Apámat

2017. április 2. 17:15 - cippo
csücsök Kékszakállú

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

egyszer hallottam, és egyszer láttam sírni.

Az első úgy hétéves koromban történt, amikor későig kimaradt. Anyám – sejtése szerint – a kocsma elől lopatta el velem a kerékpárját, majd elrejtette a szomszédban. Apám kapatos sírására ébredtem, arra, amint könnyek közt gyónja meg anyámnak, hogy ellopták a biciklit, és esdekel, hogy bocsásson meg neki, soha többé nem csinál ilyet.

A második, úgy harminc év múlva, a csákvári szanatóriumban, ahol a rák miatt lemetszették a jobb tüdőcsúcsát.



Amióta a Kajzer

2016. május 9. 16:20 - cippo
csücsök teleregény

elment, csendesebb az élet. Csak a cukibácsi kutyája sírdogál néha, amíg meg nem hallja a cukibácsi topogását az ajtón túl.

Mert a cukibácsi, mielőtt a lakásba lépne, letopogja az odakintet a cipője talpáról.

Apától hallottam ilyen letopogásokat, a havat vagy a nyálkás udvari sarakat verte a oda a lépcső oldalához indulattalan, nagy dübögéssel a gumicsizma árkaiból, fel ne hordja a mocskot a teraszra.

Kora reggeli félálmomból néha megébredek, ahogy a cukibácsi dönget két ütemet a lábtörlőn. Olyankor tél van, vagy esőáztatta, komor ősz, gyerek vagyok, összegömbölyödve a takaró alatt, annak a dübögésnek a langymeleg otthonosságában.

A cukibácsi amúgy hetvenöt körül jár. Apa pont ennyi idős lenne.



1086. megható fejezet, melyben

2012. november 14. 1:45 - cippo
csücsök 1 lábjegyzet

a könyvem is kisurran

Életeim,

egy nap arra eszméltem, hogy családi hátteremnél fogva vastagon belekeveredtem ebbe a szövevényes és túlburjánzó információtechnológiai forradalomba – tudod: tablet, okostelefon, gumikönyv, megami. Szofisztikált szociális nyomásra –  mondván: aki kimarad, az lemarad, avagy addig üssük a vasat, amíg meleg – kénytelen voltam tehát összeválogatni egy kötetre való tárcát (igen, ilyen gazdag (b)irodalmi múltam kerekedett itt az elmúlt 4 évben), melyet itt most e-könyvként, a linkekre vagy a képekre kattintva, tetszésetek szerinti formátumban letölthettek. Mellékeltem hozzá egy hangoskönyvet is, végtére is manapság minden magára valamit is adó könyvnek van hangoskönyv melléklete, nem? (Na jó, csak vicceltem.) Remélem, az olvasásukban-hallgatásukban legalább annyi örömötöket lelitek majd, mint én a megírásukban-felolvasásukban.

Az e-könyveket Farkas István (Dworkyll) kézművelte, akinek nem tudok elég hálás lenni azért, hogy igazi könyvélményt varázsolt az én rendetlenül összehányt szövegeimből. (Jójó, majd dedikálok ám neki egy-egy üveg saját készítésű szilva- meg levendulás őszibaracklekvárt.)

A webes színes-széles vásznút pedig személyesen az édesgazdám, Lövey Bálint (a Hosszú) hátémelete irigylésre méltóan elegánsra. (Vele még tárgyalásban vagyok a számla kiegyenlítésével kapcsolatban, de az azért sokat nyom a latban, hogy – legalábbis majdnem mindig – adok neki enni.)

Felhasználási javallat okostelefonokhoz

Tapasztalati alapon hadd tanácsoljam, hogy bármilyen okostelefonos alkalmazáson (Kindle, Aldiko, Kobo, iBooks, Stanza, stb.) olvasod a könyvet, használd az epub/prc saját alapértelmezett formázását. Na jó, iPhone-on esetleg rátehetsz egy sorkizárt rendezést, azt’ csókolom.

Ja, ráadásnak van itt még egy kis unikum, amiben egy kicsit nekem is szerepem van: mostantól Szeifert Natália Láz c. kötetét is elérhetitek e- és hangoskönyv formában (jól beleolvastam neki a mikrofonba) saját honlapján, a Natilapon.

Na de mos’mán nem fecsegek tovább, inkább térjünk a tárgyra(?).

Csücsök

Fülszöveg

Van az, tudod, mikor már üvegessé tompulnak fejedben a hangok, de még ücsörögsz kicsit leejtett vállal, ernyedt háttal, félig már álomban, magad elé révedve, s az ágynemű sarkát a középső-, és a mutatóujjad közé csíptetve szórakozottan, lustán táncoltatod a hüvelyked ujjbegyét a takarócsücskön. Aztán ebbe a csücsközésbe egyszer csak belejönnek a stanecliben cukorkák, jószagú Sokolok, zeniten megülő sárkányok, a tükrösszív Jucik, a modern Méltóságosok, meg a nemazok. De nem valóságosan jönnek ám bele, nem. Olyan kis semmin, olyan könnyű-lengén, mint a pókfonál. Vagy édes-ragacsosan, ahogy a vattacukor. Na és olyankor csak nézel, mint a vett malac.
Hát, valami ilyesféle állapotból születtek ezek a “tárcamesék”.

Csücsök (epub)

Csücsök (prc)

Csücsök (hangoskönyv)

Csücsök (html)



900. a jártomban olvasásrul

2011. április 8. 0:14 - cippo
csücsök 4 hozzászólás

Valami papírfedeles ponyvát olvas, a címét nem láttam. Csak úgy az ujjával jelöli, belöki középre hanyagul, leffennek kétoldalt lomhán a szárnyas lapok. Épp néztem pedig, hogy azt a fél kiflicsücsköt, ami a Hold, egész befalta már a sötét. Azt mondja, á, a sarokig még egész jó kis fényviszonyok vannak. Erre a kis időre meg már minek becsukni.

Utoljára gyerekkoromban csináltam ilyet. Hogy a könyvtárból kilépve úgy kellett belefalni az utcán a jószagú papírba, ahogy a meleg kenyér csücskébe tör mohón az éhes vágy. Jártomban.
A periférián ott voltak azért a betonlapok közül előcsúfolkodó fűpamatok, botladozott bennük az ember nagyokat, csapta vergődve a levegőt olyankor a könyvmadár. Májusban meg már, a szürkületben, cseresznyét is lehetett tépni, végig a Dózsa György utcán.

Nappal, az nem ugyanaz volt. Nappal szárazon cselekvésszerű, hiányzott belőle az elvágyódás kéjesen fájdalmas karmolászása a gyomorszájon.
Este kellett, félhomályban. Abban volt valami vetítés. A sorok mögött. Úgy elő-előzsörmölőzött szürkén, lagymatagon a hovatovább. A milyen lesz hülye nosztalgiája – már persze ha előrefelé lehet nosztalgiázni.
Mondom, ott volt a sorok mögött halványan, a tudat margóján. Aztán egyszercsak elmaradt. Márhogy a jártomban olvasás. Elhagyódott, a fene tudja, mikor.

Nem tudom, az a nosztalgia, az ott lenne-e most is. Vagy hogy például neki ott van-e. Lehet, meg kellett volna kérdezni.



874. hideg napok

2011. január 20. 22:50 - cippo
a_mozigépészről csücsök 5 hozzászólás

A Tulipán utca nyolcba már nem mentem el. Nagy volt bennem az akarás, nem mentem mégse.
Álmodtam pedig róla, a toccsanó kajszikról a magas téglakerítés tövében, a kaptárakról, a hintáról. A Bildóról, ahogy affektálva mondja a fridzsidert.

Fridzsider – mondja a Bildó, az alsó ajkán kerekedik egy picike, csálé csücsör, ahogy beszél, jé, nem is emlékeztem. Meg hogy van olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Másképp azt, hogy Lollobrigida, pont úgy kell ejteni, mint a fridzsidert. Na és abból származik az, hogy fridzsid.  – Az mi, az a fridzsid? Mi az? – Mi, hát hidegnő. Aki nem a férjét szereti, hanem a pénzt. Ah, különben az leszek én is, ha nagy leszek. Fridzsid – fölvetette a fejét szilajul.

Szóval a Bildótól tudtam a hidegnőt. Hogy az jó. A vért is, hogy van a vér a lányoknak. A sötétben súgta, hogy nem szabad olyankor fürödni. Hoogy, hát akkor a koszosba kell maradni? – szörnyülködtem, a  Bildó meg mondta bele  sötétbe, hogy á, csak pár nap az egész. – Neked már volt ilyen izé? Vér? Volt? – Volt hát. Már kétszer. – Kétszer? Mér’, az többször is van? – Ja, általában – mondta a Bildó, aztán csak bámultuk a zöldesen foszforeszkáló kapcsolót.

A ravatalozónál a Szécsi Pál szólt. Fák, virágok, fény, forgatni kellett a szemet erősen, meg az állat ráncbaszedni konokul. Ott állt a Bildó könnytelenül, öregre, kövérre és kicsire kopva. Csak a szája, az. Az alsó ajkán kerekedő picike, csálé csücsör – jé, nem is emlékeztem. A Bildó, akinek volt olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Vajon lett belőle hidegnő?

Azt gondoltam, pedig mindig is ott volt különben a Bildó elevensége mögött ez a könnytelen, öreg, kövér, kicsi nő, mindig. Meg hogy neki, a Bildónak mi mutatódik vajon elő az én kopásom alól.
Megöleltem. Olyan szaga volt, mint aki egy szellőzetlen gondolatcsapdában töltött harminc évet. Olyan szaga volt,  mint akinek van a vér, aztán nem szabad miatta fürödni. Olyan szaga, mint akire ráült az idő.



846. a pipereszappanyrul

2010. november 12. 21:34 - cippo
affektaképző csücsök 6 hozzászólás

Na azt, például, mikor használtad utoljára? Márhogy nem a pipereszappanra gondolok – vagy de, arra, csak nem materiálisan, hanem fonetikailag.

Ott nyalogattuk el a végét a kollégiumban – emlékszel? -, mikor még zuhanyozni jártunk, és röhögtünk a Varga Tündin, hogy az otthonról hozott provinciális álszemérme miatt képes volt inkább tornatrikóban beállni a forró víz alá, le nem vetkőzött volna az isten pénzéért se. Szemüvegben meg tornatrikóban fürdött, merev háttal, négy év alatt egyszer se láttuk a mellét.
Mégis neki volt először tusfürdője, hát perszehogy. Szerintem az első flakont nagyjából el is kérincséltük tőle. Inkább adott, előbb szabadult; szorongatva érezhette magát ott a lesimázott betonon, a párában megvakult szemüvegében a pucér csikólányok között.
Duschbad – ez volt ráírva, és úgy habzott, mint az állat. Jószagú tusfürdő volt, kék talán, selymes, kéjjel kentük magunkra. A Varga Tündi falnak fordította a tyúkmellét a tornatrikó dekoltázsában, inkább ne is lássa, mi meg sutyorogtunk a háta mögött, hogy hát honnan telik ennek tusfürdőre, az anyja picsáját.
Akkor kitaláltuk, hogy meg lehet azt csinálni is. Szappanból, fifikából. Csak sajtreszelőt kell keríteni hozzá.
A reszelőért a Rozianyunál kellett lobbizni a menzán, nem volt könnyű, kicsit gyanakodott a vasalós botrány óta. A vasalós botrány amúgy egy szimpla kis gittegylet volt; a szilencium alatt almakompótot főztünk, meg húst grilleztünk a kollégiumi közvasalón, csak mikor kiderült, akkor lett belőle a vasalós botrány. Szóval a Rozianyu gyanakodott, de csókos voltam nála, úgyhogy kis vonakodás, meg kis mentális hájjal kenegetés után adta mégis.
Egy fél szappant áldoztunk be, a Már Andi fél faszappanát, azt kevertük vízzel. Azért csak felet, ha mégse működne a duschbad, azért az Andinak legyen mivel fürödnie.

Nahát a reszelék az istennek se akart rendesen eloldódni. Lehet, az arányokkal volt gond, de nem akartuk túl hígra. Még maricskoltuk is pedig, hogy majd a kézmeleg. Meg rázogattuk sokáig felváltva a samponos flakonban. Aztán rámondtuk, hogy jól van, kell még neki pár nap. Hagytuk érni. Egy hét múlva is darabos volt, de valami fénye lett. Akkor eldöntöttük, hogy kész.

– Jó lesz az?
– Jó lesz.
Testületileg vonultunk a zuhanyzóba, az egész kettes szoba.
– Tesztüzem, na kenjed.
– Kenem.
– Na? Milyen?
Nyálkás volt, a pipereszappanon átütött valami kicsit karcos, kesernyésre pállott nyári lefolyószag.
– Jó, csak.
– Na!
– Valami hülye szaga van.
– Hát majd fujunk bele dezodort – mondta az Elvira így, rövid u-val, ezt hozta Sárbogárdról. – Aztán majd a Tünditől, ha kiürül, elkérjük az üres dusbádos flakont. De amúgy? Amúgy jó?
– Amúgy jó. Télleg. Mondjuk, ilyen izé… takonyszerű, vagy mi.
– Takonyszerű?
– Ja. Meg nem annyira habzik.
– Nabazmeg.
– Ja.
– Még jó, hogy nem reszeltük le az egészet.
– Ja, jó.



815. az élesztőrül

2010. augusztus 21. 19:01 - cippo
csücsök kanonizált_történetek 2 hozzászólás

Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket.
Vegyesbolt, az volt kiírva a hullámos vasredőny fölé.

Kató nagyanyám játszotta néha, hogy lefelejtődött valami a bevásárlólistáról. Olyankor mondta: na eriggyetek, fiaim, Terinénétekhő’, a bótba. Tudta Kató nagyanyám a zseléíveket, azért játszotta a lefelejtőst. Meg a bádogban zörgős, mállatag mézsárga pemetefű- és a rőttes malátacukrokat.

Akkor azt’ végig a kocsiúton. Mikor már majdnem a szemünkbe jött a bolt, előkeveredtek a libák. A libákat nem szerettem, főleg a gunarakat. Olyan csúful csapáltak, nyúlkálódtak a nyakukkal-csőrükkel az ember lábaszárához, futni kellett tőlük, vagy rúgni, ha biciklin. Lármáztak is, mi meg nekik vissza, gá-gá-gáá, egész a boltig, meg rúgtuk őket, hessegettük a kanális felé. Imbolygósra rúgtuk a biciklit.

Kopottas, barna fadobozokban volt az a vegyes tárolva, pitlibe‘, mondták, de különben fiók volt. Ahány a vegyes, annyi a fiók, kispitli-nagypitli, sorjáztak egymás fölött rendre. Abban egyeztek, hogy kopottasak mind. Meg hogy barnák. Vegyesboltbarnák – azóta se láttam sehol olyat, azt a keserű szociálbarnát.

Élesztőért szalajtott Kató nagyanyám, az volt a játéka. Na, mi maradt le, fogadott Teri nénénk. Különben nem is volt a nénénk. Csak úgy mindenkire mondták szokásból, hogy nénéd. Vagy hogy bátyád. Nem lehetett azt érteni, a szokást, hogy hát mért. Élesztő, az maradt le.
Kispitliben volt az élesztő, a rendre sorjázósból az egyikben. Teri nénénk kiszalajtotta egészen, árnyékos, ürest ínyt szisszent ránk a polc mérgesen, savanykás kovászszagot. Szürke volt, egész halottszínű tömb, csak ahol előbb megtörte, mintha valami rajzos ember kontúrozta volna ki halk kávébarnával, s halottszínű omaldékok is voltak körülötte a pitliben. A mérlegre darabka szögletes zsírpapírt simított Teri nénénk – különben a papír, az le volt szabva előre mindig -, arra hasintotta oda az ötdekát a szürkéből; bökte bele az orrát a savanyúba, na, milyen jó friss, mondta hozzá, s a papírt tekerintette körébe ügyesen. Csíphetek-e belőle egy cseppet, kérdeztem. Csíphettem. Aztán abban a nyirkoskás, mázgálós morzsalékban megfutkároztak az ujjaim, az jó volt, a hűvöse jól esett.

Mindig, mikor mondjátok a stanecliben a cukorkát. Az étcsokoládéban zseléíveket. Na az énnekem az élesztő.



814. a pad

2010. augusztus 17. 11:42 - cippo
csücsök 6 hozzászólás

A vasárnap délután, az úgy volt, hogy anya lófarkot fésült a a fényesre mosott lepkehajamból, és volt a menés nagyanyámékhoz.
Akkorra az öregasszonyok  úgy megráérősödtek, hát kint ült mind a háza előtt, a padon. Aztán kellett köszönni mindnek; anya mondta, mindenkinek köszönjél, akit nem ismersz, annak is. Hát köszöntem. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz. Hogy úgy kérdték – aztán mindig ott volt valami kis nyiszorgó panasz a hangjukban, valami lassúcskodás, ahogy kérdték tőlem: azt’ há’  mész, angyalom? Öreganyádhó’? Igen. Meg ahogy anyát kérdték: na azt’ anyád jó’ van? Jól van. Meg ahogy mondták, abban is ott volt a nyiszorgás, hogy: hát jó’ van akkor, csak menjetek. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz.

Az egész Petőfi utca csupa pad volt, csupa öregasszony vasárnap délután, hogy mind meg kellett  állni, s az egész Petőfi utca csupa megállás volt, csupa köszönés, meg hámészangyalom, mert, tudod, ilyen twitterük volt nekik, hogy így követtek minket, meg követtek másokat; aztán meg volt a megosztás, az meg a szomszéd Ilonkával volt, mikor a cefrének valót szedegették a kertben. A pad volt a twitterük nekik, úgy volt.
Meg az is volt, hogy minálunk, a mi utcánkban, csak egy pad volt, a Nyilaséknak volt az egy padjuk. Pedig minálunk meggyfák is voltak, édesen kesernyés cigánymeggyek, a Petőfi utcán meg fa se igen. Aztán mégse volt pad minálunk, csak az egy Nyilaséké.
Sose mertem leülni arra a padra. Jó lett volna. Oda a cigánymeggyek alá. Sose mertem. Pedig mondta a nyanya sokszor, hogy: no űjjé’ ide, angyalom, azt’ beszé’gessetek a Marikával. Mindig mondta. De nem jött a beszélés belőlem sose, meg az odaülés, féltem a Marikától.
Anya mondta, nem szabad csúfolni a Marikát a lábával, ne csúfoljad a Marikát. Anya mondta, elég baj az nekik, hogy a Marika így benne maradt a  gyerekparalízisbe’.
Botja volt neki, a Marikának, az olyan félős volt, hogy mért van botja. És kerekesszéke is volt, láttam a tornácukon a kerekesszéket. Meg olyan furcsán beszélt, mint akinek pingponglabda van a szájában, mint aki azon akar átbeszélni, na az is félős volt. Hogy nem hülyéskedik a Marika, a járásával meg a beszélésével nem, hanem hogy nem tudja másképp. Na és ezért nem ment az odaülés. Pedig a nyanya még a meggyet is mondta. Hogy szedjek ám belőle bátran. Nem szedtem. Inkább kimentem a kocsiútra. Nem a nyanya elől, a Marika elől mentem ki. Attól mentem ki, mikor piroshúsú körtét nyújtott, meg mondta is olyan fulladósan, keresztül a pingponglabdán, hogy: ‘eh hé kh, kh őh te, aztán, ahogy préselte bele a csücsörgésbe a szavakat, megláttam a fekete bajuszát. Onnantól mind csak ki kellett mennem a kocsiútra.



729. a gyürmölő

2010. március 29. 23:56 - cippo
csücsök Magánszám solo

Azér’ az Öcsi is vagy harmincnyolcszor látta már meg a mennyből az angyalt, aztán mégis.

Az Edit ilyen hallgatólagos házastársi tapintattal kezelte máskülönben, csak nekünk mesélte röhögve a gyürmölőt. Hogy hát azt még a nászútra is magukkal kellett vinni.

Mer’ az olyan – tudjátok, olyan Fancsikó és Pintásan -, hogy az Öcsi kezének természetes meghosszabbítása a gyürmölő. Mer’ anélkül a koszlott kis rongydarab nélkül nem tud az Öcsi aludni, na. Ne röhögjetek.

A gyürmölőt még a Mamika varrta neki apró kis gyöngyöltésekkel, bele volt hímezve még a neve is, hogy Öcsike; ez volt – a gyürmölő – a Mamika stratégiája arra, hogy az Öcsit leszoktassa az ujjszopásról. Nahát arról le is szoktatta. Viszont a gyürmölőt, azt onnantól fogva mind a tizenháromezer-háromszázhatvan este vitte magával az ágyba az Öcsi. A gyürmölő lett, hogy úgymondjam, az Öcsi titkos fétise, a férfijellemének a törésvonala, amit csak az Edit tudott. Meg persze mi, de azt meg az Öcsi nem tudta.

Aztán tavaly Hawaii-ra mentek, az Öcsi meg az Edit; na akkor tört ki a botrány. Merthogy a takarítónők az ágyneműcserénél a szennyessel együtt elrekkentették a gyürmölőt is. Aztán az Öcsi föltúrta és széthányta az egész bungallót a gyürmölő miatt, meg mérgében még az Edittel is ordítozott, hogy: keressed má’ te is azt a kurva gyürmölőt bazmeg, ne csak röhögjél itt nekem, és akkor az Edit is kereste, de persze nem lett meg. Addigra az Öcsi már tényleg eléggé pipa volt, és olyanokat is mondott, hogy: ha nem lesz meg, én esküszöm, előkerítem azt a ribancot, de akkor itt vér fog folyni, komolyan mondom – és a ribancon a takarítónőt értette az Öcsi, és tényleg komolyan mondta, mert addig-addig, hogy csak előkerítette, és vérben forgó szemekkel egy darabig csak toporgott idétlenül egyik lábáról a másikra a nő előtt, kereste a szót, kereste a hangot az Öcsi, aztán végül tehetetlen mérgében ráripakodott a nyomorultra, hogy: give back to my gyürmölő, please.

a hang-játék:

 



695. a léprecsalásrul

2010. január 23. 13:53 - cippo
csücsök 1 lábjegyzet

Csak, hogy az milyen, hogy ülök a politikai thrillerem fölött, és váratlanul eszembe jut, mikor a Bildóval hintázunk a kertben a szagos barackfa alatt, és azt mondja, nem szabad a kert csücskébe mennünk, mert ott vannak a kaptárak. Hajtom  a hintát, és van az a kis félelem a gyomorszájnál, meg a gondolat, hogy én még sose láttam a kert csücskét, pedig.

A Bildóék kertjét magas téglakerítés veszi körbe – lásd Alföld, népi építészet, ugye -, és úgy képzelem, nagyjából olyan, pont annyira vadregényes, mint abban a Frances Hodgson Burnett-könyvben, amit azon a nyáron olvastam. Na jó, az intellektuális csatornákon érkező szentimentális impressziók persze az élénk fantáziájú kislányokat gyakran ragadtatják konfabulálásra.

Rág a kíváncsiság, hogy láthassam a kaptárakat a szilvafáknál, a szigorú téglakerítés tövében, de csak hajtom a hintát, az érett barackok toccsannak a földön. Később a hűvös konyhakövön mezítláb szipákoljuk a mézet a ragacsos lépből. Nem. Nem voltunk olyan bátrak.

Mostanában Pöttyös könyvekre gondolok.



656. az ízekrül

2009. november 15. 20:59 - cippo
csücsök

Már a sült pézsmatök – mondod majd ötven év múlva – se úgy esik, mint régen.
Így mondod majd, ilyen tárgyilagosan.
Nem, hogy túl vizes, vagy hogy túl rostos, vagy hogy agyoncivilizált huszonegyedik századi hibrid, nem, egyszerűen csak nem úgy esik.

Manyi Ott van például a selyemcukor – mondod majd ötven év múlva -, pedig milyen klassz selyemcukrokat csinálnak manapság. Mégis az volt a legjobb ízű, az a régi szögletes, a Budapest felirattal az oldalán, tudod, amit az a Lajos hozott.

Mindössze a vágy folytonossága szakadt meg időközben, ahogy a fogyasztói társadalomban lassanként egybemosódnak az évszakok, és az osztálykülönbségek készpénzzé meg hitelkártyává rétegződnek át. Korkép. Nem hiányzik belőle más, csak az íz, ilyen tárgyilagosan. Ennyi.

Vagy a hurkazsír, nahát azt ki eszi meg mostanában – kérdezed majd -, pedig emlékszem, micsoda csemege volt; az én anyám még úgy kente, a kenyér egyik felére a paprikás zsírt, másik felére a fehéret, mert az a kevés, ami a hurkából kisült, alig volt elég egy szeletre – mondod majd ötven év múlva -, na és az akkor olyan jólesett.

De minderről most még mit se tudsz; most még ott álltok az ablakban zsíroskenyeret majszolva a Zsuzsival, és azt kiabáljátok bele virgoncan a hóesésbe, hogy Tarka zsíroskenyér, piros zsír, meg fehér…

[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]



639. kárhozatrul, avagy akiért a nagykarácsonyi harang szól

2009. október 26. 0:00 - cippo
csücsök

Végülis vasárnapi iskola volt. Nem olyan Tom Sawyeres értelemben, meg igazából nem is vasárnapi iskolának mondtuk, hanem hittannak, de az volt azért.

Mise előtt kötelező gyónás, ezt hova tegyem, érted – az atya szerint istenben élünk, és isten bennünk él, hát mi újat mondhatnék én neki, amit még nem tud, ó, kötelező gyónás, hát mi a fenét kezdjek én teveled.

A folyton hidegre emlékszem, ahogy az ujjbegyembe harap a fagy. A szagra, a sok kenetes sóhajnak a száraz, kopogós, tömjénes szagára, gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, lelki atyám, ahogy finoman lehelik ki magukból a fényesre kopott deszkák az öregasszonyoknak mind az összes Miatyánkját meg Üdvözlégyét kilencszázharminchat óta.

Rágógumiztam. A Nagy Imi mondta, hogy csináljak valamit a rágóval, mert ha az atya az apácarács csöndes félhomályában mégis kiszúrja valahogy a bűneim között, megdühül miatta – ez a heppje neki, a rágógumi -, és biztos nem ad feloldozást, akkor aztán baszhatom, elkárhozok. Nem volt nálam, csak a hittankönyv; az imákat, az egész miserendet tudtam mind fejből, a szent énekeket meg úgyis a kántor szólamvezette, az öregasszonyok csak kántáltak utána lehetetlen fejhangon, lecsúszva minduntalan – hol az egy – az újabb ütemet, úgyhogy a kórusban észrevétlenül lehetett tátogni némán – mondom, nem volt nálam, csak a hittankönyv. Abba mégsem ragaszthattam a rágót, hát zsebrevágtam. Aztán mikor az áldozás után a Julis néni jött a persellyel, hogy a Szentantalnak, kurva kínos volt, hogy a barna papírötvenes reménytelenül bele van ragadva a gatyazsebembe, és még csak megszólalni se bírok, mert a szám meg a Krisztus testével van tele.

 

Csak annyit akartam mondani különben, hogy amikor ezt tegnap délben meghallottam, azért csak elsírtam magam. Nahát.



623. a csücsök végéről

2009. október 4. 22:09 - cippo
csücsök

Kapott egy igazi merino gyapjú takarót.
Finom, habos, és meleg.
És olyan szaga van tőle, mint a kisded Jézusnak. Tej és széna.
És erre a méretre pont nincs huzat. Úgyhogy csöndes is. Meztelenül nesztelen.
Következésképp már nem surrog az ágyneművel.
Mitöbb: már nem surrog az ágyneművel.
Huzattalanul nem lehet vele.
Ez így azér’ olyan izé. Olyan csücsökevény.

Most akkor?



568. nyájas

2009. június 30. 21:11 - cippo
csücsök kanonizált_történetek

Kanászost sokszor játszottunk. Hogy a tátikák voltak a kanászok. A színes tátikafejek. Jól lehetett őket szinkronizálni, ja, most, hogy így eszembe jut. Nagy perszonális szabadságuk volt a kanászat mellett, meg szenvedélyes szerelmi életük. Körmönfont verbalitásuk. Saját virágnyelvük, érted. Elég jól tudtak csókolózni. Ha a megfelelő helyen csippentetted össze a virágfejet, egyik is, másik is kitátotta a száját, mintha csak kiakadt volna az állkapcsa, és akkor egymás szájába kapaszkodva, boca da boca csókolóztak, és minálunk fajra, színre, nemre való tekintet nélkül lehetett kanász a nagyszemű tarkabab-disznócsorda mellett mindegyik tátika, mert mit tudtunk mi arról, hogy név szerint nők (didynamia), identitás szerint meg két főbbhímesek.

A birkapásztort, azt lenéztük kicsit, haragudtunk is rá, mert mindig beterelte a birkákat a Rubertitóba, csak úgy úszott, ringatózott a vízen a sok birkaszar, hogy fürödni nemigen volt gusztusa az embernek. Azt, hogy Rubertitó, csak így ismertem, egyívű dallamként. Rubertitó – így mondták az öregek, így ritmizálták a róberti tavat. Iszamos, nyálkás, békalencsés pocsolya volt különben, de a birkaszar, az nagyon fájt mégis.
Amúgy az öreg gyalog járt, ráérősen, motorkerékpár szerintem az egész rokonságában nem volt. Nem is igen volt rá szüksége, nem nagyon szekírozta a nyájat a tónál messzebb, ott meg, a befürösztésen túl elég szamártövis termett nekik,  neki meg elég árnyék a gáton.

"Hol vannak az én báránykáim?" B.H.



533. a hintáról

2009. április 26. 19:34 - cippo
csücsök

Bele lehetett nézni a napba. Komolyan. Április volt, vagy lehet, március. Csak azért gondolom, merthogy ott kulmináltak az ünnepek  – csókolom, tetszik-e még emlékezni, a magyar tanácsköztársaság kikiáltásának mindenszentsége, meg a fénylő április négy, a hála ünnepe, hogy míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét, ugye. Miegymás. Szóval bele lehetett nézni a napba. Úgy szembesülni, vagy hogymondjam. A kötél meg széjjelvágta közben a segget, de mit számított, csak a dallamív kalimpálása újra és újra, és akkor még tudtunk énekelni ilyen mozgalmista módon, hogy kenderkötél a segg alatt, sej, haj, fel, le. Az volt a legjobb hinta. A kenderkötél. Semmi faxni, érted, tengerészcsomó, ne röhögtess, csak átveted a kötelet az ágon, megkötöd, a test súlya alatt meg majd szépen megfeszülnek a csomók – két csomó, kapitány uram, két csomóval haladunk -, amennyire kell.
Apa, csinálj nekem hintát. Aztán sose győztem kivárni. Az már a rizikósabb fajta volt, amikor keresztbe rákerült a deszka – ha nem felezőbe feküdt a kötélre, vagy rosszul kaptad el a ritmust, leborult az egész. Csak a macera volt vele. A deszkásból is több verzió volt: a négy csomós, ott külön hurkot csinált az ember a deszkának, abba dugta bele. Az nem volt olyan labilis, csak a nagy számok törvénye alapján az egyik csomó mindig eleresztett a deszkánál, aztán kurva nagyot lehetett esni. A két csomóshoz meg – két hosszú hurok, ág-deszka relációban -, nincs az a kötélmennyiség. Azt kipróbáltam nájlonzsineggel is, tudod, kék, meg fehér, mint a nyalóka, avval kötözték a bálát, na, abból volt elég. Meg volt benne rizikó. Az első szakadás után nem is forszíroztam. Úgyhogy summáztam, hogy kenderkötél. Legfeljebb széjjelvágja a seggemet.

Tudod, néha csak így előjönnek ezek a régi dolgok. Te, én úgy vágyakozom rá, hogy legyen itt az ablak előtt nekem egy hinta.



526. tűzoltó leszel s katona

2009. április 16. 21:09 - cippo
csücsök

Olyan fiktív tűzoltó szakkör volt. Hogy volt is, meg nem is. Teoretikus, ja, ez elég kifejező. Ráadásul még szépen alliterál: teoretikus tűzoltó szakkör. Mondjuk a szakkör, az éppen nem.
Versenyre, na arra készültünk, nagyjából ez is volt az egésznek az apropója, hogy tűzoltó szakkör – pajtikák, járási tűzoltó verseny lesz, a nevezést leadtuk.
A szakkört a Schermann tanár úr vezette. Na gyerekeim, mindig így kezdte – márhogy mind a négy alkalommal, amikor a szakkör technikai okok miatt éppen nem maradt el. A szívügye volt a verseny a Schermann tanár úrnak, ezt kihangsúlyozta, meg hogy a legnagyobb nehézség a tömlő lesz. A legnagyobb nehézség amúgy – ebben nem tévedett – tényleg a tömlő volt. Valami financiális okok miatt a szertárban nem volt, csak az ígéret, hogy lesz, mivel ugye járási verseny lesz, a nevezést meg leadtuk. Na, nem lett. Mondjuk a Schermann tanár úr, lévén tiszteletbeli tűzoltó, legalább halvány fogalmakban nyilatkozott róla. Metszetszerű ábrákat firkált folyton a táblára, azon magyarázta el, hogy a legnagyobb nehézség a tömlő, meg hogy, na gyerekeim, ezek itten az illeszkedési pontok a tömlőn, és jól látható, kérem szépen, hogy a fémnek a csapolása hogyan van ugye kivitelezve, és hogy hogyan is van pontosan az illesztés iránya.
Nagyjából az volt a koncepció, hogy az egyik tömlővel a Jutka szalad, a másikkal a Horváth Jancsi, a maradék három ember meg az illesztést csinálja, meg nyitja a tűzcsapot.
A sorrend, az kérem szépen, rettenetesen fontos. Hogy mindenki pontosan tudja, hogy mikor indul a posztjára, és ottan, kérem szépen, mit csinál, így mondta a tanár úr. Meg vihorászott, hogy persze ez így most egy kicsikét olyan, mint a vaktérkép a földrajz órán, de legközelebb aztán tényleg kihozzuk a szertárból a tömlőt, és akkor, kérem szépen, lemodellezzük. Hát nem modelleztük. Csak fejben. Úgy négyszer.
Aztán a verseny előtt egy héttel a Schermann tanár úr felvette a tiszti egyenruháját – mint mondtam, tiszteletbeli tűzoltó volt -, és avval kezdte a szakkört, hogy na gyerekeim, sajnos – bár a nevezést leadtuk -, hangsúlyozom: saajnos a mi csapatunk a versenyen  nem indul, a nevezést visszamondtuk, tekintettel a felkészülési idő roppant rövid voltára, kérem szépen.
És akkor a Schermann tanár úr két egészen apró, finom mozdulattal végighúzta a bal kezét az érmeken a szíve felett, mintha csak valami kis szöszt sepregetne le a mellkasáról szórakozottan.



521. Zakopane

2009. április 8. 19:52 - cippo
csücsök kanonizált_történetek

Zakopane, mondta anyám, és ettől valahogy dideregni kellett.
Úgynevezett gorál stílus, ezt is mondta később, meg mutatta a képeket, és ott mosolygott egy csomó idegen ember, meg a fél szocialista brigád fekete-fehérben, csak az Erzsi néni nem mosolygott, nézett zordan, morcosan bele a lencsébe, pedig az Erzsi néni majdnem az atyaúristen, de legalábbis a főkönyvelő a téeszben, és hát derűje, az nem volt neki, én mindenesetre sose láttam, hogy volna. Naszóval ottan álltak kompozícióba szerkesztve valami sóbánya bejáratánál, én meg hozzáképzeltem a sötét és fagyos tárnát, meg a portól boxosképű bányászokat, és olyan didergős rosszkedv ütötte fel bennem a fejét attól, hogy Zakopane.

Zakopane

Apával ketten maradtunk. Délutánonként a füzet fölött a párás ablakon át bámultam apát az udvaron, ahogy tett-vett. Keserű magány volt bennem, és úgy akartam látni, hogy benne is. Hol az anya, ezt firkálgattam folyton, meg apával számoltuk, hányat kell még aludni. Csend volt nagyon, valami szokatlan, mély, nagy csend, és titokban attól féltem, hogy Zakopane, amit anya olyan nagyon várt, olyan, akár egy szép szines mesekönyv, és hogy anya talán majd nem is akar hazajönni onnan, hogy nem akar visszajönni hozzánk. Hogy talán nem is szeret már, talán terhére vagyok. És Zakopane-ban nincsenek sértődött kisgyerekek, akik konokul hallgatnak, ha az anyjuk számonkéri a hármast, és nincsenek villanyszámlások se, meg díjbeszedők, meg nem kell vájdlingban melegíteni a mosogatóvizet. És akkor rettegve sírtam, keményen koppant a laminált furnér íróasztalom lapján a könnyem, és az apa miatt is szörnyen fájt, és hát olyan nagyon magányosak voltunk, olyan anyátlanok, csak gurultunk csöndesen ide-oda abban a nagy házban.
Aztán apa egy nap azt mondta, hogy ma, meg hogy be kellene menni elé a városba, hogy hát majd megkéri a Csontos Andrást, annak van kocsija. Azt is mondta, hogy mehetek én is az András bácsival, mert tudja, mennyire várom már anyát. Sötét volt, és hideg, lehet, havazott is, én meg egész úton nem bírtam levenni a szemem a Csontos András bácsi kis ujjcsonkjairól, ahogy a volánon tartotta a kezét. És amikor anya beszállt, jószagú volt, de valami idegen jószag volt az, éreztem, amikor magához ölelt a hátsó ülésen, éreztem még a taknyos könnyeimen át is, és hozott nekem egy katicabogaras kitűzőt a jószagú anya, én meg csak csüngtem rajta, nem akartam elengedni, mert mind, a félelem, hogy jobb neki Zakopane, a szines szép mesekönyv, jobb, mint az otthon, szóval az a félelem akkor ott egyszerre még fájdalmasabban mart meg.



✍ 477. a Sokol – Előhang

2009. február 16. 16:45 - cippo
csücsök

A Sokol életérzés volt.
Apám például mindig úgy aludt, hogy éjszakánként a párnája alá gyűrte, mint valami kabalát. A halk duruzsolása, mondta, valahogy annyira megnyugtatja. Jobban esik úgy aludni.
Anyám szerint, akit viszont kizárólag a süket csend nyugtatott meg, tiszta szerencse, hogy legalább éjfél és hajnali négy közt megbízhatóan számítani lehetett a műsorszünetre.
Később, mikor már nem volt műsorszünet, anyám sértetten beszerzett apámnak egy fülhallgatót, persze monót, akkoriban – legalábbis vidéken – nemigen lehetett hozzájutni komolyabbhoz darabhoz. Mindenesetre a fülhallgató apám számára láthatólag egyáltalán nem befolyásolta a Kossuth Rádió élvezeti értékét, a kicsi, de roppant kényelmetlen dugasszal a fülében is békésen horkolva rádiózott tovább.
A Sokolnak, már úgy értem, a miénknek, kopott, barna bőrtokja volt, a használattól ízlésesen antikolódott élekkel. Szerettem a szagát. Mert szaga is volt; a bőr édeskés, ismerős illata mögött lehetett érezni kicsit az elektródákon finoman felmelegedő láthatatlan port is. Jószagú volt, szerettem ezt a szokolszagot.
A fehér műanyagteste fekete szigetelőszalaggal volt körbetekerve durván a Sokolnak, részint, hogy takarja a csúf sebet, amit a nagykéssel ejtettem a hangszóróján, amikor megpróbáltam kiszabadítani belőle a bácsit, részint az volt hivatott rögzíteni a kilencvoltos zsebtelepet, amellyel rendhagyó módon üzemelt, dehát a Karcsi bácsi vasboltjában sosem lehetett szabvány méretű elemet kapni a Sokolba.

Mondom, a Sokol életérzés volt, sőt, a Sokol szerelem volt. Meg aztán konstrukcióját tekintve is olyan volt, hogy úgy kellett azt hurcolnia magával az embernek. Karra is lehetett fűzni, mint egy retikült, vagy egyszerűen fel lehetett akasztani bárhova. Mondjuk a létrára egy sonkakampóval. Vagy mindjárt a fára. Szóval praktikus volt nagyon.
Nyaranta vittem magammal a kertbe. Mikor a kesernyés cigánymeggyet szedtem köténybe, vagy a túlérett, félig megerjedt rózsabarackkal játszottam célbadobóst a bádogvöbörbe, amibe apám a cefrének valót gyűjttette velem, a Sokol elmaradhatatlanul ott lógott a fán.
Életérzés volt a Sokol, és az a közös nevező, amely úgy családilag képes volt áthidalni a generációs szakadékot.

Namost, az a terv, hogy a következő Sokolos posztnál lesz egy ilyen kis úri huncutság. Hogy ott lesz a képe a Sokolnak a posztban benne. A Sokolban meg, pontosabban mögötte, valami kis meglepetés. Mondjuk a Szíriusz kapitány kalandjai. Az első évad, heti adással. Később meg a többi. Mint régen. Aztán a linkre (ami a kép, ugye) kattintva meghallgathatod, jobbklikkelve (mentés másként) meg akár le is lehet tölteni. Esetleg. Egy rész úgy egy-két hétig ‘adásban’ lesz. Nahát ez a terv. Jó holdat.



✍ 446. a távbeszélő készülékről

2009. január 2. 19:59 - cippo
csücsök 1 lábjegyzet

Hogyhát áshatnának-e egy kisebb árkot a ház háta mögött, azt kérdezte a Jocó.
Árkot – ismételte apa, kicsit bólintott nyomatékul, hogy na mondjad, aztán árkot minek.
És akkor mondta a Jocó. Hogy távbeszélő készüléket akarnak csinálni a Gézával. Hogy fentről, a ház végéből, ami az ő házuk vége, beszélni tudjon a Géza ővele itt a kukoricásban, ami meg a mi házunk vége. Na és hogy a kábelnek kell az árok.
Hogy abba fektetnék bele, tudniillik – a tudniilliket külön kihangsúlyozta a Jocó, akit különben szolíd távolságtartással kezelt mindenki, részint, mert emberi mértékrendszer szerint, akinek a spenótos palacsinta a kedvence, az csakis valami elcseszett földönkívüli lehet, részint, mert olyan hosszú haja volt, mint egy lánynak, és részint, mert úgy is affektált, mint egy lány, na és ez úgy nézett ki, hogy a nevét, azt, hogy Jocó, mindig valahogy úgy mondta, hogy Joccóóó – nemcsak, hogy két cuppogós cével, de ráadásnak mindig valami kényeskedő csodálkozásba lebegtette el a végét a Jocónak, ahogy bemutatkozott. Hát ezért.
Apának azonban nem voltak előítéletei. Ráhagyta a Jocóra, hogy ássanak akkor árkot a Gézával. A kábelnek.
Mikor az árokkal készen lettek, a Géza valami huzalt fektetett bele. Mutatta a Jocó nagy fontoskodva a két májkrémes dobozt a huzal két végén, hogy ez lesz itten, kérlek, a membrán. Nem értettem. Akkor elmagyarázta.
Hogy tudniillik, beleapplikáltunk a Gézával egy-egy kis lemezkét, na és hát, kérlek, a hanghullámok megrezegtetik a lemezkét, a lemezke rezgése rezgésbe hozza a huzalt, a huzal rezgése pedig rezgésbe hozza a másik végén a másik lemezkét, ami az egészet azután visszalakítja hangrezgésekké. Hát így. És amikor a Géza fent belebeszél a májkrémes dobozba, akkor én azt itt lent, kérlek, a másik májkrémes dobozban hallom.
Nemigen hittem el, de a Jocó erősködött, hogy a távbeszélőnek tudniillik működnie kell, elvégre a Géza megmondta, és a Géza, az kérlek fizikát tanul, meg hogy az a Bell is így találta fel a telefont, tanulta a Géza, úgyhogy működnie kell, nna, punktum.
És akkor fölkiabált a Gézának, hogy Géza, kérlek, belebeszélnél a távbeszélő készülékbe? És akkor a Géza, az, kérlek, belebeszélt, és végigsurrogott a Géza beszédje a huzalon, és lent, a Jocó májkrémes dobozában, amiről a Jocó azt állította, hogy membrán, megrezgett, megzsörmölőzött a vékony kis lemez, és ennyi.
Kérdeztem a Jocót, hogy mit mondott a Géza. Mire azt válaszolta, hogy az a benyomásom, kérlek, hogy némileg még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, merthogy csak úgy nagyjából értettem.
Na és azon a ponton a lépcső tetején megjelent a Gizi néni, és elkiáltotta magát jó hangosan, hogy Géééza_Joccóóó – mert persze ő is két cuppogós cével mondta, hogy Jocó -, kész az ebéd! És akkor arra gondoltam, milyen kár, hogy még módosítani kell a szerkezeten, tudniillik finomítani, pedig elég lett volna a Gizi néninek kiabálás helyett középhangerővel belebeszélnie a távbeszélő készülékbe, és akkor belemondhatta volna azt is, hogy spenótos palacsinta, mégse röhög rajta az egész utca.



✍ 427. a cirkuszos lány

2008. december 6. 18:08 - cippo
csücsök 1 lábjegyzet

Ma egyszercsak eszembe jutott.
Az illatról jutott eszembe, ahogy ott a Vörösmarty téren, a tömegben, odakúszott az orromba.

Ősszel jöttek, és csak egy hétig maradtak.
A cirkuszos lány a mi osztályunkba került. Nagyon szép lány volt különben, a Horváth Jancsi, meg a Nagy Tomi is halálosan beleszerettek, de a cirkuszos lány nem nagyon foglalkozott a fiúkkal. Igazából senkivel se nagyon foglalkozott, az osztályba is csak úgy tessék-lássék járt, meg amúgy is idősebb volt, talán tizenegy, mintha később mondta volna.
Hogy nem feleltették soha, azt irigyeltük nagyon.
Meg hogy cirkuszos lány. Volt körülötte valami gyökértelenség, valami vállvonogatós hányavetiség, hogy őt ugyan számon ne kérje senki. Meg valami titkos. Nem lehetett azt tudni, csak volt az a titkos valami, na az csak úgy sugárzott a pórusaiból.

És akkor pénteken egyszercsak azt mondta nekem: gyere el holnap este, nem kell fizetned, beviszlek hátul. Ezt mondta. Meg hogy: eljössz?
Persze elmentem.
És akkor egyszerre ott ücsörögtem a padon, és a porondmester egyre csak harsogta, hogy ééésss_mosst, kedves_közönség, mossst_igazi-világssszenzáció_következik, és manézsban ott állt a cirkuszos lány egészen pőrén, valami flitteres, könnyű muszlincsodában, mint valami hastáncosnő, és a karcsú, törékeny testén egy irdatlan nagy kígyó tekergett.
Olyan éterien szép volt azzal a rettentő kígyóval, hogy attól énnekem ottan dideregni kellett, de nagyon. Szinte meg kellett bénulni az agynak teljesen, hogy csak egy ilyen állóképre futotta, ahogy ott áll a cirkuszos lány a fűrészporon mezítláb, azzal a dermesztően hideg kígyóval a nyakában; mantráztam magamban csöndesen, hogy jajistenemcsakidenehozza, jajistenemcsakidenehozza.
Később, amikor magamhoz tértem, ott kuporgott mellettem. A kígyót, azt nem hozta oda. De azért így is csak lopva, oldalról mertem rásandítani, mintha attól félnék, hogy megvakulok az arccsontján finoman elterített csillámportól, vagy a fényes szemhéjpúderétől. Úgy emlékszem, ragyogott az egész, fénylett, mint valami angyal, vagy jelenés, vagy tudomisén.
A könnyű gyerekhajak lassan, játszódva lebbentek a tarkója alatt, akárha maga Mucha komponálta volna képbe az egész leányfejet. És valami jószagú volt rajta, valami ismeretlen, valami hűvös illat. Emlékszem, azt gondoltam, biztos a kígyó. Hogy a kígyótól ilyen jószagú. És beleborzongtam, ahogy a finom, jószagú, meleg bőrére néztem és eszembe jutott.

A cirkuszos lány meg csak mosolygott a manézs felé, fölfénylett a mosolya egészen, és akkor az a titkos valami csak úgy ömlött-sugárzott a pórusaiból.



✍ 418. a gyáva oroszlánról

2008. november 26. 15:47 - cippo
csücsök

Az is egy tél volt, mikor begyulladt. Nem fájt, csak kiereszkedett egy hólyag, elő a fogínyből. Sima volt, meg gömbölyű, hogy állandóan piszkálni kellett az embernek a nyelvével, gyönyörködni benne.
Apa vitt el a fogorvoshoz, a negyedötös busszal. A szomszéd faluba. Mondta, hogy talán ki is kell húzni. Ha egyszer be van gyulladva, jobb, ha megy az a fránya fog, az olyan makacs dolog, a gyulladás. Meg úgy bíztatólag még, hogy majd nő helyette másik. Dehát nem is fáj, feleltem, és nem értettem az egész felhajtást.
Olyan az emlékezetem énnekem, hogy szinte nincs is, napszámba énekelhetném, hogy csak a szépre emlékezem, mert én tényleg csak arra.
Hogy hogy kerültem a székbe például, na arra nem. Meg arra sem, hogy mit csinált velem az a vörös dög, aki az előszállási fogorvosasszony volt. Csak arra, mikor már sivít, mint a vágómalac a mészárszékben, hogy megharapott, úristen, ez megharapott, mert hát megharaptam, erőből, dacból, gyerekes elszántsággal, hát én megharaptam. Gondolom, fájdalmat okozott. Én meg, mint az igazságos Mátyás király, fájdalomdíjul rámartam az ujjára, aztán rádermedtem, mint az oposszum. Ő meg csak sivalkodott, hogy vigye már innen ezt a gyereket, hát ez nem normális, ez engem megharapott – úgy nagyjából ilyen gondolatkörök mentén tudott csak haladni, dehát végülis vérzett az ujja, és akkor már én is sivalkodtam sértett önérzettel, együtt vonyítottunk, a fogorvosasszony, meg én, és hát, őszintén szólva megértem, hogy kidobott.
Persze, közben leszakadt az ég, és a busz csak nem jött, és apa kínjában azt találta mondani, hogy akkor induljunk el gyalog, végtére is csak öt kilométer. A szakadó hóesésben nekiindultunk a pusztának, a tehetetlen apa, meg az ordító gyerek. Aztán szép lassan megnyugodtam, a hólyag is megvolt a számban, és olyan megnyugtató volt újra és újra végigfuttatni rajta a nyelvemet, közben lassan féllábszárig ért már a hó, mi meg csak mentünk bele egyre mélyebben a sötétbe.
A vége, az megvan, hogy stoppoltunk; már majdnem otthon voltunk igazából, csak hát apa aggódott, és akkor jött az az IFA, na és azzal mentünk végül haza.
Ez most csak úgy eszembe jutott.
Hogy most is tél van. Meg hogy most se fáj. Mert nekem sose. Csak van ez a szorongás.

Dehát, végülis mi történhet? Legfeljebb megharapom.



✍ 414. Kedves_naplóm…

2008. november 21. 19:41 - cippo
csücsök

A Zöld Füzetben benne volt a Fehér Tamás, a-tól z-ig. Kövér, kusza betűkkel. Nem, ami megtörtént, hanem ami megtörténhetett volna.
A Zöld Füzetben benne voltak a kicsi fájások. Hogy egyszer majd összegyűjti a könnyeit kis gyógyszeres fiolákba, és odaadja neki. Az anyjának.
A Zöld Füzetben benne voltak a kérdések. Hogy vajon tud-e olyan hideg lenni, hogy keményre dermed a könny a szem sarkában? Tud.
A Zöld Füzetben benne voltak a Szép Ernő és a lányok, a Bálint András. A Gabi néni lótetű is benne volt, mint a történelem mozgatórugója, a dialektika. A Pege, hogy hol az Egy. A Pásztorórák, irodalom berkei. Mind.
A Zöld Füzet nem a Kedves_naplóm volt, hanem a képzeletbeli barát. A lélek bélése a huzatos, hideg télre. Vagy inkább a protézise. Ámbár a lélekre nincs protézis. Hentesüzlet volt, nyers, véres sebekkel. Cukrászda volt, tejszínhabos piskótával, creme brulée-vel. Birtokviszony volt. Magántulajdon. Nem a fele királyság, hanem az egész. A Birodalom. Magánterület. Magányterület. Az út. A vízben, kövek alatt, az ízekben, bőr alatt rejtező. Az intimszféra.

Aztán egy nap arra ment haza.
Hogy a Zöld Füzet kinyitva fekszik az asztalon.
Hogy az anyja ridegen kérdi. Ez mi?
Hogy csak meleg levegő szökik a száján, ahogy azt suttogja. Napló.
Hogy az anyja ridegen kérdi. Kinek a naplója?
Hogy felforrósodik a levegő a szájban, s a nyál apad, a nyelv tapad a szájpadlásra, ahogy szól. Az enyém.
Hogy az anyja ridegen mondja. Nem értem.
Hogy sós ott belül nagyon, hígul az apadó nyál, ahogy kiált. Az enyém, azt mondtam, az enyém, mégis kié lenne, látod, az én írásom, az enyém, az enyém, hát csak megismered, nem? Most haragszol, tényleg haragszol, még te haragszol énrám, mert elolvastad…
Hogy az anyja ridegen pofonüti.

A Zöld Füzetben benne volt a Fehér Tamás, a-tól z-ig. Kövér, kusza
betűkkel. Nem, ami megtörtént, hanem ami megtörténhetett volna.
A Zöld Füzetben benne voltak a kicsi fájások. Hogy egyszer majd
összegyűjti a könnyeit kis gyógyszeres fiolákba, és odaadja neki. Az
anyjának.
A Zöld Füzetben benne voltak a kérdések. Hogy vajon meg lehet-e bocsátani a felnőtteknek?



✍ 408. képeslap

2008. november 12. 14:29 - cippo
csücsök

Képeslapot is gyűjtöttem. Meg bélyeget (neemnem, "bélyeget vennék 2008" jeligére a statgépbe, elherdáltam mind, fölélték az idők, hogy úgy mondjam). Meg gyufacímkét. Bár azt inkább anya. De képeslapot.
Amiről most beszélek, az az egy, abból évekig minden karácsonykor kaptunk vagy hármat. Mintha mind az összes rokon, barát, mindenki megérezte volna, hogy annak mélye van.
Amúgy semmi különös. A halványkék, derűs égre emlékszem, meg a szűz hóra, meg a kép előterében az egy fenyőre. A tisztaságára. Az egyszerűségére. Vágytam belemenni. Aláereszkedni a mélyébe. Nem szőttem hozzá horizontot, nem festettem tovább a tájat a lap szélein túl – tízszer tizenötben maga volt a teljesség. Nem képzeltem, hogy jó lenne kurjongatva leszánkázni a lankán. Csak hogy benne lenni. Lenni benne. Csöndesen. Hogy aki a lapot nézi, észre se veszi, hogy ott van egy megilletődött kisgyerek. És jó neki ott.
Most megkérdezhetnéd, hogy miért. Mondhatnám rá, hogy nem akarom rideg logikával látni, mitől működik ez. Mitől működnek ezek. Lehet, van ott belül egy kurva nagy kulccsomó. Mindegyik kulcshoz van egy-egy ilyen ajtó. Ennyi. A lélek mindent tud.
Na. Jó nagy csönd lett.



✍ 388. a sült tökről

2008. október 28. 20:07 - cippo
csücsök

Volt a hátsó konyha, és volt a sparherdt. igazából persze alig is emlékszem. Anya szerint akkor volt az Egyszoba. Döngölt fal, meg málló vakolat. Vizesfal.hu, a javából. De igazából persze alig is emlékszem. Csak a sparherdtre.
Én úgy vagyok, hogy egyidejűleg folyton benne vagyok a regresszióban is, hogy így fejezzem ki magam. Na ottan, a regresszióban vannak aztán az ilyesmik, mint a sparherdt, ugye, sparherdten a lapos tepsi, lapos tepsin a forró, édes sütőtök. Nahát most épp olyan télfélén vagyok benne ebben az én regressziómban. Olyan mézzel megcsurgatott puha sárgákkal, meg terrakottákkal vagyok. Mint a napraforgó szirmai. Hogy úgy a centruma, a fészke felé bemélyülnek, beizzanak a sárgák, elnehezülnek, szirupossá válnak az illatok, na és hát nem baj az.
Meg vannak aztán a tepsi alján a kis sistergő nedvek, alácsurranva a hőségtől bongyorrá tikkadt tökhéjnak, a cukros levek haraghabbal, szenes-bugyros nagy indulattal – azok is vannak.
Hogy én azt sose bírtam kivárni, míg meghűl. Hogy énnekem hólyagosra kellett forrázni a szájpadlásomat avval a tűztől meghunyászkodott, megtocsogósodott tökkel, hogy úgy kellett összecsókolóznom vele, mint a szerelmesemmel, hogy addig kellett mohón újra meg újra végigszánkáztatnom a fogsoromon a barnára keserült héját, míg csak az édes húsát értem.
Így él bennem, ilyen szépernősen. Ilyen eltúlozva.
Aztán majd egyszer sparherdt is lesz. Igazából. Lapos tepsivel, meg édes tökkel.



✍ 331. a sorskönyvről

2008. szeptember 12. 16:29 - cippo
csücsök

Nahát ez Csillebérc, mondta a Baby néni, aki persze valami ösztönszerű előérzetből, vagy ösztönszerű  archaizmusból nagyzolva írta be magát az úttörőcsapatvezető pajtások cirkalmas listájába; ypszilonnal véste be, bár az efajta nagyzolás akkor még pre-, vagy már anakronisztikus idétlenkedés volt csak, tekintetbe véve a CIMEA VIKI internacionálisan holdvilágképű mosolyát, meg a lendületet, amivel zengtük a dalt üde, mámoros ajakkal, hogy annyi a fájdalom Földünk sok tájadon. A CIMEA VIKI globálisan széles szmájli-mosolya, amihez képest manapság még a google is csak ma született bárány és boldog lelki szegény, amennyiben fogalma sincs róla, úgy értem, az egész világbékés gyermekösszefogásra nincs egy kibaszott keresőszava, pedig csapatunk úgy indult harcba, rumbala_rumbala_rumbal-la, és hol volt akkor még a Váradi Roma Café, vagy a Zsidó, akiről komolyan azt gondoltuk, hogy a tulajdon neve, a tulajdon családneve az neki, ó, boldog ifjúság – mind álltunk a vártán, amiről csak homályos fantazmagóriáink voltak, hogy pontosan mi is az, és hogy hol, és büszkén viseltük az úttörő nevet.
Ez Csillebérc, erre futott ki az egész lobbi, csapatvezető pajtás kérem, meg a zánkai úttörőtanácstitkár-képzőre, meg odaállni a döglesztő hőségben a szénfekete salakra hófehér ingben, vörös nyakkendőben, odaállni a kétszáz pajtás elé, szembe a recsegő Teslával, hogy csapatvezető pajtásnak, aki a Baby néni ypszilonnal, Kovács Edina úttörőtanácstitkár jelentem, hhhhhhhhhhhh, akétezernégyszázhuszonötösszámúpetőfisándorúttörőcsapat a zászlófelvonásra teljes létszámmal felsorakozott. És olyankor a Schermann tanár úr meglibegtette kissé a füleit a Móra Ferenc raj előtt, talán, hogy avval hűtse cseppet magát, és az egész Móra Ferenc raj némán csuklott a torkába szorult röhögéstől, amíg a tejfölszőke Csoknyai el nem ájult a napon, kezében a rajzászlóval, amivel estében fejbevágta a rajtitkárt, és csapatvezető pajtás, jelentem, a Móra Ferenc raj a zászlófelvonás ihletett pillanatiban úgy dőlt le halomra hófehér ingben, vörös nyakkendőben a forró salakra, akár a dominólapocskák.
És ez így, ebben a formában, sosem hangzott el, mert a mi istentelenül szocialistakommunista utópiánkban a Kovács Edina, akiről pedig még komoly pártkáderek is azt suttogták, hogy eredményei alapján méltóképpen ünnepelheti az Úr szent titkait, a bérmakeresztségben az Irén nevet kapta, és emiatt végül a sorskönyvébe nem lett beleírva az úttörőtanácstitkári státusz.



✍ 283. budoár

2008. július 27. 14:27 - cippo
csücsök 1 lábjegyzet

A negyedik kicsi fényfolt a sötét folyosó végén.
Már az olajjegyeket ügyesen kiírta. Meg az ebédpénzt is elvehette, koppanva leszámolta a cédulákat a pultra, s tolta át a szűk pénztárablakon. Hétfő, kedd, szerda, az átírótömbbe meg – a fedelére kék tintával, folyóírással az volt jegyezve: "Ebéd" – bevéste nagy nyomtatottal a Géringer alá, hogy H-K-Sz-CS-P, s mögé, hogy 2, azaz hogy két fő. A bordó Parker tollat szerette, meg a lapos, kerek tintaradírt, szaglászta egyre a halvány hússzínű gumit, tologatta az asztali naptár lapján, azokat a grafittól, tintától elszürkült kukackákat meg a tenyerébe gyűjtögette.
– Kicsikém, hozol-e nekem egy kávét?
Akkor átment, végig az üres folyosón, benyitott, belépett abba a negyedik kicsi fényfoltba, amelyben mindig finoman megült a kávészag.
– Csókolom, az Emi néni kávéjáért jöttem – tétován megállt.
– Na gyere, főzünk egyet.
Marika néni nagy volt, és puha, és mindig mosolygott, és hatalmas, barna dzsörzészoknyát hordott, és a dzsörzészoknya akkora volt, hogy a fűrészbakra terítve tökéletes sátrat lehetett volna csinálni belőle.
Marika néni volt máskülönben a téesz-atyaúristen, a hegyes bajszú elnök úr helytartója, meg a földi örömök Madame-ja egyszemélyben, budoárja az ablaktalan irattár, a plafonig érő polcokkal.
A budoárban a nehéz, dohos papírszag, meg valami kis fanyar tintaillat elé kúszott be a babkávé nyers aromája, ahogy a daráló tetejét Marika néni lepattintotta, s belekanalazta, majd kövérkés ujjaival az utolsó pernyéig kíméletlenül belekotorászta a kávédarát a csőrös alumínium-főzőbe.
– Lyukasztgathatok addig?
– Lyukasztgathatsz hát – a kezébe adta a nehéz papírlyukasztót, és valami papírt, ő meg bámulta, hogy szalad tele a lyukasztó öblös gyomra szabályos kis korongokkal.
– Marika néni, ezeket megkaphatom? Konfettinek.
– Meg. Keresek neki valami zacskót.
Aztán ott, a kávőgőztöl megnehezült levegőben a kopott aranyozású, könnyű kiskanálra kockacukrot helyezett Marika néni, belemártotta a sűrű párát lihegő feketébe. Odanyújtotta.
– Na. Ez pedig a tied. De ezt nem mondjuk el senkinek.
Csippentett a bal szemével.



✍ 279. mozi

2008. július 23. 18:13 - cippo
csücsök

Nem kötelező, és nyomatékul még a mutatóujját is feltette, de erősen ajánlott. Schermann tanár úr akkor megtáncoltatta a füleit – ennek csodájára járt az egész iskola, ahogy idegállapota szerint megfeszítette a fejbőrt a tarkóján, na és olyankor táncoltak a fülei.
Schermann tanár úr máskülönben, mint a vaj, és ha ő azt mondja, erősen ajánlott, abból dolgozat lesz, aminek mindig az a felvezetése, hogy mennyivel szívesebben ülne otthon a családi asztalnál, a Gizi néni spenótos palacsintát süt ebédre [na azon fújjoltak eleget], dehát ő most itten az életre neveli az ifjúságot, nem nekem, az életnek tanulsz, kisfiam.
A filmet aztán nem hozták meg. Kocsival jött volna, állítólag egyenesen Budapestről, dehát végül nem ért oda.
Álldogáltak a kicsi eresz alatt, előbb még a kora nyárban, vártak. Az persze gyanús volt, hogy csak négyen vannak, a Schermann tanár úr se érkezett meg, nyilván a spenótos palacsintájával bíbelődik, ezen röhögtek. A Lippai és a Zoltacsilla meg egymással évődtek – ebből még lesz valami -, magázódva és valami nevetséges archaikus modorban folyt a flört, izgalom volt hallgatni.
Aztán leszakadt az ég, vadul, drámaian, biztos viharba keveredett a filmes kocsi, várjunk még? Várjunk. Legalább amíg eláll.
Csak nem állt el. Vagy két órát ácsorogtak ott, a Lippai meg a Zoltacsilla flörtölt, néha röhögtek valami viccen, az idő aggasztóan elszaladt, mit mondok otthon?
A téeszesek is mind hazabicikliztek, némelyik nejlonszatyorból kötött sapkát a fejére az eső végett, be-bebámultak a kultúrház felé, mit ácsorog ott az a négy gyerek.
Akkor már nagyon késő volt. Még mindig esett, megcsendesedve, masszívan, hűvös is lett. Megyek, mondta, és a gyomra összeugrott, istenem, mit mondok otthon?

Az anyja csendesen kérdezte, hol voltál?
Moziban.
És jó volt a film?
Most mondja meg, hogy nem volt vetítés, hogy csak esett, hazajönni nem volt kedve, hogy várták, hogy eláll az eső, dehát nem állt el, és igazából olyan jól szórakozott, ahogy ezek hülyítették egymást?
Jó.
Hol voltál? Nem is hanggal kérdezte. Erővel.
Moziban.
Hol voltál? Nem volt mozi, találkoztam a Géza bácsival, azt mondta, szóltak az iskolában, hogy elmarad, hol voltál?
Moziban. Akkor már dacos volt, dehát ő nem tudta, hát neki senki se szólt.
Jól van. Akkor most menj vissza oda, ahonnan jöttél.
Ez rosszabb volt, mintha kiabál. Rosszabb, mintha pofon üti.
Dehát esik.
Látom. Na menj.
Akkor, ahogy volt, a lucskosra ázott sárga dzsekijében kifordult, kiment. Megállt a terasz mellett, lecövekelt a sűrű esőben, arcán egybefolyt, lecsorgott könny-takony-eső. S ott maradt mozdulatlanul.



✍ 271. állva pisilni

2008. július 16. 20:09 - cippo
csücsök mesés_férfiak_kurblival 2 hozzászólás

Már akkor szóba kerültek a fiúk.
Azzal kezdődött, hogy a Kovács Lackó verekedett érte. Nem olyan heroikusan-romantikusan verekedett, mint a filmeken, és például nem volt olyan spanyolcsizma-izé se, amit addig szorítottak a lábán, míg végül bevallotta, hogy halálosan szerelmes a királynéba; lányszöktetés se volt, se lóval, se ló nélkül, csak verekedés, vad és rosszfiús, és egy kicsit talán gonosz is. Vagyishát, igazából nem is verekedés volt, hanem csak odakapott a Lackó, letépte egy mozdulattal a Varga Öcsi szemüvegét, a földre dobta, és rátaposott, ne merd többé csúfolni a csajomat. És akkor a Varga Öcsi sírni kezdett, mint egy kislány, a Lackó meg szobafogságot kapott, de nem reklamált, és mindenki tudta, hogy a Lackónak csaja van.
Namost ezt muszáj volt megbeszélni cseresznyézés közben.

Te, azért az bátor dolog volt, hogy a Lackó így kiállt érted.
Ja, bátor.
Amúgy te tudtad, hogy szerelmes beléd?
Á, nem is szerelmes.
Dehát azt mondta, hogy a csaja vagy.
Azt mondta.
Te… ömmm… és láttad már a… ömmm… az izéjét?
Mi van?
Hát, hogy láttad-e már a… micsodáját?
Hülye vagy.
Nadeláttad?
Ezt nagyon gyorsan kérdezte, egyszuszra kifújta, mit lehet erre mondani, de hülye vagy, de tényleg, máskülönben meg hagyjál már békén.
Te, ez olyan igazságtalan. Hogy ezek csak úgy előveszik, érted, aztán csak úgy pisilnek vele, bele a világba. Hogy nem kell leguggolniuk, hogy jól összecsípje a seggüket a csalán, hanem állva pisilnek, érted?
Ja. Jó lehet állva pisilni. Kényelmes.
Te figyelj, mi lenne, ha kipróbálnánk?
Hülye vagy, itt a fán?
Itt hát.
Hogy? Le a fáról?
Aha. Bele a bokorba. Na?

És akkor letolták a kisgatyát, meg a bugyit, és megpróbálták. Le a fáról. Bele a bokorba. A sárga lé meg végigcsurgott melegen a lábuk szárán.



✍ 247. ahova az alma esik

2008. június 24. 17:03 - cippo
csücsök

A nagy üstben megfőzte a krumplit. Vagy tíz kilót, az aprajából. A vizet rajtahagyta, úgy hűlt meg krumplistul. Moslékba jó lesz, mondta, kell a tápérték a kismalacoknak. Innen, a meghűlt vízből lopkodtam, faltam titokban a széjjelrepedt héjú, felvizesedett főtt krumplit, a paradicsomlevest meg a moslékos vödörbe, a dara alá borítottam betűtésztástól, szkrebülözzenek csak a disznók, én ugyan meg nem eszem. Pedig már akkor az üzemi konyhába is bejártam nyáron, unatkozva farigcsáltam a zöldségeket.

A nagy üstben megfőzte a krumplit tehát, alkonyodott, pattogtak a gyepre a gombolyagalmák, fröccsent az édes lé a lábszáramra.
Megállt a fa alatt, a ház oldalában, fölmutatott, hogy nézd, ezen már csak egy van, hozd le azt nekem.
Növendékfa volt, mászhatatlan, nyurga, gyönge ágakkal, de azért magas, énnekem nagyon magas. A középső, leghosszabb ágán volt igazán, felét már pirosra kapta a nap, nem esett le mégse.
Nyafogtam, nem tudom én azt, apa, meg hogy, hát ág sincsen, amire lépjek. Kotorjuk le inkább a padlásról.
Hozzad csak le ügyesen, én meg, hogy, csak egy cserepet kell félrehúzni, és a seprűnyéllel – az épp jó lesz – odakotorsz, apa.
Na menj. Hozd le, azt mondta, meg tudod csinálni.
Nemigen értettem. Dehát lehullik majd magától úgyis, a gyep is terítve, hát teneked, apa, pont az kell, életem, vérem árán – de pont az kellett neki.
Majd mondom, hova lépj. És mondta. Ott balra, ott erősebb, de vigyázz, a tövéhez lépj. Csak mondta, diktálta, magasabbra a tetőt ácsok, csurrant a veríték a nyakszirtemnél.
És akkor ott volt, és akkor ott voltam egészen, hogy az ereszcsatornába is beláttam, láttam a tavalyi, megbarnult levélcsontvázakat, fölülről láttam, érted, ott voltam tehát. Reszketve kinyújtottam a kezem, lábammal körbefontam az ágat, rátekeredtem szinte, feszült a remegő izom körbe, az ág körül, a bőr alatt, kinyúltam az almáért. És – még mielőtt elmarkolhattam volna – eleresztette az ágat, olyan makacsul kapaszkodott bele addig, hát most egyszerre eleresztette, a fejem tetejére koppant, a kobakomra épp, apa, hát ez lesett magától, odahullott apa lábához.
Nalátod. Csak állt ott mosolyogva, mondtam, hogy meg tudod csinálni.



✍ 225. a tűzmester meséje

2008. június 12. 11:23 - cippo
csücsök

Látja-e, mindig siratunk valamiféle aranykort, legtöbbször olyat, ami csak abban a csapodár, elvágyódó lelkünkben világít, vagy talán a kollektív tudattalan emlékeit, az sóhajtozik ott bent, a miénk, és mégsem az.

A pince. Ott volt a kazán.
Talán nyolc éves lehettem, mikor a központi fűtést beszerelték, s az ócska olajkályhát, melynek vajszínű előlapján szenes koszcsík – rágógumi, néztem, hogy hólyagzik, csurran a forró fémen -, kihajították.
A csöveket apám hegesztette, meg a Misi sógor, aki valamit értett is hozzá. Engem nagyanyámhoz száműztek. Reggelente, iskolába menet azért benéztem, s anyámat könnyek közt, apámat értetlenül fejcsóválva találtam, így emlékszem, ereszt megint az az átkozott cső, valahol mindig ereszt, végeláthatatlanul. Aztán meglett mégis, végre is le lehetett festeni. Rend lett, hazaköltözhettem.

Akkor apa levitt a pincébe. Na, ez a kazán, s mutatta a tetején a kerek termosztátot, hogy ez méri a víz hőfokát. S hogy a mutatót nyolcvan fokon kell tartani, a kék mezőben. Száz fölé ne menjen, abból baj lehet. A padláson van a tágulási tartály, magyarázta, na azt nem értettem sehogy. Hát, hogy a hőtől kitágul, több lesz a víz, s ha az a tartály nem lenne, szétfeszítené a csöveket.
Annyit fogtam csak fel az egészből, hogy annak a mutatónak ott, a kerek lapocskán, nem szabad átszaladnia a piros mezőbe.
Kinyitotta a kazán ajtaját, ez a tűztér, mutatta az öntöttvas rostélyt, hogy azon keresztül kap a tűz levegőt. Arra teszed a papírgalacsint, lazára gyűrve, majd takaros kis gúlába álligatod köré a gyújtóst. A nagyobbakat később, a sarangot. S mikor erős, vastag a parázs, akkor a kicsike ajtót ott alul, be kell zárni, azzal csinálsz fojtást. Lassabban ég le a fa, tovább tartja a meleget, így magyarázta. Akkor a nagy rönkön, ott a kazán betontalapzatán, kezembe adta a kisbaltát, na, most próbálj gyújtóst hasogatni. Ahogy reccsent kettőbe-négybe a száraz, jószagú fa, a hasáb, hát én arra úgy rákaptam. Ő meg csak mosolygott, lánygyerek, de azért – nem mondta, de tudtam, most büszke. Azt mondta, te leszel a tűzmester. És az lettem tényleg.

Később szenet hozatott, mutatta mennyit, hogyan kell a parázsra lapátolni, hogy a szén ne fojtsa meg a tüzet. Féloldalasan. Alulról ég, fölfelé. Ha szétteríted a szenet, csak füstöl, a széngáz kiveti a kéményajtót. Azért persze volt, hogy kivetette.
Néha csak ücsörögtem ott, a nyitott ajtón át bámultam a tüzet, hogy izzik át a brikett, rőtvörös tojások, szét sem estek. Vagy maricskoltam a lágy salakot, könnyű hamut. A tenyerem élével kotortam ki a hátsó sarokból, a rostély alól, azon a kis ajtón. Raktam a vödörbe lapáttal.
Aztán az iszapszén. Olyan volt, mint a sár, az IFA platójáról csak leborították az udvarra. Ha vizes volt, nem égett. Máskor megfagyott, csákányozni kellett. Tömbökben hasadt, alig bírtam el azt a csákányt. Mire bontottam egy vödörnyit, kivörösödött a kezem a fagyban, de nem fáztam már. Azt utáltam. De én voltam a tűzmester.

Látja-e, Gábor, ez is aranykor. Hogy így utólag micsoda szép fénye van.



✍ 213. apuka fusiba

2008. június 3. 12:33 - cippo
csücsök

Apuka fusiba hegesztette a fémet. Kerítést, megrendelésre.Voltak ilyen aktuáldivatok, hogy öt függőleges léc-öt vízszintes-öt függőleges, keretbe. Meg két függőleges közt egy sor karika, sorkihagy, aztán két függőleges közt egy sor bordázott pálcika. Azt szar volt festeni. Azért alapvetően függőlegessel meg vízszintessel operáltak.

Jött a Pali bácsi, hogy Ferikém, csinájjál már egy ilyen karikás-bordázott pálcást, nem sürgős különben, tudod, csak mikor ráérsz, a többit majd megbeszéljük. És az a többi, az mindig a honorárium volt, többnyire pálinka, fél disznó, esetleg kukorica a lábasjószágnak. Pénz a legritkább esetben. Na és akkor a Pali bácsi szombaton a kis utánfutóval odaszállította az anyagot, apuka meg elővette a hegesztőt, kígyózott a kábel végig az udvaron. Volt egy nagy transzformátor hozzá, na az elég ijesztően búgott. Apuka becsíptette a hegesztőpálcát az elektródafogóba, odaillesztette a fémhez, és – ezt én soha meg nem értem – már pattant is a szikra. Félkézzel, mert a másikkal a hegesztőmaszkot tartotta. Namost az egy lapátszerű, buta doboz volt. Olyasmi, mint amit a közterületesek használnak, az a hosszúnyelű lapát, amire a szemetet söprik fel. Belül széltében egy keresztmerevítő, azon egy fanyél, avval tartotta az arca elé. A maszk felső harmadába egy bekormozott üvegdarab volt applikálva, azon keresztül nézte, mit csinál. Szabad szemmel nem tanácsos belenézni abba a gyilkos, kék lángba, akár meg is vakulhat tőle az ember, mindig ezt mondta. Föl nem foghattam, mit lát azon az üvegen keresztül.

föccsen szanaszéjjel a neonzöld szikra

Egyszer megengedte, belenézhettem a kormos üvegbe. Odaérintette a pálcát a fémhez rövid időre, és akkor láttam, hogy fröccsen szanaszéjjel neonzölden a szikra. Szaga is volt, olyan fanyar, kék szag, azt szerettem.

Amikor hegesztett, azért mindig úgy helyezkedett, háttal nekem, hogy testtel takarja, hátha mégis kedvem szottyan. Csak a sziluettjét láttam, meg hogy peregnek körülötte a csillagok. Tisztára ilyennek képzeltem az angyalokat.



✍ 212. minta mókus

2008. június 1. 21:39 - cippo
csücsök

A kanális. Többgenerációs örömforrás. Sárból csináltunk magunknak lakkcipőt. Az volt a módszer, hogy beleléptél a fekete iszapba olyan tessék-lássék, hogy még épp nem ért össze a sár a lábfejeden, na és az volt a lakkcipő. Abban pipiskedve kellett járni. Csizmát meg úgy lehetett, hogy beledagonyáztál féllábszárig, vagy még mélyebbre – csak úgy fénylett a vádlinkon az az iszamós, fekete föld. Így játszottunk, közben meg messziről bámultuk a vályogvetőket.

A kanális partján jó agyagos föld volt, abból vetették a vályogot. A Tótfalusi Bandi bácsi összespanoskodott a cséplőkkel is, zsákszámra hordta tőlük a töreket. Azzal a törekkel megágyazott ott a fölmart parton. Vékonyan szétterítette, arra borította a sablonból a téglát, hogy ne ragadjon le a földre. A sablont – egy deszkából tákolt fogantyús, fenekes fadobozt – maga készítette. Azzal az egy sablonnal vagy ötszáz téglát is megcsinált egy nap. Bekevert egy talicska sarat, belehányt valami kis pelyvát. Árpáét sose, az nem jó, rajta a kalász. Azt a talicska sarat odaborította aztán a törekágy mellé.
A kezeügyében mindig ott volt a vödör, a vizet a kanálisból merte. Előbb körbepacsmagolta kicsit a sablont, mielőtt beleeresztette a vályogot. Akkor a sárkupacból a lábélével lehasított egy téglányit, kézzel jól összedögönyözte, és belecsapta a sablonba. Lábéllel olyan precízen, ahogy a Tótfalusi Bandi bácsi, senki ki nem hasított pontosan egyvályognyi pelyvás sarat – még lesimítani se igen kellett, úgy állt az a nyers vályog a sablonban, mint a cövek. Na azután kiborította a sablonból, rá a törekre, s már hasította is az újabb adagot, szürkületre ott sorakozott glédában félezer nyers vályogtégla.
Vagy egy hétig szárogatta őket, akkor az oldalára fordította, úgy szikkadt még egy hétig, aztán rakta levegősen gúlába mind. 

Szerettük ezt, ahogy hasít, dögönyöz, belecsap, kiborít a Bandi bácsi. Nem merészkedtünk közel, el is zavart volna, messziről gyönyörködtünk csak, néztük, hogy dolgozik. Na és egyszer megvártuk, amíg befejezi a munkát, hazamegy, és azokba a még lágy vályogtéglákba mind beletapicskoltunk lábbal, minden téglára  tettünk egy mintát, egy talpnyomot.

[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]



✍ 170. csücsök

2008. május 9. 10:05 - cippo
csücsök

Te – felült a gyűrött vászonágyneműben, a sötétben egyszerre felült -, mi ez?
Mi mi?
Ez a hang? Hogy ez, ez micsoda, azt kérdem. Nem hallod? Te surrogsz? A takaróval, azt kérdem, te surrogsz a takaróval?

Ó, hát én csak az orális fixációm miatt cseréltem a cumit cigire. Igen, igen, én surrogok az ágyneművel, mitöbb: én surrogok az ágyneművel. Most kinevetsz, de… én csücsközök, érted, én… én egyszerűen képtelen vagyok leszokni, most kinevetsz, ugye? Hát hogyan magyarázzam el, hogy az az éles vászoncsücsök, hogy az milyen jó? Ahogy azzal a csücsökkel simogatódik a középső ujj begye. Az ujjbegyemen át nyugtat meg a hűvös vászon, és vászon kell. Érted, vászon kell, hogy legyen. A szatén nem jó, vagy a krepp. Azt nem lehet feszes háromszögbe gyűrni úgy. Csak a vásznat.

És mutatja – így fogod össze, négy ujjal emeled meg -, és emeli. Texturát emel a behajlított mutatóujjra, ráfog hüvelykkel, a középső ujj, mint izmos magasugró, kecsesen átpenderül fölötte, ugyanaz a lendület hurokként a vászonba kap, s már húzza is be, akár egy tokot, a mutatóujj köré, mely óvatosan kicsusszan aztán, hogy a hüvelykkel együtt a végső simításokat megtegye: élt vasal a csücsökbe utóbb. Na azon az éles sarkon, ott táncoltatja az ujjbegyét. Míg el nem alszik.

Így alszom el, érted? Ne nevess ki, én így tudok elaludni. Ha bárkinek elárulod, megpofozlak. Mindenki úgy archiválja a gyerekkorát, ahogy tudja.



✍ 160. pillecukros

2008. május 3. 16:42 - cippo
csücsök

Eperfa, érted? Az egész udvar lényegében egy nagy domb volt. Az egész Szőlőhegy, az Ófalu, ahogy ma nevezik. És amikor az a nagyszemű, vastag, vörös eper letoccsant, végiggurult a kérgesre száradt agyagos földön, a tyúkok csak úgy rohantak utána. Mindig volt egy kopasznyakú, nem tudom, ez koncepció volt-e nagyanyámnál, de kopasznyakú, egy, az mindig volt. Tündér Ilonának csúfoltuk, és ahogy repült a hinta, bele-belemartunk a falombba, érett eperszemekkel dobáltuk, és kiröhögtük nagyon. Ostobán futott – minden tyúk ostobán futott, de Tündér Ilonát überelni nem lehetett. A fejmozgása egy külön tanulmány, valahogy testfüggetlenül, ritmus ellen mozgott mindig, mintha azzal a tar nyakával-fejével evezett volna. Olyan volt, mint valami nevetséges kézihajtány: előre-hátra, jaj, hol az eper, jaj, hova lett – ilyesféleképpen. Máskor meg csak állt félrehajtott fejjel, és nézett nagyon bután, néha-néha pislogott, a szemhéja alulról felfelé, érted, hát azon aztán tényleg meg kellett halni.
A Francin tudott egy olyan trükköt, hogy kell elaltatni a lábasjószágot. Azt ki kellett próbálni persze, úgyhogy összefogdostuk egyesével az összes baromfit. Akkor a Francin elkapta a tyúk nyakát, fejét bedugta a szárnya alá – a tyúkét persze, úgy értem a tyúk fejét a tyúk szárnya alá -, lefektette szépen a földre, és az öklével elkezdte verni mellette a földet egy ritmusban, akár a metronóm, és akkor fél percen belül a tyúk elaludt. Kifektettük az egész állományt, olyan szépen feküdtek sorban egymás mellett, mint egy zászlóalj katona. Aztán kihívtuk nagyanyámat a nyárikonyhából. Lesápadt szegény az ijedségtől, mi meg nagy röhögve odaloccsantottunk egy vödör friss kútvizet az ájult tyúkok közé – hát volt kárálás, meg szárnyaknak tehetetlen vergődése, röpködtek a tollak bele a forró vasárnap délutánba, nagyanyám meg persze azonnali hatállyal haza akart deportálni bennünket.Na, ez a pillecukros, ez ott volt. Az eperfa alatt épp.

Pillecukros



✍ 149. Geréb, az áruló

2008. április 29. 19:37 - cippo
csücsök

A Szabó Csilla volt a vörös posztó. Nem azért, mert mindig kiönzőzte magának, hogy ő legyen a királylány, vagy mert a gumizáshoz, focizáshoz reménytelenül béna és elkényeztetett volt, hanem, mert annak ellenére került be (miért??? hogyan???) a családi albumba, hogy amikor hatodik születésnapjára akkora marcipánrózsás pörköltcukor-tortát kapott, mint a fejem, félujjnyit sem adott belőle, s ezt még azzal is megfejelte, hogy egyetlen nap alatt kétszer árult el.

Geréb-Szabó Csillát máskülönben Csillukának kellett szólítani, mint azt a nagymamája kihangsúlyozta, és bár a sassoon frizura nem kifejezetten, vagy kizárólagosan az urbánus kiscsajok aktuális divatja volt, úgy nem viselte senki, ahogy ő viselte: minden reggel bevasalták a végét, úgyhogy eleve volt valami megemészthetetlen ellentmondás abban, ahogy apródfrizurásan anyám menyasszonyi ruhájában (!!!) királylánykodott, arról nem is beszélve, hogy én alapból sokkal jobb fejeknek gondoltam az udvari főméltóságokat.

Csilluka évekig minden nyáron a nagymamájánál töltötte a perszonális halidéjt, és – mint afféle lakókörzeti megbízottnak – az én feladatom volt, hogy őnyafkasága holdudvarában az udvari bolond szerepét betöltsem. Szókimondó, nyers gyerek voltam, és mikor egyszer elegem lett az egészből, egyszerűen közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó többé se bolondot, se vőlegényt játszani, és hogy húzzon el, van más barátom, akivel sokkal jobb játékaink vannak. Nyomatékul rácsaptam a parkettaajtót.

Annyira zokon vette, hogy bemószerolt édesanyámnál. Egésznapos szobafogsággal büntettek. Bánkódtam az árulásán, de titkon örültem, mert abban bíztam, hogy többé nem keres. Csakhogy unatkozott. Délutánig bírta, akkor odaólálkodott az ablak alá, hogy menjek játszani. Undokul azt mondtam, nem tudok, mivel beárult, szobafogságban vagyok. Erre kérlelni kezdett, hogy másszak csak ki az ablakon, ő megígéri, hogy hallgat róla, mint a sír.

Őszinténszólva rabságom nem volt túl szórakoztató, s úgy ítéltem meg, kívül mégiscsak tágasabb, és lepaktálni az árulóval szégyenteli ugyan, de mégiscsak jobb, mint bezárva, magányosan unatkozni. Kicsit még kérettem magam, hogy győzelme mégse legyen olyan fényes, aztán kimásztam. Vesztemre persze.

Factum, hogy halálosan belegázoltam a hiúságába azzal, hogy beadtam a felmondásomat, és semmi bosszú nem volt elég édes ahhoz, hogy kompenzálja. Factum, hogy egy kígyó mosolyával engedte meg akkor délután, hogy kivételesen tündér lehessek. És factum, hogy még aznap este odaállt anyám elé, és minden apró részletre kiterjedő beszámolót prezentált szökésemről.

A büntetésre nem emlékszem. Igaz, arra sem, hogy ez volt-e a nagy vízválasztó, de ennek kellett lennie. A fotó valahogyan, valamiért mégis ott volt, ottmaradt a családi album elején.

A tépés ugye nem szorul magyarázatra?

Csilluka

 



✍ 134. Mákos rétes

2008. április 19. 20:16 - cippo
csücsök litera-túra

Volt az a mesekönyv – Mákos rétes -, amiben volt az a furcsa nevű kislány, Pille-Rin, meg egy másik – nem a Pille-Rin -, akit vásárolni küldtek, de elfelejtette, hány bélyeg és hány rétes kell, és vett sok-sok rétest, meg vett kevés-kevés bélyeget, és otthon nagyon nevettek ezen, aztán végül bélyeg helyett mákos réteseket ragasztottak a levelezőlapokra, és ennek mindenki nagyon örült.

Egy, hogy nem értem, miért nincs meg a polcon a mesekönyv?! Kettő, hogy én is inkább vennék sok-sok rétest, és kevés-kevés bélyeget. Három, hogy manapság az emberek leginkább csak emaileket, meg ostoba pps-eket küldözgetnek. Négy, hogy milyen hülyén néznék, ha kapnék egy felrétesezett emailt, vagy – ne adj’ Isten – postai levelezőlapot. Öt, hogy viszont nagyon örülnék.



✍ 99. macskaszem

2008. március 29. 11:47 - cippo
csücsök

( «« ) Erről énnekem a forró tégla a dunna alatt a nagyiéknál, meg a Vackorkörtés mese, amit vagy százszor. Meg a Kossuth Rádió, Budapest, híreket mondunk…

Azt, hogy a macskaszem valójában elektroncső, nem tudtuk. Zöld volt, és nagyon lassan izzott fel. Először csak egy vékonyka szál, az kezdett hízni, kitelni finoman az üvegcsőben, közben meg a láthatatlan hangmérnök ugyanabban a tempóban elkezdte felfelé húzni a potmétert – Kossuth Rádió, Budapest, híreket mondunk…

Az például kimeríthetetlen örömök forrása volt, elképzeni a hangmérnököt ott messze, Budapesten, ahogy dolgozik, huzigálja a gombokat föl meg le, aszerint, hogy épp bekapcsolja, vagy kikapcsolja valaki a rádiót.
Persze csibészkedtünk is vele, kapcsolgattuk ki-be, néztük, ahogy a macskaszem felfénylik, aztán meg kihuny, és vártuk, mikor szól bele a budapesti hangmérnök bácsi, hogy a nagykarácsonyi suhancok azonnal fejezzék be a rendetlenkedést. De nem szólt bele.

Ha egyszer nagymama leszek, macskaszemes rádióm lesz, működő kontakttal a média felé.



✍ 88. a fájdalom terjedése a testen belül

2008. március 21. 22:56 - cippo
csücsök

A Terefere keksz attól volt igazán nagy szám, hogy a doboz alján egy kivágható baba volt, két váltás ruhával. A ruhákat visszahajtható kis fülecskékkel lehetett rögzíteni: lényegében csak ráakasztottad a babára a trendi kantáros kékfestő ruhácskát, vagy a télikabátot meg a sapkát, és kész. Saját tervezésű ruhákat is kreáltunk neki, úgyhogy a Lidiből – mert minden baba a Lidi, vagy a Livi névre hallgatott – menő csajt csináltunk: volt nagyestélyije, vakondnadrágja, úszódressze. Egyszerűen nem tudtuk megunni. Megállás nélkül öltöztettük-vetkőztettük, körberajzoltuk, rápróbáltuk az új ruhát, a Lidi viszont a szó szoros értelmében nem bírta ezt a gyűrődést, így csakhamar kegyvesztett lett.

Később Dina kapott egy másik babát karácsonyra. Vastag kartonbaba volt, a hasába mágnest applikáltak, a ruhák hátuljára pedig vékony fémkorongokat kellett ragasztani enyves papírragasztóval. Négy évszak – négy lapnyi kivágható ruha, extrákkal – ennek a babának már bikinije és napszemüvege is volt, sőt, napernyője, és legalább négy pár cipője. Igazából semmi haszna nem volt azon kívül, hogy csudaszép volt, annyira, hogy eszünkbe se jutott, hogy neki is tervezzünk ruhát. Viszont onnantól már semmi izgalom nem volt abban, ha a nagyi a boltba küldött, és engedékenyen a kezembe nyomott néhány forintot Tereferére. Nagyon akartam egy olyan szép, komoly babát. Még álmodtam is vele. De nem lett mágneses hasú babám.

Mindez arról jutott most eszembe, hogy rátaláltam Zwinkyre. Zwinky áll a szép, tágas gardróbjában, és kávéscsészényi szemekkel pillog rád, várja, hogy felöltöztesd, kisminkeld. Pontosabban azt várja, hogy letöltsd. Bevallom, rámtört a picsaság, na. Klikkeltem. És akkor ott áll Zwinky, csak néz rettentő szomorúan azzal a hatalmas szemével, és azt mondja nekem, hogy We're sorry – this feature is not compatible with Macs.

Ez rosszul esett. Annyira, hogy egyetlen másodperc alatt pontosan 110 métert fájt zsigerileg.



✍ 84. törődelmes vallomás

2008. március 19. 20:18 - cippo
csücsök dekoltázs

Az ilyen törődések általában sosem vezettek jóra. Másodikban például kitaláltuk Dinával, hogy titokban belopózunk a Rózsa tanítónéni kertjébe, és jófejségből kiegyeljük a mákot. Dina esküdött rá, hogy tudja, hogy kell, százszor csinált már ilyet, úgyhogy szépen elkezdtünk mákot egyelni. Úgy félméterenként hagytunk egy-egy satnya palántát. Az ágyás elég siralmasan nézett ki, de Dina azt mondta, hogy ez teljesen normális; a dolog lényege éppen az, hogy így nagyobb terük/lehetőségük van a máktöveknek arra, hogy megerősödjenek. Hogy a meglepetés még nagyobb legyen, letaroltuk az összes orgonabokrot, és a kaputól a bejárati ajtóig mindenhova orgonaágakat ragasztottunk cellux-szal. Namost, a hatás tényleg frenetikus volt, főleg, mikor kiderült, hogy a mákosgubának idén annyi, részben, mert rettenetesen megcsupáltuk a mákot, részben, mert a megmaradt tövek felét győzelmi mámorunkban figyelmetlenségből kitapostuk.

Január 24-én pontosan 4,8 centi volt. Identitását misztikus homály övezte, mivel Királylány négy különleges tulipánhagymát hozott Amszterdamból – az egyik fekete! -, s ebből hármat csaknem azonnal megöltem. Nem tudni, melyik hármat. Az az egy viszont rámhangolódott valamiképp, leszarta, hogy hidege van-e, vagy melege, hogy a gázóraszekrényben felejtem, vagy locsolom-e, mondom, olyan immunrendszert meditált magának női szeszélyemmel szemben ott a sötétben, hogy megható ragaszkodásának, igénytelenségének köszönhetően törődni kezdtem vele. Merő aggodalomból, hogy megfázik, nem kap elég fényt, stb., a hálószoba ablakába tettem, közvetlenül a fűtőtest fölé. Locsoltam (mértékkel), simogattam, beszélgettem vele (haha!), vonalzóval mértem, mennyit nő. Hálás volt nagyon, én meg büszke, és dicsekedtem vele anyámnak, aki amúgy okleveles kertész, és elmélete szerint a növényekkel úgy kell bánni, mint a kisgyerekekkel, hiszen lényegében azok is.
Aztán, egzisztenciális alapon, egyszerűen elfeledkeztem róla. Nagyon. Annyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy haldoklik. Gyorsan meglocsoltam. Semmi. Aggódva nézegettem, próbáltam bíztatni is, de csak kornyadozott. Valaki javasolta, hogy ki kellene ültetni, attól majd magához tér, mert alapvetően a kertben érzi jól magát, a meleget meg egyáltalán nem bírja. Akkorra már csak egy zörgő, barna valami volt. Mindenesetre kitettem.
Arra gondoltam, elektrosokkot kéne adni neki. Meg arra, hogy már több, mint három perce halott.

Meg kéne már találni, ami az alfa és az omega között van.



✍ 75. poszt arról, hogyan veszítsünk el…

2008. március 12. 10:01 - cippo
csücsök

A Kovács Andornak úgy akartam imponálni, hogy azzal hősködtem, hogy nem félek a rókáktól, és hogy egyszer már be is másztam egy igazi rókalyukba. Persze nem másztam be – nyilván be se fértem volna -, de onnan a kanálispartról nem lehetett azt pontosan felmérni, hogy a domboldalban tényleg rókalyukak vannak-e. Nekünk azok voltak mindenesetre, és az Andor nem kételkedett abban, hogy belevaló csaj vagyok.

Bicskáztunk is a homokban, megmutatta a fogásokat, amiket, mint mondta, a papájától tanult, aki néhány évig börtönben ült. Tengerész, hordó, pillangó, kétujjas – az nyer, aki többször beleállítja a kést a földbe. Aztán májkrémet ettünk dobozból, kockánként a kés hegyére tűzve, meg málnát a nagyiék kertjében, és titokban csókolóztunk is a málnabokrok közt. Amikor fociztunk, mindig ő volt a Garaba, én meg a Sallai, ugyanis familiárisan mindketten a Honvédon szocializálódtunk. Egyszer bizalmasan megsúgtam neki, hogy otthon van egy Sallai poszterem a Pajtásból, erre csúfolódva azt mondta, hogy haha, dehát a Sallai csak százötvenhat centi, és a lába is csak harminhetes!

Akkor kiszerettem Kovács Andorból.



✍ 36. … és az összes tuskóra ráírtam fehér krétával, hogy Huck

2008. február 15. 18:54 - cippo
csücsök

Az Alagút, meg a Duna. Budapest énnekem a Szentháromságban a Budapesti Gyermekszínházat, a Dunát és az Alagutat jelentette. Meg a szalvétában parizeres szendvicset, papírpohárban “szörpikét” (brrrrrrr!!!), amit Babi néni töltögetett az autóbuszon nagy műanyag kannából.
Az Alagút a határa volt a mennyországnak, izgalom volt, és kaland, és furcsán otthon is; naaagy volt, és fényes, és sárga, hazafelé meg a kitaszítottak gyökértelen szomorúságának fészekrakóhelye. A Gyermekszínház volt a templom. A Pesti Műsor meg a Biblia. Abban volt a szerelem. Oda volt nyomtatva, hogy Huckleberry Finn – Sirkó László.
Persze minden kiscsaj a Tom Sawyerre zuhant rózsaszín ájulatba, aki a Gyabronka József volt, és halálosan jóképű, és tényleg szívbemarkolóan romantikus volt, amikor krétával írta fel egy farönkre, hogy Becky, de nekem már akkor is inkább a Huckleberry Finnre emelkedett e vérnyomásom, aki lusta volt, komisz, és nagyon közönséges, nem járt iskolába, viszont gyönyörűen tudott káromkodni, kívül állt minden törvényen, és aki spárgára kötve egy döglött macskát vonszolt maga után – szóval olyan életszagúan rosszfiú. És – amennyire emlékszem – egyáltalán nem volt jóképű, kicsi volt, és zömök (talán még pocakos is…), viszont gyerek létére elképesztően nagy bajuszt viselt, ami azért elgondolkodtatott, de ettől még jobban tetszett.
Na és aztán a buszon, hazafelé, nagyon sírtam ott a melegsárga Alagútban, mert biztos voltam benne, hogy észrevett engem a Huckleberry–Sirkó László ott a tizenharmadik sorban, és persze halálosan belém szeretett, és tudtam, hogy ott búslakodik a színházi büfében, én meg csak simogattam a nevét a szent Pesti Műsorban hazáig. És heteken keresztül reménykedtem, hogy egyszercsak megjelenik kacsázó léptekkel, bajuszban, döglött macskával a kapunk előtt, és a suliból loptam egy darabka krétát, és az udvaron az összes tuskóra ráírtam fehér krétával, hogy Huck.



✍ 30. hogyan lettem néger?

2008. február 9. 20:53 - cippo
csücsök társalkodó

A Farsangi mulatságok kategóriában feltúrtam egy fotót előző életemből, mely kimeríthetetlen örömök forrása. Anyám roppant leleményességének köszönhetően úgy 1979 táján – 15 évvel Nelson Mandela bebörtönzése, és 11 évvel Martin Luther King halála után – néger lettem. Jól látszik tehát, hogy milyen komoly hendikeppel indultam. Anyám kreativitása nem ismert határokat: tetőtől talpig barna nejlonharisnyába gyömöszölt, hatalmas, villogó, fehér szemeket varrt a harisnyára, s hogy kilássak, két lyukat égetett rajta parázsló cigarettavéggel; tette ezt olyan megfontolásból, hogy a nejlonharisnya szemei ne fussanak szét a szélrózsa minden irányába. Nem mondom, hogy tartósság szempontjából nem volt megbízható megoldás, viszont a merevre égett nejlonba folyton beleakadt a szempillám, s ez, tekintve, hogy mindig elcsúszott kicsit az egész (mint ahogy az a harisnyákra általában véve jellemző, ugye…), igen kényelmetlenné, és legfőképp röhejessé tette a viselését. A fűszoknyácskát is maga készítette raffiából, gyöngysoromat vajsárga bontott fonalból horgolta (az azért elgondolkodtató, mennyire volt trendi a fekete kontinensen a horgolt bizsu?!), a fülbevalóhoz pedig egy műanyag flakont karikázott fel. A legvadabb objektum viszont a frizura: egyik kolléganőjétől kaptuk kölcsön, aktuálisan az Ez a divat őszi-téli kollekciójának legújabb darabja, igazi menő cucc, ééés… meleg, mint a dög. Prímán úgy éreztem magam, mint egy igazi néger.

A hab a tortán az a kis opusz, melyet ehhez a maskarához a színpadon prezentáltam – azt hiszem, ezzel alapoztam meg üstökösként felívelő hiphop-karrieremet.

S a szöveg, mely talán posthumus felkerül a lyricsmania.com-ra:

Én vagyok a néger bébi,
Tessék engem jól megnézni!
Most jöttem én Afrikából,
A négerek országából.

/I’m a pretty niga’s baby,
Let’s go, Brother! Come and see me!
U Know, I came from Africa,
Is a black country, home of Niga’ … sssssssssssssss (a ‘sz’ persze befelé, szívva!)

shame of the niga's



✍ 10. Sokol

2008. január 19. 14:08 - cippo
csücsök

Migrénes fetrengés közben a Mikrobit hallgattam, és minden Csákányi Laci bácsis krrkkksss kvvvkkkssshhh rettenetesen fájt.

Gyerekkorom nyaraiból arra emlékszem leginkább, hogy a cseresznyefa, vagy a meggyfa ágára akasztva hallgattam Szíriusz kapitány kalandjait az ócska Sokol rádión, aminek egyszer anya nagykésével estem neki, annyira vadul kerestem benne bácsit.
Elég hadviselten nézett ki a fekete szigetelő szalag-elsősegéllyel, meg a hátára hol befőttes gumival, hol ragtapasszal rögzített zsebteleppel (ah, mikor hallottam utoljára ezt a szót!), aminek praktikus oka az volt, hogy lusták voltunk folyton kihámozni a rádiót a kopott bőrtokból. Amikor életem első külföldi útjáról zsákmányoltam egy doboz cigarettát egy orani fekete fickótól, még suttyomban szívtam csak, és az a szűrő nélküli kicsike pakli cigi épp belefért a Sokol elemtartójába, ott dugdostam addig, míg elhatároztam, hogy leszokom. Nagyon bölcsen azt találtam ki, hogyha egyszerre gyújtom meg és szívom el az összes cigarettát – akkor még nem voltam láncdohányos, haha -, annyira rosszul leszek tőle, hogy többé nem lesz kedvem rágyújtani. Ha jól emlékszem, tizennégyet füstöltem el, amennyi csak egyszerre belefért a számba, azt mind beletömtem, úgyhogy tényleg úgy füstölthettem, mint egy gyárkémény, a csikkeket meg elástam a kertben.

Nnnnnnna, azóta is dohányzom.