Hopp, ez a kortárs rövid itt a kultúrakirakatban, ez én vagyok.
(Kattints a képre.)

Amikor még épp csak az elején járok, észreveszem a gombócot a torkomban. Polyvitaplex, Maripen, gondolom, majd elmúlik. Majd kijön a gombóc, majd kiesik a számon, és akkor lesz hely kijönni a hangoknak is, tudok majd róla beszélni.

Később azt gondolom, nahát, ez az én gyerekszoba-nosztalgiám, az én tizenéveim fád nyeglesége éppen. Becsukom a könyvet, a könyvjelző kilóg a lapok közül. A kilógást veszem szemügyre, hogy mégis hol tartok, mi várhat még rám. Azt gondolom, tudom, mi várhat rám. Hogy kijön a gombóc. Csak ki kell neki jönni. De közben azt kívánom, hogy doktor bácsi, ne gyógyítsa meg, huncut a mókus. Mintamókus.

Még később a gombóc kijön. Úgy jön ki, mint a csuklás. Belezokogok a röhögésbe, és nem tudom abbahagyni. Lesírom a könyvet. Pedig kár a borítóért, gondolnám, ha tudnék gondolkodni. Ilyen szép könyvet összesírni.

Mailt nyitok, írok neki. Hogy csak akartam mondani gyorsan. Hadarok neki egy levelet. Aztán mellre szívok egy cigit. Poszttraumatikus stressz szindróma. Vagy nem poszt. Száz gombóc egy sorban. Csak ki kell nekik jönni.

Boncolódom. Boncolódik. Le fogjuk rántani a leplet, gondolja akkor. Le fogjuk rántani a leplet, gondolom akkor. Most mindenről lerántjuk a leplet, még a halálról is. A világ egy agyonmosott zöld lepedővel van letakarva, és minden titka kiderül az alagsorban. Hol máshol. Ez le fogja rántani a leplet. Leleplezi, gondolom, de az még legalább ötven oldal, ezernégyszáz sor, és száz gombóc egy sorban. Doktor bácsi.

Negyven fok leszek estére, mondja. Ha lenne olyan, hogy mennyország, a neonglóriás szentek negyven fokú létrán sétálnának föl oda, gondolom akkor. Negyven fok leszek estére, mondja, és tényleg negyven fok lesz. Éjszakára. Lötyög a sok fekete a gyomromban. Meg a száz gombóc. Csak kijön. Mint a csuklás. Egy ilyen kis könyv, gondolom, és nem fér el bennem.

Szeifert Natália Láz – (5/5)

Százhét lettél, Ati, gondoltad volna ezt?
Költeményt, meglepetésül, én írok feszt -
rémül
rímel,

tudom, de illó múzsám csapodár, nyegle,
otthon nem csókol, s egy kávéházi szegle
t ára
mára

csupa dőzs, csupa dézsma, na és a füst se
száll, uccán busong a cigarett üszke, e
fakó
bakó.

Azért hát, jó Attilám, éltessen Isten…
vagy izé… (nem is tudom, mit mondjak itten,
hova
tovább)

(a kép forrása)

Karakterek (a színrelépés sorrendjében):

- az író – Kosztolányi Dezső
- a (rövidnadrágból ítélve még gyermekkorú) fiú – Kosztolányi Ádám
- a feleség – Harmos Ilona

Szín: az író dolgozószobája.

Az író a szobába lépve rágyújt. Vadul cigarettázik. Dolgozni kezd

Kezében könyvvel belép a fiú. (Egy szakácskönyvet tanulmányoz.) Az író ingerülten felnéz, cigarettájába szív. Munkájába temetkezne, a fiú azonban a könyvvel hevesen hadonászva felszólítja, hogy segítsen hurkát abálni. Az író indulatosan elutasítja. Látványosan vad füsteregetésbe és írógépcséplésbe kezd.

Belép a feleség. Teátrális szenvedéllyel cigarettázik. Odavan, csurom drámai sok(k). Erélyesen a hurkás teknőhöz tereli a férfiakat, majd az író kezébe nyom egy bézbólütőt (hurkatartó rudat). (Az író és a feleség) teátrális szenvedéllyel cigarettáznak. A bézbólütőt (hurkatartó rudat) az író (a cigarettacsutkával együtt) dühödten a földre hajítja. Látványosan vad írógépcséplésbe kezd.
A feleség és a fiú a teknővel szerencsétlenkedik. A feleség egy tésztaszűrővel eszelősen hadonászik az író előtt. Az – a feleség kezéből kikapva a tésztaszűrőt – földhözvágja. Székéből fölpattan. (Dulakodás?)

Vágás.

Új snitt: az író asztalánál dolgozik. Vadul cigarettázik.

Vágás.

Új snitt: a család egy kerthelyiségben ücsörög vadul cigarettázva.

Szinopszis:
Miután Dezső szabotálja az abát,
kertvendéglőben kell abuzálni a zabát.

(A pompás leletért köszönet Cserinek.)

Beszélni már tudsz,
Mostantól próbálkozhatsz
A hallgatással.

(Nagy Bandó András)

Úgy tele lesz vele a szája az embernek, az édes, kátrányos ragaccsal, ezzel a lassú teherrel, lassú csordulással, fogós, a szájpadon olyan fogós is lesz, tapadós a fogtöveknél, az íze meg, mint az édesgyökér, az ánizs, az íze, mint a fekete medvecukor, egy keskeny csík boldogság, bocskorszíj. Csípő sencsapa nyakba.

Halász Margit Méz és szurok – (5/4)

Ez az igazi Való Világ, hesszelheted,
míg orcád nyúlik és gúvad a szemed,
nézheted keresztül, hosszában, széltében,
mint Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében,
hogy pörög az élet,
míg elragad téged
az egyszerű képlet:
itt a lét a tét!

Tar Sándor A mi utcánk – (5/5)

[Édesapának, őszinte münchausenséggel]

(Történetünk szereplője kitalált alak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)

Hajdan a Gyulának
vót egy kerékpárja,
avval gurult mindég
este a kocsmába.

Azt mikor a kisfröccs
sava fejbeverte,
megindult a Gyula,
hazáig tekerte.

Hogy a gumi likas,
előfordult biza,
olyankor azt gyalog
kóbolygott a Gyula.

Éjfélre mán ölég
hosszú vót a lépés,
reáködült lassan
a részeg felejtés.

Elmart egy biciklit
- ahogy kelt, úgy esett,
de ez nem zavarta -,
hazakerekezett.

Mindenik nap más nap,
úgy mondják a népek -
hát reggel a Gyula
nem látott, csak nézett.

- Idegen bicikli
virít a fészerben…
- vakarta a fejét -
most vagyok nagy szarban.

Fölülni rá nem mert,
nekiindult gyalog,
de este mán megint
a pultnál ácsorog.

Aznap a házmester
tüzeli az agyát,
hogy mikor záróra,
megint se hall, se lát.

Kocsma elől fölkap
egy kerékpárt ismét.
Ahogy esik, úgy kel.
Jobb lenne, ha vinnék.

Gyűlnek a biciklik
fészerében lassan…
mondjam-e odáig,
amikor mán hat van?

A Már(ton Gerló)czy Lajos védőbeszéde

A társas lény, ha egyedül marad és nincs dolga, rosszkedvű lesz. A mérlegen könyökölök. Tizenöt kilót mutat. Tizenöt kiló bánat.

Kérem, én szeretem a színes, széles vásznú stratég(i)ákat. Lehet, szakmai ártalomból. Vagy másodlagos nemi jellegből. Vagy mégis inkább szakmai ártalomból. Kívül mégiscsak tágasabb, ugye.

Nézem, ahogy itt dekázgat nekem a Márczy, dekázgat a prolitempójával meg a kékvérű dekadenciájával – tisztelt Esküdtszék, ne felejtsük el, tizenöt kiló bánat a mérlegen, ezt azért ne felejtsük el. Babaarcú férfi a pult mögött. Néha jól jön neki, néha nem.
Úr ír. Néha jól jön ki neki, néha nem. Szerintem.

Kérem, én a Gerlóczy Mártont nem ismerem. És mint ilyen, hajlamos vagyok a Gerlóczy Mártont azonosítani a hősével. Él, mint Márczy. Hevesen.

Tisztelt Esküdtszék, a fentiek tekintetbevételével tehát
– egyrészről hajlamos vagyok a Márczyt puszta kívülállásból csurom empátiával felmenteni. Megkövetni, a hús nevében;
– másrészről viszont hajlamos vagyok a Márczyn másodlagos nemi jellegből az egekig fölbaszni az agyam. Megkövezni, a hús nevében.
De. Azért azt ne felejtsük el, hogy végeredményben ez csak egy könyv. 1093 dekád. Maradhat.

Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója – (5/4)

Kisasszonyregény. Tenném a pöttyösbe. Vagy a csíkosba, simán.

A nyelvét, azt a felvágós, hebrencs mancinyelvét, azt igen szerettem. Mer nagytitokban vonzódásom van, kérlek, az ilyen kis jasszokhoz, az ilyen hernáduccai kis állatokhoz, az egymásnak az ilyen jóindulatbul történő lemarházásához.

[kép: moly.hu]

Mint ahogy a Komlós Jancsi-féle jampecekkel való kínos intermezzo utáni csúnya-szép laklikba való megbölcsült, szikár, házasság céljábul történő beleszédülésekhöz; vonzódásom van az ilyesmikhöz is. Mer, kérlek, én egy jó anyag vagyok, egy föltétlenül jó anyag, egy flexibilis jellem, ahogy neveznék az ilyesmit az igazhitű entellektüelek.

A történet meg… Hogy is mondta a Vidor Erzsi?
… banális befejezés, de az ember… mindenki… visszajut egyszer a banalitásokig. Éés hepiend. Azt’ kalap-kabát.

Bródy Lili A Manci – (5/4)

Nem ez a kedvenc Kingem, de azér’ odavert rendesen.
A Hosszú vizuálisan rögzítette, majd időnként állóképszerű helyzetgyakorlatokban szemléltette az egyes fejezetek olvasása közben a hencseren általam felvett pozítúrákat – hát, izé.
A feszkó, az kérlek nem úgy vót ám, hogy jajistenem_mijöhetmég, hanem hogy szerkezetileg vót egy ilyen, hogyismondjam, zihálása, zaklatódása neki – mán a könyvnek, ugye –, amitől a feszkó úgy vót, hogy jajistenem_hagydmánabba. De mondjuk abba csak akkor hagyja, mikor mán kifordított-befordított minden karaktert, lecsupált, legallyazott minden jellemet – szeret, nem szeret, egy kicsit, szívbőligazán –, azt’ mikor mán egészen összedúlt, összebaszott mindent abban a kis derűs-joviális lelki állományodban – hogy ne mondjam, a spirituális állagodban -, na akkor egyszercsak váratlanul abbahagyja. Mondhatom, ölég puszta érzés.

Ápdét: Mondjuk úgy, hogy a Carrie White az amerikai funtineli boszorkány.

Stephen King: Carrie (5/4)

Csöndes nosztalgiával megemlékezvén a kegyes kétbalkezes Adrian Plassrul, úgy mondanám: mérsékelten rövid, két levespluszfőétel elő- és elkészítése, továbbá konyhai utómunkálatai hosszúságú könyv.
Mondjuk a harmadik fejezet hatodik epizódjánál kishíján odaégettem a palacsintát a meglepetéstül, de érjed be ennyivel, nem akarok itten a szpojlerezés gyanújába keveredni.
Külön fölhívnám a figyelmet a Rejtőnek arra a jóízlésű, szimpatikusan száraz férfiromantikájára, ami a nyolcadik fejezet első epizódjában a Rozsdás őserdő mélyi kis opuszábul elősejlik.

Szóval az van, hogy engem a Rejtő teljesen megfőzött. Vagy hogy én őt. Vagy hogy.
Na, az igazsághoz azé’ hozzátartozik, hogy én a hangoskönyvet olvastam ám.

Rejtő Jenő (P. Howard): Az elveszett cirkáló (5/5)

…és jól jegyezd meg fiacskám, az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű.

(Bohumil Hrabal)

Phú, hogy tudta ezt ez a Szép Ernő! Hogy amit megfogott, érintett, amire csak rálehelt, ami óriás dolognak a nyakába kötötte a mondata sálját, a ríme nyakkendőjét, azt máris zsebre lehetett tenni, mint egy üveggolyót. Istent szájban lehetett tartani, mint egy pici szálfarudat, hohó, istenből fogpiszkáló lett. A nagy, szörnyűséges halálból meg halálka lett, finom kényelmes, kicsi párna. Úgy halsz meg, mint egy mondat. Elkezdik, alany, állítmány, jelző és pont. Már meg is haltál, finom.

Szív Ernő, ÉS

avagy a tisztára mosott én

Ahogy a Nagyfőnök Péterre alapozta egyházát, úgy alapozta a Bencsik EP-re ezt az első könyvét.
Jó kis könyv különben; Pável ugyan kevesellte benne a faszt, mint a Bencsik kötőszavajárását, de ott van az is azért kérem szépen, kissé lábjegyzetben, kissé dekadensen. Mint amolyan vagina vakancia. Madzagon méz.

Másképp amit nem szeretek benne, azt az EP-ben nem szeretem. Szerintem. Amikor tudom, hogy ezt most tudnom, kéne, de bazmeg, nem. És csak pislogok hülyén. És kurvára nem szeretem hülyén érezni magam.

Amit meg szeretek benne, az a Bencsik stilisztikai készsége és nyers okoskodása. A szociológiája a Bencsiknek. A – hogy is mondjam – műfajtalankodása. Meg a Nádaskodása is – mert persze te is benne vagy. Benne vagy te is, Péter.

Szóval, jó kis könyv, mondom, súlya van a kicsiségének. A Péterek primátusa dacára. Vagy mellett. Vagy mi. Mer’ ugye:
NEM SZORÍTHATJUK KI NYOMTALANUL A SZÖVEGBŐL A PÉTEREKET.

Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat… (Na jó, ezt az utolsót történetesen nem a Bencsiktől idéztem.)

Bencsik Orsolya Kékítőt old az én vizében (5/4)

Kukorellynek nincs nagy, vörös és elálló füle. Nekem nem tetszik a nagy, vörös és elálló fül.
Ez meg – a kötet, tudniillik – olyan, mint a Samu nadrágja. Vagy összement, mint

Kukorelly Endre Samunadrág (5/4)

Zápor György
Ül, vár, elszalad

ül mellettem.
zöldhajú, kicsi lány.
lóbázza lábát, dudorász,
jegykendőjét hímzi,
majd, ha talán,
nem előbb,
szerelmének adja.
csigát fest a cérna.
a rendelő előtt a padon.

sandít,
belekezd.

csiga viszi az időt,
örvénylik a háza,
darálja az esztendőt,
se keze, se lába.

sandít,
belekezd.
képzeljem csak, látta,
a varjak karmaik közt viszik a fákat,
aztán, ha elfáradnak, leszállnak,
a fa gyökeret ver,
azon alszanak éjszaka.

de mondjam,
mire várok?
mondom,
a lábam, meg a kezem romlik épp,
kérném, gyógyítanának meg.

sandít,
belekezd.
aj, hát akkor te csiga leszel.
vegyél kicsi házat,
hogy bírjad.

November 20. Szombat

Rekord rövid, hat gumimaci hosszúságú könyv.
Még mindig nem látok tisztán: vajon az üdvözülésem útjába áll-e, hogy nem járok istentiszteletre?
Házicsoporton önkéntes evangelizáció címszóval felovasást tartottam a könyvből a pogány Tom Kaunitznak, de mivel azon a ponton, amikor Leonard Thynn, kezében egy laposüveggel, teológiai vitát folytat egy kertitörpével, feolvasásom zokogó röhögésbe fulladt, indítványozta, hogy esetleg inkább kölcsönkérné.
Most bizonytalan vagyok, jó keresztényhez illő magatartás-e fetrengve röhögni egy hitében kételkedő felebarátom naplóján.
Arra gondoltam, Isten talán mégiscsak megbocsát, mert Tom végül úgy összegezte, hogy ez a legszellemesebb keresztény propaganda, amit valaha olvasott. Mondjuk, azt hiszem, valamit félreértett, de nem akartam kárt tenni az önbecsülésében azzal, hogy erre felhívom a figyelmét.
Házicsoport után a monitoromon text editorban a következő levélkét találtam:

Drága Gyermekem!
Tudtad, hogy az „eklézsia” anagrammája: „akié lesz”?

Ez meglepett. Nem is gondoltam volna, hogy Isten gazdasági kérdésekkel is foglalkozik.

[Vonatkozó irodalom: Adrian Plass - Egy kegyes kétbalkezes naplója]

Hát, nekem ez a Bartos Erika, ez egyáltalán nem volt szimpatikus. Lehet, azért, mert úgy telenyomta magával a könyvespolcokat, hogy szinte már kezdett az a sokkoló gyanúm támadni, hogy a Bartos a modern gyerekirodalom Courths-Mahlere. Egyszerre azon kaptam magam, hogy ott van – betolakodott, hogy úgy mondjam – a Bartos finoman és észrevétlenül, benne az aurámban nyakig, azt meg azért elég nehezen viselem, ha birtokhatáron belül ledominálnak.
Pláne, hogy amikor ennek hangot is adtam, a postás, a házmester, az autószerelő, szóval mind egyhangúlag olyan apologetikus túlzásokra ragadtatták magukat, mint hogy: na pedig aaaz, már hogy a Bartos, ugye, maga az anyaúristen,  hát azt még a Marcellka is kétpofára, meg hogy az a gyerekirodalom nonpluszultrája.

Jójó, hát akkor feszt elolvasok tőle valamit, okoskodtam, hátha valami kis rálátásom támad arra a –  máskülönben igen figyelemre méltó – literális hézagra, ami nyilván ki kellene, hogy bökje a szemem, mert hát mekkora nagy hézagnak kell annak lenni, kérem, amit már ilyen mennyiségorientáltan kelletik tömködni.
Joviális pofával és heroikus önfegyelemmel kezdtem bele, aztán úgy vártam, vártam, hogy majd csak rábukkanok valami kis nyelvi leleményre, vagy derült égből rajtamüt legalább valami csekélyke cselekményszövési blikkfang, de nem ám. Hogy mondjam, unatkoztam.
Nem vagyok gyakorló szülő, ellenben van nekem empátiám, mi több, színes, szélesvásznam is, és, bazmeg, amivel engem nem motiválnak, azzal – úgy képzelem – én magam is elég kevéssé tudok motiválni; szóval húztam a számat erősen, de azért marhára meg akartam érteni a Marcellkákat is.

Aztán hirtelen úgy mellbelökött, hogy hát a Bartos – bár a Szabolcska Mihály egyszerűgével, és a Nagy háztartáskönyv pátoszmentességével ír/rajzol – a hétköznapok praktikus és kompakt megéléséről mesél nyakra-főre, és akkor itt a hangsúlyt úgy a hétköznapokra, mint a megélésre egyaránt fektetném. Szóval hogy semmi lila köd, semmi nyálasrózsaszín barbiromantika – nem, ezek, bazmeg zöldségest játszanak, meg szerelőst, meg kiszámolják, hány körme van összesen a családnak, meg aztán arra is ügyesen rá van itten, kérem, világítva, hogy az anyu, az nem egy kibaszott glóriás ikon a festett egekben, hanem mérgelődős, meg kiabálós, meg együttjátszós hús-vér anyu, rögvaló anyu. És akkor végre leesik, hogy mit zabálnak ezen a Marcellkák, hogy tulajdonképpen mi is azoknak a Bartos. Hát a mindennapi betevőjük.

Hogy, kérem szépen, az ennek éppen a színe, ami a visszája: kijózanít abból az elbaszott társadalmi ideálból, hogy legyen_má’_mindenki_művész_meg_értelmiségi. Hát ne. Ne legyen má’. Ebben a cifraszűrű világban legyenek má’ egyszerű, hétköznapian praktikus, vagy praktikusan hétköznapi életszemléletek is itt, ahol a kurta farkú malac túr, ha kérhetem, jó? Köszönöm szépen.

Valami mélyet, valami lírait vártam, valami naagy kibaszott férfilelket, de olyan direktbe, érted, úgy bele a képembe. Úgyhogy megmondom, először halálra idegesített az a nyers, egyszerű közlésmódja. Meg a rengeteg dialóg, amitől mostanában szinte elszoktam. Mondhatni, a Jane Austen szárazsága jutott róla eszembe.

A vadászatnál folyton elkalandoztam. Férfikönyv, mit érdekel ez engem; nemi identitás tekintetében klasszikusan nekem amúgy is inkább a vad nézőpontja az ismerős, nahát. Avval győzködtem magam, hogy de a Kandinskys rész az elején, az milyen kurvajó volt, biztos lesz még olyan. És akkor ez kicsit fájt. Hogy lerombolta bennem az íróember nagyságának patetikus mítoszát. Az oltáromat. Aztán egyszercsak visszhangra talált a bennem élő férfiban, vagy mi, átütött lassan valami, a kort meghazudtoló társalgásbéli eszelős lazaság (amiért külön reskept a Szász Imrének); akkor elkezdtem marhára élvezni, úgy érteztem, meg vagyok közelítve, be vagyok vonva, haverrá vagyok téve – így szenvedő szerkezetben, igen. Tapogatni, ízlelni, érteni kezdtem az egész mögött húzódó, minden intellektuális szarakodástól mentes nyers férfierőt. 
Máskülönben sokadszorra lep meg a férfilélek sallangmentes szárazsága – amit, a szakavatottak szerint, sörrel a szárazság okán, whiskyvel vagy pálinkával a sallangmentesség kedvéért illik locsolni - , sokadszorra szeretek bele.

A cselekmény folyásirányát tekintve meg talán soha életemben nem vágytam még annyira egy pohár sörre, mint amikor az Ernest azt mondta: a ládából, amelyet egyik bennszülött hozott a fején, elővett szalmatokostól egy üveg német sört; Dan hatvannégy üveggel hozott a német kereskedőállomásról, azokból vett elő egyet. Nyakát ezüstpapír borította, és fekete-sárga címkéjén egy lovas volt, páncélban. A sör még tartotta az éjszaka hűvösségét, s amikor M’Cola konzervnyitóval kinyitotta, sűrű-habosan, zamatosan buggyant a három pohárba.

Hemingway Afrikai vadásznapló

[És akkor itt említeném meg, hogy a férfiak cukrászdája nonstop nyitva van.]

[Most mondhatnám, hogy vigyázat, itten spoilerezés lesz vastagon, de inkább csak felhívom a figyelmedet, hogy nyomokban cselekményleírást tartalmazhat.]

Ez a fejedelem-kérdés, ez különben foglalkoztat; van ám nekem erre koncepcióm, lehet, tapasztalati okokból kifolyólag. Hogy énnekem a fejedelem – karakterisztikája szerint – egy idealisztikus-utópisztikus fiktív szerelem, egy oltár, fixa idea, tudod, olyasféle, amit az ember amolyan védőháló gyanánt feszít maga köré, amely mögé a félelmei elől szükség szerint visszahúzódhat; belemenekülhet, belegabalyodhat kedvére, éppen mert fiktív volta miatt semmiféle valóságos veszélyt nem jelent rá nézve. Na, tehát: az én olvasatomban a fejedelem a Szendy Ilka legprivátabb valósága, a magán(y)szférája, a világnak az az arca, amely számára élhető és viselhető. Mer’ máskülönben az ilyen Szendy Ilka féle karakter, hát tudod, az nekem olyan, akire én simán ráolvasnám a Darvasit, hogy: úgy bámult, mint akinek a szemébe szállt a világszilánk, és nem érti sem az életet, sem a halált.*

Amúgy meg még azt is gondolom, hogy a Szendy Ilka, minden gőgje és önzősége ellenére, igenis szerette a Gönczi Dénest, vagyishogy, igenis, a Gönczi Dénest szerette – úgy és annyira, amennyire csak a valósághoz fűződő viszonya engedte.

Az persze nem elhanyagolható tény, hogy ez a kapcsolat eleve hendikeppel indult: a Gönczinek felesége, családja van, a társadalmi hierarchiában a Szendy Ilka alatt áll – ez a kis mesalliance tehát egyik fél számára sem felvállalható, ugyanakkor egyik fél sem képes lemondani róla; de most őszintén, ilyen kilátásokkal mégis mire verné magát az ember… (Namost szerintem az „apadó kút” is ezt szimbolizálja. A morálisan destruktív, perspektívátlan kapcsolatot, amelyben a felek egy idő után megfonnyadnak, elapadnak.)

Azér’ a Dénes, aki különben nem volt beszédes ember, a Dénes, aki csak akkor szólt, ha mondott is valamit**, mégis megpróbálta volna ezt az elengedés-témát (elvégre az ő vállát legalábbis elég kemény erkölcsi felelősség nyomta), ezt az „elutasítást” azonban a Szendy Ilka sem szociális hierarchiája szerint, sem érzelmileg nem volt képes értelmezni, kezelni, pontosabban úgy kezelte, hogy megszűntette magát az okot, a konfliktusforrást, Gönczi Dénest. Ami nincs, az nem fáj, ugye, annak perspektívája sincs, át van vágva tehát faszányosan a gordiuszi csomó, kérem szépen.

Tetszik, nem tetszik, ilyen működés létezik. Jó, nem ennyire karakteresen mutatkozik, de mutatkozik. 
Namost, általában az olyan személyiségvonásokat tartjuk normálisnak, amelyekkel statisztikailag gyakrabban rendelkeznek az adott társadalom tagjai, úgyismint 
– hatékony valóságészlelés, 
– a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége, 
– önértékelés és elfogadás, 
– érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége, 
– alkotóképesség. 
Tehát a társadalmilag elfogadott normarendszer szerint a Szendy Ilka egy beteg ember, lehet őt ezért gyűlölni, de szerintem van neki baja elég amúgy is. Nna.

Meg aztán még az is eszembe jutott, hogy na és akkor mi van, ha az egész Gönczi-gyilkosság ugyanolyan fikció csak, mint a fejedelem alakja? Ha csak szimbóluma annak a folyamatnak, ahogy egy Szendy Ilka-féle deviáns magatartásforma megpróbálja feldolgozni a visszautasítást? Hogy hány dimenziója van a bomlott tudatnak? (Jójó, tudom, kicsit elragadtattam magam. De mi van, ha?)

Lehet, a Virágzabálók után nekifekszem újra, aztán egymásnak eresztem a Szendy Ilkát meg a Pelsőczy Klárát. Végülis mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogtalan legyen, és mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogabb legyen bárki másnál.

* Darvasi László Virágzabálók
** Szilágyi István Kő hull apadó kútba

Nos, hogy hat az óra a nőre?

Arra jutottam ezügyben, hogy
nem hajaz más nőre a Nóra -
a nő, aki linkelte anyját
e polcra mára virradóra.

Egy magyarázata van csak: a
mákonyos, álmos, dőre óra
homálya a szemre. Elnézőbb
lett. Így hat az óra a nőre.
A Nóra.

A tanatológia a görög thanatosz (halál) kifejezésből ered.
A tanatológia a halál, a haldoklás, a gyászfeldolgozás tudománya.
Az orosz tanatológia inkább a patológia, a biológiai folyamatok vizsgálata, míg a spanyol, illetve amerikai inkább a szociális munka tárgykörébe tartozik; az angolszászoknál, és más nyugati országokban, továbbá itt, minálunk a tanatológia a pszichológia egyik alkalmazott terülétének tekinthető – és akkor mondjuk ezt megfogalmazhattam volna tömörebben úgy is, hogy interdiszciplináris, de ez a szó nem része az aktív készletemnek, úgyhogy ennyit a szárazanyag-tartalomról.

A tanatológiát az Alaine-től tudom. Nem a pszichológus szakmai tudálékoskodásából, hogy a hipofízis lebenyei és hormonjai, vagy hogy a tobozmirigy melatonin-termelése, vagy ilyenek, nem. Hanem a kornisi értelemben vett angyal szemével való látásmódjából, abból.
Az Alaine azért még a legnagyobb jóindulattal fogalmazva is általában a poklot járta – egy huszadik századi nő-Faust; két Margitja is volt neki, a Vitányi János, meg a Mészöly Miklós, csak történetileg az Alaine sztorija egy kicsikét mégiscsak más azért, ugye.
Részben mert egyszerre volt benne vastagon, úgy értem, a pokolban benne, és látta kívülről az egészet az öntudatnak valami csodálatos, a valósággal szembeni irgalmas nagyvonalúságával, amit aztán ő maga később, közvetlenül a halála előtt felületességnek nevezett.

… becsapódás a hátunk mögött. Becsapódás oldalt. Fogadalmakat tettem magamban: Uramisten, ha van benned irgalom, add, hogy ide essen, és ne a hátsó kocsira. Ha ide esik, lemondok mindenről, teljes életfogytomig aszkézisben fogok élni. /…/ Nagy szorultságomban nem vettem észre, hogyha a halált hívom, nem tehetek fogadalmat az életemre.

Az Alaine, az a fajta író, akiről úgy beszélsz, hogy az Alaine mesélte, hogy. Mert igazából az Alaine nem is ír, hanem mond, bele a diktafonba, magnóba, tollba (nahát ez elég hülyén hangzik azért), amibe; szóval az Alaine ilyen elmondós ember, és szerintem ez lehet a titka, mert az Alaine se nem irodalmiaskodó, se nem pszichologizáló, az Alaine egyszerűen csak Alaine, néha tárgyilagosan, néha kis mosollyal a hangjában, néha beletorokreszelgetve vagy hirteleneszébejutva, szóval az Alaine rettenetesen őszintén és természetesen van.

Az egésznek a kulcsa az Alaine szemléletmódja. Az az elképesztő, ösztönösen életigenlő lelkialkata, amellyel a minden emberi mérték szerint rémisztő dolgokról mesélni képes, hogy azáltal is tanítson.

Bátor, azt hiszem. Nem úgy bátor, hogy nincs benne félelem. Úgy bátor, hogy szembenéz vele. Pedig félelem, az ugye sokféle van. Csak hát belenyugodhatik-e az ember, hogy bár bibliailag a szeretet, gyakorlatilag azonban a félelem győz le mindent?

[Partitúra] [Asszony a fronton] [Főzzünk örömmel] [Ideje az öregségnek]

A kedvemben járnál, de ha a kedvem rossz, rosszul jársz. A kedvemben.
Vagy inkább rosszban sántikálsz?
York napsütése, mi?

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.

avagy "Amint befagyasztunk egy tervet, elavulttá válik."

Mostanában elharapódzott mifelénk a családon belüli refaktorálási hajlam. A pasim például a mesés fejlesztői környezetében refaktorál elmélyülten, én meg a háztartásban. Heveny, de ellentmondást nem tűrő produktivitásomban gyorsan leolvasztottam a hűtőt, mint az elmúlt évek egyik leglátványosabban, és legeredményesebben befagyasztott tervét, és praktikusan újraterveztem a komplett adatbázisát. A hűtőnek, úgy értem. A pasimmal meg közöltem, hogy ne lepődjön meg, de új adatelérési objektumokkal megváltoztattam néhány tárolóelérési réteget, és a szemetesbe szupportáltam néhány gyanús szagú kódot. Azt hiszem, tetszik neki, hogy próbálom tudományos alapokra helyezni a rögvalót.

Mily csodálatos lenne, ha az ember nem próbálná örökké cselekvéssel
tagadni tehetetlenségét; mert ezt teszi, mikor vergődéssel,
magarontással tiltakozik ellene. Ahhoz, hogy tudomásul merjük venni
tehetetlenségünket, bizonyára nagyon erősnek kellene lennünk: minden
vágyaink szerint való cselekvésre képesnek. Akkor talán érdekek nélkül
is szétnézhetnénk a világban magunk körül. Akkor talán lennének
pillanataink, melyek anélkül múlhatnának el, hogy életünk látóterében
bármit is meg akarnánk közelíteni.

A múltat megcsináltuk. Most vagyunk. Gyere, építünk fényből.

A világon egyedül magamnak vagyok én én. Aki velem beszél, annak már
csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is
mástól hallottam mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek
köszönhetem. Ha magam egyes egyedül volnék ember a természet
gyűjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén hogy: én? Nem is volna
kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlen szavam se volna a
számban. Azt se tudnám hogy én én vagyok. Nem is sejteném.

[Szép Ernő]

A fa alatt pedig – hogy stílusos legyek -, ez itt a present.

Fotó: Shorpy

Az agyamra ment. Le akartam tenni. Letépni magamról. Még mondtam is neked, az utóbbi időben, baszki, nincs könyvélményem. Hiányzik a sodrás. Hogy csak a szétforgácsolt koncentráció maradt, poszt erejű figyelem. Összelegózni részből az egészet. Az agyamra megy. Vagyok így néha. Vagy így néha.

Van ez a kutyajátszótér, az Erős Helyen. Az Erős Helyet is elmondom majd, de azt máskor. Most szólok, hogy ez csak mellékszál, pedig ébren akarom tartani a figyelmedet magamon. A kutyajátszótérrel. Ahol van az a láncra függesztett nagy traktorgumi, eukonform, baszki, eukonform kutyafuttató akadályokkal, meg minden.
Most akkor behozom a képbe a kutyát, behozom, megtöltöm neked élettel a képet.
Mesélek neked arról, hogy úszott be ez az egész. Avval, ahogy a kutya le akarta tépni azt a baszomnagy  gumit, olyan szeretkezős mozdulatokkal le akarta szaggatni a láncról. Annyit látsz csak, hogy föl-le-föl-le a kutya, belengeti tempózva, ringatja a kutya, ritmusban tartja a gumit a láncon, mondom, akárha szeretkeznének, valami olyasféle aktusa a kutyának, mondom, akt-tusa, föl-le-föl-le, édes november csillan komposztálódó levélszagban.
És akkor egyszercsak megérzi, hogy ez, baszki, ez bizony nem megy. Laszaggatni a gumit a láncról, ez meghaladja az erejét, ez bizony túlmegy a határán a fene nagy akarásának.
Na és akkor kezd el vinnyogni, vonyítani bele a gumi hasas üregébe, fájdalmas, reménytelen, tehetetlen farkasüvöltéssel töri kerékbe azt a kurvanagy akarását. Bele. És akkor körbefut a süvöltés a gumiban, szél szalad ide-oda, körbefut, magába mar, körbefut. Holdtöltés, sápadt_felhős, rideg_éjszakás süvöltés, meg kell a vérnek hűlnie langymeleg edényeiben.

Amikor azt mondom, letépni magamról, erre gondolok, azért írtam le kutyát-gumit, hogy pontosan értsd. Hogy így élem meg a Coelhot. Mintha kiomolna egyszerre minden tudás onnan a hara helyéről, ha ugyan a Nőben van helye a harának. Ha ugyan van tudás. Akárha a saját szervízkönyvemet tolnák a képembe – nesze, baszod, így működsz, nézzed. Ordítani kell, ettől mi mást tehetnék? Olyan vagyok, akár egy nyers seb. Akár a csupasz idegvégződések a felhasított rostok közt.
Hova ordítsak?

Van ez az üveggolyós játék (itt »»), ez a betűkre asszociálós/aszociális mittudoménmi. Na és erre generálódott egy ilyen kis hangulati elem. Itt.

Álmos reggel.
Zsozsi. Új kócs.
Kerek íj, gyugyu lottó_játék – zizi, naná.

Cudar dagonya akolbólít
haza.
Fényes gáz susog.
Csabi. Mama-illat. Ó! Énekelni -
orrom vajas kifli,
nyolc üveg
öntörvényű, bodor ősz-puttony emel.
Szia Quetsalquatl,
uras tyúklábminta, te…

Űberfasza a wasabi leves -
yyyessz!

… ez a mérhetetlen mennyiségű csend megült az ágakon, az égen, de még mindig jött, jött ki a sötét kapualjakból, a csatornák nyílásából, és siessünk megjegyezni, hogy ez volt a büdös csend, a nagy büdös csend, minden csend ki akart jönni, és csendtől lett olyan tiszta az a szerdai ég, s majdnem szétrobbant már a sok csendtől, ami még mindig ki akart jönni, de benn maradt.

Nádas Péter 

Kierkegaard a Csábitó naplójában beszél az odaadásról, amelyik nem erőszak, nem kábulat, nem részegség és összeroskadás, nem előzi meg semmiféle krízis, és az odaadás nem ennek a krízisnek a megoldása.
Ebben az odaadásban a férfi és a nő már könyörög, adhassa oda magát, azon a ponton áll, hogy már csak az odaadás és az őrület között választhat, s az egész lény a másik után való tátongó és örvénylő kiáltássá válik. Ez az, ami a fában levő nemek viszonya: nem. Mert abban, amiről Kierkegaard beszél, még megvan az ellenszegülés lehetősége, hogy: nem, ha ez az eshetőség már egyenlő is a teljes felbomlással és a magányba való összetört belezuhanással. Még megvan benne az, hogy nem lehet másként, hogy nincs más út, hogy csakis ez az egyedüli mód a továbbélésre, és hogyha nem teljesül, ez nem a halál, hanem, ami még a halálnál is megsemmisítőbb. De ez az odaadás túlságosan sakkban tartva saját ellentétével és a teljesülés ízét túlságosan a nemteljesülésre való oldalpillantás adja meg, túlságosan elmerül a megsemmisülés lehetőségében, és csakis a bukásra, az összetörésre, a lezuhanásra való tekintettel tudott ilyen kizárólagos, ilyen elemi erővel elragadó szenvedély lenni. A nemteljesülés fenyegető veszélyének lehetőségére épített teljesülés. Perverzitás. A fában a nemeknek nincsen lehetősége, hogy egymástól független életet éljenek, nincs lehetősége, hogy ne adhassák magukat oda és ne adhassák magukat teljesen, mert nem merülhet fel az, hogy a kizárólagos egyesülés íze e nemegyesülésre való tekintettel legyen feltétlen és maradéktalan. Az egyesülés nyugodt belemerülés, a másik lénybe való elmerülés, beleszívódás és elmerülés, ahogy a folyók egymásba ömlenek és elkeverednek. A lény egzisztenciája kötve van a másik lényhez, ahogy Jaspers mondja. A közlésben jut kifejeződéshez, hogy a lény, nem tud önmaga lenni, ha a másik nem tud önmaga lenni.
Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem sajátmaga. Megakadályozza az embert abban, hogy sajátmaga lehessen. Es ez az egzisztenciális főtörvény sehol sem olyan mélyről kötelező, mint a nemek között.
A nemek viszonyában csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövő önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledőben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél. Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erő.

Hamvas Béla – Fák

Namost második kötet, száztizennegyedik oldal.
Egyrészt: nevetséges ez a ló nélkül, nagyképűen nyereggel való bohóckodás a prérin. Unom. Sőt, tulajdonképpen már az elejétől fogva próbálok leküzdeni magamban bizonyos ellenszenvet ezzel az egyes szám első személyű önfényező heroizmussal kapcsolatban. Igazság
szerint még egy ilyen pökhendi, öntelt hólyagot, mint ez az Old Shatterhand, nem láttam. Másrészt: jóójó, de mindeközben mi a fene van a festői szépségű Winnetouval, és miért?
Különben meg erősen helytelenítem, hogy bizonyos mondatok – úgyismint Katona dohány nélkül csak félember – egy szempillantás alatt elképesztő morális válságba sodornak. Úgyhogy regresszió ide vagy oda, leteszem. Lehet, kisstílű bosszút állok, előveszem inkább a Coopert, hehe.

Azért, baszki, a Würtz Ádám például spanba volt az összes fictional Native American heroval, az már valami.

Épp ma meséltem valakinek, hogy amikor hazaérek, mindig megnézem, van-e virág az ablakpárkányon. Mert, tudod, biztos vagyok benne, hogy a Titkos Rajongó, aki imádnivalóan komisz, és nyegle, de ennek ellenére legalábbis egyetemi docens, szóval a Titkos Rajongó minden nap egy szál virágot tesz az ablakomba. Persze, mire hazaérek, valaki mindig elcsaklizza azt a virágot, mint régebben azt az égővörös, gyönyörű cserepes dáliát, amivel dísznövénykertészetileg ambicionáltam magam. (Jó, jó, mindenki figyelmeztetett, hogy valaki úgyis elemeli az ablakból, dehát én annyira optimista vagyok, nem dőlök be az ilyesfajta fenyegetéseknek. Amikor meg tényleg elvitték, rettenetesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy legalább jó helyre került, csakis olyasvalaki vihette el, aki ért a növényekhez, aki szereti őket, különben minek vitte volna el, nálam meg minden virág úgyis elpusztul.)

Szóval, ez egy kivételes nap. Ma itt volt a virág a párkányon tényleg, én meg sírtam-nevettem, hogy látod, jól reménykedtem.

Tudod, ez most pont ilyen volt, ilyen virág az ablakpárkányon. És hát, köszönöm, Bodzás, annyira jól esett, és ha most látnál, nagyon röhögnél, ahogy itt ülök fülig érő szájjal, mint egy kezdő naíva, aki épp most tudta meg, hogy megkapta az Oscart.

És a szabályok szerint akkor most én is elhelyezem valakinek (valakiknek) a párkányán.

Az én Kreatív Blogger vándordíjasaim:

Agnus – nyelvész és humorista, nemrég bukkantam rá;

Borcsa – káprázatos szerepjátékos, poéta és mérnök, társam az alkotásban (ööö… ezt mintha már mondtam volna egyszer …);

Dönci - aki az ötujjas kesztyűt is egyéni módon, és jáccópajtásom, szellemi szpartakiádom, elme- és sportbajnokom, továbbá segédmunka-társam;

Fóka – régi íróm, és új ismerősöm. És, tudod, én a márkához és a minőséghez mindenekfelett ragaszkodom;

Mam’zelle – aki igazából Madame, lenyűgöző litera-túrista, és – amennyire írásaiból megismertem – ő is a Napos oldalon jár-kel.

Nahát. A játékszabályok pedig:

1. Kiteszem a logót a blogomra.
2. Kiírom annak a személynek a nevét és blogját, akitől kaptam.
3. Jelölök 5 blogot.
4. Jelölök 5 blogolót, linkelem.
5. Üzenetet hagyok a jelöléseikről a blogjukban.

Jelentése: tacskó, borzeb, kotorék
Vonatkozó irodalom: Karinthy – Naplóm, életem

Jelenleg a dakszlin ülök. Dakszlinak nevezzük t.i. azt a széket a
mely nagyon apró lábaival és nagyon széles lapjával méltán kiérdemelte
ezt a nevet. Nos tehát mit írjak?

Összekülönböztünk. Nyilván, mert én is egy érzelmes álcinikus vagyok. Egy elbaszott Bartha Vanda. Egy Julika.

„A könyv elképesztő példája, hová süllyedhet ebben az ellenőrzés nélküli amerikai szellemi világban egy tehetséges ember. Az írói önismeretnek és önbírálatnak már nyoma sincs ebben a hisztérikus, szentimentálisan bűntudatos, nevetségesen szempont nélküli, tárgy- és őszinte indulat-nélküli írásban. Molnárnak mindig alkati hibája volt az érzelmes álcinizmus, amellyel lénye és szelleme gyöngéit leplezte; de ez az utolsó könyve már kóresetnek is szomorú, lehangoló.“

(Márai Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című könyvéről)

X. I. Akármilyen ragyogás övez körül, Marcia, jó sorsunk adta dús kincseink: gyermekek, köztisztelet, vagyon, pompás palota, hódolókkal zsúfolt csarnokok, ragyogó név, előkelő vagy szépséges feleség és sok minden egyéb, amit a bizonytalan s ingatag sors kénye-kedve szerint osztogat, mindez idegen és kölcsönzött pompa csak: mindebből semmi sem örökre a miénk: színpadunkat innen-onnan összeszedett kellékek díszítik, amelyek aztán tulajdonosaikhoz visszakerülnek; az egyiket még aznap, a másikat már másnap visszaadjuk, csak néhány marad ott az előadás végéig. Seneca

Sohase látni a mozigépészt. Szereplő szempontjából nem is számottevő. Vásznon színes kép. A mozigépészt a a néző tudja.

Áfás számlaigényét kérjük előre jelezze!

- – I – ‿ ‿ I – - I – ‿ ‿ I – ‿ ‿ I – ‿

Hexameterbe írta ki, baszki! De ne kérdezd meg tőle, hogy tudja-e, mert megígérem, hogy nagyon bután néz majd rád. Nem baj, így is szeretjük.

- Nem jut eszembe. Nem a Csapda Hamupipőkének, hanem a másik. Az, amiben a sárga esőkabát (amin az a sötét folt volt, amiről kiderült, hogy valójában szakadás) élettelen hullaként lógott a fogason.

A felázott deszkapalló riasztóan himbálta magát ide-oda, a szakadt műanyagháló mögött a folyó, a résekből a nadrágszáron át felszívódott a tériszony. Lloaf bebújt a kapucni alá, és kimért határozottsággal lépkedett a szürkületben. Járás közben lábait mindig kicsikét egymás elé rakosgatta, mint valami nagyformátumú nő. Egyensúlytalanul ment, szinte pattogva a ruganyos deszkákon, ritmus ellen koppantva, s kis csikorgásokat sírva minden staccatoba szétcsúszó sarkaival.
- A félelem beszűkít – mormolta. – Valaki jön mögöttem.
Magába dermesztette a csendet, ügy fülelt. Oldalához szorította a diavetítőt, baljával rámarkolt, így fogva össze vékony kabátját, melybe belefeledkezett a rémület. Akkor eszébe jutott.
- A meghajszolt tanú. Hát persze.

Hátranézni nem mert. Csak menni, a félelemtől egészen szűken. Épp csak egy járásnyi helyet hagyva magának.

Volt az a mesekönyv – Mákos rétes -, amiben volt az a furcsa nevű kislány, Pille-Rin, meg egy másik – nem a Pille-Rin -, akit vásárolni küldtek, de elfelejtette, hány bélyeg és hány rétes kell, és vett sok-sok rétest, meg vett kevés-kevés bélyeget, és otthon nagyon nevettek ezen, aztán végül bélyeg helyett mákos réteseket ragasztottak a levelezőlapokra, és ennek mindenki nagyon örült.

Egy, hogy nem értem, miért nincs meg a polcon a mesekönyv?! Kettő, hogy én is inkább vennék sok-sok rétest, és kevés-kevés bélyeget. Három, hogy manapság az emberek leginkább csak emaileket, meg ostoba pps-eket küldözgetnek. Négy, hogy milyen hülyén néznék, ha kapnék egy felrétesezett emailt, vagy – ne adj’ Isten – postai levelezőlapot. Öt, hogy viszont nagyon örülnék.

Apropos ( «« ), Erh szerint ebben az országban már nincsenek munkások, itt mindenki menedzser. Ideje volna felülbírálni az axiómát, és piacra dobni egy új cigarettamárkát? Hm… Az a baj, hogy bizonyos értelemben annyira konzervatív vagyok.

Például itt van ez a John Fante. Na attól, kérem, lehet ízléses befejezést tanulni.

* John Fante – Kérdezd az út porát

Először is a nők rendelkeznek a szépséggel, amit joggal becsülnek mindennél többre, mert ennek segítségével a zsarnokok felett is diadalmaskodnak. A férfinál gyakran már az alakban van valami visszataszító, a durva bőr, a sűrű szakáll, mind a gyötrelmes okosságnak következményei; ellenben a nők arca mindig sima, hangjuk finom, bőrük lágy, mintha életük az ifjúságnak állandó folytatása volna. Aztán mit kívánnak az életben egyebet, mint azt, hogy a férfiak tetszését minél jobban megnyerjék. /…/ A nők pedig csak a balgasággal tudnak élvezetet nyújtani. Hogy ez így van, kétségbe nem vonhatja senki, ha meggondolja, hogy a nővel milyen haszontalanságokat beszél a férfi s milyen semmiségeket fecseg, valahányszor őt élvezni akarja.

( Erasmus )

Következmények és konzekvenciák:

Erasmus a kedvemre valló, na.

Clara most posztumusz hírnévnek örvend, mint feminista ikon, akit a férfisoviniszta érzéketlenség üllőjén kalapáltak ki. Az én üllőmön, mondják. (Mordecai Richler)

Ah, az íráskészség, az íráskészség!

Hallod-e Rozika (Döncike), te,

gyerünk a Tandemba be,
mer' az a hely olyat tud, hogy valami csuda.

Ottan a kávé maci,
nem gáz a farmernaci,
postot is írhatsz wifin, tudja egész Buda.

A pincérek jó fejek,
s ha a zöld nem eseted,
lóóóózaszín szívószállal ihatod a limót.

Írtunk is üzenetet,
akár a rosszgyerekek,
hogy ez az eset, kérlek szépen, éppen ma vót.

(Verse, az nincsen, mer' tovább nem tudom. Továbbá a kitudjahanyadszori linkelés miatt egyfolytában a Pannika nevére klikkelek, haha.)

Köszönjük.

( »»)

kóproduktor: Dönci

Cippo: Összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki, mint valami vajákos, delejes varázsigét, hogy: macikávé.
Dönci: Ismerem az ízt és ez olyan gyermeki íz.
Cippo: Olyan tesónak kétszersültes, kekszmártogatós.
Dönci: Be kell azt is vallanom, hogy szemeteltünk.
Cippo: Pannikának, folyóírással, vonaljegyre – függöny mögé.
Dönci: Az akkor most szemét?
Cippo: Na jó, kicsit rosszalkodtunk, de szóltunk a helyes pincérfiúnak, hogy valóságosan az nem is szemét, hanem titkos (vagy így már titoktalan? hm…) üzenet a Pannikának.
Dönci: Merthogy Pannikáról tudni kell, hogy kedvesaranyos.
Cippo: Hogy ismeretlenül ismerős, meg ismerősen ismerős.
Dönci: Még ám lehet róla tudnivalót találni, mert a rajzelemző néni mondott róla tudnivalókat, de a mi szempontunkból a kedvesaranyosság a legfőbb erény.
Cippo: A legfőbb arány meg a kávé- tej-cukor = macikhávéééééé!!!
Dönci: Olyan csudajó vibrálása volt az egésznek.
Cippo: … a legfőbb irány pedig a Tandem…
Dönci: Olyan emberi, aminek szíve-lelke van.
Cippo: …erényes-irányos-arányos-aranyos…
Dönci: És hát, azt képzeljétek el, hogy valóságosan lózaszín szívószállal kaptam a limonádét.
Cippo: Merthogy a limonádéról még nem is beszéltünk, ugye, erősen szívügy-gyanús az is.
Dönci: Azt azért még el kell árulnom, hogy ücsörgés közben néha azon kaptam magam, hogy a körülöttem lévő emberekről elmélkedem.
Cippo: Én meg nem árulom el.

Mit szőnek a Párkák?
( «« ) Gézengúzst?

Például legyen Misike. Ha lány lesz. Ha fiú, akkor meg persze Mihály. Ilyen komoly, reszelős basszus Mihálysággal. Naaagy körszakállas Mihálysággal, érted?! Kebelbarátságból. Mert ha mondjuk az iwiw végre Paradicsom-kompatibilis lenne, tutira bejelölném. Sortmeszidzseket küldenénk egymásnak jó sok szmájlival, listát arról, hogy kiket szólítottunk máma kendteknek (hát lenne ötletem). És kommentelnék a blogjába. Merthogy ír blogot, ahhoz nem férhet kétség. Aki vakon, titokban sorvezetőt fabrikál a börtönben, hogy írni tudjon, annak aktuálisan van előfizetése a mennyorszag.hu-ra, az fix. Mert addikt. És értekezhetnénk az önfejű önsorsrontásról, meg arról is, mennyire fasza találmány a blog, mert a hentes nem tudja a marhafelsálat a virtuális kéziratlapokba csomagolni.

Tényleg, Stancsics, nem töltöd le valamelyik torrent oldalról Az ötödik pecsétet? Megnézhetnénk!

Minden meditáció a feszültség csökkentésére irányuló kényszer. X. X. (?)
élni = a feszültség állapotában lenni

Ez (») is olyan mániákus dolog nálam, mint a rali. Látom amottan a téli világot, és ezt szeretem nagytotálban. Kicsit mindig eljátszom a gondolattal, hogy ott vagyok, aztán egyszercsak ott voltam tényleg. A szép mesekönyv a rideg valóságban heroikus küzdelem az ormótlan, nehéz és kemény síbakanccsal, bánatos belátása annak a ténynek, miszerint vagy én vagyok anatómialag totálisan elbaszva, vagy a bakancskészítők vannak reménytelenül híjján mindennemű humánumnak (hajlamos vagyok inkább az utóbbit preferálni). Tény, hogy mindig minden megpróbáltatás előtt és után készségem van egy erőgyűjtő, illetve győzelmi cigaretta elszívására, de az adott helyzetben, ó, fájdalom, erre nem kaptam lehetőséget; gyanítom, hogy a kiképzés része a fizikumbéli terror mellett a mentális kizsigerelés is. A kiképzés praktikus része, hogy egy oktató (lehetőleg közel s távol a környék legjobb pasija, lehetőleg Zoli) beterel a gyermek gyakorlópályára, és majdnem sík terepen verbális fegyverekkel szines kertitörpék kerülgetésére kényszerít – időtartamát tekintve ez adottság-tehetség függvényében egy és négy nap között optimalizálható, ami nem elhanyagolandó szempont, ha az ember az egész sítúrára összesen öt szabadnapot bír csak összetarhálni. Őképességességem az első nap után bátorkodott engedélyt kérni, hogy igába hajtsa a Gerlitzen síparadicsom egyik közép-haladó kék pályáját, és Gyönyörűférfi Zoltán oktató kis hezitálásra utaló homlokráncolást követően utamra bocsátott. Reményeim azt illetően, hogy végre a magam ura lehetek, s a saját tempóm, idegrendszeri kapacitásom szerint történnek a dolgok, hamar szétfoszlottak; Csőrös, kinevezett mentorom, és perszonális bodyguardom fellökdösött a tériszonyos-émelygős felvonóra, majd a süvöltő sarki szélben ordítva utasításokkal látott el, hogy érkezéskor ő jobbra, én balra hagyjuk el a felvonót. Minden báj és elegancia híjján úgy imbolyogtam ki a beülőből, akár egy birodalmi lépegető, és poszttraumatikus szindrómaként rögtön az öngyújtóval kezdtem vacakolni, mire Csőrös előírásszerűen kitépte kezemből a cigarettát, és rámförmedt, hogy majd elszívom a hütténél, ha lecsúsztunk. A csúszás csúfosan béna volt, feszült voltam és merev, meg a kertitörpéket is hiányoltam nagyon, bár volt egy pont, ahol képesnek bizonyultam áthágni a saját korlátaimat, de azt nem mondhatnám, hogy átéltem az alkoholgőzös fejjel oly sokszor kurjongatott mondatot, miszerint a repülés életforma. Csőrös előttem siklott (tényleg siklott!), ijesztően háttal a meredélynek, és amikor látta, hogy úgy csúszik szanaszét a lábam, akár egy kölyökvizslának, folyton azt ordítozta lila fejjel, erősen artikulálva, hogy Hóeke, nem hallod, baszod?! Hóóóekeeee!!! Gondolom, azt hitte, ha jobban artikulál, meg tudom csinálni. Hát, nem tudtam megcsinálni, mert nem egy szimpla lejtő volt az a kék pálya, ahol az ember fölényesen rajzolja a nyolcasokat a hóba a léceivel, hanem mindenféle ostoba buckák türemkedtek elő váratlanul ott, ahol az ember nem is számított rá, pláne nem napszemüvegben. A vége az lett, hogy lefejeltem egy buckát, röhögve fetrengtem a hátamon, mint egy szarvasbogár, és persze nem tudtam felállni. Csőrös felém lebbent, én meg abban a pillanatban röhögve, háton fetrengve megindultam lefelé a lejtőn, és a hadonászó sílécemmel elkaszáltam Csőröst, úgyhogy csaknem a hüttéig hemperegtünk összeakadt lécekkel (összeakasztottuk a hóekénk szarvát, haha). Mindezek után már nem volt nehéz meggyőznöm, hogy mindkettőnknek sokkal nyugalmasabb, és konstruktívabb, ha cigarettázgatva, puncsot szürcsölgetve héderelek a hütte előtt egy napsütötte padon, mint egy osztrák kisnyugdíjas, és rövid szöveges üzeneteket küldözgetek barátaimnak a nagyvilágba, hogy jobb nézni, mint megijedni.

Ettől persze még mániákusan szeretem nagytotálban, de egy biztos: a jövőben kizárólag táblán sáncolok.

Mostanában alkímiával foglalkozom. Konkrétabban: programozó vagyok – ráolvasok, ráírok. Ráérek. Nem felejtek el belefeledkezni. Olyan opciókat használok, mint szellemi energia, testi energia, női energia, spiritusz, ilyen opciókat. A kólával kezdődött. Hogy azt olvastam, jól hasznosítható a háztartásban vízkő eltávolítására. A kóla szívügyünk nekünk – Királylánynak napi, segédemnek heti, jómagamnak szezonális szinten. És akkor kezdődött a ráolvasás. Olyan opciókkal, mint hatástalanság, hitetlenség, ilyen opciókkal. Az opcionálásnál persze gondosan ügyeltünk arra, hogy a tagadó kulcsszavak használatát kerüljük, mert tudtuk, hogy a nem-mel kezdődő utasítások energetikai szinten értelmezhetetlenek. Azután segédemmel a röpke meditációt követően egy liter kólát locsoltunk a fürdőkádba. S kísérletileg bizonyítottuk, hogy kólával nem lehet vízkövet oldani. Alkimista műhelyemben mostanában a vízzel kísérletezem. Az örök élet elixírje azonban nem érdekel. Nem akarok örökké élni, mert szeretem az életet. Mit kezdhetnék vele, ha nem múlik el?

Pankynak

…egy napon megtanultam, hogy az „elmenés“ –hez kettő kell, egy ember, aki el akar menni s egy világ, ahová érdemes elmenni. (Márai)

Vót eccer s eccer egy ÚrSus, annak nem vót egy gyermeke es, hanem vót neki egy édesanyja, Marek, ki erőst kévánkozott Kolozs városába.
Csak eccer aszondja ez az ÚrSus énnekem:
- Hallod-e te, elmejünk Kolozs városába, s jere el magad es, ne ülj annyit magadra itthon.
No, úgy es vót. Mejünk s mejünk, két napot, egy éjet egyet mentünk. Csak eccer addig mentünk, míg a Házsongárdi cintoromba béértünk, hogy megmutítsa, ahová el vót temetve Dsida Jenő. De csak nem kaptuk meg, majtég nem es bíztunk héjzá. Mejünk s mejünk, majd elbolondolunk, s addig siringettük a szemünket, míg eccer es megkaptuk, s akkor a megvót. No, ez vót reaírva:

Csak eccer aszondja erre Marek, eszibe jött a Pater noster, ott agyan írva vagyon, hogy

… Et dimitte nobis debita nostrasicut et nos dimittimus debitoribus nostris…

s ez öppen az, hogy engedd el a mi tartozásunkat, amint mi is elengedjük azt, amivel mások nekünk tartoznak . No, s akkor úgy es vót.
No, nuntát nem csinyáltak ugyan suhutt, de máig es élünk, s itt a vége, fuss el véle.

cintorom – temetőkert
megmutít – megmutat
megkap – megtalál
nem es bíztunk héjzá – nem bíztunk benne
elbolondul – eltéved
siringet – forgatgat
ott agyan – ottan
nunta – lakodalom
suhutt – sehol

Olyan, hogy amikor beszél, nem is veszi észre, hogy minden szavával imádkozik. Táskája mélyén szamárfüles füzetke, titkosan bújnak meg benne szívszerelmei.
… Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik / S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban / Ott állsz az utjuk végén – … , … s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei -

Philippe Halsman avval kísérletezett, hogy modelljeit ugrás közben fotózta le, mert úgy mondják, az ugrás pillanatában ledob magáról minden maszkot, és manírt az ember.

Ugrásának kimerevített pillanatában csodálatosan szép volt ezzel a közép-európaian vasalatlan lelkével. Bársony cigarettafüstben csorognak ajkairól a Vivaldi-versek, Csajkovszkij nemi identitás-keresésének fájdalmas, felelgetős felsírásai. Templom. Isten báránykái benne a versek, zenék.
És mindig áldjon Istennel búcsúzik.

Tudom, Isten nélkülem nincsen.
Egyet sem szusszan,
S ha én meghaltam,
Velem örökre kilobban.

Angelus Silesius (fordította Nemes Nagy Ágnes)