szerette a szép felhőket, ezeket a tornyos gomolyfelhőket. Mindig kiment az oldalba megnézni a fényeket, s a munkát is mindig ahhoz igazította. Sokszor egy képen egy-két hétig is eldolgozott, s mikor már a Nap – úgy nyár vége felé – elkezdett laposabb szögben járni, volt, hogy tíz perccel korábban is elindultunk, hogy ugyanolyan fényeket kapjon a festményhez.

Namost Krizsánnak volt egy csodálatosan tehetséges, gyönyörű felesége, Anti néni. Anti néni is festő volt persze, a telepnek tudniillik volt női szekciója is. Rettenetes jó képeket festett, és én egyre csak csodáltam, milyen szép, s milyen tehetséges nő, Krizsán meg állandóan morgott vele.
- Antika, mi ez? Hát hogy néz ez ki?
S akkor Antika mentegetőzőtt, hogy:
- Nade János, ez még csak a vázlat, még nem fejeztem be a képet.
Krizsán meg meg, hogy:
- Akkor is. Hát így kell ennek kinézni? Tessék megcsinálni rendesen.
Szóval folyton zsörtölődött vele.
Máskülönben, hogy mennyire különbözőek voltak. Antika nemigen tudott főzni. S mikor valami vendégek érkeztek hozzájuk, Antika átszaladt gyorsan a szomszédba receptért. Gombócot főzőtt. Na és megterítettek a kertben, s az egész utca röhögött, mikor Krizsán eldördült, hogy:
- Antika, mi ez? Mit főzött nekünk? Hát ezt el se lehet vágni, ez olyan kemény.
S arra Antika visszacsipogott:
- Gombóc. Hát, ez most így sikerült, János.

Na, hogy miről is beszélek.
Namost ez ezerkilencszáznegyvenhat-negyvenhét…
Akkor már Jóskát tudták, minden reggel bevitt, s délben értem jött, aztán délután vitt vissza.
S egy nap, ahogy ülök az irodában, jön egy asszony, hogy:
- Domnau Barthos, beidézték a kádereshez.
Namost, hogy mi a káderes; olyasmi, hogy is mondjam csak, nahát valami olyasmi, olyan személyzetis-féle. Szóval meg kellett jelenjek a káderesnél.
No, mind csak összenézünk a kolléganőimmel, s kérdik:
- Bogyóka, csináltál valamit, mondtál valamit?
Rázom a fejem, hogy nem.
Na és akkor felmegyek a kádereshez, ott az igazgató, meg a káderes, csak ül ott az asztalnál fejét a tenyerébe ejtve, rám se néz, s azt mondja nekem:
- Barthos elvtársnő, párttag maga?
Mondom neki, dehogy vagyok, nem ismerem én a marxizmust.
- Nem baj, elvtársnő, lépjen be a pártba, s oda mehet, ahova akar, a párt főiskolára küldi magát, ha akarja.
Na, erre már felhúztam a szemöldökömet, s mondom neki nagy hetykén:
- Igazgató úr, én nem léphetek be a pártba, énnekem olyan klerikális nevelésben volt részem, hogyha én belépnék a pártba, másnap engem ki is hajítanának emiatt. Hát minek lépjek be a pártba?
Na, erre aztán olyan síri vak csend támadt, ez a két lókötő összenézett, s azt kérdi a káderes:
- No, aztán Barthos elvtársnő, ismeri-e Paul Geraldy-t?
- Hát hogyne ismerném, kérem.
- És Villont ismeri-e az elvtársnő?
Nagy szemtelenül mondom neki:
- Hát kérem, személyesen még nem találkoztam vele, de hallottam már valamit róla.
Na és akkor látom, hogy ezek ketten lehajtják a fejüket, s úgy röhögnek bele a tenyerükbe.
S onnantól, mind, amikor csak jókedvük volt, s mulatni akartak, berendeltek a kádereshez.

A temetőbe is kiballagtunk. A síron nagy, komor kő.
Hát csak nem tesz rám egy akkora követ, azt kérdezte Balla.
Az első évben paradicsomtő hajtott a síron, fürtös paradicsom, apró bogyócskák, szinte roskadt a termés alatt a szár. A következőben meseszerű fehér virág, azt meséli Bogyóka. Meg hogy nem ő ültette. Csak úgy nőtt, magától. Talán így üzent Balla. A kő nem rég került rá, ki gondozná a sírt, ha én már nem leszek, na akkor rátetettem ezt a követ. De azt azért megmondtam Fickinek, nehogy nekem azt írasd rá, Balla Júlia. Én Balla Józsefné vagyok. S hogy ő se főzni, se vasalni nem tudott, rendesen még mosni se, mikor összeházasodtak, a pénzzel se kellett soha bánnia – én addig sose hordtam pénzt, így mondja. Kiszámolta, kiporciózta napokra, borítékba tette, huszonöt lej, az a szombati, s vasárnapi ebéd. Ennyi jutott. S hogy Balla milyen szerencsés volt különben mindenben. Amikor elfogyott a kenyér, Bogyóka kezébe nyomta a huszonöt lejt, hozzon kenyeret, de a cukrászdába be ne menjenek Józsival, csak kenyeret vegyen, s a pénzre vigyázzon, kötötte a lelkére, ez a holnapi-holnaputáni kosztpénz, nincs több pénzem, Jóska, hát úgy. Várta őket haza, csak nem jöttek, ezek csak bementek a cukrászdába – Bogyóka már számolgatta, hogyan lesz az ebéd. Akkor megjöttek, Balla, s a kisfiú. Balla karján nagy fehér csomag, tészta, a cukrászdából való, Bogyóka azonnal látta. Lesápadt, Ballára kiáltott, Jóska, hát mit mondtam én neked, és Jóska nem hagyta végigmondani. Hallgasson Bogyóka, jöjjön be, elmondok mindent. Előbb a cukrászdába mentek persze, degeszre ették magukat, ő meg a gyerek, csak azután jutott eszébe a kenyér, s Bogyóka. Akkor átmentek a szemközti lottóárushoz, Béluskám, adj nekem egy olyan lottót, hogy én a kosztpénzt mind elköltöttem, ha így megyek haza, az asszony talán meg is ver. És Béluska adott. És azon a lottón Balla épp huszonöt lejt nyert. Hát ilyen szerencsefia volt.

Elkezdte ő, Bogyóka magnóra mondani az emlékeit. Dehát mindig elsírta magát. Az öregek nehéz, száraz sírásával, azt mondja. Mert már a sírás sem olyan, mint régen, úgy megakad egy gombóc ott középtájt, könny se igen van, csak az a szorítás, és nem hoz könnyebbséget, pedig régen de jól esett néha sírni egy nagyot. Azért inkább azt gondolta, hogy hát, hiszen itt vannak ezek a képek, Balla képei. Minden kép egy történet. Hogy inkább ezt kellene, ezeknek a képeknek a történetét magnóra mondani.

Amikor Balla két hónap múlva a fia után ment, Bogyóka még egy évig lakott a művésztelepen. Régen, a baráti összejövetelek után Balla gyakran mondta, Bogyóka vigyázz, ezek csak addig jönnek, amíg én vagyok. Hát csak addig jöttek, tényleg.

Másnap, ahogy Balla meghalt, máris öt igénylés érkezett a műteremlakásra. Bogyókát azért még egy évig megtűrték. Végül a lakást egy tehetséges fiatal román festő kapta meg. Később ugyan benősült egy módos családba, oda is költözött, vidékre, a felesége műtermet építtetett neki. Azért a nagybányai művésztelepi lakást nem adta föl. Az udvart a gyom veri, az ajtó-, és ablakkereteket szétzabálta az idő, nem lakik ott, nem is igen jár oda. A művésztelep tagjának lenni, az mégiscsak presztizs.

Baia Mare as Asszonypataka [1329. ó mennyire szép ez]. Ha mond valamit, hogy nagybányai festőiskola, na azt kell tudni róla. Meg hogy még nem jártam ott. Vagyis, csak irányba, azt is nagyon régen.

A piatra-neamt-i fesztiválkörút. A csíkos húsra emlékszem, meg a puliszkára, akkor még nagy szám, hús, bazmeg. Na azt adtak minden délben. Azért csíkos, mert valami rácson sütött natúrhús volt; lehetett volna jó, de büdös volt, olajcsöpögős, a rács meg szétégette egészen. Csíkosra. A puliszka meg ízetlen, dermedt sárga izé. Nem baj, kussoljál vendég, fogyasszál, örüljél, hogy enni kapsz. Se íze. A város mellett valami húsfeldolgozó telep volt, tisztára krematórium a magas kéményeivel. Az egész várost beborította a bűzével – na, azt érezted a húson is. Erre emlékszem. Meg a zaccos kávéra, forró, híg lé, a cukor – ha kéred, ha nem, az jár bele bazmeg -, szóval a cukor beleült a lötyögős zaccba. Legalább jósoltunk belőle a Virággal, aki állandóan Tito elvtársat emlegette, és akit a határon a díszletbe bújtatva csempésztünk át a jugoszláv útlevele miatt – mellékszál vége.

Hát legyen akkor hirtelen felindulásból elkövetett. Namost Csengerig sima lesz, szerintem perszonális szines, széles vásznamon az Oszvald Marika a Németh Sándorba kapaszkodva pörög-forog majd, s miközben süldőlányokat megszégyenítően ugrabugrál, meg ollózik lábaival a levegőben, egyre a ringó vállú csengeri violámat csicsergi a fejemben. Szóval Csengersima, passport-multumesc-larevedere, kész-passz, aztán már csak a Szamos mentén elandalogni, szipákolni bele a zöldbe, lehúzott ablakokkal. Akkor Bogyóka már vár, és megállapítom megint, hogy minden tüneményes erdélyi asszonyt Júliának hívnak. Megint beleélhetek kicsit, jajdejó. Ez most olyan lesz. Olyan plein-air.