Feleim,

2017. szeptember 18. 21:40 - cippo
litera-túra

én ezt megkönnyeztem. A Libriben olvastam egy félreeső zugban, és hát taknyomnyálam egyben a visszafojtott vinnyogástól.
Ha lehetne, kétszer ötcsillagoznám. Vagy huszonsokszor.

Utóirat: Ha valakinek esetleg megvan a Pocok lépett a lábamra c. népszerű sláger, töltse fel a kedvemért, és hozzászólásban dobjon már egy youtube linket, plíz. Nem leszek hálátlan.

Dániel András: Szerintem mindenki legyen kufli!



a realista regényről

2017. március 13. 23:47 - cippo
a_művelt_társalgó litera-túra 1 lábjegyzet

“…hála a tornának s a gondos testápolásnak, olyan erőben volt, hogy bármily mértéktelenül vetette magát az élvezetekbe, friss volt, mint egy nagy, fényes, zöld hollandi uborka.” (Tolsztoj: Anna Karenina)



Donna Tartt szerintem

2017. január 29. 23:50 - cippo
litera-túra

egy Francis Scott Fitzgeraldba oltott Stephen King. Mondjuk majdnem meg is fojtott ezzel a minden részletre kiterjedő, plasztikus történetvezetésével.
Nem az, hogy letehetetlenül beszippant a történet, hanem hogy egyszerre vagyok kint is, bent is; részese úgy, mintha csak egy ablakmélyedésbe, egy fa mögé bújva, szorongva lesném ki az egészet, ugyanakkor mégis egyfajta távolságtartó narratívával, epikusan hömölyögve szól a fejemben.
Én még könyvet ilyen lassan nem olvastam. Úgy értem, könyvet, amit élvezek, s aminek ezáltal a végére akarok járni. Na ennek nem akartam (élveztem, de még mennyire hogy élveztem), pedig én aztán szoktam akarni. Aztán az lett, hogy amikor már annyira aggasztónak találtam, hogy vége, hirtelen felindulásból megvettem Az aranypintyet. Csodás esték jönnek. (És rémes reggelek. De erre most nem akarok gondolni.)

(Donna Tartt: A titkos történet)



Olvasónapló

2016. november 20. 20:45 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

Amíg csak hallottam róla, amíg a borítóját láttam, illetve a fülszövegét olvastam, annyira inspiráló volt, hogy belefogtam egy hasonló tematikájú fotósorozatba. Amikor viszont elolvastam, olyan csalódott lettem, mint mikor valami különlegeset vélek látni a földön, aztán lehajolva kiderül, hogy csak egy megkopott söröskupak.

(Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei)



Tévedett-e Kondor Vilmos, és ha igen, miért nem?

2016. november 2. 22:48 - cippo
agymétely analóg litera-túra

– Itt találkoztak. Úgy látom, ő lehet a kávéház vezetője, nagyon otthon van, vagy az élet császáha – jegyezte meg a fotóriporter, majd fogta a Leicáját, kihajolt a fa mögül, kattintott kettőt, aztán elégedetten nézett Gordonra. (Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest, 136. oldal)

– Honnan tudod a legjobban lefotózni azokat, akik a kávéházba érkeznek?
– Mindet?
– Mindet.
– Onnan – mutatott Porges egy magányos trafikra a járdán, jó tizenöt méterre a kávéház bejáratától. – De nem lesz elég a filmem, tudod, ez egy…
– Tudom – bólintott Gordon, és a zsebébe nyúlt, hogy megnézze, ott van-e még a tízpengős. – Hol találok filmet?
– Fehér és társa – felete Porges. – Károly király út 3a.
– Szaladok.
– Siess csak – bólintott a fotóriporter. – És legalább háhom tekehcs Ilfohd hollfilmet vegyél. (Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest, 143. oldal)

***

Nyájas és fotográfiában jártas olvasó, mielőtt a szívedhez kapsz – ahogy én is tettem –, elébb elmesélem, hogy minekutána rettenetesen felizgattam magam e két idézetet olvasván, ezügyben rövid, ám annál tanulságosabb historikus nyomozásba fogtam.

Zaklatottságom oka, hogy manapság a “roll film”, avagy hollfilm elnevezést leginkább a középformátumú, avagy 120 mm-es filmre alkalmazzák. A Leica ellenben az első kompakt kamerák egyikeként híresült el, 35 mm-es, vagy Leica-filmmel működött-működik.

Megtudtam, hogy bár a harmincas években nem gyártottak középformátumú Leicát, volt egyfajta, alacsony szériaszámban előállított speciális modell, egy amolyan panorámagép, amivel 6×9-es felvételeket lehetett készíteni – egy tekercs filmre szám szerint 3 darabot –, ám ezt méreténél fogva bizonyosan nem használták a korabeli fotóriporterek.

A Leitz Optikai Művek, ha jól jegyeztem meg, gyártott ugyan középformátumú keresőt egy bizonyos nagylátószögű kamerához, de maga a kamera a kereső kivételével semmilyen más módon nem kötődik sem a vállalathoz, sem a Leica elnevezéshez.

A fényképezőgép-szerelőm szerint – akivel mi ketten amolyan laza marktwain-modorban a világ minden tudását magunkénak mondhatjuk: ő mindent tud, amit csak tudni lehet, én pedig a többit – volt azonban egy kamera, aminek a nevét sajnálatos módon képtelen voltam megjegyezni, de ami viszont gyakorlatilag a Leica kiköpött mása, csak jóval nagyobb (hasonlóképp, mint ahogy mondjuk a Praktica nagytestvére a Pentacon Six), és természetesen középformátumú masina. Véleménye szerint lehetséges, hogy Kondor ezzel keverte össze a Leicát, bár mintha a beszélgetés folyamán végül arra jutottunk volna, hogy ez még nem volt forgalomban a harmincas években.

Mindenesetre az Ilford cég 1912-ben dobta piacra első filmtekercseit, 1935-ben a mozifilmet, majd 1960-ban a színes negatívot.

Végeredményben arra jutottunk – már a szerelőm és én –, hogy felmentjük Kondor Vilmost a tévedés gyanúja alól. Vélhetően arról lehet szó, hogy akkoriban még nem árultak kazettázott 35 mm-es nyersanyagot. A negatívokat olyan módon csomagolták, ahogy manapság a 120 mm-es filmet szokás: papírszalagba tekercselve, azaz rollként forgalmazták.

Kondor Vilmos tehát felmentve.

Lábjegyzet: Ha a témával kapcsolatban a fent leírtakat valaki bármilyen hasznos információval kiegészítené, ne tartsa magában, tegye meg hozzászólásban. Hálás lennék érte. Köszönöm.

***

Ápdét: kiegészítés személyesen Kondor Vilmostól, akit én most már bizonyosan visszavonhatatlanul kedvelek:

„Örömmel olvastam, mert minden kiegészítés hasznos lehet további könyvek vagy újrakiadások szempontjából. Egyszóval jelezni akartam, hogy a könyv vonatkozó részeihez az információkat az Ilford Kézkönyvből vettem, Fehér Rezső tollából. A könyvnek nincs dátuma, de nagyon úgy néz ki, hogy a húszas évek végén, a harmincas évek elején adták ki. Fehér Rezső ugyan nem rollfilmet ír, hanem tekercsfilmet (bár a “hollfilm” kifejezést is korabeli forrásból vettem, hogy honnan, meg nem tudom már mondani): „A film előnye, hogy nappal is cserélhető a gépben. Ezt azonban ne értsük úgy, hogy vakító napfényben végezzük a műveletet, hanem lehetőleg árnyékban. […] A tekercsfilmet 6, a csomagfilmet 12 felvétel után ugyanolyan vigyázva vesszük ki, mint betettük.” Nem tudom, mennyire passzol ez a molyon írottakhoz, mindenesetre könnyen lehet, hogy Porges további tevékenysége során alkalmanként a segítségét kérem, mert ez egy olyan bugyor, amibe szinte lehetetlen sértetlenül leereszkednem, majd feljönnöm.”



Szélhámos Budapest, avagy nomen est omen

2016. október 28. 13:20 - cippo
litera-túra

Megérkezett végre az új, keménykötésű Gordon, a Szélhámos Budapest, és nem hazudtolta meg magát: egy közel félórás, reménytelennek tűnő nyomozás után sikerült csak megtalálni, mivel a postáskisasszony az értesítő szelvényen a Librit Líbiának olvasta, és mindenáron a külföldi szállítmányok között kereste. Bizonyára álcázta magát. (Márhogy a Kondor, nem a postáskisasszony.)
Mindenesetre erős kezdés.



Kedvetlen olvasó

2016. október 28. 0:00 - cippo
litera-túra 2 hozzászólás

Azt hittem, hogy megbocsáthatom a Gerőcsnek azt az engesztelhetetlen férfidühét, amivel a Bartist támadta A vége kapcsán.

Elég ígéretesen indult. Aztán jöttek az újabb és újabb karakterek, de a karakterekkel együtt nem jöttek új nézőpontok, új információk, én meg szép lassan elvesztettem az érdeklődésemet, de nagyon meg akartam bocsátani a Gerőcsnek, úgyhogy olvastam tovább rendíthetetlenül.

Aztán megint elvesztettem az érdeklődésemet, sőt, akkor már a türelmemet is. Aztán felbőszített, hogy hiteltelen és modoros. Hogy túl van csinálva. Hogy szenvedtetve van. Hogy szenvedtetve vagyok.

A végét, azt már egészen nyögve nyeltem. Már egyáltalán nem érdekeltek se a karakterek, se a történet, csak olyasmik jártak a fejemben, hogy mit vesződöm én ezzel, meg hogy “ugorgyunk”.

Meg csúnyákat is gondoltam. Például azt, hogy aha, szóval lehet, hogy mégis igazam van, amikor azt érzem, hogy valójában ez csak amolyan poétikusra pallérozott péniszirigység, ami benne, a Gerőcsben a Bartissal szemben van.

Nem hogy megbocsátani nem tudtam, de kifejezetten mérges vagyok. Mondjuk az én fejemre legalább a péniszirigységet nem lehet ráolvasni.

Gerőcs Péter: Győztesek Köztársasága



hashtag EP

2016. július 20. 22:16 - cippo
a_nárciszok_lélektanából a_szem_a_lélek_trükkje litera-túra

Tudat alatt egy kis házban
ül az ösztön talpig gyászban.
Karinthy

A mai top félrolvasásom/szinkronbakim: “Bár nem tartom magam vajszínűnek…”



“Apa, Anya, Anna, Peti és Gergő

2016. április 9. 0:03 - cippo
litera-túra

egy vasárnapi napon bevásárlásból igyekeztek hazafelé” – csak belepillantottam Bartos Erika egyik kortörténeti klasszikusába, hheh.



Én azon se

2016. március 8. 20:56 - cippo
litera-túra

csodálkoznék, ha soha többé az életben nem akarnék könyvet a kezembe venni. Ki az a marha, aki huszonegyre lapot húz?

(Bartis Attila: A vége)



Nekem most már

2016. március 1. 21:44 - cippo
litera-túra napló

minden, a Zorkiból kiszakadt filmről az jut eszembe, hogy azon rajta van a jóisten.



Ránk omlott a verslavina,

2016. február 23. 11:55 - cippo
bök litera-túra vendégjáték 1 lábjegyzet

vagyis hát limerickeltünk egy spontánat Ms Littlewooddal és Kaporszakállal egy adott témára. (Azóta is görög tovább, az új belépő Csabi.)

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Új-Delhi,
béneje túl gyakran ingerli,
és bár a riksába
alig fér a lába,
úgy feszít, akár egy gigerli.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye dél-Kanton,
vándorfilozófusként tankon
bejárta fél Kínát,
zötyögése kínját
Marxon vezette le és Kanton.

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Caracas,
suttogták, Escobárra hajaz,
s bár pár gramm kokain
fehérlett fogain,
az, hogy drogbáró volt, nem igaz.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye Milwaukee,
kedvenc sportja volt a jéghoki,
a meccsről hokitlan
kizárták, pediglen
mondta, hogy bár szőrös, nem wookie.

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Uppsala,
az eget söpörte a haja.
Ősei vikingek,
ám ő csak tekinget,
ha dánul makognak, nincs szava.

Ms Littlewoood:
Élt egy úr, lakhelye Orlando,
ráébredt, hogy a test romlandó,
nem evett több karajt,
költészet tört ki rajt:
minden porhüvely elporland, ó.

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Avignon,
zavarta a körtánc a hidon(!),
így hát elköltözött,
Lyon és Lille között
vígasztalódott egy minyonon.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye Detroit,
nem érte el az esti trolit,
meglátta a neje,
helló, szivi, na ja,
a busz se jár, én még dettó itt.

Kaporszakáll:
Élt egy úr. Lakhelye? Sztambuli,
kedvenc mulatsága: kanbuli.
Inti a mullahja,
könnyeit hullatja:
‘Erkölcsöd veszélyben van, Gyuri!’

Ápdét:

Kaporszakáll:
Élt egy úr, lakhelye Avignon,
áthajtott rajta egy kamion.
Bennszakad a pára,
nem maradt utána
az úton más, csak egy kakinyom…

Élt egy úr, lakhelye Ankara.
Egyre nagyobbra nőtt kan fara,
mert folyton zabált,
s nem krumplit kapált –
így is elvette egy agg ara.

Élt egy úr, lakhelye Edmonton.
Hogy fulladt a vízbe? Elmondom:
A folyón evezett,
zuhogón leesett,
s maga alá gyűrte egy ponton…

Élt egy úr, lakhelye Moszkva,
ott lett egyszer jól kifosztva:
nem vette a lapot,
és hamispénzt kapott
dollár helyett egy kioszkba’.

Élt egy úr, lakhelye Hawaii –
ez volt a lakcíme tavaly.
Vajon még ott van-e?
Tudja a jófene…
… odébbáll, hogyha nagy a baj.

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Milánó,
elege lett a sok sirámbó’,
lelépett Hawaira,
s nem gondolt tavalyra,
azóta a kedve virágzó.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye Seattle,
kiborult egy szimpla sziától,
zordan és parásan
elbújt egy garázsban,
gitározik ott és piát tol.

Kaporszakáll:
Élt egy úr, lakhelye Cornwall,
rég kinőtt a gyerekkorból.
Az utcákat járja,
be nem áll a szája,
mindenkit bőszen letorkol.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye Baltimore,
folyton szoliba járt hobbiból,
nem kellett ész ehhez,
elment az észtekhez,
kinevették, nézd, egy balti mór.

Csabi:
Élt egy ember, lakhelye Kiskunfélegyháza
Egy korban leomlott róla az emberség máza
Jött egy vonat
Sípolva tolat
És nem védte meg hazája, egyháza.

Ms Littlewood:
Élt egy úr, lakhelye Washington,
rajta betoncipő, vasing, don
Corleone lökte
vízbe, aztán tökre
gyorsan hajtottak el a hídon.

Kaporszakáll:
Élt egy úr, lakhelye Szigetvár,
nem őrzött hűséges szívet- kár!
Csapongott nők között,
s egy férjnek ütközött –
sírhalmát rejti a liget már…

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Firenze,
a neje ügyvéddel izente,
hogy a család bővül,
de máshoz megy nőül,
hát szorrika, többé ne keresse.

Kaporszakáll:
Élt egy úr, lakhelye Torda,
disznótorban verték orrba:
a böllér elkapta,
mikor épp elrakta
a lopott hurkát szatyorba.

Cippo:
Élt egy úr, lakhelye Zamárdi,
lecsúszott torkán egy szalámi,
ám egyszer kanasztán
bukott egy nagyot, s mán
nem futja ilyesmit zabálni.

Kaporszakáll:
Élt egy japán úr, lakhelye Kanada,
oda küldte el követnek Tanaka.
Kimonós, fess gésa helyett
elvett egy eszkimó nejet –
szamurájkardja már csupán kabala.

Élt egy úr, lakhelye Szombathely,
ledobta hátáról egy vad pej –
nagyot nyekkent, nyögött,
s ily szókat dünnyögött:
’Lóra többé fel ne ülj, seggfej!’

Élt egy úr, lakhelye Nagykovácsi,
kérdezték: ’Hová megy, hetyke bácsi?’
’Megállok valahol,
hol madár dala szól,
s nem mondja az asszony egyre: Ácsi!’



Ezt a Jussi Adler-Olsent

2016. február 8. 21:54 - cippo
litera-túra

hamarjában majdnem annyira megkedveltem, mint a Nesbøt. Valami bűzlik Dániában.



Mióta befejeztem

2016. január 17. 20:00 - cippo
litera-túra

– és annak már jónéhány napja, hogy befejeztem –, hamarjában elfogyasztottam egy komplett Nesbøt és egy fél Cserna-Szabót. Mégis minden egyes alkalommal, amikor akad egy szabad félórám, lázas izgalommal arra gondolok: de jó, végre megint leülhetek egy kicsit a Philip K. Dickem mellé. Szóval nagy a baj.

(Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban)



Mit tanult meg

2016. január 3. 14:47 - cippo
litera-túra

Kriszti?

Hogy fekete bikapata kopog a pepita patikaköveken, és hogy a kávé, az nem távé: az minimum rrrobusta vagy arrrabica.

(Montágh Imre: Mondd ki szépen)



1268. magyarmese

2015. szeptember 17. 20:30 - cippo
litera-túra

Volt egyszer egy számtalan oldalú mesekönyv, annak az oldalain csupa igaz mese volt – mondjuk inkább igaz, mint mese. A címlapján meg csipkemintás tükrös szívben láthatták magukat a magyarok. Mondjuk inkább tükörben, mint szívesen. El is búsultam rajta nagyon.

#257_piszkoskistükrök

szégyelljétekmagatokat

(Mosonyi Aliz: Magyarmesék)



1187. Nemeszisz

2015. június 29. 17:01 - cippo
litera-túra

Ez egy kicsit olyan volt most nekem, mint egy csajda sámlikra fölállított ingoványos létra.
Addig macskabölcsőzött itt nekem ez a Neszbő Józsi, míg úgy elkeveredtem a széles-bő epikai keretben, mint majom a házicérnában – hogy magamat idézzem.
És annak ellenére, hogy majdnem egyetlen lélegzetre slukkoltam be/le a könyvet, csaknem a teljes utolsó harmadánál volt valami kényelmetlen érzésem. Gyanús volt, hogy úgy mondjam.

Nincs érzékem a krimikhez, sose tudom összerakni a finoman elrejtett kis utalásokból, ki a rosszfiú, nekem az olyan, mint a puzzle: nincs hozzá idegzetem. (Valószínűleg pont azért bírok valami engesztelhetetlen vadsággal, dühödt türelmetlenséggel ilyesmiket olvasni.) Mondom, nincs érzékem hozzá, mégis folyamatosan az volt a benyomásom, hogy valahogy nem igazán állnak össze a dolgok. Vagy hogy legalábbis csikorognak.

Eh, mindegy is, ez már csak olyan, mint a szombati flex. Nyűglődöm rajta picit, de végülis úgyis csak bolha a fülben.

(Jo Nesbø: Nemeszisz)



1336. Másmilyen mesék

2015. február 5. 2:20 - cippo
litera-túra

Erdős Virág
az egy szócikk,
több-kevesebb részletességgel.

Erdős Virág
az egy Lenni jóarcú fészbuk profil,
csak még nem vagyunk
egymásnak bemutatva.

Erdős Virág
az egy újság nekem,
olyan, hogy az utca írmondója.

Erdős Virág
az egy írva-ríva vigadó,
jelentős események színhelye,
eleven irodalom.

(Erdős Virág: Másmilyen mesék)



1299. Jo Nesbø: Leopárd

2015. január 2. 14:01 - cippo
litera-túra

Jó sokáig tartott, de el tudod képzelni, milyen mocskosul macerás ügy úgy olvasni, hogy közben folyton be kell hunynod a szemed, mer’ nem bírsz odanézni?

(Jo Nesbø: Leopárd)



1297. A szerelemről és más démonokról

2014. december 9. 17:12 - cippo
litera-túra

Puffneki – már bocsánat a spoilerezésért.

Most, ahogy így végiggondolom, kifejezetten az az érzésem, hogy minden cselekményen túl van a Marqueznek valami festményszerű statikussága. Mondjuk ez a második könyv, amit olvasok tőle, úgyhogy nyugodtan vágjátok a fejemhez, hogy előítéletes vagyok.

Mindenesetre szeretem ezt a firnyákos ördöngösségét neki, amit különben mágikus realizmusnak neveznek a bölcs tudományok jótékony berkeiben.

(Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról)



1295. az állatszabásúakról

2014. december 1. 17:51 - cippo
bök költőtoll litera-túra

“Eposznak is bizony hosszú
az Iliész, Homárosztú’ –
de akinek bajsza reszket,
az ne írjon humoreszket.”

Nem akarom kritizálni,
de nekem jobb a Romhányi.
Ám amúgy a sztori kerek,
főleg ha az ember gyerek.

Csak sajnos a grafikát
nem érheti az a vád,
hogy a történethez oly
különösen sokat ád.

Hozzátenném: okvetetlen
sokallom a drappot ebben,
s okkal-e vagy oktalan,
tetejében barna van.

Színes-e vagy színtelen –
azt gondolom: képtelen’
katartikus lenne tán
e nyúlfarknyi iromány.

(Darvas László – Felvidéki András: Állatszabásúak)



1294. a grotex

2014. november 30. 18:48 - cippo
litera-túra

az kérlek az, hogy én a Darvast a Darvasinak gondoltam. Ezzel mindent elmondtam?

(Darvas László – Felvidéki András: Grotex)



1285. kétöles erkölcsi szatíra, vagymi

2014. október 21. 19:29 - cippo
litera-túra

Némileg morbid, nyaralós-egymásnak mesélős esti olvasmányunk a Hosszúval.

Ha most kekec lennék, azt kérdezném, vajon miszter Langhorne csatakosra olvasta-e a német romantikusokat, vagy legalábbis a komplett Hoffmann-életművet, mer énnekem erősen az volt a benyomásom.

Én nem bánom, hogy erkölcsi szatírákat ír különben – már a miszter, ugye, A lóvátett várost is kedveltem, csak azt a tónust inkább éreztem a sajátjának. Ebben a regényben mintha némileg lötyögne rajta a keétöles ákcentus.

Nem akarnék itten a szpojlerezés gyanújába keveredni, de annyit azért halkan megjegyeznék, hogy az olyan felköpök, aztán aláállok dolog, hogy erkölcsi tanmese formájában gúnyolódunk az Erkölcsi Érzéken, hát de nem? Na mondjuk ebben – hadd magyarázzam már bele – legalább fölismerhető az a tipikus Mark Twain-i öniróna.

Mindazonáltal szerettük, bár mink a Hosszúval (de főleg a Hosszú) hajlunk arra a tézisre, hogy az élet maga nem csak látomás, nem csak álom.

Mark Twain: A titokzatos idegen



1284. kilenc

2014. október 6. 22:21 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

Valami bűbájnak kelletik itt lenni, kérem szépen, mer az úgy vót, hogy minden másnap este úgy szopogattam el egyet a kilencből, ahogy trüffelt csen az ember gyereke a tiltott porczelán bonbonierből: mámorral és bűntudattal (már tudniillik, hogy mér’ nem alszom).

Valami bűbájnak kelletik itt lenni, mert én azoknak a történet-trüffeleknek utóbb csak az édességére emlékeztem, a mámorára és bűntudatára. Hogy kitől-mitől lett az olyan édes, arra nem. Mintha bizony lidérc kotorta vóna ki seprővel az emlékeket.

Még mondtam is a Hosszúnak, hogy erőst megbutulhattam, hogy az egész történetből semmire nem emlékszem, csak, hogy olyan nagyon jó vót. A végére mán kicsit aggódtam, hogy tán nyakamra jött az Alzheimer, de nem. Egyszerre visszajöttek az emlékeim. Fölbuktak, hogy úgy mondjam, mint a gumikacsa a víz tetejire. Csak hát – úgy látszik – el kelletett olvasni hozzá mind a kilencet.

Mer a kilencben rejtőzik az egész univerzum.
A kilenc négyzetszám.
A kilenc a tökéletesség.

Halász Margit: Forgószél
JAK / Kijárat, 1998



1278. Példázatok az aktuálpolitika körébül

2014. szeptember 20. 13:33 - cippo
litera-túra

Példabeszéd, melyben minden álszentnek maga felé hajlik a keze, aztán az egyik tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz – tisztesség ne essék szólván. Vagyishogy de, éppen, hogy csak szólván esik. És persze ahogy esik, úgy puffan. És jó nagyot szól.

Hát, nem véletlenül mondta róla annak idején az öreg Ernest*, hogy Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered.

A Hosszú** meg – a maga lényeglátóan tömör modorában – így összegezte: „Na, már, megint aktuálpolitikát hallgatsz” – merugye hangoskönyvben olvastam.

* Ernest Hemingway
** a Hosszú

Mark Twain: A lóvátett város



1276. Ráncreakció, avagy Bridget Jones naplója 3.

2014. szeptember 13. 14:26 - cippo
litera-túra

Ez a harmadik rész nekem pont olyan, mint egy ráncos öreg nő, köldökig érő dekoltázsban, mégis úgy pörgetett fel, mint valami ostoba számítógépes játék: egyfelől rémesen szerettem volna már szabadulni tőle, ugyanakkor képtelen voltam letenni. Az események kapkodó lendülete, roppant dinamikája néha direkt megfeszített, csak úgy zizegett bennem a türelmetlen mohóság, hogy a végére járjak. Állatira haragudtam érte.

Ezt nem én mondom először, hanem valami számontartásra érdemes ember (akiről természetesen elfelejtettem, hogy kicsoda, eh), de azelőtt sose tudtam úgy elaludni, hogy ne olvassak, mostanában viszont sose tudok úgy olvasni, hogy ne aludjak el. Na ez nem hagyott. Ez egészen az utolsó betűig hajtott.

Különben pont a végefelé találtam néhány csodálatosan őszinte, manírmentes momentumot – azoknak nagyon örültem, mi több, meg is könnyeztem, de meglehet, csak azért, mert kínosan ismerős volt.

Lássák, én nem mondom, hogy hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, de végeredményben mégiscsak azt gondolom, hogy egy ráncos öreg nő ne viseljen köldökig érő dekoltázst, mert nevetséges.

(Mellesleg azon tűnődöm, vajon olvasás útján el lehet kapni a fejtetűt?)

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig
Európa, 2014



1267. Csendes Don

2014. július 9. 13:46 - cippo
litera-túra

Szerintem ami a “jenkiknek” az Elfújta a szél, az a kozákoknak a Csendes Don. Vagy a vereseknek. (Mer’ ládd, a Miska Kosevojnak is milyen ügyesen sikerült elsajátítania azt a káprázatosan frappáns o’hara-i – országomat egy nyelvészért, aki megmondja, hogy kell ezt helyesen leírni – filozófiát, miszerint a holnap, az egy másik nap; az, hogy Grisa hazajön, majd annak a napnak a gondja lesz.)

A férfiak szerelem és háború közt kóvályognak ide-oda, mint hóvihar a pusztán, miközben a napok fonala olthatatlan asszonyi bánattal áztatva tekerődik lefelé az idő guzsalyáról. Átszeretnek és átverekszenek 4 kötetet, ezernyolcszáz oldalt és csaknem egy komplett emberöltőt, majd amikor Griska végül ott áll a szülői ház kapujában, karján a fiával, és ez minden, ami az életben megmaradt neki, akkor az orchestra, de különösen a vonósok belecsapnak a vége főcímbe, na és hát meg kell a szívnek szakadni, hogy egyszerre csak elfogynak azok a csodásan szőtt solohovi mondatok. Mit mondjak, magasirodalom, na, de lefogadom, hogy te is pont föléred.

Mihail Solohov: Csendes Don



1261. Lóversenyen

2014. május 28. 17:54 - cippo
litera-túra

A kiadott példányszámot és a méretet tekintve erősen hendikepes ugyan, mégis elég jó oddsszal indul.
Ez az aprócska vintázs a bohém életről, a turf második aranykorából, pompásan és funkcionálisan illeszkedik a szivarzsebbe, enyhítendő a futamok közti üresjáratok esetleges unalmát. Könyvjelzőnek pedig simán megteszi egy nyeretlen ticket.

lovi

A kiadott nyolcszáz példányból az egyik az enyém. Hát nem adnám egy vak lóért.

Lóversenyen
Eri, 2005



1254. Naiv.Szuper

2014. május 4. 19:26 - cippo
litera-túra

Végezetül megittam egy pohár vizet, aztán írtam egy listát arról, mi van így hirtelen kéznél, ami perspektívát adhat a dolgoknak:
– Víz
– Labda
– Kerékpár
– Annak a Paulnak a könyve (kénytelen leszek kisvártatva elolvasni)
– Einsteinnek (Einstein a barátom) a gumikönyvbe foglalt perspektívája, szinte The Einstein-papers (ezt is persze)
– Csokoládé
– Autó
– Dühöngő. Végeredményben dühöngőm is van. Csak másképp hívják. Mindenesetre lehet kalapálni a billentyűket. Számítógép. De a név nem számít.
Ja, és egyszer veszek majd egy bukósisakot. Komolyan.
Na. Most iszom egy korty vizet, és remélem, az élet hosszú lesz. Különben is, mindig most van.

Ja, majdnem kihagytam a legfontosabbat: kávé. Már majdnem tiszteletbeli norvég vagyok. Kávé tekintetében.

Erlend Loe: Naiv.Szuper
Scolar, 2010



1252. Dexterek

2014. április 24. 21:07 - cippo
litera-túra

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

Ódekár. Hát oda lett ennek a vége kenve, csókolom (és akkor nem az, hogy bezzegatévésorozat, hanem hogy el lett ez kapkodva kissé, le lett ez butítva – vagy én lettem le, én, aki cidrizésemben cefetül cifraszűrös, elfogult erkölcsi állásfoglalásomban ádázul álszent vagyok)!

Szóval már éppen egész tisztességes tetszhalottnak tűnik szegény Dexter-sztori, egyéjszakás kalandnak – de legalábbis három napig tartó mindencsodának –, mikor úr, írói szeszélyből, csavar egy fikcióba csomagolt lehetetlent a történeten, aztán Dexter Morgan, mint valami elcseszett modernkori Lázár, hirtelen fölkel és jár.

Ez, hogy mondjam, olyan izé. Duhajul dilettáns. Mondom: vacak a vége. Pedig csaknem kilátásba helyeződött Dexter és Cippo cudar cimborasága.

Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

Namost az van, kérlek, hogy egy merő Dexter-maratonban vagyok itt úgy egy hete, ami a sorozat esténkénti 3-5 epizódnyi mozgókép formában történő megtekintését, naponkénti számtalan, elektronyos kisablakban történő betű falását jelenti. És bár egy darabig mantrázgattam magamnak, hogy kéretik külön egységként tekinteni a filmre, illetve a könyvre, csakhogy szép lassan belekeveredtem, mint majom a házicérnába. Azóta nem mantrázok. Viszont bőszen hiányolom a könyvből azokat a nagyszerűen váratlan, hidegzuhanyszerű fordulatokat, amiket a Lindsay(?) a film forgatókényvének írásakor olyan brilliánsan oda-odabiggyesztett.

Lehet, időbeli/érzelmi távolságot kéne tartanom sorozatnézés és betűfalás között, de ismersz: perverz fittyethányó vagyok. Emiatt viszont – „papírforma” szerint – csillagászatilag úgy alakult, hogy ötből mindössze három és fél, sajnálom.

Jeff Lindsay: Dermedt, dacos Dexter

Hát, kérlek, ebből én afféle becsületbeli ügyet csináltam – mán tudniillik abból, hogy végigolvastam.
Eh, tán nem kellett volna annyi Stephen Kinget olvasni (már persze nem nekem, hanem a nagyreményű Jeffry P. Freundlich bácsinak), vagy nem kellett volna írás közben olyasfajta misztikus thrillereket nézni, mint a Letaszítva, meg ilyenek.

Merthogy dalnokunk dicső dolgozata durván delíriumos, allűrösen alliteráló az agybajig – hovatovább, hogy a Seszták Ágnes szavaival éljek: élénk tévedés –, én meg durcás vagyok, mint aki halkan belelépett. Nem tetszett, na. És ha ezek után mégis elolvasom a többit is, az végtelenül lovagias gesztus lesz tőlem, de ezt előtte azért még alaposan átgondolom. És én kérek elnézést.



1251. Köszönjük, Emese!

2014. április 17. 21:09 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

porból (l)ettünk és
porrá leszünk, azt’ közben
meg vízből állunk

nesze, homo, egy
zsír kis könyv, hogy egy éle-
ten át zabálunk

a nyelve fáraszt,
kicsikét mondvacsinált
a szavak bája

lecsúszott persze,
de ott maradt – csomózva –
bélen a káka

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról



1249. benne voltam drágám a

2014. április 9. 21:10 - cippo
filmszínházunk_bemutatja litera-túra

Nem, nem a Playboyban – és szputnyik sincsen, vagy legalábbis nem tudok róla. Mindenesetre történt velem, velünk egy ilyen, ez itt a hivatalos trailere, itt pedig meg lehet rendelni.

Ezen a videófelvételen pedig – mindjárt az elején – vidám arccal megpróbálok okosakat mondani, mert természetesen rocksztár vagyok.



1247. Lektor úr, a maga szíve sose fáj?

2014. április 5. 10:59 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

(Felnőtt tartalom!)

1.

“A kurva anyját.”

Budapest
2012

2.

Ki a faszom az a Don Winslow?
Don Winlsow Egy Megveszekedett Barom. Így kezdeni egy könyvet. Fű, azannyát.
(Nem, ez nem csak egy szófordulat, ez tényleg az, amire gondolsz. Vagy nem. Mindegy. Erről van szó.)
Mondom, fű.
Joint.
Gandzsa.
Zöld.
Meg has. (Is.)
Haska.

3.

Zöldhasú. (Most próbálok itt neked ilyen winslow-ian hangulatfeső, ködös szövegromokból építkezni. És nem, ez nem egy szóvicc, csak témázgatok A Főbb Irányvonalak mentén. Úgy értem, ARFI mentén. A Regény Főbb Irányvonalai mentén.)
Zsé. Mint zseton.
Mint zsernyák. (Gugliztam még ilyen árnyalatokat neked, mer én egy kibaszott rocksztár vagyok: zseka, kék.)
Szóval zsé.
Mint zsibbasztó.
Hogy most akkor ki kivel van.
Vagy ki kivel van fasírtba’.
Mint zsötem. (Az is, érted.)
Mindent összevetve?

4.

Zsír.
Igazi Kender Surprise.
Azt gondolná az ember (én), hogy ez az úgynevezett drogdíl sokkal gengszterebb, sokkal darkabb.
Don Töredékvaker Winslow meg mintha valami
Vigyorgósan Lebegő THC-s Lesimázottságba
szelídítené a legbrutálisabb szituációkat is.
Pedig nem beszariságból van különben.
Az irónia miatt.
(Ja és még az a sötét gyanúm is támadt, hogy matematikailag ki van számolva az olvasói reakció, mer amikor meglepetésedben csak annyit tudsz nyögni, hogy bááázmegwinslow, akkor mintegy mellékesen és kurva lazán kiszól, hogy aha, jól hallottad.)
Csak úgy termeli közben az agy a kannabinoidot. (Mondjuk azt tudományosan – és kevésbé veszélyesen – anandamidnak hívják. A szanszkrit ananda ~ öröm, és a kémiából ismert amid szó összevonásából származik, és AEA-nak rövidítik. Gondoltam, hátha érdekel a szavak etimológiája.)
Mondom: zsír.

5.

Úgy fogalmaznék, hogy a Charlie Gordon Szellemi Fejlődéstörténeteként éltem meg a köcsög Winslow
Úgynevezett Írói Formanyelvét, ha érted, mire gondolok.
Ennekbazmeg rágyógyult a ujja arra a blúvalbaszott shiftre. Lesz Caps Lock. Is. Meg enter.
(Amúgy meg ez adja a regénynek azt a különös
Enteriőrjét, ami… Hagyjuk. Faszság.)
Csak szokni kell.
Mindazonáltal
Don Kibaszott Winslow Rulez.
Az.

New York
1953

“Crazy, I’m crazy for feeling so lonely
I’m crazy, crazy for feeling so blue
I knew you’d love me as long as you wanted…”

Patsy Cline
Crazy

6.

Végeredményben akkor ki a faszom is az a Don Winslow?
a) A Ford Alapítvány egyik színházának vezetője.
b) Újságíró, a Fokvárosi egyetem kutatója.
c) Letartóztatott pénzcsempész és nemkívánatos személy Kenyában.
d) New York-i moziigazgató.
e) Internacionál detektívnyomozó.
f) Hadtörténész.
g) Író és… (Lófaszt, ez bőven elég. Különben is, a gugli neked is a barátod.)

Látszólag amúgy egy ilyen Szimpatikusan Öltönyös Normális Csávó
Akinek Ráadásul Családja van. Hehe. Szopás.
Namost azt képzeld el, hogy mindehhezbazmeg ez egy hatvanegy éves pali.
Aha, Winslow.

7.

Kúl.
“Ha garanciát akarsz, menj a biztosítóhoz…” De szerintem elég ütős a cucc.

Don Winslow: A gandzsa urai
Agave Könyvek, 2012

(Ez az írás eredetileg a Gittegylet.com-on jelent meg.)



1242. yo yo yooga

2014. március 18. 22:07 - cippo
litera-túra

Christina Brown: Jógabiblia
Kezdőtől a haladó szintig

Autodidakta jógiknak egyáltalán nem ajánlom, a tamas-guṇa, a tehetetlenség természetének álhatatossága okán. Helyette javallott a viksepa, azaz az elme nyughatatlanságának csillapítására az alapos vicharama, a vizsgálódás, a tudakozódás hiteles mesterek szigorú és szakszerű felügyelete mellett.

Uttanasana special – az én megközelítésemben

B. K. S. Iyengar: Jóga új megvilágításban

Jó, hát az asanák nevét eléggé szubjektív módon, hogy úgy mondjam, parasztszanszkritül „ejti”, de szerintem azért benne van a móksa. Vagyishogy van benne móksa. Ha máshogy nem, préselve.



1240. Yann Martel: Pi élete

2014. március 16. 12:38 - cippo
litera-túra 2 hozzászólás

Több, mint egy hónapig volt a párnanadim, a mindennapi konfabula rasa-m. Már komolyan azt hittem, sose lesz vége.

Nos, miután sikerült végre megszabadulnom az előítéleteimtől – pontosabban ízlésőrségem egy rám nagy befolyással bíró tagjának előítéletétől –, értékelés gyanánt fölnyaltam rá ötből négy csillagot. Hogy mért csak négyet, azt nem tudom értelmesen megindokolni. Mondjuk azt, hogy azért, mert bár minden józan ítélőképességem ellenére kényszeresen beleképzeltem valamiféle túlexponált és magasztos coelhoi giccset, ugyanakkor minden elolvasott oldal után el is kellett ismernem, hogy ennek a könyvnek egyfelől humora van, másfelől viszont nincs benne semmi istenverte pátoszos heroizmus. Ez tisztára megőrjített.

Őszintén szólva örülök, hogy előbb láttam a filmet, és csak azután olvastam a könyvet, mert a film arrogánsan 3D-s vízuális világán nekem sokat és jóízűen lazított a könyv. Ahogy azonban a könyv után megmagyarázhatatlanul Coelho-, a film esetében megmagyarázhatatlanul Vallejo-szájízem maradt.

Yann Martel: Pi élete
Európa, 2013



1238. Harisnyaságok, avagy Kaffka Margit odabasz

2014. március 5. 16:18 - cippo
litera-túra

Színek és évek

Te, hát én úgy haragszom erre a Magdára, hogymég! Na majd mindján mondom ezt is.

Nade. Először is halálba idegesített, hogy nem bírom olvasni. Mán ott tartottam, hogy félbehagyottá nyilvánítom. De nem volt pofám. Hja, kérem, akinek még az Adybandi is a glóriáját fényezi, azt nincs pofája az embernek csak úgy, úri szeszélybül félbehagyni. Úgyhogy adtam neki még egy esélyt. Erre mi lett? Halálba idegesített, hogy nem bírom letenni.

Úgy lehet, meg kell csendesedni a Margithoz. Vagyizé, a Magdához. Szépen, nyugalmasan ír. Lényegében nem is értem, hogy evvel a szép nyugalmasságával hogy tudott ennyire fölbosszantani. Mer’ mindamellett zajomban-csöndességemben folyamatos késztetést éreztem, hogy ritmikusan ütlegeljem a Magda fejét egy palacsintasütővel, mint Vitéz László az ördögét, hogy térjmagadhozbazmeg, térjmagadhoz!
Azt mondja: a sok megszokott rossz természetünkké vált; már elképzelni sem tudtuk volna magunkat más életben. Meg, hogy: Észre sem vette az életét; s az élet elment.

Nahát írnék én receptre az ilyen szűklátókörű Magdaféléknek egy-két közös vakációt az Anne Shirleyvel, hogy rádöbbentse őket végre a saját, némileg fékevesztettebb fantáziájukra.

Dr Németh

***

Mária évei

Na, ez éppen fordítva vót, mint a Színek és évek. Hogy hopp, a svung, azt’ egyszercsak beleáll az ember úgy histórikusan, hogy hovatovább.
Különben még az elejibe’ empátikus is vótam ezzel a Máriával, végeredményben minden gyereklánynak van legalább egy ilyen Siposúr-fajta, vagy Seregély-szerű – nekem Fehértamás-féle – felhőpilótája, egy Ideál pilóta, aki a felhőkből száll alá a virágos mezőre, hogy eljöjjön a menyasszonyáért – szóval egy ilyen sokhűhó semmiért, hogy úgy mondjam –, csak normálisan az ilyesmi elmúlik. Vagy nem. Aztán olyankor az van, hogy a test halála az okoskodás.

***

Állomások

Úgy látszik, a Kaffka énnekem a héjanászom. Nyugtalanít, bosszant. Izgat, mint a cigaretta. A végire akarok járni.

Rosztoky Éva mintegy keretjátékszerűen főszereplője csak a regénynek. Az Állomások valójában egy roppant nagyívű társadalmi kórrajz, a Nyugat hőskorának, a „Nyolcak”  történetének krónikája.

Namost. Annyira Ikrek a Kaffka, annyira kettő, hogy a hűvös, a tükröző élet, a Rosztoky Éva mellé ellenpontozásul „odahány” még egy hősnőt: a forró és hedonista Szörény Teklát, a hullámzó életet, a másik oldalt (mindig mondom: ahogy fent, úgy lent), csak hogy ezzel is igazolhassam a héjanászt, ugye.

Szóval, mondom, annyira ikrek a Kaffka, annyira húzd meg-ereszd meg, hogy néha beindul, mint egy lendkerekes kisautó, máskor meg elfárad, elrezignálódik, unalomba fúl. (Mondom, a Kaffka, nem a Rosztoky Éva.)

Agyonfojtogat a szinte parttalanul hömpölygő epikus nagymonológjaival, meg ezekkel a dekadens hangulati elemeivel. Aztán lazítja kicsit a gyeplőt; az itáliai utazás friss, nagy levegője után persze megint annál fullasztóbb a következő állomás. Szép tónusokat fest különben az Éva  a Margit. Szép húrokat penget. Úgy mondanám, az atmoszférák zenéjét játssza, csakhát.

A Kosztolányi szavaival élve: „A hév, a mondanivaló bő ömlése, többször oly határokon túl sodorta az írónőt, melyeknél nézetünk szerint helyesebb lett volna megállania.” Enszájából, ugyanakkor az én számíze szerint ugyanez viszont így hangzik: “a széles, bő epikai keretbe elveszne ez a filigrán mondanivaló.”
Na erre varrjál gombot.



1234. húszévnyi villalét

2014. február 19. 13:26 - cippo
litera-túra

Megrázóan izgalmas Való Világ-széria a negyvenes-ötvenes-hatvanas évekbül, amelyhez tessetek, kérlek, sutba vágni az összes előítéleteteket. Vagy ne tessetek: mire átrágjátok magatokat húsz év gyökerekig hatoló önvizsgálatán, a Harmadik Birodalom fölemelkedésén és bukásán, egy – a Bálint gazda precizitásával művelt – „pompás” börtönkerten, egy másfélévtizedes, babszemekkel mért, fiktív földkörüli utazáson, addigra úgyis levetkőzitek magatoktul.

Egy ember nemcsak fekete vagy fehér. Épp ezért úgy gondolom, nem dolgunk ítélni fölötte, pláne úgy, hogy nem is voltunk ott.
Üssetek le szívlapáttal, de nekem ez a Speer egy végtelenül szimpatikus fickó. Egy ember, aki tele van ambícióval, kreativitással, roppant szakértelemmel és szakmai alázattal, pazar íráskészséggel, naív elfogultsággal és jószándékkal. Az már más kérdés, és persze öléggé sajnos, hogy a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve.

Nnaszóval, nyomós és nyomasztó húszévnyi villalét volt ez nekünk, a Speernek meg nekem, föl-fölszárnyalva néha nagy, tágas terek érzetével, visszahullva a nyirkosfalú, szűk cella klausztrofóbiájába, mesés és mesélős húsz év volt, ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent.
Mondom, tisztára Való Világ. Hogy a végén csak egy maradhat? Hát, a Hess nyerte meg a szériát. Azé’ szegény miatt úgy összeszorult a szívem, pedigaztán.

Albert Speer: Spandaui börtönnapló



1232. sánta

2014. február 15. 12:52 - cippo
bök litera-túra

Nem is tudom, mit mondjak. Annak a jelentőségét, hogy valaki 1994-ben, még a nagy információtechnikai robbanás előtt algoritmizált egy ilyen versgenerátort, nem vitatom. De valahogy olyan… sánta nekem ez az egész. És azért sánta, mert van nekem az az illúzióm, hogy nem azért szólalok meg, hogy beszéljek, hanem azért, hogy mondjak valamit.

A sorpárokról, amiket a “kötet”-ben olvastam, őszintén szólva nem vagyok túl nagy véleménnyel, holott a Disztichon Alfa technikailag, ahogy arra a szerző is felhívja a figyelmet, a disztichon ismérveinek tökéletesen eleget tesz, ügyel a sormetszetre, a bukolikus dierézisre, satöbbi. Az egész mégis valahogy gépiesen üres.

A számítógépppel történő versgenerálásnak az irodalomtörténeti vonatkozásai viszont végtelenül izgalmasak és újak számomra, és persze vitathatlanul lenyűgöz a szerző irodalom-, és nyelvelméleti alapossága.

Ja, különben, ha már versgenerátor, énbennem mindjárt gerjesztett is egy sok tekintetben sánta, de a szívemnek föltétlenül kedvest:

Hexameternek a rímtelen ívén gördül a sor,
ritmusa algo, de lesz-e vajon diszti a chon?

Papp Tibor –  Disztichon Alfa
Magyar Műhely, 1994



1231. csíkos könnyek

2014. február 12. 10:37 - cippo
litera-túra

Gergely Márta: Szöszi

No, ennek aztán vót feszültsége.
Mint kacsa a nokedlit.
Menet közben aztán rájöttem ám, hogy én ezt már olvastam, csak – nyilván nem volt elég impulzív a szerelmi szál, höhö – a hebrencs gyerekfejemben nem hagyott túl mély nyomot.
Hirtelen fontosnak tűnt, tűnik, hogy ez épp most került a kezembe. Amikor néha úgy vagyok itt itthon, ebben a hazában, hogy nem tudok én meghalni se, élni se nélküle(d) immár. És akkor ezen most nagyon kellett nekem sírni. Hogy végeredményben én is azt tanultam meg, amit Szöszi megtanult nagyapától, hogy az emberek között, az emberektől sohase kell félni.
(Na, de szentimentálisra sikeredett.)

Gergely Márta: Házasságból elégséges

Az úgy volt, hogy az elején még tisztára narratív volt, a Varga József híradózott a fejemben feketén-fehéren.
Aztán úgy is volt, hogy elkapott, mint a gépszíj – ha már munkásnépekrül beszélünk, ugye.
Aztán mindenféle gazdasági meg szociológia fejtegetésekbe merültünk akkor és most témakörben a Hosszúval, csodálkozón felvont szemöldökkel.
Aztán meg, hogy tisztára ideges lettem ettől a tökfejű Árpadtól.
Aztán azt gondoltam, hogy ez az, ami a négyévesnek Rigócsőr király.
Később meg, hogy ez az, ami a negyvenévesnek a Makrancos hölgy. Hogy jó kis remake. Vagyishogy remek.
Aztán kitört a Vége. Na és az olyan váratlanul ért.

Gergely Márta: Iskolatársak

Szocialista példabeszédek könyve. Ásító, szomorú szmájli. Én kérek elnézést.



1230. eXpedíció

2014. február 11. 14:00 - cippo
litera-túra

“A küldetésünk egyszerű: az X Térség rejtelmeinek fokozatos felgöngyölítése, szigorúan kormányzati célokat követve, óvatosan haladva az alaptáborból, tapogatózva. Nekünk legalábbis ezt mondták.”

Amikor visszatértem az alaptáborba, a programozó gyanakvó tekintettel mért végig. Különös mátrixokat lát a szememben, mondta. Megváltoztam. Mintha valami fátyol vagy függöny ereszkedett volna a tekintetemre, tette hozzá.

Elfordítottam a fejem, mert hirtelen megpróbált belesni a függöny mögé. Vagy én próbáltam meg. Ettől zavarba jött, láttam rajta.

Megtaláltam a biológus naplóját, közöltem, aztán elhallgattam. Nem tudtam, bízhatok-e benne annyira, hogy elmondjam neki, a napló olvasása közben mindvégig ugyanaz az erőteljes érzés uralkodott el rajtam, mint gyerekkoromban, amikor jégcsapot nyalogattam. Valami furcsa mámor fogott el, ahogy a fagyos fájdalom a kisagyam felé kotort, vagy a hegye nyersen megsebezte ott hátul a lágy szájpadot. Belezsibbadtam. Aztán, amikor a legjobban ízlett, amikor a legerősebben markoltam, lágy vízként csurgott ki az ujjaim közül. 

Nem tudtam, nem ijeszteném-e meg vele végérvényesen.

“Amikor az ember túlságosan is közel kerül egy nagy rejtély középpontjához, elveszti a távlatot, esélye sincs, hogy teljességében lássa.”

Nem szeretem a tudományos fantasztikumot. Bár ez az elmélet lassacskán bedőlni látszik. Bizonyára változom. Átváltozások zajlanak ezen a helyen, ahogy a biológus is írta, ezek az átmeneti életterek mélységesen természetellenes átalakulásban vannak. Kezdem megérteni, hogy “a halál nem ugyanaz a határ két oldalán.”

Jeff VanderMeer: Expedíció
Agave Könyvek, 2014



1228. John Steinbeck: Orosz napló

2014. február 9. 7:47 - cippo
litera-túra

“Most nagyon késő van, sötét éjszaka, egy irtózatosan komor hotelszoba közepén ülök, és 190 millió orosz, négy fényképezőgép, néhány tucat exponált és sokkal több nem exponált film, valamint egy alvó Steinbeck vesz körül, és egyáltalán nem vagyok boldog. A 190 millió orosz ellenem van. Nem tartanak vad gyűléseket utcasarkokon, nem gyakorolják látványosan a szabad szerelmet, külsőre nincs rajtuk semmi új, nagyon tisztességes, erkölcsös, dolgos emberek, a fényképész számára unalmasak, mint a bűn. Ráadásul úgy látszik, szeretnek orosz módra élni, és utálják, ha fényképezik őket. Háborúkhoz, forradalmakhoz szokott négy fényképezőgépem fel van háborodva, és valahányszor kattintok velük, valami félresikerül.”

“Capa reggelente lassan, óvatosan ébred, ahogy pillangó bújik ki a gubójából. Ébredés után egy óra hosszat ül valamiféle bódult, filozofikus csöndben, álom és ébrenlét határán. Ami engem illet, igyekeztem minden módon megakadályozni, hogy ilyenkor egy könyvvel vagy újsággal elvonuljon a fürdőszobába, mert akkor legalább egy óráig ki sem jött onnan. Ezért minden reggel három csavaros kérdést találtam ki a számára, szociológiai, történelmi, filozófiai vagy biológiai kérdéseket, azzal a céllal, hogy sokkhatásszerűen tudatosítsam elméjében: új nap kezdődött.
Az első napon a következő kérdésekkel kísérleteztem: Melyik görög drámaíró vett részt a szalamiszi csatában? Hány lába van egy rovarnak? És végül: hogy hívták azt a pápát, aki szorgalmazta és összegyűjtötte a gregorián énekeket? Capa fájdalmas arckifejezéssel ugrott ki az ágyból, egy pillanatig az ablakra meredve ült, majd berohant a fürdőszobába egy orosz napilappal, amelyet nem tudott elolvasni. És másfél óráig a színét se láttam.”

Van bennem némi megkönnyebbülés, egyfelől, mert az Orosz napló az én roppantul ájtatos összművészeti oltáromról egyszerre két komoly ikont is lepöccintett – úgy értem, a Capa életműnek szerintem nem ezek a legerősebb darabjai, és talán Steinbeck is villantott nagyobb volumenű prózát az irodalmi scénában.

Másfelől ez a két szentség csaknem egy emberöltővel és egy zavaros történelmi háttérrel súlyosbított hendikeppel is csodálatosan frissnek hat. Már elnézést, de néha tisztára olyan érzés volt, mintha valami utazóblogot olvasnék.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá, humanista. A szó minden értelmében. Nem úgy, hogy ahogy esik, úgy puffan, hanem úgy, hogy ahogy kint, úgy bent. És ettől nekem nagyon kellett szeretni.

(John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával)



1216. sötét ablakok

2014. január 7. 17:15 - cippo
litera-túra lomantika 1 lábjegyzet

“Ez a könyv nem kulcsregény. Alakjai csak irodalmi értelemben élnek – típusok, kiknek egyes vonásai talán felismerhetőek a valóságban is, de egészükben csak a képzelet teremtményei. A regény keretein túl csupán az a korszak és az a sors valóságos bennük, melynek szürke hősei, átlagos képviselői.”

Mivel nem állítanám, hogy agyonspoilerezte, a szűkszavú fülszöveget kiegészítendő azért csak idemondanám annak, akit érdekel, hogy a regény főként a Kondor Vilmos által „a magyar történelem Bermuda-háromszögeként” emlegetett időszak, az 1944 októbere és ’45 tavasza közt eltelt csaknem fél év hiteles eseményeit öleli fel.

Nem mellesleg az a Szinnai Tivadar írta, akinek a meséin szegről-végről valamennyien felnőttünk: ő fordította többek között a Winnetout meg az összes indiánokat, a H. G. Wellseket, Huxley-t, Remarque-ot, Cocteaut – úgyhogy végeredményben mindannyian a Szinnai Tivadar köpönyegéből bújtunk elő.
És bár állítólag a regény alakjai csak irodalmi értelemben élnek, a széles, bő epikai keretbül egyre-másra kificcen az a robusztus mondanivaló. Olyannyira, hogy időnként alig győztem mantrázni – ahogy a Kőrösitől tanultam –, hogy: mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó. (Amúgy nem lett, viszont szólok, hogy *spoiler alert*.)

windows

Namost ezt a könyvet sajnos nemigen lehet megszerezni. Én is csak egy kölcsön példánnyal óvatoskodtam. Úgyhogy, bár kisvártatva idepontozok vagy ötöt, kérlek tessetek várni a fölhajszolásával, amíg sikerül önző módon a magánykönyvtáram rejtekében biztonságba helyeznem egy példányt. Akkor aztán majd szólok.

Amúgy a képet a Nefelejcs utcában lőttem, kattintásra megnézheted nagyban, és hát , hogy is mondjam, számomra ez afféle szinszopszisa a regénynek.

(Szinnai Tivadar: Sötét ablakok – 5/5)



1148. Olyan az asszony, mint a tej – parafrázis egy Cserna-Szabó kötetről

2013. április 30. 8:57 - cippo
litera-túra

(Felnőtt tartalom!)

“És akkor beütött a mennykő.”

Április 28-án, vasárnap, Nimród napjának délutánján a laptopot gondosan egy csík oldalas mellé helyeztem a konyhapultra, és elhelyezkedtem a kényelmetlen fenyőfa hokedlin. Az oldalas várhat.

oldalas
A VLC media playerbe ejtettem Andrew Lloyd Webber Macskák című musicaljének törvénytelenül letorrentezett médiafáljait, majd megnyitottam a szövegszerkesztőt.

“Emlék, ne hagyj magamra, várj még!
Ezt a félelmes holdfényt végre el kell, hogy űzd.
Régi órák, te boldog múlt, te rég volt remény.
Édes emlék, kell, hogy élj.”

Arra gondoltam, hogy na de most aztán elég volt a tinisunás rajongásból, meg abból, hogy csak a szépre emlékezem, ideje megacéloznom magam, végtére is szívem helyén épül már a Halálcsillag.
Vártam az ihletet. Közben nézegettem-forgattam az Emlék-könyvet – evezz, evezz az Élet tengerén. Te, ez most komoly, hogy ezt a Magvető már eleve antikvárba’ adta ki? Édes faszom, dehát mondjuk nekem eleve bejön, hogy ez az Emlék leharcoltság tekintetében milyen megengedő. Mintha csak ismerné a piszkos kis olvasói magatartásmintáimat – dünnyögtem magam elé, és miközben beszamárfüleztem egy idézetgyanús oldalt, szórakozottan konstatáltam, hogy szokás szerint beleragadtam egy parafrázisba. – Eh, mindegy is. Emlék! – mondtam felindulva – Harapd ki a szívem! Úgyis a tiéd örökre! Zabáld meg a szívemet, te cudar, te úr, te dög!
– Cserna-Szabó 22. 325. – tettem még hozzá könnybe lábadt szemmel. – Tarantino bekaphatja.

Te, ez most komoly, hogy ezt a Magvető már eleve antikvárba’ adta ki?
Ott volt előttem Emlék “Belmondó” Bundásnak, ennek a “sápadt, tápos kanbagolynak” az egész elcseszett élete, kalandos literatúrája kiterítve. A tanösvények mind, irodalom berkei, sötét erdő. Az összes kíméletlenül profi műfajszédelgése, műfajtalankodása a knédliveszterntől a népmesei elemeken át a tvájlájtig. Kegyetlenül, mint a karakál harapása. Emlék elszabadult. És amikor azt mondom, elszabadult, úgy értem, szabadjára engedte a képzeletét. És amikor azt mondom, szabadjára engedte, úgy értem, nem csak ésszerű korlátok közt volt fékevesztett, ha érted, mire gondolok.

“Idefigyeljék! A cujkával maga ne bajlódjon, met azt csak a romány bírja, de az es lehet, hogy még az se. Magyar ember fejinek az jót nem tesz, csak csemerséget teszen belé. Inkább egyet aludjék. Zárja bé a fülke ajtaját, akkor senki nem tud béjönni. S ha méges, itt egy síp, fújjon belé, akkor jövök, s segítek, ha nagy a baj. Ha mégse, akkor itt a tárcsa, bassza fejbe őket, s jóéccakát…”

Cserna-Szabó (Oláh Máté Gergely fotója)

Cserna-Szabó (Oláh Gergely Máté fotója)

Egy nőt szeretni, mi, Bundáskám? Hát, téged a szerelem pöttyös lasztival mocskosul szíven ért. Ááá, puska kellett volna, baszd meg! Hát nem te mondtad annak idején a Pusziboltban, hogy olyan az asszony, mint a tej? Hogy selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik és úgy megfosat, hogy a lelked a porcelán csészére fröcsköl? Eh, preparababrakabaré, Bundi (Bandi), preparababrakabaré.
Elcseszett egy főhős vagy te, Emlék, de azért mégiscsak te vagy énnekem a kollektív emlékezetem. Vagy mit tudom én. A közösségi tudatom. Szubkultúrában, konyhanyelvben és emésztő szerelemben legalábbis. Azt bírom benned, hogy képes vagyok az életem hordalékát beleképzelni e műbe, ha szabad így mondanom. Pedig én a fasz másik végén állok.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag

(Ez az írás eredetileg a gittegylet.com-on jelent meg.)



1142. Simon Márton – Polaroidok

2013. április 21. 8:27 - cippo
haiku költőtoll litera-túra

001

mézt könnyezni. le-
csurog a smmink, ázik az
áll. illúzió

(csak jé-pegelni tudok. és még nem fejeztem be)



1131. posztolok verset

2013. március 21. 17:50 - cippo
litera-túra napló

Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

(Petri György – Büszkélkedés)



1123. Öregember nem vénember

2013. február 24. 22:04 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

“Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után – hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.”

Fülszöveg: “John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni. (…)”

Elöljáróban azért jobb, ha tisztázzuk: ki nem állhatom a sci-fit. Meg hogy még pacifista is vagyok. Ja és nő. Na de mondom tovább. Szóval. Szembejön velem ez a pali, ez a Scalzi. Rámköszön. Nagyon jó kis higgadt, megnyugtató hangon.

“Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe” – ezt mondja.

Szeretem, ha valaki jól tud beköszönni. Ha jól üti meg a hangot. Mer’ amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. (És itt kivételesen az a legény, aki adja, nem az, aki állja.)

Szóval rámköszön, mondom, így, három rövid, egyszerűen elémtolt mondattal, aminek súlya van. De hát ki ez a csávó?!

A Scalzit úgy mutatta be egy barátom, hogy olyan, mintha Shakespeare egy jó kis ármánykodós tragédiát írt volna a katonai sci-fi zsánerében. Az ilyesmi azért mégiscsak kíváncsivá teszi az embert, nem?

Jön tehát ez a sekszpírforma csávó a sci-fijével – most mondjam azt, hogy egy irodalmi néger, akit már eleve előítéletekkel kezelek? –, és megszólít ezen a szép barna hangján. Előítélet ide vagy oda, a szép barna hang a gyengém, és a karma negyedéves terminusokban mindig megbízhatóan teríti is az új meg új gyengéket. Ilyenkor egy hétköznapom többet ér, mint sok száz régi vasárnap, ahogy a Kovács Apollónia is énekli, hagyom tehát, hadd beszéljen. 256 oldalon keresztül. Mer’ velem, ugye, lehet beszélni. Már annak, aki jól beszél. Arányérzékkel. Humorral. Iróniával. 256 oldal befejeztével kénytelen vagyok azt mondani:

“…maga az első scifista kopasz, akiben nem találtam azonnal valami megvetni valót. El sem tudom mondani, ez mennyire idegesít és kétségbe ejt.”

Meg kell mondanom, azt a kijelentésemet, hogy ki nem állhatom a sci-fit, öt évad Stargate Atlantis, illetve Babylon 5 (meg ami) szakmai okokból, heti szinten történő kényszermozizására alapozom.

Elcseszett egy vízuális világom van, már bocs, de jobb’ szeretek a magam fantáziájával a magam vásznára festeni. A szörnyek az én univerzumomban valamiféle kivetített, alaktalan szorongások az elme sötét folyosóiról, bonyolultabbak és sokrétűbbek, mint néhány sápadt pofájú zombi, vértől csöpögő szájú vámpír, vagy farkasember. Talán kevésbé kézzelfoghatók. Én legalábbis inkább elvontan, amolyan capote-i megfogalmazásban szoktam gondolni rájuk – már bocsánat, hogy ezt ennél képletesebben nem tudom körbeírni.

Egy könyv (ez a könyv is) ilyen értelemben mindig sokkal megengedőbb, mint egy film. Úgy értem, az agyad vélhetőleg nem valami gumitestű, csápos, cékategóriás horrorrémet moziz eléd. Vagy de, ha a habitusodnak az jobban megfelel. Jó, tudom, hogy tudod. Elméletileg én is tudtam. Aztán mégicsak majdnem scifiszűz (sic!) maradtam. Úgyhogy ebből az alapállásból mondom, hogy az ilyesmit azért nem árt időnként tudatosítani.

“Oglethorpe hadnagy megnyomott egy gombot a pódiumon, ahol állt. Mögötte két képtábla kelt életre. A nekünk bal oldalin egy lidércnyomás jelent meg: fekete, göcsörtös valami, recés homárkarmokkal, melyek obszcén módon egy olyan nyirkos testnyílásban voltak, hogy szinte éreztük a bűzt. Az alaktalan test felett három szemkocsány, antenna vagy micsoda ült. Okkersárga cucc csöpögött belőlük. H. P. Lovecraft sikoltva rohant volna világgá.”

A helyzet az, hogy másfél nap alatt ledaráltam. Mert sodró volt, (nekem) izgalmasan új, és mert élveztem. Nagyon.

“Aztán két új kezemmel megfogtam a régi arcomat.
– Kösz. Kösz mindent.
Aztán kimentem.”

Könyvadatok:

  • Agave Könyvek, 2012
  • 256 oldal
  • ISBN: 9786155049743
  • fordította: Pék Zoltán

(John Scalzi: Vének háborúja – 5/5)

(Ez az írás eredetileg a gittegylet.com-on jelent meg.)



1111. a regényvégátíró

2013. január 18. 21:00 - cippo
litera-túra 3 hozzászólás

Én még ilyen nyomasztót, mint ez, szerintem nem is olvastam. És én még ilyen nyomasztót, mint ez, nem is élveztem ennyire.

Az emberi tehetetlenségnél kevés fullasztóbb dolgot tudok elképzelni, és King a Duma Key első részében főként a mélylélektanra helyezte a hangsúlyt. Úgy húztam magamra, mint akinek inge, és bizonyos értelemben (a cigarettafüggőség önként vállalt, olvasókúra segítségével történő felszámolása, ha még emlékszel) az is volt.

Fuldokoltam is, részben a kingi történetszövés pszichoizélgetős provokációja, részben az el nem szívott cigaretták okozta őrjítő hiány, és az emiatt felgyülemlett agresszió okán. (És akkor azt még meg sem említettem, hogy e-ben olvasni Stephen Kinget dupla élvezet. Az ember még azon is rághatja a körmét, hogy ne épp az izgalom tetőfokán merüljön le a Kindle, ugye.) Száz szónak is egy a vége: nekem az Edgar Freemantle lett a személyes Rebám, az én csont nélküli haragbabám, akit falhoz csaptam, szívemre vettem, akinek nagy, kék rajzfilmszeme úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Aúúú, csúnya ember! És ahányszor csak dühömben vagy csalódottságomban kis híján feladtam, becsuktam a könyvet, hogy ennyi gyötrelmet már igazán nem bírok elviselni, King, ez a kígyó, ez a pompás szertartásmester mindannyiszor rideg józansággal súgta a fülembe: Meg tudod csinálni. És igaza volt.

A vége, nahát a vége persze ennek is cigányútra ment. Mikor már épp kimondanám, hogy nekem a Kingre pompásan megvannak a jungiánus archetípusaim, és nem az ám a truváj, hogy a rettegés foka a horror, a vámpír, vagy a zombi, hanem az, hogy a lélek hosszú, sötét teadélutánja, akkor a miszter egyszercsak előcincál az írói kelléktárából valami oszladozó félhullákat, és odarittyent a végére egy C kategóriás Ed Wood-szcénát. És akkor én némán anyázva helyezem a hűvös tenyeremet a forró fejemre.

Valami ilyesmiről beszélek – mutatom:

Odafönt Wireman elkiáltotta magát, és szinte nem is remegett a hangja: – Ne gyertek közelebb! Ennek itt ezüstből van a hegye! És használni fogom!

Amikor a Hosszúnak kimérgelődtem magam, hogy jaj már, mér’ kell minden könyv végét elcseszni (lásd még: 11/22/63), azt kérdezte: hát ha nem tetszik, akkor mért nem írod át őket? Úgy érted, a Kingek végét, kérdeztem, mire ő, hogy aha.

Most komolyan, azt úgy látod magad előtt, amikor bemutatkozom és kissé elfogódottan azt mondom: Üdvözlöm, Németh Kriszta vagyok, 21 napja tiszta, és Stephen King regényvégek átírásával foglalkozom?

Stephen KingDuma Key



1084. kell a Púder, kell a vaker

2012. november 10. 23:36 - cippo
litera-túra 2 hozzászólás

Kedves gyerekek!

Szeifert Natália Láz c. kötetének e-, és hangoskönyv, illetve Csücsök c. e-tárcakötetem megjelenése apropóján szeretettel meginvitálunk benneteket egy szofisztikált (?) zenés-felolvasós-beszélgetős könyvbemutatóra.

Az időpont: 2012. november 14. este 7 óra (19.00)
A helyszín: Púder Bárszínház, 1092 Bp., Ráday u. 8.

          

Aki a nótánkat elhúzza: az Abracadabra
Aki a modorunkat gatyábarázza: Kun Gabi, tekintélyszemély
Akik beszélgetünk, és akik a leírt szöveget felolvassuk:
Szeifert Natália és Németh Kriszta (ez én vagyok)

További részletek itt. Találkozunk ott. Gyertek. (Ja, kisvártatva adom ám a letöltő linkeket is.)

Ápdét:

Mézeim, aki szívhez szóló személyes d-e-dikációt szeretne a Csücskére, hozzon magával holnap egy pendrájvot és az e-olvasóját, aztán majd e-limádkozunk egy rózsafűzért Dworkyllnak, hogy beleszerelje.



1078. melyben Anne Shirley-sen elragadtatom magam

2012. október 28. 12:29 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

Énnekem ilyen szép csúnyát még nem írt senki. Na várjál, mindjárt megpróbálom megmagyarázni.
Mer’ az úgy volt, hogy olvastam itt egyre a @petibácsi idézeteit, és azok olyan édesen szépek voltak (de legalábbis édesen szépnek tűntek), na szóval, úgy beütöttek, betaláltak a kicsit szentimentális fanyarirodalmi beállítottságomba. Rákívánkoztam. Nagyon akartam tudni, ki ez a „csávó”, aki ilyeneket tud írni. Egyáltalán: aki ilyet tud mondani, hogy semmi kis életek. Akinek amúgy meg mindig elfelejtem a három nevét.
Na és akkor elolvastam. Te, én ennek mutogatnám, megosztanám minden mondatát. Ez engem megríkat és megröhögtet, ez énnekem hidegem és melegem. Ez énnekem példabeszéd és tanítás és szerelem és tilos, tilos, de szívem joga. Én ezért odahagytam egy Gerlóczyt. Én ezt az ágyasommá tettem, ha érted, mire gondolok. A szokásommá. A szájízemmé vált.
Egyszóval üzenem a Háromnevűnek, hogy: Szeretném, ha Isten kicserélne minket. Mert semmi nem elég ahhoz, hogy megtanuljalak.*

(Írtam ám errül egy kevésbé elfogultat is, idelinkölöm, csak hogy helyreálljon a csí.)

* Nádas Péter

Papp Sándor Zsigmond – Semmi kis életek



1072. Neszes semmi

2012. október 17. 20:00 - cippo
litera-túra

“Lehet, hogy nem hiszik el neki, de a besúgáshoz is kell némi rutin. Olyan ez, mint a vízszerelés vagy az asztalosmunka: amíg az ember ki nem tapasztalja az alapvető fogásokat, csak vergődik, maszatol. Legtöbbször a kliens orra előtt. Na itt, mondjuk, nem bámulja senki. Persze kapott néhány tanácsot annak idején, mire figyeljen, mit hova írjon, de akkor se könnyű. Néhanap csak ül elárvultan a kikészített ív előtt, és fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá. Egyedül van, akár az anyjában. Mi legyen a mindent eldöntő első mondat? Legyen az egészenek valamilyen íve, vagy csak a csupasz tények libasorban? Melyik hang a meggyőzőbb: a tartózkodóan unalmas vagy a bizalmasan olvasmányos? Mennyi dilemma egyetlen napon…”

Szóval, mi legyen a mindent eldöntő első mondat?
Fedlap, szennylap, címlap…
A 12. számozott oldalon tépem a hajam, hogy nincs nálam jegyzetfüzet.
A 14. számozott oldalon úgy ver pofán a “totojázó stréberség”, hogy torkomra fagy a röhögés – pontosan érzem, hogy találva vagyok – ingem ez nekem, hiába na.
A 22. számozott oldalon konstatálom, hogy bár még nem tudom, mit osztanak, “igazából nem is fontos. A sor teszi azzá.” Sorból pedig, hál’ Istennek, nincs hiány, feszes mondtszerkezetekben, eposzi terjedelemben hömpölyög a szürke ötven-sok árnyalata.

“A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést. Ha egy nagyravágyó művész köztéri látványosságnak akarná kifaragni a város történetét, a múló időt, mert hely akad bőven, akkor ezt az egybepárolt semmit kellene megformálnia, a vasárnapi ebédek töppedt hangulatát, a létezés iránti csöndes elkötelezettséget, ami itt közönyt jelent, vagy valami furcsa nemtörődömséget.”

Last minute ajánlatunk, kérem szépen, egy kedélyesen semmi kis, partiumi és erdélyi városokból összegyúrt fiktív helyre, nagyjából mintegy tíz-tizenöt évet felölelő időtartamra szól, a humánusan és illedelmesen távolságtartó hétköznapi hátterébe a romániai történelmi-politikai rendszerváltozásnak. Az apartman címe: Törekvés utca 79.

A történet az, hogy igazából nincs történet. Ahol nincs történet, ott nincsenek hősök. Idő van, nyúlós, hájas, nehéz idő. Rendszer van. Semmi kis életek vannak. A széprajzú keményfedél mögött (a borító Meimei Ding munkája), mint egy kettéfűrészelt babaházba, pillanthatunk be egy társadalom keresztmetszetébe, bele a semmi kis életekbe, bele a fenyegetőleg a szereplők szájra tapasztott tenyerű, manipuláló, kiszivárogtató, kriptaszagú diktatúrába. Mégis, minden kíméletlenség ellenére érzéki regény ez, színes, szagos, neszezős nagyeposz, melyben a hús fájdalma mögül azért elő-előbuggyan néha az a “véletlen, alig látható rés, ami az émelyítő látszat és a görcsös önfeledtség között húzódik”, a boldogság is.

A regény nagyívű szerkesztésmódja három fő egységre, három, látszólag különálló történetre tagolja a könyvet. Lassanként csepegtetve azonban felsejlenek a kapcsolódási pontok, míg végül az utolsó fejezetekben eljuttatja az olvasót oda, ahonnan tulajdonképpen a nemtörténet indult. Papp Sándor Zsigmond pazar érzékkel minden nagy egységet a dramaturgiai csúcsponton zár le, ő is, hogy úgy mondjam, manipulál, szivárogtat, ezzel is ügyesen szítva az olvasó kíváncsiságát. Közben pedig, mintha szétszaggatná, visszafelé pergetné az időt: a jelenből a múlton át szinte észrevétlenül eljutunk, mintegy visszahátrálunk a jelenbe, azaz a regény elejére. Vagyis a végére. Neszes semmi. Fogd meg jól.

“Hát nem érti? Ezekben megállt az idő. A vér megszokásból kering bennük. Halottak, csak még lejárnak kenyért.”

Szép, tiszta próza ez a Papp Sándor Zsigmond prózája. Terjedelmessége ellere sem felszínes, fecsegő. Pompás humora van. A fejezetek kisebb egységeiből tisztán érezhető, hogy az író nagyon erős a kisepikai műfajokban. Is. Jegyezzük meg jól a Háromnevűt. Jegyezzük meg, mert szeretjük.

Papp Sándor ZsigmondSemmi kis életek (5/5)

(Ez az írás eredetileg a Gittegylet.com-on jelent meg.)



1046. címl-appsztori

2012. augusztus 22. 23:21 - cippo
litera-túra totálkár

Van az, tudod, mikor már üvegessé tompulnak fejedben a hangok, de még ücsörögsz kicsit leejtett vállal, ernyedt háttal, félig már álomban, magad elé révedve, s az ágynemű sarkát a középső-, és a mutatóujjad közé csíptetve szórakozottan, lustán táncoltatod a hüvelyked ujjbegyét a takarócsücskön. Aztán ebbe a csücsközésbe egyszer csak belejönnek a stanecliben cukorkák, jószagú Sokolok, zeniten megülő sárkányok, a tükrösszív Jucik, a modern Méltóságosok, meg a nemazok. De nem valóságosan jönnek ám bele, nem. Olyan kis semmin, olyan könnyű-lengén, mint a pókfonál. Vagy édes-ragacsosan, ahogy a vattacukor. Na és olyankor csak nézel, mint a vett malac.

A Mesemasina jóvoltából hamarosan elkészül a Cippó-ekönyv, hangoskönyv melléklettel. Mutatom:



1027. átirat ütősökre – a Dávid Veron trió

2012. július 20. 14:38 - cippo
litera-túra

Ki a könyvesbótba beront,
keresse a Dávid Veront.

I. tétel: A fekete zongora

Hogy is mondjam, kalandregény. De nem úgy, hogy Tulipános Fanfan, vagy Monte Cristo grófja, hanem úgy, hogy minduntalan elkalandoztak fölötte a gondoltaim.

Nekem ez olyan keresett modorú. Olyan ahogyaztMórickaelképzeli. Mondjuk, ezesetben ez akár rám is igaz lehet, a Mórickaság, úgy értem. Én legalábbis nem így gondolom a szecessziót. Meg nem így olvastam. Lehet, az én bajom. Haragszom erre a könyvre, mert haragszom miatta magamra. Mert annyira szerettem volna szeretni.

II. tétel: A türkizkék hegedű

Kerülgettem, mint macska a forró kását. Dehát kilenc életem, egy halálom, csak beleugrottam. Aztán, ugye, beleestem. Mer’ a kása finom, édes és ízes és laktató, és czukor, kakaó. Tejbe’ dara(b). Ott látod a bajuszomon. Itt már kezdek belemelegedni. Csomót meg keressen az, aki a kákán is szokott. Nesze neked, recenzió.

III. tétel: A borostyán hárfa

Hát kérem, ez a Dávid Veron, hogy ez milyen egy komisz, milyen egy… olvasnivaló nőszemély! Nemcsak hogy tisztára megkedveltem azt a jugendstílűre csipkézett, jól felvágott nyelvét, de csípem a humorát, valamint csúnyán felcsigázta a színháztörténeti viszketegségemet, és fölpiszkálta a bűnügyek iránti sötét hajlamomat.

Zárójelben jegyzem meg, úgy látom, ezeknek a korabeli dán kinematográfusoknak is volt ez a kis, hogy is mondjam… színesztéziájuk, vagy mi, mer:

– Milyen izgató ez a nő! – suttogta a prömier napján Kökény Iván, a szocialista érzelmű postatiszt. Gavallérosan odakínálta a sötétben is begipszelt karként világító vattacukrot a mellette ülő Giselle-nek. – Már-már túl gyönyörű!
– Nem is tudom… – vonta fel a Nagyvendéglő vörös hajú pincér-énekesnője a szemöldökét kétkedőn. – Trop belle? Nem rángatózik ahhoz túl sokat?
Giselle egyedül volt a szigorú kritikájával. A drámai külsejű Asta Nielsen alakítása a zsúfolásig telt mozi minden egyes nézőjét elbűvölte, csakúgy, mint Valdemar Psilander férfias megjelenése, valamint a film kivételes hossza. A fekete álom című dán alkotásban ugyanis nem kevesebb, mint ötven percen át zajlott Stella, a műlovarnő és Waldberg gróf tragikus kimenetelű szerelmi drámája.

Az érdekesség kedvéért mutatok egy ilyen rángatózót – csak a miheztartás végett –, igaz, ez az Astának egy korábbi filmjéből van, de azért:

Szóval, mikor mán aggasztóan kevés jószagú lap maradt csak a hátsó fedlapig, egyszerre az a szörnyű gyanúm támadt, hogy ebbe az őrült ittapirosholapirosba, ami kerekedett ott a végefelé, végérvényesen és kibogozhatatlanul belekeveredtem. És hogy bizonyára kriminálisan felszínes és szűklátókörű lehetek, mert énnekem ennek a nyomozati anyagnak a lezárásához még túl sok a tisztázatlan körülmény, az oktalan okozat. (Mentségemre szóljon, hogy sajnos én nem vagyok egy fékevesztett fantáziájú zsurnálhölgy, vagy internacionál spionnő. Esetleg pumaidomár.) Aztán mikor mán véresre rágtam a szájam szélét, hogy eh, de hát nem lehet ilyen bután befejezni egy könyvet, Baráth Katalin egyszerre virtuóz módon, hanyag eleganciával terít egy pazar, dávidveronos royalflöst. Mit mondjak, ölég ütős, na.

Még gyorsan mutatom,hogy itt tudsz beleolvasni: agaveblog, itt meg belehallgatni, esetleg letölteni mp3-ban: nyilasmisi.

Amúgy meg aki prezentál nekem egy bármilyen hevenyészett fotót a Putzer Nusiról, annak fizetek egy lángost. Komolyan.



1010. az olvasó jegyzetei

2012. június 3. 12:49 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

Ennek a nővárosnak az íze a számban cseresznye. Sárgahúsú, májusi nap fogától hamvas rózsaszínre mart roppanós cseresznye. Csordul-csurran széjjel a fanyar, sárga íz a nyelvemen, a mag s a szár még szorosan kapaszkodik, mint gyerek az anyja szoknyájába. Mint nőváros lapockájába a hirtelennyúlt, vidéki kiskamasz. Én.

Én ezt a nőt, nővárost olyan engesztelhetetlen férfiakarással tudtam akkor megkívánni, hogy évek múlva a szülői házból egyenest a keble halmainak árnyékába szöktem.
És ezt a főt, fővárost ma is csak csókolni tudom fanyar édesbúval, míg a halál el nem választ.
Ennek a nővárosnak az íze a számban cseresznye. Sárgahúsú, májusi nap fogától hamvas rózsaszínre mart roppanós cseresznye.

Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros – (5/5)



1003. olvass belém

2012. május 13. 11:57 - cippo
litera-túra vendégjáték

Hopp, ez a kortárs rövid itt a kultúrakirakatban, ez én vagyok.
(Kattints a képre.)



1002. gombóc

2012. május 12. 13:01 - cippo
litera-túra 1 lábjegyzet

Amikor még épp csak az elején járok, észreveszem a gombócot a torkomban. Polyvitaplex, Maripen, gondolom, majd elmúlik. Majd kijön a gombóc, majd kiesik a számon, és akkor lesz hely kijönni a hangoknak is, tudok majd róla beszélni.

Később azt gondolom, nahát, ez az én gyerekszoba-nosztalgiám, az én tizenéveim fád nyeglesége éppen. Becsukom a könyvet, a könyvjelző kilóg a lapok közül. A kilógást veszem szemügyre, hogy mégis hol tartok, mi várhat még rám. Azt gondolom, tudom, mi várhat rám. Hogy kijön a gombóc. Csak ki kell neki jönni. De közben azt kívánom, hogy doktor bácsi, ne gyógyítsa meg, huncut a mókus. Mintamókus.

Még később a gombóc kijön. Úgy jön ki, mint a csuklás. Belezokogok a röhögésbe, és nem tudom abbahagyni. Lesírom a könyvet. Pedig kár a borítóért, gondolnám, ha tudnék gondolkodni. Ilyen szép könyvet összesírni.

Mailt nyitok, írok neki. Hogy csak akartam mondani gyorsan. Hadarok neki egy levelet. Aztán mellre szívok egy cigit. Poszttraumatikus stressz szindróma. Vagy nem poszt. Száz gombóc egy sorban. Csak ki kell nekik jönni.

Boncolódom. Boncolódik. Le fogjuk rántani a leplet, gondolja akkor. Le fogjuk rántani a leplet, gondolom akkor. Most mindenről lerántjuk a leplet, még a halálról is. A világ egy agyonmosott zöld lepedővel van letakarva, és minden titka kiderül az alagsorban. Hol máshol. Ez le fogja rántani a leplet. Leleplezi, gondolom, de az még legalább ötven oldal, ezernégyszáz sor, és száz gombóc egy sorban. Doktor bácsi.

Negyven fok leszek estére, mondja. Ha lenne olyan, hogy mennyország, a neonglóriás szentek negyven fokú létrán sétálnának föl oda, gondolom akkor. Negyven fok leszek estére, mondja, és tényleg negyven fok lesz. Éjszakára. Lötyög a sok fekete a gyomromban. Meg a száz gombóc. Csak kijön. Mint a csuklás. Egy ilyen kis könyv, gondolom, és nem fér el bennem.

Szeifert Natália Láz – (5/5)




989. Születésnapodra

2012. április 11. 13:41 - cippo
bök költőtoll litera-túra

Százhét lettél, Ati, gondoltad volna ezt?
Költeményt, meglepetésül, én írok feszt –
rémül
rímel,

tudom, de illó múzsám csapodár, nyegle,
otthon nem csókol, s egy kávéházi szegle
t ára
mára

csupa dőzs, csupa dézsma, na és a füst se
száll, uccán busong a cigarett üszke, e
fakó
bakó.

Azért hát, jó Attilám, éltessen Isten…
vagy izé… (nem is tudom, mit mondjak itten,
hova
tovább)

(a kép forrása)



979. börleszk, melyben a Kosztolányi család hurkát abál (forgatókönyv)

2012. február 16. 1:18 - cippo
filmszínházunk_bemutatja litera-túra

Karakterek (a színrelépés sorrendjében):

– az író – Kosztolányi Dezső
– a (rövidnadrágból ítélve még gyermekkorú) fiú – Kosztolányi Ádám
– a feleség – Harmos Ilona

Szín: az író dolgozószobája.

Az író a szobába lépve rágyújt. Vadul cigarettázik. Dolgozni kezd

Kezében könyvvel belép a fiú. (Egy szakácskönyvet tanulmányoz.) Az író ingerülten felnéz, cigarettájába szív. Munkájába temetkezne, a fiú azonban a könyvvel hevesen hadonászva felszólítja, hogy segítsen hurkát abálni. Az író indulatosan elutasítja. Látványosan vad füsteregetésbe és írógépcséplésbe kezd.

Belép a feleség. Teátrális szenvedéllyel cigarettázik. Odavan, csurom drámai sok(k). Erélyesen a hurkás teknőhöz tereli a férfiakat, majd az író kezébe nyom egy bézbólütőt (hurkatartó rudat). (Az író és a feleség) teátrális szenvedéllyel cigarettáznak. A bézbólütőt (hurkatartó rudat) az író (a cigarettacsutkával együtt) dühödten a földre hajítja. Látványosan vad írógépcséplésbe kezd.
A feleség és a fiú a teknővel szerencsétlenkedik. A feleség egy tésztaszűrővel eszelősen hadonászik az író előtt. Az – a feleség kezéből kikapva a tésztaszűrőt – földhözvágja. Székéből fölpattan. (Dulakodás?)

Vágás.

Új snitt: az író asztalánál dolgozik. Vadul cigarettázik.

Vágás.

Új snitt: a család egy kerthelyiségben ücsörög vadul cigarettázva.

Szinopszis:
Miután Dezső szabotálja az abát,
kertvendéglőben kell abuzálni a zabát.

(A pompás leletért köszönet Cserinek.)



971. a csendrül

2012. január 3. 22:19 - cippo
dekoltázs litera-túra

Beszélni már tudsz,
Mostantól próbálkozhatsz
A hallgatással.

(Nagy Bandó András)



962. méz és szurok

2011. november 13. 13:46 - cippo
litera-túra

Úgy tele lesz vele a szája az embernek, az édes, kátrányos ragaccsal, ezzel a lassú teherrel, lassú csordulással, fogós, a szájpadon olyan fogós is lesz, tapadós a fogtöveknél, az íze meg, mint az édesgyökér, az ánizs, az íze, mint a fekete medvecukor, egy keskeny csík boldogság, bocskorszíj. Csípő sencsapa nyakba.

Halász Margit Méz és szurok – (5/4)



960. jössz te még a mi utcánkba (rap)

2011. október 27. 1:18 - cippo
litera-túra

Ez az igazi Való Világ, hesszelheted,
míg orcád nyúlik és gúvad a szemed,
nézheted keresztül, hosszában, széltében,
mint Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében,
hogy pörög az élet,
míg elragad téged
az egyszerű képlet:
itt a lét a tét!

Tar Sándor A mi utcánk – (5/5)



956. szíves invitálás a Trabantfejű Nő pávakör bizonytalan időpontú összejövetelére…

2011. szeptember 30. 11:39 - cippo
litera-túra

…Erdős Virág apropóján

A Trabantfejű Nő pávakör
iksz hó iksz napján iksz órakor
a közkönyvtárban, ha megjelen-
ne – Virágozzék az Eleven
irodalom
! –,

az egyik* leghíresebb magyar
írót (ha ugyan el nem zavar)
belterjeinkbe invitálnám,
körünkbe pávának cibálnám,
s lefogadom,

a másik** leghíresebb magyar
író is eljön, ott lesz. S ha már
pólódra autogramot ad
– vagy szélvédődre, mer’ az akad
épp kezedbe –,

ahogy tetszik, olvassunk tőle,
s vigadjunk írva, nyakra-főre
addig meg aztán is, vastagon:
Virágozzék az irodalom
elevenje.

* az egyik
** a másik



955. sefüle-sefarka ballada az elorozott biciklikrül (borongós)

2011. szeptember 20. 0:00 - cippo
litera-túra vintagraphy 7 hozzászólás

[Édesapának, őszinte münchausenséggel]

(Történetünk szereplője kitalált alak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)

Hajdan a Gyulának
vót egy kerékpárja,
avval gurult mindég
este a kocsmába.

Azt mikor a kisfröccs
sava fejbeverte,
megindult a Gyula,
hazáig tekerte.

Hogy a gumi likas,
előfordult biza,
olyankor azt gyalog
kóbolygott a Gyula.

Éjfélre mán ölég
hosszú vót a lépés,
reáködült lassan
a részeg felejtés.

Elmart egy biciklit
– ahogy kelt, úgy esett,
de ez nem zavarta -,
hazakerekezett.

Mindenik nap más nap,
úgy mondják a népek –
hát reggel a Gyula
nem látott, csak nézett.

– Idegen bicikli
virít a fészerben…
– vakarta a fejét –
most vagyok nagy szarban.

Fölülni rá nem mert,
nekiindult gyalog,
de este mán megint
a pultnál ácsorog.

Aznap a házmester
tüzeli az agyát,
hogy mikor záróra,
megint se hall, se lát.

Kocsma elől fölkap
egy kerékpárt ismét.
Ahogy esik, úgy kel.
Jobb lenne, ha vinnék.

Gyűlnek a biciklik
fészerében lassan…
mondjam-e odáig,
amikor mán hat van?



940. a Márczy Lajos védőbeszéde

2011. július 31. 23:58 - cippo
litera-túra

A Már(ton Gerló)czy Lajos védőbeszéde

A társas lény, ha egyedül marad és nincs dolga, rosszkedvű lesz. A mérlegen könyökölök. Tizenöt kilót mutat. Tizenöt kiló bánat.

Kérem, én szeretem a színes, széles vásznú stratég(i)ákat. Lehet, szakmai ártalomból. Vagy másodlagos nemi jellegből. Vagy mégis inkább szakmai ártalomból. Kívül mégiscsak tágasabb, ugye.

Nézem, ahogy itt dekázgat nekem a Márczy, dekázgat a prolitempójával meg a kékvérű dekadenciájával – tisztelt Esküdtszék, ne felejtsük el, tizenöt kiló bánat a mérlegen, ezt azért ne felejtsük el. Babaarcú férfi a pult mögött. Néha jól jön neki, néha nem.
Úr ír. Néha jól jön ki neki, néha nem. Szerintem.

Kérem, én a Gerlóczy Mártont nem ismerem. És mint ilyen, hajlamos vagyok a Gerlóczy Mártont azonosítani a hősével. Él, mint Márczy. Hevesen.

Tisztelt Esküdtszék, a fentiek tekintetbevételével tehát
– egyrészről hajlamos vagyok a Márczyt puszta kívülállásból csurom empátiával felmenteni. Megkövetni, a hús nevében;
– másrészről viszont hajlamos vagyok a Márczyn másodlagos nemi jellegből az egekig fölbaszni az agyam. Megkövezni, a hús nevében.
De. Azért azt ne felejtsük el, hogy végeredményben ez csak egy könyv. 1093 dekád. Maradhat.

Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója – (5/4)



938. mancis

2011. július 24. 11:38 - cippo
litera-túra

Kisasszonyregény. Tenném a pöttyösbe. Vagy a csíkosba, simán.

A nyelvét, azt a felvágós, hebrencs mancinyelvét, azt igen szerettem. Mer nagytitokban vonzódásom van, kérlek, az ilyen kis jasszokhoz, az ilyen hernáduccai kis állatokhoz, az egymásnak az ilyen jóindulatbul történő lemarházásához.


[kép: moly.hu]

Mint ahogy a Komlós Jancsi-féle jampecekkel való kínos intermezzo utáni csúnya-szép laklikba való megbölcsült, szikár, házasság céljábul történő beleszédülésekhöz; vonzódásom van az ilyesmikhöz is. Mer, kérlek, én egy jó anyag vagyok, egy föltétlenül jó anyag, egy flexibilis jellem, ahogy neveznék az ilyesmit az igazhitű entellektüelek.

A történet meg… Hogy is mondta a Vidor Erzsi?
… banális befejezés, de az ember… mindenki… visszajut egyszer a banalitásokig. Éés hepiend. Azt’ kalap-kabát.

Bródy Lili A Manci – (5/4)



931. boszorkányokrul és más démonokrul

2011. július 2. 13:53 - cippo
litera-túra

Nem ez a kedvenc Kingem, de azér’ odavert rendesen.
A Hosszú vizuálisan rögzítette, majd időnként állóképszerű helyzetgyakorlatokban szemléltette az egyes fejezetek olvasása közben a hencseren általam felvett pozítúrákat – hát, izé.
A feszkó, az kérlek nem úgy vót ám, hogy jajistenem_mijöhetmég, hanem hogy szerkezetileg vót egy ilyen, hogyismondjam, zihálása, zaklatódása neki – mán a könyvnek, ugye –, amitől a feszkó úgy vót, hogy jajistenem_hagydmánabba. De mondjuk abba csak akkor hagyja, mikor mán kifordított-befordított minden karaktert, lecsupált, legallyazott minden jellemet – szeret, nem szeret, egy kicsit, szívbőligazán –, azt’ mikor mán egészen összedúlt, összebaszott mindent abban a kis derűs-joviális lelki állományodban – hogy ne mondjam, a spirituális állagodban -, na akkor egyszercsak váratlanul abbahagyja. Mondhatom, ölég puszta érzés.

Ápdét: Mondjuk úgy, hogy a Carrie White az amerikai funtineli boszorkány.

Stephen King: Carrie (5/4)



930. egy “ponyvaregényrül” konyhanyelven

2011. július 2. 11:27 - cippo
litera-túra

Csöndes nosztalgiával megemlékezvén a kegyes kétbalkezes Adrian Plassrul, úgy mondanám: mérsékelten rövid, két levespluszfőétel elő- és elkészítése, továbbá konyhai utómunkálatai hosszúságú könyv.
Mondjuk a harmadik fejezet hatodik epizódjánál kishíján odaégettem a palacsintát a meglepetéstül, de érjed be ennyivel, nem akarok itten a szpojlerezés gyanújába keveredni.
Külön fölhívnám a figyelmet a Rejtőnek arra a jóízlésű, szimpatikusan száraz férfiromantikájára, ami a nyolcadik fejezet első epizódjában a Rozsdás őserdő mélyi kis opuszábul elősejlik.

Szóval az van, hogy engem a Rejtő teljesen megfőzött. Vagy hogy én őt. Vagy hogy.
Na, az igazsághoz azé’ hozzátartozik, hogy én a hangoskönyvet olvastam ám.


Rejtő Jenő (P. Howard): Az elveszett cirkáló (5/5)



928. a dolce vita-rul

2011. június 26. 11:35 - cippo
litera-túra lomantika 1 lábjegyzet

…és jól jegyezd meg fiacskám, az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű.

(Bohumil Hrabal)



894. tárcamesék

2011. március 22. 17:29 - cippo
litera-túra

Phú, hogy tudta ezt ez a Szép Ernő! Hogy amit megfogott, érintett, amire csak rálehelt, ami óriás dolognak a nyakába kötötte a mondata sálját, a ríme nyakkendőjét, azt máris zsebre lehetett tenni, mint egy üveggolyót. Istent szájban lehetett tartani, mint egy pici szálfarudat, hohó, istenből fogpiszkáló lett. A nagy, szörnyűséges halálból meg halálka lett, finom kényelmes, kicsi párna. Úgy halsz meg, mint egy mondat. Elkezdik, alany, állítmány, jelző és pont. Már meg is haltál, finom.

Szív Ernő, ÉS



869. Péter vagy

2011. január 9. 0:02 - cippo
litera-túra

avagy a tisztára mosott én

Ahogy a Nagyfőnök Péterre alapozta egyházát, úgy alapozta a Bencsik EP-re ezt az első könyvét.
Jó kis könyv különben; Pável ugyan kevesellte benne a faszt, mint a Bencsik kötőszavajárását, de ott van az is azért kérem szépen, kissé lábjegyzetben, kissé dekadensen. Mint amolyan vagina vakancia. Madzagon méz.

Másképp amit nem szeretek benne, azt az EP-ben nem szeretem. Szerintem. Amikor tudom, hogy ezt most tudnom, kéne, de bazmeg, nem. És csak pislogok hülyén. És kurvára nem szeretem hülyén érezni magam.

Amit meg szeretek benne, az a Bencsik stilisztikai készsége és nyers okoskodása. A szociológiája a Bencsiknek. A – hogy is mondjam – műfajtalankodása. Meg a Nádaskodása is – mert persze te is benne vagy. Benne vagy te is, Péter.

Szóval, jó kis könyv, mondom, súlya van a kicsiségének. A Péterek primátusa dacára. Vagy mellett. Vagy mi. Mer’ ugye:
NEM SZORÍTHATJUK KI NYOMTALANUL A SZÖVEGBŐL A PÉTEREKET.

Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat… (Na jó, ezt az utolsót történetesen nem a Bencsiktől idéztem.)

Bencsik Orsolya Kékítőt old az én vizében (5/4)



868. a Samunadrágrul

2011. január 8. 21:54 - cippo
litera-túra

Kukorellynek nincs nagy, vörös és elálló füle. Nekem nem tetszik a nagy, vörös és elálló fül.
Ez meg – a kötet, tudniillik – olyan, mint a Samu nadrágja. Vagy összement, mint

Kukorelly Endre Samunadrág (5/4)



856. holt költők társasága

2010. december 8. 14:22 - cippo
a_mozigépészről litera-túra 2 hozzászólás

Zápor György
Ül, vár, elszalad

ül mellettem.
zöldhajú, kicsi lány.
lóbázza lábát, dudorász,
jegykendőjét hímzi,
majd, ha talán,
nem előbb,
szerelmének adja.
csigát fest a cérna.
a rendelő előtt a padon.

sandít,
belekezd.

csiga viszi az időt,
örvénylik a háza,
darálja az esztendőt,
se keze, se lába.

sandít,
belekezd.
képzeljem csak, látta,
a varjak karmaik közt viszik a fákat,
aztán, ha elfáradnak, leszállnak,
a fa gyökeret ver,
azon alszanak éjszaka.

de mondjam,
mire várok?
mondom,
a lábam, meg a kezem romlik épp,
kérném, gyógyítanának meg.

sandít,
belekezd.
aj, hát akkor te csiga leszel.
vegyél kicsi házat,
hogy bírjad.



850. recenzió, vagy amit akartok

2010. november 20. 13:10 - cippo
litera-túra

November 20. Szombat

Rekord rövid, hat gumimaci hosszúságú könyv.
Még mindig nem látok tisztán: vajon az üdvözülésem útjába áll-e, hogy nem járok istentiszteletre?
Házicsoporton önkéntes evangelizáció címszóval felovasást tartottam a könyvből a pogány Tom Kaunitznak, de mivel azon a ponton, amikor Leonard Thynn, kezében egy laposüveggel, teológiai vitát folytat egy kertitörpével, feolvasásom zokogó röhögésbe fulladt, indítványozta, hogy esetleg inkább kölcsönkérné.
Most bizonytalan vagyok, jó keresztényhez illő magatartás-e fetrengve röhögni egy hitében kételkedő felebarátom naplóján.
Arra gondoltam, Isten talán mégiscsak megbocsát, mert Tom végül úgy összegezte, hogy ez a legszellemesebb keresztény propaganda, amit valaha olvasott. Mondjuk, azt hiszem, valamit félreértett, de nem akartam kárt tenni az önbecsülésében azzal, hogy erre felhívom a figyelmét.
Házicsoport után a monitoromon text editorban a következő levélkét találtam:

Drága Gyermekem!
Tudtad, hogy az „eklézsia” anagrammája: „akié lesz”?

Ez meglepett. Nem is gondoltam volna, hogy Isten gazdasági kérdésekkel is foglalkozik.

[Vonatkozó irodalom: Adrian Plass – Egy kegyes kétbalkezes naplója]



797. a mindennapi betevőrül

2010. július 28. 0:28 - cippo
litera-túra 5 hozzászólás

Hát, nekem ez a Bartos Erika, ez egyáltalán nem volt szimpatikus. Lehet, azért, mert úgy telenyomta magával a könyvespolcokat, hogy szinte már kezdett az a sokkoló gyanúm támadni, hogy a Bartos a modern gyerekirodalom Courths-Mahlere. Egyszerre azon kaptam magam, hogy ott van – betolakodott, hogy úgy mondjam – a Bartos finoman és észrevétlenül, benne az aurámban nyakig, azt meg azért elég nehezen viselem, ha birtokhatáron belül ledominálnak.
Pláne, hogy amikor ennek hangot is adtam, a postás, a házmester, az autószerelő, szóval mind egyhangúlag olyan apologetikus túlzásokra ragadtatták magukat, mint hogy: na pedig aaaz, már hogy a Bartos, ugye, maga az anyaúristen,  hát azt még a Marcellka is kétpofára, meg hogy az a gyerekirodalom nonpluszultrája.

Jójó, hát akkor feszt elolvasok tőle valamit, okoskodtam, hátha valami kis rálátásom támad arra a –  máskülönben igen figyelemre méltó – literális hézagra, ami nyilván ki kellene, hogy bökje a szemem, mert hát mekkora nagy hézagnak kell annak lenni, kérem, amit már ilyen mennyiségorientáltan kelletik tömködni.
Joviális pofával és heroikus önfegyelemmel kezdtem bele, aztán úgy vártam, vártam, hogy majd csak rábukkanok valami kis nyelvi leleményre, vagy derült égből rajtamüt legalább valami csekélyke cselekményszövési blikkfang, de nem ám. Hogy mondjam, unatkoztam.
Nem vagyok gyakorló szülő, ellenben van nekem empátiám, mi több, színes, szélesvásznam is, és, bazmeg, amivel engem nem motiválnak, azzal – úgy képzelem – én magam is elég kevéssé tudok motiválni; szóval húztam a számat erősen, de azért marhára meg akartam érteni a Marcellkákat is.

Aztán hirtelen úgy mellbelökött, hogy hát a Bartos – bár a Szabolcska Mihály egyszerűgével, és a Nagy háztartáskönyv pátoszmentességével ír/rajzol – a hétköznapok praktikus és kompakt megéléséről mesél nyakra-főre, és akkor itt a hangsúlyt úgy a hétköznapokra, mint a megélésre egyaránt fektetném. Szóval hogy semmi lila köd, semmi nyálasrózsaszín barbiromantika – nem, ezek, bazmeg zöldségest játszanak, meg szerelőst, meg kiszámolják, hány körme van összesen a családnak, meg aztán arra is ügyesen rá van itten, kérem, világítva, hogy az anyu, az nem egy kibaszott glóriás ikon a festett egekben, hanem mérgelődős, meg kiabálós, meg együttjátszós hús-vér anyu, rögvaló anyu. És akkor végre leesik, hogy mit zabálnak ezen a Marcellkák, hogy tulajdonképpen mi is azoknak a Bartos. Hát a mindennapi betevőjük.

Hogy, kérem szépen, az ennek éppen a színe, ami a visszája: kijózanít abból az elbaszott társadalmi ideálból, hogy legyen_má’_mindenki_művész_meg_értelmiségi. Hát ne. Ne legyen má’. Ebben a cifraszűrű világban legyenek má’ egyszerű, hétköznapian praktikus, vagy praktikusan hétköznapi életszemléletek is itt, ahol a kurta farkú malac túr, ha kérhetem, jó? Köszönöm szépen.



756. melyben Ernest bevisz a málnásba

2010. május 9. 17:15 - cippo
litera-túra mesés_férfiak_kurblival

Valami mélyet, valami lírait vártam, valami naagy kibaszott férfilelket, de olyan direktbe, érted, úgy bele a képembe. Úgyhogy megmondom, először halálra idegesített az a nyers, egyszerű közlésmódja. Meg a rengeteg dialóg, amitől mostanában szinte elszoktam. Mondhatni, a Jane Austen szárazsága jutott róla eszembe.

A vadászatnál folyton elkalandoztam. Férfikönyv, mit érdekel ez engem; nemi identitás tekintetében klasszikusan nekem amúgy is inkább a vad nézőpontja az ismerős, nahát. Avval győzködtem magam, hogy de a Kandinskys rész az elején, az milyen kurvajó volt, biztos lesz még olyan. És akkor ez kicsit fájt. Hogy lerombolta bennem az íróember nagyságának patetikus mítoszát. Az oltáromat. Aztán egyszercsak visszhangra talált a bennem élő férfiban, vagy mi, átütött lassan valami, a kort meghazudtoló társalgásbéli eszelős lazaság (amiért külön reskept a Szász Imrének); akkor elkezdtem marhára élvezni, úgy érteztem, meg vagyok közelítve, be vagyok vonva, haverrá vagyok téve – így szenvedő szerkezetben, igen. Tapogatni, ízlelni, érteni kezdtem az egész mögött húzódó, minden intellektuális szarakodástól mentes nyers férfierőt. 
Máskülönben sokadszorra lep meg a férfilélek sallangmentes szárazsága – amit, a szakavatottak szerint, sörrel a szárazság okán, whiskyvel vagy pálinkával a sallangmentesség kedvéért illik locsolni – , sokadszorra szeretek bele.

A cselekmény folyásirányát tekintve meg talán soha életemben nem vágytam még annyira egy pohár sörre, mint amikor az Ernest azt mondta: a ládából, amelyet egyik bennszülött hozott a fején, elővett szalmatokostól egy üveg német sört; Dan hatvannégy üveggel hozott a német kereskedőállomásról, azokból vett elő egyet. Nyakát ezüstpapír borította, és fekete-sárga címkéjén egy lovas volt, páncélban. A sör még tartotta az éjszaka hűvösségét, s amikor M’Cola konzervnyitóval kinyitotta, sűrű-habosan, zamatosan buggyant a három pohárba.

Hemingway Afrikai vadásznapló

[És akkor itt említeném meg, hogy a férfiak cukrászdája nonstop nyitva van.]



751. a Szendy Ilka védőbeszéde

2010. május 4. 23:11 - cippo
affektaképző litera-túra

[Most mondhatnám, hogy vigyázat, itten spoilerezés lesz vastagon, de inkább csak felhívom a figyelmedet, hogy nyomokban cselekményleírást tartalmazhat.]

Ez a fejedelem-kérdés, ez különben foglalkoztat; van ám nekem erre koncepcióm, lehet, tapasztalati okokból kifolyólag. Hogy énnekem a fejedelem – karakterisztikája szerint – egy idealisztikus-utópisztikus fiktív szerelem, egy oltár, fixa idea, tudod, olyasféle, amit az ember amolyan védőháló gyanánt feszít maga köré, amely mögé a félelmei elől szükség szerint visszahúzódhat; belemenekülhet, belegabalyodhat kedvére, éppen mert fiktív volta miatt semmiféle valóságos veszélyt nem jelent rá nézve. Na, tehát: az én olvasatomban a fejedelem a Szendy Ilka legprivátabb valósága, a magán(y)szférája, a világnak az az arca, amely számára élhető és viselhető. Mer’ máskülönben az ilyen Szendy Ilka féle karakter, hát tudod, az nekem olyan, akire én simán ráolvasnám a Darvasit, hogy: úgy bámult, mint akinek a szemébe szállt a világszilánk, és nem érti sem az életet, sem a halált.*

Amúgy meg még azt is gondolom, hogy a Szendy Ilka, minden gőgje és önzősége ellenére, igenis szerette a Gönczi Dénest, vagyishogy, igenis, a Gönczi Dénest szerette – úgy és annyira, amennyire csak a valósághoz fűződő viszonya engedte.

Az persze nem elhanyagolható tény, hogy ez a kapcsolat eleve hendikeppel indult: a Gönczinek felesége, családja van, a társadalmi hierarchiában a Szendy Ilka alatt áll – ez a kis mesalliance tehát egyik fél számára sem felvállalható, ugyanakkor egyik fél sem képes lemondani róla; de most őszintén, ilyen kilátásokkal mégis mire verné magát az ember… (Namost szerintem az „apadó kút” is ezt szimbolizálja. A morálisan destruktív, perspektívátlan kapcsolatot, amelyben a felek egy idő után megfonnyadnak, elapadnak.)

Azér’ a Dénes, aki különben nem volt beszédes ember, a Dénes, aki csak akkor szólt, ha mondott is valamit**, mégis megpróbálta volna ezt az elengedés-témát (elvégre az ő vállát legalábbis elég kemény erkölcsi felelősség nyomta), ezt az „elutasítást” azonban a Szendy Ilka sem szociális hierarchiája szerint, sem érzelmileg nem volt képes értelmezni, kezelni, pontosabban úgy kezelte, hogy megszűntette magát az okot, a konfliktusforrást, Gönczi Dénest. Ami nincs, az nem fáj, ugye, annak perspektívája sincs, át van vágva tehát faszányosan a gordiuszi csomó, kérem szépen.

Tetszik, nem tetszik, ilyen működés létezik. Jó, nem ennyire karakteresen mutatkozik, de mutatkozik. 
Namost, általában az olyan személyiségvonásokat tartjuk normálisnak, amelyekkel statisztikailag gyakrabban rendelkeznek az adott társadalom tagjai, úgyismint 
– hatékony valóságészlelés, 
– a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége, 
– önértékelés és elfogadás, 
– érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége, 
– alkotóképesség. 
Tehát a társadalmilag elfogadott normarendszer szerint a Szendy Ilka egy beteg ember, lehet őt ezért gyűlölni, de szerintem van neki baja elég amúgy is. Nna.

Meg aztán még az is eszembe jutott, hogy na és akkor mi van, ha az egész Gönczi-gyilkosság ugyanolyan fikció csak, mint a fejedelem alakja? Ha csak szimbóluma annak a folyamatnak, ahogy egy Szendy Ilka-féle deviáns magatartásforma megpróbálja feldolgozni a visszautasítást? Hogy hány dimenziója van a bomlott tudatnak? (Jójó, tudom, kicsit elragadtattam magam. De mi van, ha?)

Lehet, a Virágzabálók után nekifekszem újra, aztán egymásnak eresztem a Szendy Ilkát meg a Pelsőczy Klárát. Végülis mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogtalan legyen, és mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogabb legyen bárki másnál.

* Darvasi László Virágzabálók
**
Szilágyi István Kő hull apadó kútba



744. sántalábú molyos versike arrul, hogy hat az óra a nőre

2010. április 21. 19:25 - cippo
állatok litera-túra

Nos, hogy hat az óra a nőre?

Arra jutottam ezügyben, hogy
nem hajaz más nőre a Nóra –
a nő, aki linkelte anyját
polcra mára virradóra.

Egy magyarázata van csak: a
mákonyos, álmos, dőre óra
homálya a szemre. Elnézőbb
lett. Így hat az óra a nőre.
A Nóra.



671. melyben Polcz Alaine-ért lelkesedik

2009. december 8. 17:08 - cippo
litera-túra

A tanatológia a görög thanatosz (halál) kifejezésből ered.
A tanatológia a halál, a haldoklás, a gyászfeldolgozás tudománya.
Az orosz tanatológia inkább a patológia, a biológiai folyamatok vizsgálata, míg a spanyol, illetve amerikai inkább a szociális munka tárgykörébe tartozik; az angolszászoknál, és más nyugati országokban, továbbá itt, minálunk a tanatológia a pszichológia egyik alkalmazott terülétének tekinthető – és akkor mondjuk ezt megfogalmazhattam volna tömörebben úgy is, hogy interdiszciplináris, de ez a szó nem része az aktív készletemnek, úgyhogy ennyit a szárazanyag-tartalomról.

A tanatológiát az Alaine-től tudom. Nem a pszichológus szakmai tudálékoskodásából, hogy a hipofízis lebenyei és hormonjai, vagy hogy a tobozmirigy melatonin-termelése, vagy ilyenek, nem. Hanem a kornisi értelemben vett angyal szemével való látásmódjából, abból.
Az Alaine azért még a legnagyobb jóindulattal fogalmazva is általában a poklot járta – egy huszadik századi nő-Faust; két Margitja is volt neki, a Vitányi János, meg a Mészöly Miklós, csak történetileg az Alaine sztorija egy kicsikét mégiscsak más azért, ugye.
Részben mert egyszerre volt benne vastagon, úgy értem, a pokolban benne, és látta kívülről az egészet az öntudatnak valami csodálatos, a valósággal szembeni irgalmas nagyvonalúságával, amit aztán ő maga később, közvetlenül a halála előtt felületességnek nevezett.

… becsapódás a hátunk mögött. Becsapódás oldalt. Fogadalmakat tettem magamban: Uramisten, ha van benned irgalom, add, hogy ide essen, és ne a hátsó kocsira. Ha ide esik, lemondok mindenről, teljes életfogytomig aszkézisben fogok élni. /…/ Nagy szorultságomban nem vettem észre, hogyha a halált hívom, nem tehetek fogadalmat az életemre.

Az Alaine, az a fajta író, akiről úgy beszélsz, hogy az Alaine mesélte, hogy. Mert igazából az Alaine nem is ír, hanem mond, bele a diktafonba, magnóba, tollba (nahát ez elég hülyén hangzik azért), amibe; szóval az Alaine ilyen elmondós ember, és szerintem ez lehet a titka, mert az Alaine se nem irodalmiaskodó, se nem pszichologizáló, az Alaine egyszerűen csak Alaine, néha tárgyilagosan, néha kis mosollyal a hangjában, néha beletorokreszelgetve vagy hirteleneszébejutva, szóval az Alaine rettenetesen őszintén és természetesen van.

 

Az egésznek a kulcsa az Alaine szemléletmódja. Az az elképesztő, ösztönösen életigenlő lelkialkata, amellyel a minden emberi mérték szerint rémisztő dolgokról mesélni képes, hogy azáltal is tanítson.

Bátor, azt hiszem. Nem úgy bátor, hogy nincs benne félelem. Úgy bátor, hogy szembenéz vele. Pedig félelem, az ugye sokféle van. Csak hát belenyugodhatik-e az ember, hogy bár bibliailag a szeretet, gyakorlatilag azonban a félelem győz le mindent?

[Partitúra] [Asszony a fronton] [Főzzünk örömmel] [Ideje az öregségnek]



667. melyben műkedve lőn

2009. december 1. 15:14 - cippo
félség litera-túra

A kedvemben járnál, de ha a kedvem rossz, rosszul jársz. A kedvemben.
Vagy inkább rosszban sántikálsz?
York napsütése, mi?

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.



645. a 69. oldalrul

2009. november 4. 20:36 - cippo
litera-túra


Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.

[Kundera]



599. az adatbázis-újratervezésrül,

2009. augusztus 16. 17:49 - cippo
affektaképző litera-túra

avagy "Amint befagyasztunk egy tervet, elavulttá válik."

Mostanában elharapódzott mifelénk a családon belüli refaktorálási hajlam. A pasim például a mesés fejlesztői környezetében refaktorál elmélyülten, én meg a háztartásban. Heveny, de ellentmondást nem tűrő produktivitásomban gyorsan leolvasztottam a hűtőt, mint az elmúlt évek egyik leglátványosabban, és legeredményesebben befagyasztott tervét, és praktikusan újraterveztem a komplett adatbázisát. A hűtőnek, úgy értem. A pasimmal meg közöltem, hogy ne lepődjön meg, de új adatelérési objektumokkal megváltoztattam néhány tárolóelérési réteget, és a szemetesbe szupportáltam néhány gyanús szagú kódot. Azt hiszem, tetszik neki, hogy próbálom tudományos alapokra helyezni a rögvalót.



561. a minden vágyaink szerint való cselekvésről

2009. június 10. 21:32 - cippo
a_mozigépészről litera-túra 1 lábjegyzet

Mily csodálatos lenne, ha az ember nem próbálná örökké cselekvéssel
tagadni tehetetlenségét; mert ezt teszi, mikor vergődéssel,
magarontással tiltakozik ellene. Ahhoz, hogy tudomásul merjük venni
tehetetlenségünket, bizonyára nagyon erősnek kellene lennünk: minden
vágyaink szerint való cselekvésre képesnek. Akkor talán érdekek nélkül
is szétnézhetnénk a világban magunk körül. Akkor talán lennének
pillanataink, melyek anélkül múlhatnának el, hogy életünk látóterében
bármit is meg akarnánk közelíteni.

/Szilágyi István – Kő hull apadó kútba/


A múltat megcsináltuk. Most vagyunk. Gyere, építünk fényből.



488. én

2009. február 26. 21:36 - cippo
litera-túra

A világon egyedül magamnak vagyok én én. Aki velem beszél, annak már
csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is
mástól hallottam mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek
köszönhetem. Ha magam egyes egyedül volnék ember a természet
gyűjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén hogy: én? Nem is volna
kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlen szavam se volna a
számban. Azt se tudnám hogy én én vagyok. Nem is sejteném.

[Szép Ernő]



✍ 441. öröm

2008. december 24. 0:59 - cippo
litera-túra

na mi?

A fa alatt pedig – hogy stílusos legyek -, ez itt a present.

Fotó: Shorpy



✍ 399. a tizenegy percről

2008. november 5. 17:19 - cippo
litera-túra

Az agyamra ment. Le akartam tenni. Letépni magamról. Még mondtam is neked, az utóbbi időben, baszki, nincs könyvélményem. Hiányzik a sodrás. Hogy csak a szétforgácsolt koncentráció maradt, poszt erejű figyelem. Összelegózni részből az egészet. Az agyamra megy. Vagyok így néha. Vagy így néha.

kutya, gumiVan ez a kutyajátszótér, az Erős Helyen. Az Erős Helyet is elmondom majd, de azt máskor. Most szólok, hogy ez csak mellékszál, pedig ébren akarom tartani a figyelmedet magamon. A kutyajátszótérrel. Ahol van az a láncra függesztett nagy traktorgumi, eukonform, baszki, eukonform kutyafuttató akadályokkal, meg minden.
Most akkor behozom a képbe a kutyát, behozom, megtöltöm neked élettel a képet.
Mesélek neked arról, hogy úszott be ez az egész. Avval, ahogy a kutya le akarta tépni azt a baszomnagy  gumit, olyan szeretkezős mozdulatokkal le akarta szaggatni a láncról. Annyit látsz csak, hogy föl-le-föl-le a kutya, belengeti tempózva, ringatja a kutya, ritmusban tartja a gumit a láncon, mondom, akárha szeretkeznének, valami olyasféle aktusa a kutyának, mondom, akt-tusa, föl-le-föl-le, édes november csillan komposztálódó levélszagban.
És akkor egyszercsak megérzi, hogy ez, baszki, ez bizony nem megy. Laszaggatni a gumit a láncról, ez meghaladja az erejét, ez bizony túlmegy a határán a fene nagy akarásának.
Na és akkor kezd el vinnyogni, vonyítani bele a gumi hasas üregébe, fájdalmas, reménytelen, tehetetlen farkasüvöltéssel töri kerékbe azt a kurvanagy akarását. Bele. És akkor körbefut a süvöltés a gumiban, szél szalad ide-oda, körbefut, magába mar, körbefut. Holdtöltés, sápadt_felhős, rideg_éjszakás süvöltés, meg kell a vérnek hűlnie langymeleg edényeiben.

Amikor azt mondom, letépni magamról, erre gondolok, azért írtam le kutyát-gumit, hogy pontosan értsd. Hogy így élem meg a Coelhot. Mintha kiomolna egyszerre minden tudás onnan a hara helyéről, ha ugyan a Nőben van helye a harának. Ha ugyan van tudás. Akárha a saját szervízkönyvemet tolnák a képembe – nesze, baszod, így működsz, nézzed. Ordítani kell, ettől mi mást tehetnék? Olyan vagyok, akár egy nyers seb. Akár a csupasz idegvégződések a felhasított rostok közt.
Hova ordítsak?



✍ 351. begolyózó

2008. szeptember 28. 20:58 - cippo
litera-túra

Van ez az üveggolyós játék (itt »»), ez a betűkre asszociálós/aszociális mittudoménmi. Na és erre generálódott egy ilyen kis hangulati elem. Itt.

Álmos reggel.
Zsozsi. Új kócs.
Kerek íj, gyugyu lottó_játék – zizi, naná.

Cudar dagonya akolbólít
haza.
Fényes gáz susog.
Csabi. Mama-illat. Ó! Énekelni –
orrom vajas kifli,
nyolc üveg
öntörvényű, bodor ősz-puttony emel.
Szia Quetsalquatl,
uras tyúklábminta, te…

Űberfasza a wasabi leves –
yyyessz!



✍ 341. csend

2008. szeptember 18. 21:24 - cippo
litera-túra

… ez a mérhetetlen mennyiségű csend megült az ágakon, az égen, de még mindig jött, jött ki a sötét kapualjakból, a csatornák nyílásából, és siessünk megjegyezni, hogy ez volt a büdös csend, a nagy büdös csend, minden csend ki akart jönni, és csendtől lett olyan tiszta az a szerdai ég, s majdnem szétrobbant már a sok csendtől, ami még mindig ki akart jönni, de benn maradt.

Nádas Péter 



✍ 336. fák

2008. szeptember 15. 22:00 - cippo
litera-túra

Kierkegaard a Csábitó naplójában beszél az odaadásról, amelyik nem erőszak, nem kábulat, nem részegség és összeroskadás, nem előzi meg semmiféle krízis, és az odaadás nem ennek a krízisnek a megoldása.
Ebben az odaadásban a férfi és a nő már könyörög, adhassa oda magát, azon a ponton áll, hogy már csak az odaadás és az őrület között választhat, s az egész lény a másik után való tátongó és örvénylő kiáltássá válik. Ez az, ami a fában levő nemek viszonya: nem. Mert abban, amiről Kierkegaard beszél, még megvan az ellenszegülés lehetősége, hogy: nem, ha ez az eshetőség már egyenlő is a teljes felbomlással és a magányba való összetört belezuhanással. Még megvan benne az, hogy nem lehet másként, hogy nincs más út, hogy csakis ez az egyedüli mód a továbbélésre, és hogyha nem teljesül, ez nem a halál, hanem, ami még a halálnál is megsemmisítőbb. De ez az odaadás túlságosan sakkban tartva saját ellentétével és a teljesülés ízét túlságosan a nemteljesülésre való oldalpillantás adja meg, túlságosan elmerül a megsemmisülés lehetőségében, és csakis a bukásra, az összetörésre, a lezuhanásra való tekintettel tudott ilyen kizárólagos, ilyen elemi erővel elragadó szenvedély lenni. A nemteljesülés fenyegető veszélyének lehetőségére épített teljesülés. Perverzitás. A fában a nemeknek nincsen lehetősége, hogy egymástól független életet éljenek, nincs lehetősége, hogy ne adhassák magukat oda és ne adhassák magukat teljesen, mert nem merülhet fel az, hogy a kizárólagos egyesülés íze e nemegyesülésre való tekintettel legyen feltétlen és maradéktalan. Az egyesülés nyugodt belemerülés, a másik lénybe való elmerülés, beleszívódás és elmerülés, ahogy a folyók egymásba ömlenek és elkeverednek. A lény egzisztenciája kötve van a másik lényhez, ahogy Jaspers mondja. A közlésben jut kifejeződéshez, hogy a lény, nem tud önmaga lenni, ha a másik nem tud önmaga lenni.
Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem sajátmaga. Megakadályozza az embert abban, hogy sajátmaga lehessen. Es ez az egzisztenciális főtörvény sehol sem olyan mélyről kötelező, mint a nemek között.
A nemek viszonyában csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövő önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledőben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél. Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erő.

Hamvas Béla – Fák



✍ 326. desire to become indians

2008. szeptember 9. 16:07 - cippo
litera-túra

Namost második kötet, száztizennegyedik oldal.
Egyrészt: nevetséges ez a ló nélkül, nagyképűen nyereggel való bohóckodás a prérin. Unom. Sőt, tulajdonképpen már az elejétől fogva próbálok leküzdeni magamban bizonyos ellenszenvet ezzel az egyes szám első személyű önfényező heroizmussal kapcsolatban. Igazság
szerint még egy ilyen pökhendi, öntelt hólyagot, mint ez az Old Shatterhand, nem láttam. Másrészt: jóójó, de mindeközben mi a fene van a festői szépségű Winnetouval, és miért?
Különben meg erősen helytelenítem, hogy bizonyos mondatok – úgyismint Katona dohány nélkül csak félember – egy szempillantás alatt elképesztő morális válságba sodornak. Úgyhogy regresszió ide vagy oda, leteszem. Lehet, kisstílű bosszút állok, előveszem inkább a Coopert, hehe.

Azért, baszki, a Würtz Ádám például spanba volt az összes fictional Native American heroval, az már valami.



✍ 290. Kreatív Blogger, avagy virág a párkányon

2008. augusztus 1. 23:36 - cippo
litera-túra

Épp ma meséltem valakinek, hogy amikor hazaérek, mindig megnézem, van-e virág az ablakpárkányon. Mert, tudod, biztos vagyok benne, hogy a Titkos Rajongó, aki imádnivalóan komisz, és nyegle, de ennek ellenére legalábbis egyetemi docens, szóval a Titkos Rajongó minden nap egy szál virágot tesz az ablakomba. Persze, mire hazaérek, valaki mindig elcsaklizza azt a virágot, mint régebben azt az égővörös, gyönyörű cserepes dáliát, amivel dísznövénykertészetileg ambicionáltam magam. (Jó, jó, mindenki figyelmeztetett, hogy valaki úgyis elemeli az ablakból, dehát én annyira optimista vagyok, nem dőlök be az ilyesfajta fenyegetéseknek. Amikor meg tényleg elvitték, rettenetesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy legalább jó helyre került, csakis olyasvalaki vihette el, aki ért a növényekhez, aki szereti őket, különben minek vitte volna el, nálam meg minden virág úgyis elpusztul.)

Szóval, ez egy kivételes nap. Ma itt volt a virág a párkányon tényleg, én meg sírtam-nevettem, hogy látod, jól reménykedtem.

a logóért köszönet thinknek

Tudod, ez most pont ilyen volt, ilyen virág az ablakpárkányon. És hát, köszönöm, Bodzás, annyira jól esett, és ha most látnál, nagyon röhögnél, ahogy itt ülök fülig érő szájjal, mint egy kezdő naíva, aki épp most tudta meg, hogy megkapta az Oscart.

És a szabályok szerint akkor most én is elhelyezem valakinek (valakiknek) a párkányán.

Az én Kreatív Blogger vándordíjasaim:

Agnus – nyelvész és humorista, nemrég bukkantam rá;

Borcsa – káprázatos szerepjátékos, poéta és mérnök, társam az alkotásban (ööö… ezt mintha már mondtam volna egyszer …);

Dönci – aki az ötujjas kesztyűt is egyéni módon, és jáccópajtásom, szellemi szpartakiádom, elme- és sportbajnokom, továbbá segédmunka-társam;

Fóka – régi íróm, és új ismerősöm. És, tudod, én a márkához és a minőséghez mindenekfelett ragaszkodom;

Mam’zelle – aki igazából Madame, lenyűgöző litera-túrista, és – amennyire írásaiból megismertem – ő is a Napos oldalon jár-kel.

Nahát. A játékszabályok pedig:

  1. Kiteszem a logót a blogomra.
  2. Kiírom annak a személynek a nevét és blogját, akitől kaptam.
  3. Jelölök 5 blogot.
  4. Jelölök 5 blogolót, linkelem.
  5. Üzenetet hagyok a jelöléseikről a blogjukban.


✍ 240. dakszli

2008. június 19. 22:23 - cippo
litera-túra

Jelentése: tacskó, borzeb, kotorék
Vonatkozó irodalom: Karinthy – Naplóm, életem

Jelenleg a dakszlin ülök. Dakszlinak nevezzük t.i. azt a széket a
mely nagyon apró lábaival és nagyon széles lapjával méltán kiérdemelte
ezt a nevet. Nos tehát mit írjak?

Nahát. A mi kutyánk kölyke, örülünk.



✍ 209. Julika besértődik

2008. május 30. 23:11 - cippo
litera-túra

Összekülönböztünk. Nyilván, mert én is egy érzelmes álcinikus vagyok. Egy elbaszott Bartha Vanda. Egy Julika.

„A könyv elképesztő példája, hová süllyedhet ebben az ellenőrzés nélküli amerikai szellemi világban egy tehetséges ember. Az írói önismeretnek és önbírálatnak már nyoma sincs ebben a hisztérikus, szentimentálisan bűntudatos, nevetségesen szempont nélküli, tárgy- és őszinte indulat-nélküli írásban. Molnárnak mindig alkati hibája volt az érzelmes álcinizmus, amellyel lénye és szelleme gyöngéit leplezte; de ez az utolsó könyve már kóresetnek is szomorú, lehangoló.“

(Márai Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című könyvéről)



✍ 185. a mozigépészről

2008. május 16. 10:56 - cippo
a_mozigépészről litera-túra

"színpadunkat innen-onnan összeszedett kellélek díszítik"

X. I. Akármilyen ragyogás övez körül, Marcia, jó sorsunk adta dús kincseink: gyermekek, köztisztelet, vagyon, pompás palota, hódolókkal zsúfolt csarnokok, ragyogó név, előkelő vagy szépséges feleség és sok minden egyéb, amit a bizonytalan s ingatag sors kénye-kedve szerint osztogat, mindez idegen és kölcsönzött pompa csak: mindebből semmi sem örökre a miénk: színpadunkat innen-onnan összeszedett kellékek díszítik, amelyek aztán tulajdonosaikhoz visszakerülnek; az egyiket még aznap, a másikat már másnap visszaadjuk, csak néhány marad ott az előadás végéig. Seneca

És akkor ez. Műanyag széken, várakozásban ülve folyton, füst lomhán lebeg. Gépház, sötét kis ablak. Az a kis ablak ott. Mögötte Isten a mozigépész. Hanyadik tekercs? Rozmaring, a rivalda szélén rozmaring.
Vetítve vagyon itt, meg játszva. Vetítve vagyok itt. Meg játszva. A játék maga. A játék magam. Egy Peter Brook-i üres térben. Kellékszereplő.

Sohase látni a mozigépészt. Szereplő szempontjából nem is számottevő. Vásznon színes kép. A mozigépészt a a néző tudja.



✍ 162. népköltészet

2008. május 4. 17:13 - cippo
litera-túra

Áfás számlaigényét kérjük előre jelezze!

– – I – ‿ ‿ I – – I – ‿ ‿ I – ‿ ‿ I – ‿

Hexameterbe írta ki, baszki! De ne kérdezd meg tőle, hogy tudja-e, mert megígérem, hogy nagyon bután néz majd rád. Nem baj, így is szeretjük.



✍ 139. veszedelmes iszonyok

2008. április 23. 22:06 - cippo
litera-túra Lloaf

– Nem jut eszembe. Nem a Csapda Hamupipőkének, hanem a másik. Az, amiben a sárga esőkabát (amin az a sötét folt volt, amiről kiderült, hogy valójában szakadás) élettelen hullaként lógott a fogason.

A felázott deszkapalló riasztóan himbálta magát ide-oda, a szakadt műanyagháló mögött a folyó, a résekből a nadrágszáron át felszívódott a tériszony. Lloaf bebújt a kapucni alá, és kimért határozottsággal lépkedett a szürkületben. Járás közben lábait mindig kicsikét egymás elé rakosgatta, mint valami nagyformátumú nő. Egyensúlytalanul ment, szinte pattogva a ruganyos deszkákon, ritmus ellen koppantva, s kis csikorgásokat sírva minden staccatoba szétcsúszó sarkaival.
– A félelem beszűkít – mormolta. – Valaki jön mögöttem.
Magába dermesztette a csendet, ügy fülelt. Oldalához szorította a diavetítőt, baljával rámarkolt, így fogva össze vékony kabátját, melybe belefeledkezett a rémület. Akkor eszébe jutott.
A meghajszolt tanú. Hát persze.

Hátranézni nem mert. Csak menni, a félelemtől egészen szűken. Épp csak egy járásnyi helyet hagyva magának.



✍ 134. Mákos rétes

2008. április 19. 20:16 - cippo
csücsök litera-túra

Volt az a mesekönyv – Mákos rétes -, amiben volt az a furcsa nevű kislány, Pille-Rin, meg egy másik – nem a Pille-Rin -, akit vásárolni küldtek, de elfelejtette, hány bélyeg és hány rétes kell, és vett sok-sok rétest, meg vett kevés-kevés bélyeget, és otthon nagyon nevettek ezen, aztán végül bélyeg helyett mákos réteseket ragasztottak a levelezőlapokra, és ennek mindenki nagyon örült.

Egy, hogy nem értem, miért nincs meg a polcon a mesekönyv?! Kettő, hogy én is inkább vennék sok-sok rétest, és kevés-kevés bélyeget. Három, hogy manapság az emberek leginkább csak emaileket, meg ostoba pps-eket küldözgetnek. Négy, hogy milyen hülyén néznék, ha kapnék egy felrétesezett emailt, vagy – ne adj’ Isten – postai levelezőlapot. Öt, hogy viszont nagyon örülnék.



✍ 130. Maradok tisztelettel…

2008. április 16. 22:35 - cippo
litera-túra

Apropos ( «« ), Erh szerint ebben az országban már nincsenek munkások, itt mindenki menedzser. Ideje volna felülbírálni az axiómát, és piacra dobni egy új cigarettamárkát? Hm… Az a baj, hogy bizonyos értelemben annyira konzervatív vagyok.



✍ 123. az eltökéltség szűk napjai *

2008. április 14. 19:53 - cippo
litera-túra

Például itt van ez a John Fante. Na attól, kérem, lehet ízléses befejezést tanulni.

* John Fante – Kérdezd az út porát



✍ 115. magyarázom a bizonyítványom

2008. április 9. 23:04 - cippo
litera-túra

Először is a nők rendelkeznek a szépséggel, amit joggal becsülnek mindennél többre, mert ennek segítségével a zsarnokok felett is diadalmaskodnak. A férfinál gyakran már az alakban van valami visszataszító, a durva bőr, a sűrű szakáll, mind a gyötrelmes okosságnak következményei; ellenben a nők arca mindig sima, hangjuk finom, bőrük lágy, mintha életük az ifjúságnak állandó folytatása volna. Aztán mit kívánnak az életben egyebet, mint azt, hogy a férfiak tetszését minél jobban megnyerjék. /…/ A nők pedig csak a balgasággal tudnak élvezetet nyújtani. Hogy ez így van, kétségbe nem vonhatja senki, ha meggondolja, hogy a nővel milyen haszontalanságokat beszél a férfi s milyen semmiségeket fecseg, valahányszor őt élvezni akarja.

( Erasmus )

Következmények és konzekvenciák:

  1. sajnos a könyv beleesett a kádba a nagy röhögés okán;
  2. Snájdig hosszasan mélázott, hogy ezesetben akkor ő most inkább nem férfi, vagy inkább nem okos;
  3. Snájdig hiú, de objektíve kizárt, hogy nő legyen;
  4. és nem utolsósorban én azért mégiscsak jobban szeretném, ha inkább csak nem okos lenne, hogy legyen valaki, akinek a testi fölényére hivatkozhatok, amikor felbőszült kékharisnyák nyújtott karral, körömmel támadnak arcra;
  5. mindennek fényében az idők végezetéig hiteles felmentésem van minden hülyeségemre;
  6. bízom a férfiak humorérzékében.

Erasmus a kedvemre valló, na.



✍ 98. titkos elragadtatás

2008. március 28. 23:04 - cippo
litera-túra

Clara most posztumusz hírnévnek örvend, mint feminista ikon, akit a férfisoviniszta érzéketlenség üllőjén kalapáltak ki. Az én üllőmön, mondják. (Mordecai Richler)

Ah, az íráskészség, az íráskészség!



✍ 94. rimék

2008. március 26. 22:33 - cippo
litera-túra

Hallod-e Rozika (Döncike), te,

gyerünk a Tandemba be,
mer' az a hely olyat tud, hogy valami csuda.

Ottan a kávé maci,
nem gáz a farmernaci,
postot is írhatsz wifin, tudja egész Buda.

A pincérek jó fejek,
s ha a zöld nem eseted,
lóóóózaszín szívószállal ihatod a limót.

Írtunk is üzenetet,
akár a rosszgyerekek,
hogy ez az eset, kérlek szépen, éppen ma vót.

(Verse, az nincsen, mer' tovább nem tudom. Továbbá a kitudjahanyadszori linkelés miatt egyfolytában a Pannika nevére klikkelek, haha.)

Köszönjük.



✍ 93. DönCippo and the macikávé – közös ülés 1 képben

2008. március 26. 22:10 - cippo
litera-túra társalkodó

( »»)

kóproduktor: Dönci

Cippo: Összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki, mint valami vajákos, delejes varázsigét, hogy: macikávé.
Dönci: Ismerem az ízt és ez olyan gyermeki íz.
Cippo: Olyan tesónak kétszersültes, kekszmártogatós.
Dönci: Be kell azt is vallanom, hogy szemeteltünk.
Cippo: Pannikának, folyóírással, vonaljegyre – függöny mögé.
Dönci: Az akkor most szemét?
Cippo: Na jó, kicsit rosszalkodtunk, de szóltunk a helyes pincérfiúnak, hogy valóságosan az nem is szemét, hanem titkos (vagy így már titoktalan? hm…) üzenet a Pannikának.
Dönci: Merthogy Pannikáról tudni kell, hogy kedvesaranyos.
Cippo: Hogy ismeretlenül ismerős, meg ismerősen ismerős.
Dönci: Még ám lehet róla tudnivalót találni, mert a rajzelemző néni mondott róla tudnivalókat, de a mi szempontunkból a kedvesaranyosság a legfőbb erény.
Cippo: A legfőbb arány meg a kávé- tej-cukor = macikhávéééééé!!!
Dönci: Olyan csudajó vibrálása volt az egésznek.
Cippo: … a legfőbb irány pedig a Tandem
Dönci: Olyan emberi, aminek szíve-lelke van.
Cippo: …erényes-irányos-arányos-aranyos…
Dönci: És hát, azt képzeljétek el, hogy valóságosan lózaszín szívószállal kaptam a limonádét.
Cippo: Merthogy a limonádéról még nem is beszéltünk, ugye, erősen szívügy-gyanús az is.
Dönci: Azt azért még el kell árulnom, hogy ücsörgés közben néha azon kaptam magam, hogy a körülöttem lévő emberekről elmélkedem.
Cippo: Én meg nem árulom el.



✍ 83. esti kérdés

2008. március 18. 22:39 - cippo
litera-túra

Mit szőnek a Párkák?
( «« )
Gézengúzst?

párkák



✍ 82. “Azon gondolkozom éppen, hogy Tomóceuszkatatiki legyek-e, vagy Gyugyu?”

2008. március 18. 21:04 - cippo
litera-túra

Például legyen Misike. Ha lány lesz. Ha fiú, akkor meg persze Mihály. Ilyen komoly, reszelős basszus Mihálysággal. Naaagy körszakállas Mihálysággal, érted?! Kebelbarátságból. Mert ha mondjuk az iwiw végre Paradicsom-kompatibilis lenne, tutira bejelölném. Sortmeszidzseket küldenénk egymásnak jó sok szmájlival, listát arról, hogy kiket szólítottunk máma kendteknek (hát lenne ötletem). És kommentelnék a blogjába. Merthogy ír blogot, ahhoz nem férhet kétség. Aki vakon, titokban sorvezetőt fabrikál a börtönben, hogy írni tudjon, annak aktuálisan van előfizetése a mennyorszag.hu-ra, az fix. Mert addikt. És értekezhetnénk az önfejű önsorsrontásról, meg arról is, mennyire fasza találmány a blog, mert a hentes nem tudja a marhafelsálat a virtuális kéziratlapokba csomagolni.

Tényleg, Stancsics, nem töltöd le valamelyik torrent oldalról Az ötödik pecsétet? Megnézhetnénk!



✍ 49. élni mennyi?

2008. február 26. 22:58 - cippo
litera-túra

Minden meditáció a feszültség csökkentésére irányuló kényszer. X. X. (?)
élni = a feszültség állapotában lenni



✍ 45. a népsáncos

2008. február 24. 21:17 - cippo
litera-túra

Ez (») is olyan mániákus dolog nálam, mint a rali. Látom amottan a téli világot, és ezt szeretem nagytotálban. Kicsit mindig eljátszom a gondolattal, hogy ott vagyok, aztán egyszercsak ott voltam tényleg. A szép mesekönyv a rideg valóságban heroikus küzdelem az ormótlan, nehéz és kemény síbakanccsal, bánatos belátása annak a ténynek, miszerint vagy én vagyok anatómialag totálisan elbaszva, vagy a bakancskészítők vannak reménytelenül híjján mindennemű humánumnak (hajlamos vagyok inkább az utóbbit preferálni). Tény, hogy mindig minden megpróbáltatás előtt és után készségem van egy erőgyűjtő, illetve győzelmi cigaretta elszívására, de az adott helyzetben, ó, fájdalom, erre nem kaptam lehetőséget; gyanítom, hogy a kiképzés része a fizikumbéli terror mellett a mentális kizsigerelés is. A kiképzés praktikus része, hogy egy oktató (lehetőleg közel s távol a környék legjobb pasija, lehetőleg Zoli) beterel a gyermek gyakorlópályára, és majdnem sík terepen verbális fegyverekkel szines kertitörpék kerülgetésére kényszerít – időtartamát tekintve ez adottság-tehetség függvényében egy és négy nap között optimalizálható, ami nem elhanyagolandó szempont, ha az ember az egész sítúrára összesen öt szabadnapot bír csak összetarhálni. Őképességességem az első nap után bátorkodott engedélyt kérni, hogy igába hajtsa a Gerlitzen síparadicsom egyik közép-haladó kék pályáját, és Gyönyörűférfi Zoltán oktató kis hezitálásra utaló homlokráncolást követően utamra bocsátott. Reményeim azt illetően, hogy végre a magam ura lehetek, s a saját tempóm, idegrendszeri kapacitásom szerint történnek a dolgok, hamar szétfoszlottak; Csőrös, kinevezett mentorom, és perszonális bodyguardom fellökdösött a tériszonyos-émelygős felvonóra, majd a süvöltő sarki szélben ordítva utasításokkal látott el, hogy érkezéskor ő jobbra, én balra hagyjuk el a felvonót. Minden báj és elegancia híjján úgy imbolyogtam ki a beülőből, akár egy birodalmi lépegető, és poszttraumatikus szindrómaként rögtön az öngyújtóval kezdtem vacakolni, mire Csőrös előírásszerűen kitépte kezemből a cigarettát, és rámförmedt, hogy majd elszívom a hütténél, ha lecsúsztunk. A csúszás csúfosan béna volt, feszült voltam és merev, meg a kertitörpéket is hiányoltam nagyon, bár volt egy pont, ahol képesnek bizonyultam áthágni a saját korlátaimat, de azt nem mondhatnám, hogy átéltem az alkoholgőzös fejjel oly sokszor kurjongatott mondatot, miszerint a repülés életforma. Csőrös előttem siklott (tényleg siklott!), ijesztően háttal a meredélynek, és amikor látta, hogy úgy csúszik szanaszét a lábam, akár egy kölyökvizslának, folyton azt ordítozta lila fejjel, erősen artikulálva, hogy Hóeke, nem hallod, baszod?! Hóóóekeeee!!! Gondolom, azt hitte, ha jobban artikulál, meg tudom csinálni. Hát, nem tudtam megcsinálni, mert nem egy szimpla lejtő volt az a kék pálya, ahol az ember fölényesen rajzolja a nyolcasokat a hóba a léceivel, hanem mindenféle ostoba buckák türemkedtek elő váratlanul ott, ahol az ember nem is számított rá, pláne nem napszemüvegben. A vége az lett, hogy lefejeltem egy buckát, röhögve fetrengtem a hátamon, mint egy szarvasbogár, és persze nem tudtam felállni. Csőrös felém lebbent, én meg abban a pillanatban röhögve, háton fetrengve megindultam lefelé a lejtőn, és a hadonászó sílécemmel elkaszáltam Csőröst, úgyhogy csaknem a hüttéig hemperegtünk összeakadt lécekkel (összeakasztottuk a hóekénk szarvát, haha). Mindezek után már nem volt nehéz meggyőznöm, hogy mindkettőnknek sokkal nyugalmasabb, és konstruktívabb, ha cigarettázgatva, puncsot szürcsölgetve héderelek a hütte előtt egy napsütötte padon, mint egy osztrák kisnyugdíjas, és rövid szöveges üzeneteket küldözgetek barátaimnak a nagyvilágba, hogy jobb nézni, mint megijedni.

Ettől persze még mániákusan szeretem nagytotálban, de egy biztos: a jövőben kizárólag táblán sáncolok.



✍ 44. az alkimista szűz

2008. február 23. 11:51 - cippo
litera-túra

Mostanában alkímiával foglalkozom. Konkrétabban: programozó vagyok – ráolvasok, ráírok. Ráérek. Nem felejtek el belefeledkezni. Olyan opciókat használok, mint szellemi energia, testi energia, női energia, spiritusz, ilyen opciókat. A kólával kezdődött. Hogy azt olvastam, jól hasznosítható a háztartásban vízkő eltávolítására. A kóla szívügyünk nekünk – Királylánynak napi, segédemnek heti, jómagamnak szezonális szinten. És akkor kezdődött a ráolvasás. Olyan opciókkal, mint hatástalanság, hitetlenség, ilyen opciókkal. Az opcionálásnál persze gondosan ügyeltünk arra, hogy a tagadó kulcsszavak használatát kerüljük, mert tudtuk, hogy a nem-mel kezdődő utasítások energetikai szinten értelmezhetetlenek. Azután segédemmel a röpke meditációt követően egy liter kólát locsoltunk a fürdőkádba. S kísérletileg bizonyítottuk, hogy kólával nem lehet vízkövet oldani. Alkimista műhelyemben mostanában a vízzel kísérletezem. Az örök élet elixírje azonban nem érdekel. Nem akarok örökké élni, mert szeretem az életet. Mit kezdhetnék vele, ha nem múlik el?



✍ 25. böjtös

2008. február 4. 12:32 - cippo
litera-túra

Pankynak

…egy napon megtanultam, hogy az „elmenés“ –hez kettő kell, egy ember, aki el akar menni s egy világ, ahová érdemes elmenni. (Márai)

Vót eccer s eccer egy ÚrSus, annak nem vót egy gyermeke es, hanem vót neki egy édesanyja, Marek, ki erőst kévánkozott Kolozs városába.
Csak eccer aszondja ez az ÚrSus énnekem:
– Hallod-e te, elmejünk Kolozs városába, s jere el magad es, ne ülj annyit magadra itthon.
No, úgy es vót. Mejünk s mejünk, két napot, egy éjet egyet mentünk. Csak eccer addig mentünk, míg a Házsongárdi cintoromba béértünk, hogy megmutítsa, ahová el vót temetve Dsida Jenő. De csak nem kaptuk meg, majtég nem es bíztunk héjzá. Mejünk s mejünk, majd elbolondolunk, s addig siringettük a szemünket, míg eccer es megkaptuk, s akkor a megvót. No, ez vót reaírva:

Dsida


Csak eccer aszondja erre Marek, eszibe jött a Pater noster, ott agyan írva vagyon, hogy

… Et dimitte nobis debita nostrasicut et nos dimittimus debitoribus nostris…

s ez öppen az, hogy engedd el a mi tartozásunkat, amint mi is elengedjük azt, amivel mások nekünk tartoznak . No, s akkor úgy es vót.
No, nuntát nem csinyáltak ugyan suhutt, de máig es élünk, s itt a vége, fuss el véle.

cintorom – temetőkert
megmutít – megmutat
megkap – megtalál
nem es bíztunk héjzá – nem bíztunk benne
elbolondul – eltéved
siringet – forgatgat
ott agyan – ottan
nunta – lakodalom
suhutt – sehol



✍ 20. az ugrás pillanatában ledob magáról minden maszkot

2008. január 29. 21:43 - cippo
filmszínházunk_bemutatja litera-túra

Olyan, hogy amikor beszél, nem is veszi észre, hogy minden szavával imádkozik. Táskája mélyén szamárfüles füzetke, titkosan bújnak meg benne szívszerelmei.
… Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik / S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban / Ott állsz az utjuk végén – … , … s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei –

Philippe Halsman avval kísérletezett, hogy modelljeit ugrás közben fotózta le, mert úgy mondják, az ugrás pillanatában ledob magáról minden maszkot, és manírt az ember.

Ugrásának kimerevített pillanatában csodálatosan szép volt ezzel a közép-európaian vasalatlan lelkével. Bársony cigarettafüstben csorognak ajkairól a Vivaldi-versek, Csajkovszkij nemi identitás-keresésének fájdalmas, felelgetős felsírásai. Templom. Isten báránykái benne a versek, zenék.
És mindig áldjon Istennel búcsúzik.

dean martin-jerry lewis



✍ 8. Angelus Silesius

2008. január 16. 23:12 - cippo
litera-túra

Tudom, Isten nélkülem nincsen.
Egyet sem szusszan,
S ha én meghaltam,
Velem örökre kilobban.

Angelus Silesius (fordította Nemes Nagy Ágnes)