két szép között
a nevető harmadik
kibicnek semmi se, drága

publikus kapcsolati státusz: külön élő

mélyül a szántás
fordul a föld ekevas
rí csikorogva

hexameternek
a lába törött benn’ bús
rög húzta alá

szívszorongva tízkor kelni
reggelire krémest enni
lesírni a cukormázat
hagyni lepjen el a bánat

sírni uccán sírni hányva
belebújni a magányba
cigit cigiről gyújtani
elfogadni mindazt ami

miújság mondom hát hol a tudat
úgy fent mint
egészen
maga alatt
fél
hol az ásókapa a nagyharag minek
elvitte a cica a nyelvét
mert kinek a papné kinek
a jó pap
is holtig

– Itt találkoztak. Úgy látom, ő lehet a kávéház vezetője, nagyon otthon van, vagy az élet császáha – jegyezte meg a fotóriporter, majd fogta a Leicáját, kihajolt a fa mögül, kattintott kettőt, aztán elégedetten nézett Gordonra. (Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest, 136. oldal)

– Honnan tudod a legjobban lefotózni azokat, akik a kávéházba érkeznek?
– Mindet?
– Mindet.
– Onnan – mutatott Porges egy magányos trafikra a járdán, jó tizenöt méterre a kávéház bejáratától. – De nem lesz elég a filmem, tudod, ez egy…
– Tudom – bólintott Gordon, és a zsebébe nyúlt, hogy megnézze, ott van-e még a tízpengős. – Hol találok filmet?
– Fehér és társa – felete Porges. – Károly király út 3a.
– Szaladok.
– Siess csak – bólintott a fotóriporter. – És legalább háhom tekehcs Ilfohd hollfilmet vegyél. (Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest, 143. oldal)

***

Nyájas és fotográfiában jártas olvasó, mielőtt a szívedhez kapsz – ahogy én is tettem –, elébb elmesélem, hogy minekutána rettenetesen felizgattam magam e két idézetet olvasván, ezügyben rövid, ám annál tanulságosabb historikus nyomozásba fogtam.

Zaklatottságom oka, hogy manapság a “roll film”, avagy hollfilm elnevezést leginkább a középformátumú, avagy 120 mm-es filmre alkalmazzák. A Leica ellenben az első kompakt kamerák egyikeként híresült el, 35 mm-es, vagy Leica-filmmel működött-működik.

Megtudtam, hogy bár a harmincas években nem gyártottak középformátumú Leicát, volt egyfajta, alacsony szériaszámban előállított speciális modell, egy amolyan panorámagép, amivel 6×9-es felvételeket lehetett készíteni – egy tekercs filmre szám szerint 3 darabot –, ám ezt méreténél fogva bizonyosan nem használták a korabeli fotóriporterek.

A Leitz Optikai Művek, ha jól jegyeztem meg, gyártott ugyan középformátumú keresőt egy bizonyos nagylátószögű kamerához, de maga a kamera a kereső kivételével semmilyen más módon nem kötődik sem a vállalathoz, sem a Leica elnevezéshez.

A fényképezőgép-szerelőm szerint – akivel mi ketten amolyan laza marktwain-modorban a világ minden tudását magunkénak mondhatjuk: ő mindent tud, amit csak tudni lehet, én pedig a többit – volt azonban egy kamera, aminek a nevét sajnálatos módon képtelen voltam megjegyezni, de ami viszont gyakorlatilag a Leica kiköpött mása, csak jóval nagyobb (hasonlóképp, mint ahogy mondjuk a Praktica nagytestvére a Pentacon Six), és természetesen középformátumú masina. Véleménye szerint lehetséges, hogy Kondor ezzel keverte össze a Leicát, bár mintha a beszélgetés folyamán végül arra jutottunk volna, hogy ez még nem volt forgalomban a harmincas években.

Mindenesetre az Ilford cég 1912-ben dobta piacra első filmtekercseit, 1935-ben a mozifilmet, majd 1960-ban a színes negatívot.

Végeredményben arra jutottunk – már a szerelőm és én –, hogy felmentjük Kondor Vilmost a tévedés gyanúja alól. Vélhetően arról lehet szó, hogy akkoriban még nem árultak kazettázott 35 mm-es nyersanyagot. A negatívokat olyan módon csomagolták, ahogy manapság a 120 mm-es filmet szokás: papírszalagba tekercselve, azaz rollként forgalmazták.

Kondor Vilmos tehát felmentve.

Lábjegyzet: Ha a témával kapcsolatban a fent leírtakat valaki bármilyen hasznos információval kiegészítené, ne tartsa magában, tegye meg hozzászólásban. Hálás lennék érte. Köszönöm.

***

Ápdét: kiegészítés személyesen Kondor Vilmostól, akit én most már bizonyosan visszavonhatatlanul kedvelek:

„Örömmel olvastam, mert minden kiegészítés hasznos lehet további könyvek vagy újrakiadások szempontjából. Egyszóval jelezni akartam, hogy a könyv vonatkozó részeihez az információkat az Ilford Kézkönyvből vettem, Fehér Rezső tollából. A könyvnek nincs dátuma, de nagyon úgy néz ki, hogy a húszas évek végén, a harmincas évek elején adták ki. Fehér Rezső ugyan nem rollfilmet ír, hanem tekercsfilmet (bár a “hollfilm” kifejezést is korabeli forrásból vettem, hogy honnan, meg nem tudom már mondani): „A film előnye, hogy nappal is cserélhető a gépben. Ezt azonban ne értsük úgy, hogy vakító napfényben végezzük a műveletet, hanem lehetőleg árnyékban. […] A tekercsfilmet 6, a csomagfilmet 12 felvétel után ugyanolyan vigyázva vesszük ki, mint betettük.” Nem tudom, mennyire passzol ez a molyon írottakhoz, mindenesetre könnyen lehet, hogy Porges további tevékenysége során alkalmanként a segítségét kérem, mert ez egy olyan bugyor, amibe szinte lehetetlen sértetlenül leereszkednem, majd feljönnöm.”

modern férfi vagyok, sírok, ha kell.*

* South Park

From: Képzési központ
Date: 2013/02/11
Subject: Jól bánsz a késsel?

Egy merő érzelmi huzavonatban ülök itt.

csak amikor már a stemplit ütötte rá a postásfiú, jutott eszembe, hogy na most aztán igazán odatettem magam, hát még a nikotinos déenesem is benne van abban a borítékban

Itt a tavasz. Csupa legényes fantáziájú nőt látok szanaszájt.

Hangoskönyvet dedikáltatni úgy kell, hogy a szerzővel egyszerűen rámondatjuk a nevét a cd-re.

Alig írok. Sokszor úgy vagyok vele, mint a Kaffka Margit. Hogy a széles, bő epikai keretbe’ elveszne ez a filigrán mondanivaló.

A kerékpáron a 42-es meg a 48-as tányér közti különbség matematikailag nem nagy ügy. Na de fizikailag!

A Hosszú átnyálazta a vonatkozó szakirodalmat, hogyan védjük arcunkat a fagytól kerékpáron. Arra jutottunk, hogy szakállt kell növesztenem.

Azt mondja, “kólalájk”. Ezt is a fészbuk csecsén csüggve szívta magába, mi?

A szójátékok olyanok, mint a Rubik-kocka. Előbb-utóbb mindenkinek kijön ugyanaz a kombináció, csak idő kérdése.

Azt kérdi a Kőrösi – már így átvitt értelemben –, hogy milyen egy női mell? Egy női mell, az kérlek, olyan, hogy mindegyre csak ki akar buggyanni a szegycsont mögül a forró szíve a nőnek az ilyen Kőrösi-félékbe való beleszerelmesedése okán, és ez a buggyanása neki – márhogy a szívnek, ugye –, na ez okozza a kebleknek azt a duplaívű halmozódását a frontális struktúrán. Nahát ilyen.

Olyan vagyok, mint egy kibaszott kite. Óbudán belekeveredtem a szélablakba, és azóta a zeniten vagyok. Biciklisöröm.

A Hosszú valami Far Managert vagy mit telepít a gépére. Aggódjak?

Váratlanul téblábom lett.

Van ilyen tipikusan női túróstáska. Hogy az istennek se találod benne a túrót.

A szinkronban néha hetekig csupa kisállat vagyok. Mikor elmúlik, úgy érzem magam, mint akit skatulyából húztak elő.

Vannak ezek a jóízű békebeli dolgok. Hogy például a Mauchner Jóska bácsi az import session datát még mindig fűzésnek mondja.

Kindlelight. Adjunk a romantikának.

A teszkós mázas fánkokat gondolom színesztéziásoknak találták ki. Mert íze, az egyiknek sincs.

Mindent összevetve van 67 négyzetméternyi életterünk. Csak a két szoba közt pazarlóan nagy, mintegy 126 kilométernyi távolság van.

Ásó, kapa, nagyharag.

Az elvékonyodott, kék svájcisapkája.
Az olajos munkászakója foszladozó ujja.
A világos, anyaöltötte vászonfolt a kitérdesedésén.
A kopottkék munkásruhája fáradt kukoricaszaga.
A bokánál megkötős fehér jégeralsója.
A fekete műanyagkeretes ócska szemüvege.
A visszahajtott szárú, mindig disznószaros gumicsizmája.
A szakadt fűzőjű bakancsa.

De milyen papucsa volt apának?

farzseb-könyv

Mindannyian a Siv Widerberg köpönyegéből (is) bújtunk elő.

Apokaliptikus muslincarajok röpködnek tornádószerű tölcsérekben városszerte. Tisztára mint a hét csapás.

Az ágyas pálinka, az az alkoholok rosszlánya?

Kedvelem a Sarki Fűszerest. Jó hely, tetszik. Gyakrabban végezhetnénk gasztronómiai kutatásokat szép polgári környezetben.

Műészellátó – ezt akkor nem is ragoznám tovább.

Csőtörés. Preparababrakabaré. (Találtam water feliratú feng shui gyertyát a fiókban. Az vajon az ilyesmire nem jó?)

Milyen hetyke kis hastag-et növesztettem, ehheh.

Két Lars(s)on van. Az egyik svéd és ír, a másik meg fényből csinál képeket.

A porszívót, azt mégis hol keressem a MM oldalán? A szórakoztató elektronikánál?

Tisztára nyár. Strand up.

A tavalyi adventi kalendáriumban december másodikánál találtam egy ormányos medvét. Micsoda felületesség.

Egy ember hatvanöt liternyi könnyet sír az élete során, ám egy alkalommal legfeljebb 28 csepp könnyet tud ejteni – mondja a Kőrösi Zoltán. 28 csepp. Ez szívenütött.

Értem én, hogy a test a lélek temploma, de kiegyeztem volna szerényebb méretű oldalhajókkal. Oldalhájakkal. Vagy mi.
Csak úgy kerekednek rajtam az iDómok.

Szétment a derekam. Nem tudom eldönteni, hogy kerékpárba törtem vagy hullára hoppoztam magam. Mindenesetre jött, mint a karikacsapás.

Aki a szmájliba még mindig orrot rajzol, az divatjamúlt?

Vattacukor. Annyiban hasonlít a szushihoz, hogy azt is pálcával eszik.

Budakeszi út. A 22-es csapdája.

Rájöttem, hogy a kelt tésztához való beteges vonzódásom oka, hogy nyújtás közben dettó ugyanolyan, mint mikor buborékos fóliát pukkasztgatok.

Már nem ír. Nem is olvas. Elvesztettem az érdeklődését.

Szerintem a szuperhold csak városi legenda. Mesélik, hogy volt, ahol látszott. Hold volt, hold nem volt.

A szkájp, az ilyen világpolgár dolog. Waihikin keresztül beszélgetünk a Hargitával.

Az 502 Bad Gateway, az az internet Kapujanincs átjárója.

Nyitott napfénytetővel, szeles időben a műanyagpoharas kávét a kocsi tetejére tenni nem vall nagy előrelátásra.

Blogderűre fészbók, az.

Beugrottam még gyorsan egy off-sort twittelni a jóéjszakába bele.

Sertéscomb neccharisnyában, na az a durva. Különben úgy mondják: kötözött sonka.

S(z)ótlanszomszéd 10 év egyhangúságát törte meg. McDonald’s-os zacskóról Media Marktosra váltott. Így múlik el a világ dicsősége.

Ez olyan kis meghitt, ahogy az egész instagr.am-os közösség megosztja egymással a vacsoráját, ehhehe.

Megyek és elolvasok egy lányregényt a tévében.

Fosszd meg és uralkodj!

Az esőben például az is jó, hogy egyáltalán nincs sor a Daubnerben.

Van abban valami cinikus elsőmunkahelyes retrónosztalgia, ahogy nyomogatjuk a check-ineket halomra. Látnád csak a blokkolóórámat a fórszkveren. (namégjóhogynem)

Paprikás krumpli-projekt. Kolbászból lesz a körítés.

Olyan ez, mint egy mentális tanga. Itt-ott kilóg belőle ez-az.

A szombat, az egy pizsamás-lődörgős.

Csomó ismeretlen emberrel naponta keveredek lakonikus tömörségű dialógokba.

A fb hálás dolog, ha megosztasz valamit, mindig lesz valaki, aki képenbókol.

Déli kávé. A feketeleves.

A Cserna-Szabó András tudhat valamit. Kerek volt az élete, mint a telihold, vagy mint kettő banán.

A fogmosás csukott szemmel ~ szempillafestés nyitott szájjal, az vajon valami hormonális alapú izomcsoport-koordinációs probléma?

Krombikabát. Ez milyen jó szó.

Ügyesen kimatekoztuk, hogy egy 25 másodperces spothoz egy centit kell beszélni.

Na, akkor most kiderítjük, mi van a Maslow-tiramisu alján.

Ó, én partnerkarbantartásban valóságos kezesbárány vagyok.

A hívott szád foglalt.

A tyúklábmintás harisnyát vajon tekintsük burkolt célzásnak?

Azt mondja: Elrendezem a felhők dolgát, meg állítgatok még egy kicsit a gravitáción, aztán mára kész. Tudtam, hogy egy isten.

Lomo filteres álmok, ó.

Néha olyan, hogy minél több ablak van nyitva, annál fullasztóbb. Ugyehogy?

Hiányain úgy szalad át a karcos szél,
mint gót ívei magtalan ágyára
rosszul felfekvő
vendégfoga alatt lágyszájpad-hangjai.
Ön csupa g, csupa k.
Ön csupa sz. Csupa s.
Ön sajnálat.
Ön maga. Ön magam.
Maga m.
Maga félreért. Egészre meg.

Vajon így a hetedik napon már van remény, hogy végre megláthatom, milyen nemdohányzó felnőtt vált volna belőlem?

(forrás)

Az internet, az az, ami macska nyakában a csengettyű. Hogy az édesgazdád mindig tudja, merre kóborolsz.

Alföldi vagy korcs kroksz –

végülis egykutya;

egyiknek ide húsz,

a másiknak oda.

Brend a görbe bőrben

a Petőfi tája,

de a gumisúznak

hol van a hazája?

Megmondja a gugli,

hogyha rákeresek,

hogy kaucsukcsukát

mostan honnan vegyek?

[rákerestem, kroki – kattra mondjuk látszik is]

avagy nem zörög a hara, ha a szél nem fújja

A római padra vártak – tudod, római padnak nevezzük azt a kis készséget, ami a lábat a megfelelő szögben rögzítve lehetővé teszi a törzsnek a vízszintesnél mélyebbre való süllyesztését, ezáltal dolgoztatva meg a hasi régiót. Ave caesar.

A római padra vártak, két harabús, hara-herótosan – a hara, az úgy ott volt nekik vizuálisan is, szelid lankák, kuporogva a fehér póló alatt, sörből-korból volt ott a hara, látszólagosan, de nem kirívóan. Máskülönben nem éreztették – a harát, tudniillik, vagy hogy szül-e a hara haragot a várakozás miatt; szóval, mondom, nem lehetett azt direkt észrevenni, hogy kirí-e a hara, csak amikor odébbálltak, támadt a gyönge gyanúm, hogy esetleg. Amikor arra a fitneszizére fölálltak, akkor. A diszkre. Ha nem a has, akkor a hát. A háttáji háj. A fartáji fertő.

Naszóval, csak álltak ottan a fitnesz diszken, egymással szemben álltak, az egymás szemében – mondhatni -, az egymáshoz tartozók, ahogy az elhelyezkedése van minálunk a páros diszknek – hogy jóformán közös lónak túros a rúdja -, a rúdba markolódtak, fönt a magasabb, lent a másik, s csak a kompakt szemkontakt, az. S úgy kezdték ringatni ritmusban ragadva a harát, kezdték a csípejükkel a hip_hausz-huzavonát; hullott alá, pergett lefele a férfierő a farpofák forgolódó izmán, rebbent az orca morca a diszkre a diszkrét riszában.

Na ezt a képet, ahogy egy meglett hímet meglep a vihogós kislányöröm, ezt. Úgy változol, mint a szél.*

* Margaret Mitchell

Azt mondja, zoknikat pároztat.
Szaporodjatok és sokasodjatok, mi?

Hát végülis, ha van rá fedezet…

A hét főbűn

1. A hétfő.
2. A hétfő.
3. A hétfő.
4. A hétfő.
5. A hétfő.
6. A hétfő.
7. A hétfő.

A hétfő bűn.

[««]

A vonat olyan volt, mint egy mentális píling, ha érted – ez meglepett. Nem ilyenre emlékszem. Hogy a kényszer belül moccan – nem erre.

A vonat olyan volt, mint egy önként vállalt, rövidtávú száműzetés. Persze rajta ült a Haragosi, meg a retyerutya is, hív a vasút, vár a MÁV alapon, ugye, és a retyerutya, tudod, az nem egy személy, a retyerutya, az egy valóságos fogalom, úgyis mint kifejezőeszközök tárháza – és akkor most használd kicsit a fantáziád. Itt, kérlek szépen, ezt tudnod kell, itt nem a cél szentesít, hanem maga az eszköz, az út, igen; ahogy a kupék előterében, a szűk folyosókon összesurlódik, összezsörmölőzik test a testtel, a pillanaton radírozza le a szürke hónapok alatt a lélekre feszesedett-szarusodott fásult egykedvet, a csí – huhú, a csí – nagy, nyílt terek – jaj, az út félektől félekig. Ami rend lehet, majd így ülepszik le. Ha kiborul az a kocsi.

Sokat gondolok Goethére. Úgy, hogy Utazás Itáliában. Meg Stendhalra. Úgy, hogy szeretnélek úton látni. Fel kell rázni az életet, mert különben összerágja az embert.

Mert mi az út? Az A-t a B-vel összekötő egyenes. Vagy egyenetlen. Szakasz.
Meddig hűd még a szív?

[»»]

Vannak nekem ilyen mimikai ráncaim. Hogy kettő elindul az orrtövemtől az állkapocs irányába, aztán a szájnak a két sarkában, jobb meg bal felől, egyszercsak meggondolja magát, elbitangol az alsó ajak teltpuha eresze alá, hogy ott, abban a kis homorúságban húzza meg magát.

Emlékeztek még a hetvenes évekből a Kiváló Áruk Fórumára? Nahát pont ilyenformán.

E kép kor-tett.

Két teke port
tép. Retek-tok
kop (ettek). Tér
ott, kék terep.
Tót pék teker
pókert, ketté.
Kopekér’ tett –
kopek tért.

Te.

Érdekes, ha valaki jól ír és nyersen, vajon mi, férfiak hímsovinizmusból, és vajon mi, nők szentimentalizmusból gondoljuk azt, hogy mindenképpen férfi az illető?

Igazából azt mondta: talán így akkor jobban odafigyelnek egy kicsit a nagyobbcsaládosokra.
Pedig mennyivel mulatságosabb volt, amit én hallottam, hogy hát, talán egy kicsit el vagyok családosodva.

avagy ami a férj száján merő kedvességbül spontán kifrojdul.
Jaj, hát milyen szorgalmasan süt-főz az én kis felelősségem.

A sebességváltóval kapcsolatban például mindig van bennem egy nüansznyi szakmai szűklátókörűség. Valahogy mindig az jön a számra, hogy paraván. Á, mindegy is. Csak legyen, ami takar.

Délután kettő, és még nem adott magáról életjelet. Aha. Lehet, hogy tegnap este túlságosan leszúrtam?

Az öcsém szerint jobbkezes vagyok.
Az öcsém csaja szerint balkezes.
Anyám szerint kétkezes.

Szerintem csupa író kéz vagyok. Vagy másképp: ipi apacs.

Anya csak egy van.
Író kéz kettő.

A szokás rabja vagyok.
Csak láncaimat veszíthetem.

Ami a politikai, esetleg kulturális fogalomkörben a birka nép, az vallásilag az Isten báránya?

ötszáz, bizony, dalolva ment

félsz –
fal

félek –
falak

fel-
falsz

fel-
fallak

Hogy lötyög rajtam az ego.

Generációs különbségről akkor beszélhetünk, ha nem tudja, mi az a lutya. Mondjuk a lutya meg a lötyögről jutott eszembe.

Nincs bennem spiritusz. Azt mondod, igyak pálinkát?

Kapilláris emelkedésem van.
A felületi feszültség az, hogy belenyúlhatsz-e a világító ablakomba, vagy sem.
Tiszta anyag vagyok.
Tömbfázisom felületén a mikrorészecskék az aszimmetrikus erőhatások
miatt nagyobb energiájú állapotban vannak, mint a belsejemben
elhelyezkedő azonos felépítésű, egymáshoz képest energetikailag
kiegyensúlyozott társaik.
Szeretném, ha a kohéziós erőm a felületi molekulákat a belsejem felé igyekezne elmozdítani. Nahát.

Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a szigorú Criticuson megfeneklik, a túlvilágon töprenkedett.

Jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, felelj most igaz lelkedre: szolid és képességes halandó szellemem folyvást azt kutatja, miért a most, az ezen életünk tudatosul érzékeink szintjén mibennünk. Mi hát az ok? Mivégre élünk?

Criticus, kire Servilis legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.

Az érzéki élet titkát firtatni, jó Servilis, mely dőreségre vall, s mely szűklátókörűségre – tekinteted vesd inkább a túlra, s amottan firtasd üdvözülésed bő vizű forrását.

Hát épp ez az, bölcs Criticusom, épp ez az, mely elmémet oly égetőn nyugatalanítja. Az üdvösség. Mert, válaszolj igaz lelkedre: vajon lehetetlen, hogy üdvösség dolgában a tisztelt Szakrális Ügyosztály téved, s épp fordítva gondolkodik? Mert mi hát a Paradicsom?

Criticus, ki lelkének üdvére szerfelett kényes, s idolok tekintetében csökevényesen megátalkodott vala, bosszúsan dörrent ezen szavakra.

Eh, miféle eretnek beszéd ez, Servilis?

Mert mi is hát a Paradicsom, jó Criticus? Avagy nem úgy vagyon-e, hogy mindama tanítások alapján, melyekkel a tisztelt Szakrális Ügyosztály elménket pallérozza, kijelenthetjük, hogy menny, s pokol, eme két szó pusztán evilági tudatunk szintjén értelmezett homályos fogalom?
Nem úgy tanították-e nékünk, hogy létezésünk a halálon túl test, ego, s öntudat nélkül való? S vajon öntudat nélkül mely impressziókat, mely emlékeket rögzíthetnénk, s egy test nélküli valóságban végeredményben hová?
Mert nem úgy vagyon-e, hogy a keresztény pokol forró, a tibeti pokol hideg, s a mezopotámiai poros? S vajon mit tudhatnánk érzelmek, s érzékek híján mindeme dolgokról?
S mindeme dolgok összességében nem sugalmazzák-e néked, jó Criticus, hogy amaz üdvösség, melynek helyét odaát véljük, vagy tagadjuk, melynek elérésén buzgólkodunk, vagy melyet kedélyállapotunk szerint hanyagul sutba vetünk, ideát, s épp mostan történik velünk tetszésünk, s választásunk szerint, ily módon kreálván Mennyé, avagy Pokollá életünket? Mivégre élünk tehát, erre felelj nekem, jó Criticus.

Criticus sötét hallgatásba burkolózott.

Ez tehát – bólintott Servilis – itt a Paradicsom. Mert végeredményben enni-inni-ölelni szentháromságomban, s jámbor egyszerűségemben mégiscsak úgy vélem, végre élünk.
Jó itt nekem, Uram.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,
elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények
között.*

* Mark Twain

Aha, én a fájdalomban is látom Hermész Triszmegisztoszt – ahogy fent, úgy lent.

Ez is milyen foghíjas itt. Tisztára énazonos.

A háztartási elektronikában azonnal megtalálták a kapcsolódási pontot. Egyikük hiányossága szomjasan kulcsolódott a másik többletére. Ebben aztán ki is merültek.

Amikor csordultig vagyok mondattal, csak keresgélem a szavakat.

Valami kerek dolog lesz a karácsonyi ajándék. Valami kerek és lyukas. Nem, nem gyűrű. Téli gumi. Anya stílszerűen még valami kétszer nyolcvanas organza futót is emlegetett. Nekem mindegy, csak haladjak valahogy.

Signin' in the Rain.

De látod-e ott mélyen a félelmet?

A félelmet, hogy én már nem tudok mást: sütni-főzni, belecsimpaszkodni még kicsit valami valóságmorzsába legalább, mert én az utat, fiam, elféltem, én az út elől már végleg elfutottam, elrejtettem magam, rejtettem a vasárnapi ebédbe, a panírba rejtettem, a kenyér ropogós hajába, krumpli forró gőzéből szőttem ködöt magam köré, csak meg ne találjam, csak meg ne találjon valamiképp, de megszültelek, én szültelek meg, én fájtalak ki, nekem fájtál vérben-könnyben, énnekem, a magom vagy, hogy a magom lehessek, legalább valami kicsike csíra énbennem, magamban, valami lélekzetnyi esélyem, a magom, hallod-e, énmellettem karó, melyre fölfutok, mint a zsenge bab, karcsú kacsaimmal védelmezlek, izmos indáimmal ölellek, fáradó folyondárokkal fonlak, míg rád nem száradok egészen, rád nem sorvadok, s  mikor már kifordulsz alólam, szétporlok nélküled; a sosem volt valóságommá tettelek, a relációmmá, ne lökj el, félek. Félek az aggságtól, sosem voltam fiatal, félek a veszteségtől, sosem volt merszem bírni valamit, félek a magánytól, sosem volt senkim, félek a haláltól, sosem éltem, te mondd meg, vagyok-e egyáltalán, te mondd meg, van-e nevem, te mondd meg, ismersz-e engem, félek. Félek, nem tudtam mélyebben belédvésni magam, félek, lekoptatja nevemet az idő, félek, semmi voltam és semmi leszek, és közte mégsem bírtam lenni valami, hát nevezz meg, hívj magadhoz, és – ó, Istenem! – próbálj meg szeretni legalább…

Amikor felhívtam, és azt a választ kaptam, hogy a szám foglalt, nahát az némileg megrengette invokációm alapjait.
Hogy vajon mivel foglalja el a száját?

Nyálas, mondta tömören Criticus, s nyomatékul fitymálólag húzta el száját.
Az, bólintott engedékenyen Servilis, nyálas. De tudod, jó Criticusom, a nyál fertőtlenít.

Csaknem öt éve tartó végtelenül hömpölygő története közben azzal a váratlan kérdéssel próbáltam meglepni, gondolkodott-e már azon, hogy a Corpus Juris, és kapcsolódóan ő, mint jogi személy, bizonyos főneveket (úgyismint Ügyintéző, Adózó, Informatika, etc.) miért kezel tulajdonnévként, és miért nem használ előttük névelőt. Szenvtelen arccal röviden azt válaszolta, tudod, sokat olvasom a PTK-t, majd ugyanolyan szenvtelenül ugyanonnan folytatta. Nem sikerült kizökkentenem.
Továbbá megállapítottam, hogy az elmúlt fél évben rákapott az eldöntendő kérdésekben való társalgásra. Nyelvészetileg a kérdőszók egy egészen szűk szeletét tette csak magáévá. Vagy nem?

Steven Pinker örömében most verné a seggét a földhöz, muhaha.

Jójó, úgy két hónapja megtaláltam a csillagszórót a fiókban, és azóta úton-útfélen boldogan hangoztatom, hogy jajdejó, mindjárt itt a karácsony, de hogy került fenyőtű a hűtőszekrénybe???

Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a szigorú Criticuson megfeneklik, új játékra lelt.

Lásd be Criticus, pompás ötlet volt Lamborghinivel begördülni a McDrive-ba, rajongott; lendülete és szertelensége egy vizsláéval vetekedett.

Criticust, kit megint az oly gyakorta szorongató nyugtalanság kínzott, bosszantotta e könnyű szárnyalás. Nevetséges vagy, Servilisem, szó se volt semmiféle Lamborghiniről. Képzeleted puszta játéka mindez, körülmények generálta gyermeteg illúzionizmus, élveteg helyzetgyakorlat egy kólásüveggel, s egynehány játszótárssal.

Tenéked, jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamosságot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, tenéked – mint mondottam – legfőbb bajod a képzelőerő hiánya. Mert lásd, vonzásokon alapuló Univerzumban élünk, hol minden valóság puszta illúzió, s ilymódon minden illúzió maga a nyersvaló. Hisz üsd csak fel a szent könyvet – nem az vagyon-é a százszor áldott lapokra írva: kérj, s megadatik?

Eh, miféle gyatra, bukdácsoló valóság az – erre felelj nékem Servilis -, mely kívüled senki másnak érzékek által való megtapasztalást nem ád – mi több, ama roppant kétséggel élek: tenéked ád-e valóban ?

Jójó, bölcs Criticusom, egynémely dologban álláspontjaink közös metszetet nem alkottak, s való igaz, hogy bár Királylány sikkantó torokhangon fejezte ki, mely pompásan mulat, de – jóllelehet előzékenységben páromat ritkítottam – impozáns kocsinkba beszállni mégsem mutatott hajlandóságot, s ha emlékezetem nem csal, Pompás is gyakorta feledkezett meg a sebességváltásról, mi több, a rükvercet egyenesen elvétette, a parkolásról már nem is szólván, mégis állítom, lelki gyarapodásom, s előmenetelem e tapasztalati szinten vitathatatlan. S felelj igaz lelkedre Criticus: ügyes-bajos dolgaim centruma, envalóságom nem ennenmagamban rejlik-e, nem magam vagyok-é az origó?

Szamárság, dohogott Criticus, s egy rafinált inacskát – még a mustáros sertésszűz medalionból, melyet kedvtelve fogyasztott – piszkált ki a karcsúra faragott kicsiny pálcával fogközéből. Servilisem, téged megmételyezett a titkos elragadtatás. Te egy szánalmas kis rajongó vagy. Ráadásul vén szamár.

Meglehet, jó Criticusom, de emlékezz: nem magad tanácsoltad-é, hogy szabaduljak meg a test nehézkes kínjaitól, a vágy veszett nyavalyáitól, nem te voltál-e az, ki korholó szavakkal illettél, miszerint a test nehézkes, ostoba? Én csupán a magam módjára formálván értelmeztem szavaid. S hirtelen ellágyulva nézett Criticusra. Ja és Criticus, lehelte. Gyermekké tettél.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,

elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények

között.*

* Mark Twain

Criticus, kire legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.

Tenéked, Servilis, ki bohó gondatlansággal ölelnéd kebeledre emez ocsmány világot, szeretve mind a vérpadig, pediglen igazságod nincsen, e helyt roppant veszélyes lenni is csak.
Criticus, kedélyállapotja szerint böjtöt tartott épp, avagy hódolva az érzékek élvezetének, fénylő arccal szopogatott az edény aljáról utolsó csirkecombocskát, éktelen vörös pacát ejtve keble hullámzó halmára, s ismét csak kedélyállapotja szerint útálkozó arccal reálegyintett, vagy sem. A pacára, úgy értem.

Tenéked, jó Servilisem, oly szellemi vezetőre van szükséged, ki által megtapasztalhatod, hol lakik az atyaúristen. Mert lásd, a test nehézkes, ostoba – s könnyedén lepöccintett férfiborostája szegletéről egy botor, kósza morzsát -, a test lehúz.
S Criticus, kedélyállapotja szerint elpöfékelt ekkor egy dohánnyal töltött tömzsi rudacskát, avagy épp leszokófélben volt, s ez roppant felingerelte, kedv s öröm röpkedtek tova, és ura enyhülésére Servilis, kinek több ragyogó oltára is volt Criticus számára, egy macska óvatosságával a lejátszóba helyezett egy évadnyi Sopranost, s csöndes mantrába kezdett.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi, elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények között.*

* Mark Twain

Tudományos tézissel szembesülni: a porra az istennek se hat a gravitáció.
Függőleges irányú csövet hosszanti irányban letörölgetni problémás precizitásra utal. Lásd még időstrukturálási kényszerképzetek.

A rajongás valójában olyan, mint a pozitív állatorvosi ló.
Rajongónak lenni annyit tesz, mint az elé a feladat elé állítani a rajongott személyt, hogy megfeleljen rajongója fixa ideájának, egy eszménynek, amely csak egy fiktív síkon, a rajongó fikciójaként létezik, és elkerülhetetlen, hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul meggyűlöljük rajongásunk tárgyát, aki képtelen a róla alkotott eszménykép síkjára emelkedni érzékeink szűrőin át.

Pegazus. A szárnyakat a ménesgazda viseli.

Még valami. Tárcában – ezt akkor most szögezzük is le – Szép Ernő a legnagyobb.
Pompásan el tudok képzelni egy ropogós ötvenezrest a képmásával.

Én, kérem, a Franz Kafka modern Pygmalionja vagyok, hogy úgymondjam, a liezonja, mésalliance-a, korra és nemre valló tekintettel. Bejárok a mobilpercgyárba perceket gyártani, és akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy tetszés szerint mozdítható, strukturálható időket csinálok. Nem, kérem, itten sokkal többről van szó, itten inkább megáll az idő, mint sem, ezt kéne elkönyvelni valahogy.
Most persze nem érti, pedig nincs itt semmiféle trükközés, a csinált percekért minőségileg Ön, vagy bárki más szavatol. Énnekem, mint mondtam, ahhoz semmi közöm, én csak úgy hallgatólagosan vagyok, percipiálólag, hogy úgymondjam, és ez az Ön szempontjából annyit tesz, hogy Önnek mobilpercei meg vannak számlálva.
A csinovnyiknak hála.

Lopott mondatokból fröccsentek pocsolyát.

Mondjuk az szöget ütött a fejembe, hogy van az, hogy a hajszálak a fürdőkád alján mindig hatost rajzolnak. És hogy ez jó. Vénuszokat dobálok, ez szép.
Namost, ez gondolatilag úgy van felépítve, hogy a hatos szám bolygómegfelelője a számmisztika, és a Tarot spirituális törvényei szerint, a Vénusz. És akkor itt halkan megjegyezném az ezotériának azt az árnyalt, a valóságtól történő elrugaszkodásra való hajlamát, hogy máskülönben csillagászatilag a Vénusz a Naptól számított második bolygó. Hogy mégis milyen módszerrel jutunk el a kettestől a hatosig, az valószínűleg pusztán matematikai megátalkodottság kérdése.

Amúgy ez a hajas dolog egyáltalában köszönőviszonyban sincs a szépséggel, amit ugye, általánosságban véve, megint csak a Vénusz aspektusából szokás megközelíteni. Arról már nem is beszélve, hogy a hajam szögegyenes.

Formailag mindenekelőtt a tárcát favorizálom – legyen szó írásról, vagy pénzről. Valami kis költészet általában azért csak van benne.

A közvetlenség értelmezhetetlen.
Aki akar tőled valamit, azt gondolja, hogy akarsz tőle valamit.
Akitől akarsz valamit, nem is feltételezi, hogy akarsz tőle valamit.

Kedvetlen vagyok. Ex-kedves.

Mammon kegyelméből beköszöntött a szóda-időszak. A szóda tele van optimizmussal. Végeredményben minden buborék fölfelé tart.

I.

A Nő:  Addig hímzett, míg más hámoz.
A Férfi: Addig hímeztem, míg más hámozza.

II.

A Nő:   Addig hímeztem, míg mást hámoz.
A Férfi: Addig hímezett, míg mást hámozok.

etc.

Uborkaszezon. A nyár megrekedt
nyomán ereszakadt burok rezeg.
Ó, búzatok meredek szárnya reng,
rezzen a kormos, tunya berek-ág. Ad
nyurga kezed romot: Nesze, bárka.
Tornyunk ormára szegezd. Ekebak
barokk nyársa túr. Ez, nomeg Ede
bársony keze kereng, mar odút.

Megrekedt uborkaszezon a nyár.

A kaliforniai paprika a salátában az, ami a szövegben a szpész. [ki nem állhatom. a kaliforniai paprikát]

A szó, mint a tapasztalat azonosításának eszköze. Ha mond ez valamit. [bele se merek gondolni] És akkor itt még nem beszélnék a többértelműségről, bizonyos szavaknak bizonyos szavak környezetében való viselkedésére.Ó, ahogy virágzik szájában a nyelv, ahogy bomlik.

Betekintenék azért kulisszatitkaiba, nyelvi jelekkel végzett műveleteinek majdnem azonos következményeibe bele. Meg módozataiba. Összefogott kijelentéseibe. [ha lenne olyanja neki] Sallangtalanítanám, kérdőjeleit ritkítanám, mint a mákot szokás vastag, jószagú földből, két karóra spárgát kötnék kiegyenlíteni egy sor körmondatát. [körmondataimat] Lennék a nyelvrevizora, fődefiniálnoka.

Gondolatrák, bazmeg, többszörös áttéttel.

Szépen jajgatni. Nem fájdalomból, nem önsajnálatból. Titkos elragadtatásból. Szenvedélyből. Az szép.

Tapasztalati faktor, hogy a Bikában (as male) két igen erőteljes formában
jelenik meg a nő:
1. mint célobjektum (as pina);
2. mint periodikus időintervallumokban a zsigereiből elő-előburjánzó anima, matróna (as érzékenység, védelmező-gondoskodó hajlam).
Más férfitípusban a nő ilyen
fokú intenzitását nem tapasztaltam.* Igazi szendvicsférfi. Zabálnivaló!

Hogy mennyire halkan tudunk élni reggel.

Átadni a döntést. Nesze, tied. Szépen kérdezz, mondjuk így: mikor láthatsz újra? Hogy róla szóljon. Érezze, hogy férfi. Tudod: a Királynak mindent szabad.**

Olyan vagyok, mint egy szervkereskedő. Egy tollal és egy füzettel kivesézek bárkit.

Odafújsz a finom, zabszagú orrlikához, onnantól megismer. Szagról, a szájszagodról. Meg se merném, hát az egy szentség.

Néha olyan suhanc vagyok. Mondjuk az ilyen sarang ügyekben.

Autóúton, közlekedési tábla fölé telefonszámos hirdetést elhelyezni ( as kárpótlási jegyet vennék ) erősen utópisztikus beállítottságú személyiségtipusra utal.

Felismerni, hogy ugyanazok a kulcsszavak nyitják az én archívumomat is [bazmegbazmeg, intenzív homlokcsapkodás]. Bejáratos az életembe. Bejáratosak vagyunk. Minden nő Judit.

* Respekt Snájdignak!
** Kornis

tárcás kurva – laptopon

Maga – így mondom neki. Magám. A magam magája. Nem a másé. Vagyishogy nem. A más teje.

Magázódunk. Tartós hasznomat lefölözhette volna. Mint te. Csakhogy olyan magának való. Vagyis másnak. Maga maradtam tehát. Ő meg maga maradt.

Hidegágy. És még csodálkozom, hogy nem fejlődöm?!

Ha a képeim fotószempontból érdektelenek, mert inkább irodalmi értékeket hordoznak, akkor az írásaim irodalmilag érdektelenek, mert inkább képi értékeket hordoznak (képviselnek, haha). Hogy szakmailag mi a helyzet, abba meg bele sem merek gondolni.

Én – amióta az eszemet tudom – változó korban vagyok.

Egy részegség után pontosan hány napig is tart a másnap?

Kovács Pálné. Az asszonynév egy elbaszott birtokviszony. Vagy az n = a birtok female jelölése. Lehetne mondjuk így is: Kovács Pálé. Így kompaktabb.

Bizonyos táblás csokoládék úgy nyílnak, akár egy könyv. Csak a lapokat fűzték másképp. És dombornyomott.

A perzsák nagyon praktikus népek. Úgy készítik a cipőt, hogy nem gáz, ha félálomban fordítva bújsz bele. Persze lehet, hogy alapból kétballábasok. A perzsák, úgy értem.

A miszlik sem veszélytelen, én abban is látom a kihívást, de ez maradjon az én titkom.

Csak úgy pereg ki a száján a vetőmag – mindig megtermékenyít.

Ha műfajilag egysoros, akkor tipográfiailag miért többsoros, vagy mihez képest. Pont.

Megpróbálhatnék például öntudatosan aludni. Azt is.

…hogy van-e a mátrixomban ötös?

Há! Háttérélek. Vitál-ittas. A vitál itt ás.

Kiválasztósdi (as Nephros).

Ó, abban a hátulnézetben a vesédbe látok én, ott fonja magához a gyömbérszerű receptaculum chyli fölé tornyosuló csigolya-emberke két végtelenül hosszú karjával az egész kiválasztásodat, piramisaidat és Bertin-oszlopaidat, s a sacralt ott középen, mely tán a gyökér szentélye lehet. Abban az ölelésben-karolásban a szorgos kis molekulagazdák agráriumukban termelik-növelik az adrenalinodat, forró véredből készítenek szűrletet, akár a konyak érlelődik aranyszín bükkfahordók mélyén, míg papilláidon át vizeid, az égiek, s a földiek, koncentrálódva, finoman áramlanak vesekelyheidbe; három kiskehely szirmot bontva egy nagykehellyé nyílik össze – három, a Női Szépség, három, a Földi Teljesség -, s a három nagykehely szerelmesen egyesül végül minden vizeidnek gyűjtőmedencéjében, a vesekapun surranva, csurranva át a veseöböl parttalan nyugalmába, hogy a jó öreg Crowley sem tudná szebben festeni.

Feltettem tehát a két kezem, megvolt a csípőcsont, meg a hátizom, s a lengőborda is; úgy mondtad, olyan grafikusan-textuálisan: ahol még puha. És akkor ott. Na az, az a puha nem volt nekem, azt nem találtam sehol, pedig lennék sebész, két fehér kezemben tartanék elomló, mélybordó rostot, úgy kivesézném magam, vagy bárki mást, de nem babra megy a játék.

Lékhajóval a világ körül.
Szeretnék a kedvemben járni.

Úgy elhájadt az idő.

Kicsit eluntam a humanizmust, lezárult a perszonális reneszánszom. Mostantól inkább manierista leszek – nem kézművességre, vagy ügyességre, hanem modorosságra gondolok, meg parafrázisokra. Főleg a parára. Amúgy meg nyomhatom hendmédben is, végeredményben. Mert ugye: magad uram, ha szolgád nincsen. A fele közhelykirálysághoz meg amúgy sem jár személyzet.

Arra jutottam, hogy fasza ötlet ez az én manierizmusom; mentálisan is, alkatilag is passzol a valóságellenes térképzés, a kicsavart, természetellenes pózok, a meghosszabbított formák (ezen már jógán is eltöprengtem, amikor mindenki azon erőlködött, hogy legalább megközelítőleg elérje a bokáját, nekem meg a padlót söpörte a könyököm, és nem azért, mert olyan laza vagyok, hehe), arról nem is beszélve, hogy megoldóképességben úgy nem manierista senki, ahogy én, olyan nem természetesen. Ja, és zaklatottságban is simán hozom a normát, sőt, ezt képes vagyok oly megrendítően prezentálni, hogy példának okáért amikor a Magdi barátnőm előtt – aki amúgy a Szépművészetiben lakik – ücsörgök egy félórát passzív meditációban, még a teremőr is odamegy a Magdihoz, hosszan, fürkészen jól megnézi magának, és biztos, ami biztos, a mobiljával lefényképezi a Magdi szemét, hogy hátha megérti, mégis miféle vajákosság van itt, amitől a könnyei potyognak a vörös hajú picsának, aki odakövült a kép elé.

Szóval, manierista leszek a szabad akarat jogán. A fogalom amúgy az olasz maniera szóból ered. Privát manierizmusom szemantikája szerint fix, hogy ennek is köze van a pénzhez…