887. az való világrul írott leveli

2011. március 2. 20:23 - cippo
Lloaf

Budapest, 2. martii 2011.

Micsoda sokféle nyomorúságot okozhat az embernek az Ádám vétke.

Édes néném, énMikesKelemen kelt levelemben nagyon is valóságosan vagyok – többé kédnek, kevésbé magamnak, de azt kéd nem tudhatja, mint fulladok ki a közértig jutván, vagy mint toporzékol naponkint türelmetlenebbül lelkem üsmereti elmémnek nyughatatlansága okán.

Azt ne gondolja kéd, hogy csak én vagyok így, mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén, elítélheti kéd, micsoda vigassággal töltjük az időt.

ÉnMikesKelemen már egy időtől fogvást világító üvegfalon át  – kívülről befelé, úgymond – kutatom jellemim és személyiségim feljődésének statioit, s bár a győztes én vagyok, szép színű, jó szagú híreket nem tudok, édes néném, kristályba való zuhanásom óta, úgymond.

Twitter, fészbúk, fíd, fókusz, valóvilág. Egy, aki mindent visz. Élni mennyi?



881. a zéről

2011. február 7. 23:55 - cippo
Lloaf

Elmenni – mondta Lloaf -, elmenni néha csurom szenvedély. Amikor elmegy, akkor úgy el van menve. Nincs. Amikor elmegy – mondta azután -, mintha… úgy el lennék menve. Nem vagyok.

Amikor elmegy, akkor úgy el van menve. Passzióból.
Amikor elmegy – mondta végül -, akkor úgy el vagyok menve.
A nyúlós idők néha kiőrlik emitt a zét.



669. kis modern mitológia

2009. december 6. 10:27 - cippo
Lloaf teleregény

Bevette magát a Margó az agyába, belekarcolt a maga intenzitásával, nem mint nő, hanem mint az esszenciája, a hatvan kiló húsba sűritett kivonata a nyers parttalanságnak.

Mert parttalan volt a Margó, parttalanok a történetei, kvázi az egész létezése – na nem mintha a mélységet hiányolta volna belöle Lloaf, csak a kapaszkodót, a szilárd talajt a lába alól.

Parttalan volt a Margó a történeteivel, mert folyton mindenféle történeteket mesélt mindenféle emberekről, akik sok pénzt kerestek, de azon a sok pénzen nem volt áldás – tudod, hogy értem -, nézett fel Margó-Pénelopé, és annak a sok szines történetnek a vászna csak nem akart elkészülni, csak szőtte egyre a Margó, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por; szőtte egyre az Ibojt, így pontos jével, mert a nyelvi jelek bonyolult rendszerében egy valóságos Thészeusz volt a Margó, csak nem volt neki Ariadnéja, csak ez az Iboj, pontos jével – hát hívjuk fel – mondta felvillanyozva -, hívjuk fel hájfájvon – lelkesedett a Margó, és úgy képzelte, hogy akkor szépen betárcsázzák a hájfájvba, hogy Iboj, és akkor lesz csatorna, lesz út lélektől lélekig ő, a Margó, meg az Iboj közt, és akkor lehet beszélni, mintha a világon sehol, soha más Ibojok nem lennének, csak ez az egy, az ő, a Margó Ibojja, a Margó áldás nélkül való valakije, a Margó főbérlője, a Margó egy Istene – akinek minek is gyónjon, hát csak nem csinált semmi olyant a Margó -, a Margó smucig német haverei – akikről nem azonnal derült ám ki a smucigság, csak a nyaraláson, a Margó nyaralásán, úgyhogy meg kell azt nézni, kivel áll le az ember -, a Margó egyre dagadó, szines, széles vászna, míg Odüsszeusz a járólapot flexelte a konyhában, Lloaf konyhájában, szállt a könnyű por.

Hát, reggel még nem mondtam volna, nem ismertelek. Reggel még nem mondtam volna, mert meg kell azt nézni, kivel áll le az ember. Jösztök velünk, hogy menyünk együtt síelni a Hargitára, ezt kérdezte a Margó dagadó vásznai közül, bele a visszhangos, üres szobába; Odüsszeusz még a járólapot flexelte a konyában, s a könnyű por csak szállt.



585. arról, hogy hova lettek a férfiak

2009. július 22. 9:37 - cippo
Lloaf

[R-nek]

De vajon hová lettek a férfiak, kérdezte Lloaf. Emlékszik, egy volt, amelyik. Egy különösen aggasztó, nagy, szabad térségek úsztak a szemében, tüzes volt, cigányképű, sötét és nyugtalan, s tolakodóan feszítő a nézése. Emlékszik, maga megvadult egészen, a kancája kívánt lenni, bár ezt akkor még nem tudtam a macskajajos éjszaka után. Éles voltam – gyűlölöm ezt a szót, de éles, s maga azonnal leleplezte magát. A szemében nagy, szabad térségek úsztak, mondom, s bár foghíjas szájüregében nyájasan kélt a szó, nyeregtakarója alatt már akkor ott rejtegette az erős-nagy  férfiakarását. De méltósága volt neki, lássa, tudom én, ez a méltósága taszította magát az őrjító vágyba, hogy a babája legyen, a babája, mert az ilyennek babája van, vagy, mint később kiderült, babái vannak, de akkor maga már szökni akart, vele akart szökni a várost elhagyva a Szentendrei-sziget mámoros magányába, szeme nagy, szabad térségeinek hűvös vadsága csapta meg a törékeny szívét, s mindegy volt az is, a babái,  mindegy volt sebzett magának.
Utólszor, emlékszik, csak állt a távolodó komp farában, s nézte a semmi kis alakot, aki lett az a méltóságos szerecsenkirály ott a pilláira forrt végső fotográfián, a parton palacsintát ettünk, vége, mondta nekem, hát így lett vége, koppant a komp farában, fröccsent a deszkára a szívem, így mondta, szavait hazugság jegelte, elmúlt tehát. De, lássa ugye, csak most ment el igazán, hogy maga tépett asszonynyomorának cifra szűrével egészen a világ végéig futott. Maga, nézett rá akkor először Lloaf, egészen a világ végéig elfutott, megállott a cakkos szélű sziklák tetején, ott, ahol a Tasmán-tenger fekete tajtékaival úgy csókol bele a Csendes-óceán zöld habjaiba, ahogy a méltóságos szerecsenkirály szerelmük delén a maga szőke fürtjeibe, s karcsú kezével úgy ejtett el ottan egy lelkecskét, mint ki lepkét fog hálóval, idehívta, ideintette erre a világra azt a kis magot, míg másik kezével kévébe kötötte mind a férfiakat, kévébe az aggasztó, nyugtalan szerecsent is a többivel együtt, s a száradó asztagot, mint ki növényprésbe gyűjt, a titokfiókba gyűrte. Oda lettek hát a férfiak.
Odalettek, válaszolt csöndesen a Nő. Oda kellett lenniük, mert, lássa Lloaf, akkor vettem csak észre, hogy a nagy szerelem már tizenkét éve a lábam előtt hever.



562. az írásról

2009. június 11. 14:29 - cippo
Lloaf

Végül nem mesélte el. Csak: láttam a megjegyzésedet az üzenőfalon – mondta -, gondoltam, nem hagylak cserben.
Rendes tőled, felelte Lloaf, s elmerengett a június természetén, s a dolgok tespedékeny változatlanságán.
Hoztam valamit, mondta akkor L. Témát. Egy fasza témát, ne mondd, hogy nem kínálom neked tálcán a témát.
Nem mondom. Mi az?
Kígyó. Hallod, ecsém, kígyó?!
Kígyó?
Az.
És… hhhh… szóval, videót hoztál?
Nem, nem hoztam videót. A kígyót hoztam.
Értem. De Lloaf nem értette.
Kígyó, ecsém, besurrant a lakásunkba, vágod?!
Phhhuh. És nem vetted videóra?
Nem.
De képet, azt csak csináltál róla?
Nem, nem hoztam képet. A sztorit hoztam.
A sztorit?
Azt. Majd jól megírod.
Aha. És?
Ééés? Hát… ennyi.
Ennyi?
Ühüm. Majd írd meg. L-ék texasi lakásába kígyó surrant be. Tőlem jól ki is szinezheted.

[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]



529. a bajai halléről

2009. április 20. 21:39 - cippo
Lloaf

Megkérdezhetem… – a tekintete kicsit kifényesedett és átmelegedett – megkérdezhetem, hogy miért vetted vetted vissza a koszos pólódat?
A koszos pólómat? Lloaf visszakérdezett. Ömm… zavar talán?
Nem, nem zavar. De letusoltál. Aztán visszavetted a koszos pólót. Amibe beleizzadtál. Amiben a fűben hemperegtünk.
Ó, tűnődött el Lloaf, a fűben hemperegtünk. Nahát, ez ki is ment a fejemből egészen. Mosolygott. Akarod, hogy tisztát húzzak?
Ne, ha téged nem zavar, miattam ne. Csak nem értem. A nadrágodat fújolva dobtad a szennyesbe. A pólót meg felvetted újra.
Ó, igen. A nadrágom. A nadrágom halszagú volt. Azért dobtam a szennyesbe. Az meg, hogy a fűben hemperegtünk, ki is ment a fejemből egészen. A nadrágom halszagú volt. Benne volt még a hallé nehéz hagymaszaga. A nadrágom halszagú volt. Benne volt még az ébredés tompa súlya, a harcsa, a csuka, és a keszeg ernyedt, emésztetlen bágyadtsága a gyomorban. Benne volt a nadrágomban mindez, a nadrágom halszagú volt, felelte Lloaf. De hogy a koszos pólómat visszavettem… ömm, zavar talán?
Nem. Nem zavar. Csak érdekességképpen kérdeztem.
Csak, tudod, mentegette magát Lloaf, a pizsamát meg nem akartam összecigizni. Hát inkább visszavettem.
Aha. Érthető. Akkor kimegyünk rágyújtani?
Persze. De előbb átöltözöm.



511. a nő, aki Black Mambát visel a cipőjében

2009. március 30. 12:13 - cippo
Lloaf

A lábujjait fixírozta. Olyanok, mint a kis virslik, mondta a nő.
Rázta a fejét, hogy nem, nem is virslik, inkább grillkolbászkák. Akkor azok, hagyta rá a nő.
Lloaf sorra vette őket, a kislábujjal kezdte. Vipera, mondta rá. A nagylábujjra meg, hogy kobra. Kivülről haladt befelé, hidegvérrel. Aztán azt mondta, boa – a gyűrűsujj, az boa, már amennyiben persze gyűrűsujj. A középsőre meg azt, óriáskígyó.
A nő tanakodott kicsit. A boa, kérdezte, az nem ugyanaz?
Nem tudom, felelte Lloaf. Lehet. Lehet, hogy ugyanaz. Ó, mondta aztán hirtelen, vonásait riadt ráncokba rendezgetve, hát hiszen ez meg egy Black Mamba. Nézze csak, milyen megátalkodottan veszélyes arca van.
A nő nevetett, méghogy arca van, aztán meg hogy: tényleg pokoli egy pofája van neki.
Az az, nézze csak, milyen gonosz. Bár, ha jól látom, most éppen jóllakott, most nem kell tőle tartani. Lloaf az apró, peckes ujjbegy végét kissé lefelé nyomta, hogy beléhullámzott a tömzsi kis lábujj – nézze csak, így nyelte le, süllyesztette magába az áldozatát, látja, hogy hullámzik az a szörnyű hájas bendője?
A nő nevetett, míg Lloaf ujjai csiklandósan futkároztak a talp bugyros párnácskáin. Akkor Lloaf komolyan ránézett. Én nem is tudtam, hogy magának egy ilyen kuriózuma van. Hogy maga egy roppant veszélyes Fekete Mambát visel a cipőjében. A továbbiakra nézve – ha megenged egy jótanácsot – kérem, legyen rettentő óvatos.



505. melyben minden szentnek maga felé hajlik

2009. március 18. 20:00 - cippo
Lloaf

Arcának íveit Lloaf kedvtelve nézegette, s arra gondolt, kívánatos lenne ezt a nyúlánk esztétikát domesztikálnia örökre.
A nő a szőnyegen hevert ernyedten elnyúlva, a polcot alulról fürkészte, fektében, kis, önfeledt ragyogással.
Lloaf ecetben érlelt fokhagymát rakosgatott a szájába, s halkan, hitetlenkedve – megnősülök, megnősülök – dünnyögött maga elé. Aztán meg, hogy ez az igazi alkémia, az aranycsinálás misztériuma.
A nő a szőnyegen hevert, aranyos pihéin sárga lámpafény surrant át hirtelen.
Az a kis, önfeledt ragyogás, gondolta Lloaf, akár egy angyal. Rakosgatta a szájába az ecetben érlelt fokhagymát.

A nő a szőnyegen, alulról a polcot. Fektében. A nő, hogy:
Hát magának honnan vannak Szent Antal könyvei?
Lloaf meg:
Hogyan?
Szent Antalok. Mondja, miféle antikvitásokat túrt fel értük?
Szent Antalok?
Szent Antalok. Tudja, Utas és holdvilág, A világirodalom története… Szent Antalok.

Az a kis, önfeledt ragyogás, gondolta Lloaf, az az alkémia. Az aranycsinálás. Mert látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk, és minden szentnek maga felé hajlik.
Ó, az a kis, önfeledt ragyogás. Solve et Coagula!



✍ 428. szódát

2008. december 9. 12:07 - cippo
Lloaf

A feketéhez két deci szódát kért.
Szódát? X. a tenyerébe kaccantott. Tapintat volt ez X. részéről, hogy a tenyerébe, de.
Lloaf hűvösen ránézett.
Szódát. És még hogy: hol van teneked olyan retrónosztalgiád. Meg hogy: teneked még a karmos toháshéj a seggeden. Mit tudsz te arról, mikor a patron sziszegve ereszti ki dühét a nehéz, sárga fémtestbe, hogy a nehéz, sárga fémtestben hogyan korran és morran, mozdul nehézkesen a víz, akár a gyomorban, mikor túlteng benn a sav. Hát arról, mikor a patront kiveri a hideg ideg, s a dérre körömmel karmolsz kecses, kacskaringós esseket, tudsz-e valamit. Vagy nyelvbegyeddel érintetted-e a fehér derű, szürke fémet, s tépte-e nyelved bőrét sikoltva az a fagy, vártad-e titkos izgalommal, mikor ereszt.
Nahát. Szódát.



✍ 411. nyers

2008. november 16. 13:07 - cippo
Lloaf mesés_férfiak_kurblival

Kapcsoljak zenét?
Hogy?
Hát, csak hogy kapcsoljak-e zenét, kérdezte a Nő elfogódottan, hogy hátha úgy komfortosabb… – itt elakadt – vagy ha akarod, ki is mehetek. Elszívok addig egy cigarettát a folyosón, vagy valami.
Kérlek – Lloaf kissé érdes volt az érzelmi túlterheltségtől. Nem kell, hogy kimenj. Ha akarsz, kapcsolj zenét.
Csak, mert olyan vékonyak a falak, meg minden…
Vékonyak. Ezzel rövidre is zárta.
Az a fajta volt. Akit maguk között csak úgy hívnak a nők: falhozbaszós. Akit maguk között a nők bekívánnak maguknak. A rövidrezárós fajta. Az odabaszós. Tetkója is legyen, ha lehet. Meg legyen benne valami kis sötét. Rosszfiú legyen, vad kicsit. Meg nyers. Kissé érdes az érzelmi túlterheltségtől. Férfi.
Mert tudod, én lehet, hogy nem tudnék – nem mintha olyan szemérmes lennék, vagy valami, csak… érted? Hogy így előtted nem menne.
A Nő mindig szavakkal tapasztotta be a zavart.
Aha.
Hogy én így nem tudnám rádrakni az emésztésemet, vagy hogy is mondjam… hogy valahogy úgy érzem, ez nem tartozik rád…
Nem. Nem tartozik rám.
… mint ahogy nem tartozik rám, hogy éjjelente a Jucó néni az ágytól egészen a vécéig végigdurrogtatja az utat, és az kihallatszik, meg amikor már ráül a vécére, az is, pedig nem tartozik rám, és mégis valahogy benne vagyok, akaratom ellenére, de belekerülök, ahogy ott csendben szívom a sötétben a cigarettát, de nem tartozik rám. Vagy amikor a Kajzer a fejem fölött emészt, az se tartozik rám.
Majd kinyitom a csapot.
Hogy?
Kinyitom a csapot. Tökig.
Ümmm… nem értem.
A víz zaja, az jó. Elfedi a fingást. Hogy ne rakjam rád a fingásomat.
Ja…
Aztán meg meggyújtok pár gyufaszálat. Katonadolog.
Katonadolog?
Így csináltuk a laktanyában. A foszfor, meg a gyufa szaga, az jó. Elfedi a szarszagot. Hogy ne rakjam rád a szarszagomat.
Aha. Most erre mit lehet mondani. Ez biztos olyan odabaszós dolog. Vagyishogy része az odabaszásnak. Kicsit azért meglepte. Majdnem megütötte. De ez a fájdalom is része. Ettől kicsit még jobban imponált neki. Hogy olyan bátran kezelte a szavakat. Hogy olyan nyersen ejtette ki, hogy fingás. Vagy hogy szarszag.
Jó. Mégis kimegyek inkább.
– jajcsakazértnehogymostelkezdjenbeszélninekemaszarcsíkról –
Lloaf csak hanyagul megvonta a vállát.



✍ 337. a silózóról

2008. szeptember 16. 20:41 - cippo
Lloaf

De harmadszorra már nem kérdi, hogyan kérem.
Ma nem a László úr állt a pultban. Hanem a tekintetes asszony. Olyan szokatlan módon tekintetes, mert máskülönben sokan vannak tekintetesek, na ez olyan riadt szeműen tekintetes, hogy úgy mondjam. Ez a történet nem róla szól. Vagy nem történet.
A László úr se egy cukros ember, legalábbis a szónak abban az értelmében nem, de ennek egyenesen szemrehányása van, ahogy azt mondani tudja, hogy négyszáz forint lesz. Nem tudom én azt, a soknak, vagy a kevésnek a szemrehányása az, csak olyan riadtan, madárszerűen szemrehányás, dühös párapamatokkal a kávégép csövéből – mind megannyi bianco gondolatfelhő, tisztára, mint egy befejezetlen képregény. Én azért nehézség nélkül tudnám feliratozni azt a szemrehányást, a Szabolcska Mihály cenzurázatlan egyszerüsége van benne, meg nyerseség, de nélkülözi a durvaságot.
A László úrnak is van egyfajta szemrehányása, benne abban az ő álldogálásában ott a pult mögött, csak az férfiasabb, reszelősebb fajta. Hogyismondjamcsak, nem olyan sértődött-látványos, inkább olyan kissé ridegen kimért-felszínt karmoló. Mindazonáltal nem kérdez.
Amúgyis, ma nem áll a László úr a pultban, ma telefonon beszél, azon a bedobós-visszahívóson; ott lóg az átjáróban, nők a pult mögött, meg a telefon, amibe a László úr beszél, hogy – ezt mondja – no, hát ott meg mán silóznak. Valakivel közös titka ez a László úrnak, ilyen szőrös, karcos férfititok, hogy silózás, meg ahogy nyersen fröccsen-sikkan a kukoricaszár édeskés, vastag iszonnyal, bedől tehetetlenül a lomha penge marja alá, sárgás ősz-íz szitál, lassú tánc, lassú forgás fönt-lent-fönt-lent a silózó.
Úgy képileg van meg az egész. Meg memoriálisan. Apa fokhagymás füstölt kolbászt szel, meg kenyeret kockára. Két katona közt azt mondja, na, ma megint beakadt valami a silózóba, gondolom, nyúl lehetett.



✍ 318. az első

2008. augusztus 30. 9:59 - cippo
Lloaf

Aztán egyszer nekidurálták magukat.
Addig csak a be-benézegettek a kávézóba, virtuális mítingpont, kétdés kávéval, hírekkel, jó reggelt-jó reggelt, megint hétfő. Ismerkedtek a világító ablakban óvatosan, mint a macskák.
Lloafban kezdett feszengeni először, hogy avatatlanul és ismeretlenül, de meg kellene nézni.
Jójó, mondta, így azért mégiscsak olyan, mint a gyerekkorom fantasztikus irodalmából fennmaradt szórványemlékek a virtualitásról. Legyen valóságélményünk, prezentációs központ, szomjazom rá, a kétdés kávékat értékelem, de.
Inkognitóban mentek, mint a betévedő turisták, mit ír az útikönyv, melyik lehet a csókos asztal?
Meg kell attól dermedni, mondta Lloaf, meg kell dermedni, hogy rajongásom tárgya, aki alany máskülönben, bármikor besétálhat, és leülhet velem szemben. Besétál, és leül. És még csak nem is tudom, hogy ő az.
Ültek a szívószálban szörcsenő limonádé mögött, a Wall of Fame alatt, titkosügynökök, nyak behúz, tekintet cikáz.
Ó, nyögte Lloaf, a mentálfotóm, bár itt lehetne egyszer nekem is. Szögre tűzve, szinoptikusan, főbb irányvonalaimat megragadva. Wall of Fame, és csak szürcsölte a hűvös limonádét.

Aznap este megírták. Közös ülés 1 képben.
This is the beginning of the beautiful friendshiep.

És ezzel nincs vége.



✍ 298. méltóságos ribanc

2008. augusztus 7. 22:27 - cippo
Lloaf

A dinnye fölött elmondta a startégiát. Hogy a szőke lefinnyázta a hosszú haját. Hosszú hajú férfi, az olyan ápolatlan, így finnyázott a szőke, a műkörmös baba. A stratégia az volt, hogy felhívta, viszem a hajvágót, megcsinálod? Ravasz kérdés volt, megközelítőleges, arra vonatkozott, hogy üsse nyélbe – olyan férfiasan -, ugye, a dolgot. Hogy dűlőre vigye az ügyet. A szőkét.
Lloaf jegyzetelt: valahogy be kellett férkőznöm a lakásába, a közelébe jutnom, helyzetbe játszanom magam valami ürüggyel – ilyen széljegyzeteket memorizált, és mondta az egynegyedet mindig, aha, sosem vétette el az aha idejét, pontosan lépett be. Mindig ezt mondta csak: aha, mint aki üt egyet a triangulumon, ennyi a dolga csak. Meg a jegyzetelgetés.
Harmadnapon [szinte biblikusan] rácsörgött Lloafra. Feszengett kicsit, mérnökösen feszengett, kockásan, arra gondoltam – szerette így pozícionálni magát. Arra gondolt, hogy tekerjenek ki a Rómaira, vacsora, kisfröccs, erre gondolt.
Lloaf belecsicsergett a telefonba. Három napja [szinte biblikusan] presszionálom magamban a nőt, hallod, szoknya, tűsarkú, te, én ezt egész élvezem, nincs kedvem most, érted… Nem fejezte be.
Értette, hogyne értette volna. Megint magára öltötte a feszt, nyúlt, recsegett rajta, mint a macskanadrág.
Ööö… Lloaf hallotta, hogy most matekozik magában, ööö… és nem fáradt el a lábad a tűsarkúban?
Lloaf, mint aki számol, átfuttatta fejében a választ, aztán azt mondta, nem. A fejével is intett, lassan kezdődő, pregnánsan befejezett ívet vett n-től az m-ig , kicsit meg is nyújtotta, az n-be bele is állt, mintha mégegyszer átgondolná, aztán lezárta határozottan.
Kár – a fesz fröccsent, szakadozott rajta, belesurmolódott a vonalba is. Arra gondoltam – újrapozícionálta magát, mint a GPS, ha elbasztad a következő lehetőségnél fordulj jobbrát -, hogy elfáradt, és jól esne neki egy masszázs.
Aha, most manifesztálódik a nyélbe ütés, aha, gondolta Lloaf. Aztán meg azt, micsoda egy méltóságos ribanc vagyok, micsoda hedonista állat.
Háát, jól esne, megfontoltan mondta, rafináltan, ahogy a macska dorombol, ha megzörrentik előtte a tápos zacskót.
És a méltóságos lábfejét úgy kegyeskedett odanyújtani, mint aki roppant szívességet tesz.

[Látod, látod. Csak belecsúsztál a sablonba.]



✍ 266. szarvasbőgés

2008. július 11. 9:40 - cippo
Lloaf

Leült a lépcsőre, és felhívta.

No, te vagy az?
Én, Géza bácsi. Bőgnek-e már ott a szarvasok?
Bőgnek hát. Alig lehet tőlük megmaradni. Há' aztán, ottan mi ujság van?
Itt is bőgnek.
Aha. De jól vagytok?
Nem. Én nem. Ő meg… nem tudom. Elment.
Szóval e'ment. Há' hogyhogy e'ment?
Hát… csak elment. Szarvasbőgés van. Aztán elment.
Na jó' van. Ha e'ment, maj' visszajön.
Visszajön?
Vissza, legalábbis én nem olyannak ismerem, mint aki nem jön vissza. Ha meg nem jön vissza, erővel úgyse lehet ott tartani.
Erővel nem.
No, maj' visszajön, mondom. Itten meg tegnapra leesett a hó. Kimegyek reggel – mer' jöttek valami munkások, hogy a csatornát megcsinájják, vezetékes víz, fölvitte az Isten a dógunkat, há' azt' kiásták a vezetéknek az árkot, de be meg má' nem temették, az anyjuk valagát, nekem kelletett megcsiná'ni. No azt'  ahogy reggel kimegyek a házból, hát tiszta fehér vót minden, vagy harminc centi is esett. Azán még a medve is itt járt, össze vót járva a hó egésszen…

Akkor elhallgatott egy kicsit. Lehet, elsírta magát, csak a hangja miatt. Talán elsírta magát.

Azt' mikó' látlak benneteket, mikó' jöttök? Mer' azér', ugy hiányzik a társaság, nem jó má' ilyenkor itt fönn egyedül.
Elszegődök én fűtőnek Géza bácsihoz, jó-e?
No, csak gyere, megleszünk. Koszt-kvártély van, mi kell több? Jó lesz-e?
Nagyon jó lesz. – Remegett a hangja. – Hát, hogy mikor megyünk, Géza bácsi? Nem tudom. Majd minden rendbe jön, és megyünk.
Jó' van akkor.
Jól.
Na. Hát akkó', jo'jszakát.
Jó éjszakát.

Aztán csak ült ott a lépcsőn, ahogy a fákat marta a szél.

ott fönn egyedül (Hargita, a Gyopár)



✍ 261. cabrio-baba

2008. július 7. 16:40 - cippo
Lloaf

Kipurgálódni velőmig – ráfogott erősen a forró kormányra -, romlott vagyok.
A fák még növendékek, az aszfalt heve falta árnyasincs kórók. Valami hűvös helyet remélt az épület tövében. A parkolóban pedánsan diagonálisan napra hajtogatott kocsik.
Nyitott sportkocsikról Lloaf nem volt nagy véleménnyel különben, valami szervilis irigység, és gőgös megvetés különbözött össze benne – mikor melyik, hát nem volt nagy véleménnyel. Különösen a keresztbe parkolókról, diagonál, az diagonál, orros-faros, vélte. A hűtőrács krómozása marta, mint a csalán, mellei közt csiklandós erecske gurult alá, belepihenve a köldök kelyhe felett a fókazsír szerény árkába.
A cabrio-baba telefonon recsegett, fehér sapkáján a csík babakék, a sild alól kilátni rémes, egyenest lehetetlen, fecsegett fesztelen.
Kiscica vagy, sapinak hívod, úgy-e, sapis sildőlány vagy – morogta Lloaf a szélvédőnek. Na odébb húzol-e már?
Ó, a sild alatt mily sötét van, csak a hang fogan, csak a mobil.
Aha, a hang fogan tehát – így morfondírozott, s Lloaf a kürtöt megnyomta kurtán, ó, az árnyékos hely az épület tövében, mit cabrio takar.
Felkap a sapka akkor, a röpke kürtre libben a sild nemet, csak a kapcsolat meg ne szakadjon, a fecsej.
Hát a nő, a baba, a jobbon ül, ítélni élőket és holtakat, az anyósülésen. Térlátás, térlátás – bíztatta magát Lloaf -, hát ez énnekem fel se tűnt. Aztán oda, hogy: – Nem tudsz vezetni tán, angyalom? A nő, hogy nem, csak a sildet ingatta tekintet nélkül.
Jó, hát gyűljön a fókahájon, a vályúban a víz, idecsökönyösködöm magam akkor is. Nahát.
Egyszerre másik fehér sapka villan, apa jő, apa kocsit hajt, egyforma barnán az egyforma sild alatt – jaj, csak össze ne keverjétek egymást valahogy -; a forma norma, a forma harmónia, a forma olyan, akár a jeggyűrű: összetartozunk ilyenformán.
Lloaf odamorran egy sokkal gyorsabban-t a tüzes műszerfalra.
Röffen a motor, króm rezzen végtelen lassan, döccen az alváz, kigördüll a cabrio, az árnyékos hely, ó az árnyékos helyet, lám, útterelő bója torlaszolja, szólhattál volna legalább, baszod.

A behajtani tilos mar, mint a csalán, s hogy szólhatott volna a baba, a  sildnő a jóindulat okán, vagy legalább a cabrión, mint szitán, átláthatott volna.
Kissé duzzogva pedánsan diagonálisan a napra hajtogatta a kocsit.



✍ 227. bálványfa

2008. június 13. 12:27 - cippo
Lloaf

Olyan ez épp, mint én. Hogy mindig talál magának földet valami kis csíra, amibe aztán belecsimpaszkodik, arra kezdi el felhúzni az életét. Csak állt ott, nézte a lusta virágpermetet; apró, poligám fejecskék, ágtetőzők is, dúsan elágazó fürtökben egyesülnek, míg a szél belemarkol, s akkor leszórja mind. Szóval nem a bodza. A füstöt csak úgy hevenyészetten fújta ki. Szinte tél lett, bekiáltott a konyhába, hát ezt én úgy szeretem. Hullik, hallod?
Bolond vagy, tisztára bolond, de nevetett, szórta a tésztára a rozmaringot.
Haha, te tudtad azt? Talajban nem válogatós, pont mint én, zöld, bodzaillatú virág. Na meg azt, na csak hallgasd, amit a levélkékről ír, hogy alapjuk közelében rendszerint két pár mirigyes foggal. Ezen muszáj röhögni, te, hát hiszen ez egy harapós.

Annyira kell ettől élni. Egy ilyen kis semmitől, hogy óbudai ecetfa.



✍ 211. a nagy glaciálisok

2008. június 1. 11:31 - cippo
Lloaf

A Hungárián a nyárfapelyhek. Van egy szakasz, mintha tél lenne. Az Egressy útnál. Ott sűrű egészen. És akkor úgy eszébe jutott, hogy hol van már a tavalyi hó. Meg hogy lehetne ezt most itt bálázni, mint mondjuk a szalmát; préselni tömbökbe, téglákba, köréje náljonzsinór, futna benne a kék műanyagszál, körbe a bála derekán. És abból lehetne rakni valami labirintusfélét, egyiket a másikra. Mint ahogy a Fellini. A narrátornak [kikacsint] csak a feje látszana ki a buckák mögül, és a nagy glaciálisokról beszélne. A Vegyevigye meg egyszerre kecsesen-kényeskedve felemelné a lábát, mint egy balerina, és lepöccintene valamit a cipője tűsarkáról, aztán sietve továbbtipegne. Le is mozizta, tapsos lett. Úgy festett, hogy kicsit összefolyatta az Amarcordot a mosttal.                                                                 

Vegyevigye

A műteremben félórán át meredt a Szabi cipőjére. Fehér hullámot rajzolt rá a kicsapódott sós hólé. Mint a Bálám szamara – na ezen röhögnie kellett. Nem értette, május van bazmeg. Isten a nyakába lihegett.



✍ 178. Texas hold ’em

2008. május 13. 13:57 - cippo
Lloaf

Ismerte ezt is. Hogy hazatér. Lloaf kíváncsi kivagyisággal tapogatott valami fura idő- és térérzékelési zavart benne, magában. Starbucks a kávé, a szendvics McDonald’s, s a sör mono, kettő pont nullás józanul; mindig az alkony különös szenzibilitása, szomorú beszivárgása letekert kocsiablakon. Széllel bevágó gyökértelen nosztalgia, zöld, zöld, szinte atlaszrajzolatú gerincek [szalonskicc], indigókék bányatavak mélyén szendergő kavicsok.

– Két éve még nem is tudtál vezetni, most meg felsóhajtasz, ha meghallasz egy brummogó kipufogót – nem rajzolt kérdőjelet. Kíváncsiság nem volt benne.
– Most sem tudok. – Lloaf vállat vont. – Ez szerelem.

Sört ittak. Rendeset. Hideg búzasört, citrommal.
A jegyzetfüzetnek örült. Egy sherpa hozta egyenesen Nepálból. Még karácsonyra. Lloaf örült a füzetnek. Nüansznyi kitérő, míg ideért.

– Megint új suliba járok. Mindig oda járok, ahol a legolcsóbb. Az iskola kint van a picsába, a pusztán – úgy képzeld el, mintha odabasznának a Hortobágy közepére egy egyetemet -, és jönnek a csávók suliba, húzzák maguk után a lovat. Nagy cowboy kalap, bőrcucc meg lószarszag, érted, óra után mennek rodeózni.

Merített papíron a történet szétfut, akár a tinta. Atmoszférák zenéje.



✍ 139. veszedelmes iszonyok

2008. április 23. 22:06 - cippo
litera-túra Lloaf

– Nem jut eszembe. Nem a Csapda Hamupipőkének, hanem a másik. Az, amiben a sárga esőkabát (amin az a sötét folt volt, amiről kiderült, hogy valójában szakadás) élettelen hullaként lógott a fogason.

A felázott deszkapalló riasztóan himbálta magát ide-oda, a szakadt műanyagháló mögött a folyó, a résekből a nadrágszáron át felszívódott a tériszony. Lloaf bebújt a kapucni alá, és kimért határozottsággal lépkedett a szürkületben. Járás közben lábait mindig kicsikét egymás elé rakosgatta, mint valami nagyformátumú nő. Egyensúlytalanul ment, szinte pattogva a ruganyos deszkákon, ritmus ellen koppantva, s kis csikorgásokat sírva minden staccatoba szétcsúszó sarkaival.
– A félelem beszűkít – mormolta. – Valaki jön mögöttem.
Magába dermesztette a csendet, ügy fülelt. Oldalához szorította a diavetítőt, baljával rámarkolt, így fogva össze vékony kabátját, melybe belefeledkezett a rémület. Akkor eszébe jutott.
A meghajszolt tanú. Hát persze.

Hátranézni nem mert. Csak menni, a félelemtől egészen szűken. Épp csak egy járásnyi helyet hagyva magának.



✍ 133. úton, útfélén

2008. április 18. 20:31 - cippo
kanonizált_történetek Lloaf

– Talpig rügyben (nemzeti ünnep jelleggel) a Római olyan monarchiás – állapította meg Lloaf a kavicsokat rugdalva.

Aztán meg ezt:
– Ó, a sószagú Opatija…Az olajban sült hekk, a grillkrumpli pompás fokhagymás illata, a cumulusok aktivitása festette éles kontúrok teszik, hogy olyan monarchiás. Ez lehet az oka.

Hazafelé zöldlombú, hosszú, egyenes utcák végében hegyeket látott.
– A zöldlombú, hosszú, egyenes utcák, végükben hegyekkel Zakopanera emlékeztetnek – állapította meg.
Aztán meg ezt:
– A zöldlombú, hosszú, egyenes utcák, végükben hegyekkel, a cumulusok aktivitása festette éles kontúrok teszik, hogy Zakopanera emlékeztetnek. Ez lehet az oka.

Lloaf végül így morfondírozott:
– Azt hiszem, gyűjteni fogom a cumulusok aktivitása festette éles kontúrú képeket. Így kedvemre utazgathatok.
Végül meg így:
– Az eltökéltség szűk napjai; ez lehet Arturo Bandiniségem legfőbb ornamentikája.*

Úton, útfélén

* John Fante – Kérdezd az út porát



✍ 132. pénz beszél…

2008. április 18. 14:55 - cippo
Lloaf

Ül a kávéházban, csészéjének támaszt egy tízezrest (fej, vagy írás?), és azt mondja neki:
– Hát hogy s mint vagytok otthon, Pistukám? – majd hívja a pincért, fizet, maga elé támasztja a visszajáróból az ötezrest, és annak is azt mondja:
– Hát ti, hogy s mint vagytok otthon, Pistukám?

Tudja, hogy pénz beszél, kutya ugat.



✍ 41. K. A. úr X-ben

2008. február 20. 8:05 - cippo
Lloaf magyar_médiae

K. A. úr építész. Pontosabban igazgatója egy építész káeftének.
Jellemének ornamentikájához fontos adalék, hogy szeret jókat és sokat
enni, kirándulni, tájban gyönyörködni – kizárólag kocsiablakból. Ebből kifolyólag üzleti körútjain gyakran megesik, hogy medium kategóriájú apartmanok modern fürdőkabinjainak szűk tolóajtaján testének átpréselése nehézségekbe ütközik, így végtagjainak bal szegmensét először, végtagjainak jobb szegmensét másodszor átszuszakolva a kabinajtón, kanálformára strukturált tenyerével némi vizet vételezve végsősoron a zuhanykabin előterében tud csak tisztálkodni. Nemkülönben az is előfordul, hogy az éjszaka közepén gyanútlan szállóvendégek másik emeletre történő transzportálására kerül sor K. A. úr negyven decibeles, egészségügyi határértéket meghaladó horkolása miatt.

K. A. úr, mint szakmailag kifogástalan cégvezető és mérnökember, családi hierarchiájában is törekszik a precizitásra. Vasárnaponként családi csapatépítő tréninget moderál, s a húsleves mellett a menüből nem hiányozhat a tagok heti idő-, és tervgazdálkodási beszámolója sem.

Lloaf, mint minden genetikailag öntörvényű egyed, aki gyermekkora óta idegenkedik mindenféle számonkéréstől, nehezményezi ezeket a vasárnapi zárszámadásokat, ezért amikor egy vaskos májgombóc felett nyájasan áthajolva K. A. úr csaknem bizalmasan felteszi a megszokott kérdést: Na és önnek, Lloaf, hogyan is telt az elmúlt hete?, Lloaf, aki mindezt személyes provokációnak véli, megfeszülő állkapoccsal csak annyit lök oda rezignáltan: Vezettem a háztartást. Talán így tudnám összegezni.
K. A. úr kezében egy pillanatra ugyan megdermed a kanál, de mert nem az a fajta ember, akit könnyen zavarba lehet hozni, újabb kísérletet tesz Lloaf kibontakoztatására. Ach so. No és mik a tervei a jövő hétre? – és két húscafat közt zsírtól fényes ujjai közé csippent, és beleszippant egy mentolos Dunhill cigarettába, ami lényegében véve bal keze mutató-, és középső ujjának zárványszerű összenövése, olyasféle módon, mint a kacsáknál az úszóhártya. Nos – Lloaf nagyon lassan, tagoltan ejti ki a szavakat -, jövő heti terveim közt főleg és elsősorban a háztartás vezetésésnek kérdése szerepel.

A személyiség lényegében – a vegetatív idegrendszer és a környezet hatására, a központi idegrendszerben “székelve” – villámhárításra és
túlélésre alakult ki.



✍ 33. az irodalom berkei, sűrű erdő

2008. február 12. 22:06 - cippo
Lloaf

Rohantam a világon át,
mit megkívántam, üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
(Goethe)

Szerette a használt könyveket. Lloaf meglehetősen szabados nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy eretnekség-e könyveket összerondítani saját jegyzetekkel, de azért nem mondhatni, hogy nem élt benne tisztelet.
A kardos kekecek mulattatták; mintegy bosszantásul, de legfőképp saját szórakoztatására naplójegyzeteket készített ritka könyvek fedlapjára. Ha megrótták emiatt, hányaveti vállrándítással azt felelte, előző életében bizonyára rabbinövendék volt egy jesivában, s ha bárki szemet vetett egy-egy unicusára, bejegyzéseinek személyes jellégére hivatkozva bántás nélkül utasíthatta el az illetőt.

A kiegészítés azután szinte rögeszméjévé vált, és Loaf az antikváriumokban kutakodva már kifejezetten vadászott a széljegyzetes könyvekre. A kasszánál gyakran azon kapta magát, hogy fogalma sincs, milyen könyvekkel tömi meg polcait, óhaja mindössze ennyi volt: széljegyzet legyen!

Lloaf később – pénzszűkében – könyvtárba iratkozott. Ott bukkant rá a tökéletes példányra. Szürke, könyvtári utánkötés, csúf barna gerinccel, melyen giccses arany betűk – Goethe: Faust.

Becsületes sikerre adj,
csörgősipkás bolond ne légy!

S a széljegy lágy , puhányul szétfolyó betűkkel:

hiába a retorika, ha a tartalom üres vagy hülyeség!

Lloaf gyomorszája fájdalmasan összerándult. Tudta, hogy KELL, bármi áron. Tudta, hogy akár becstelenségre is képes ezért a könyvért.
(Lloaf amúgy jó keresztény volt, hittanórán az első padban ült, s a tisztelendő atya Isten derék báránykájának tartotta mindaddig, mígnem egy drámai pillanatban, amikor példázatot akarván felolvasni a hitbuzgó gyermekeknek, hirtelen felkapta Lloaf hittankönyvét, mely árulón tárta fel tűzpiros fedlapján Lloaf gyermekdeden kerek betűit: a drága kicsi Lloafnak szeretettel paptól! A tisztelendő atya kezéből dermedten hullott ki akkor a könyv, s már maga sem tudta, mit gondoljon pontosan Isten szegény eltévelyedett báránykája felől. De történetünk szempontjából mindez most érdektelen.)
Lloaf lopást fontolgatott. Hetekig pocsékul aludt, győzködni próbálta magát a keresztényi szellem jegyében, de mindhiába. Végül úgy határozott, nem tud lemondani a könyvről.
Beballagott egy könyvkereskedésbe, vásárolt egy vadonatúj kiadású, papírkötésű Faustot – lelkiismeretének elhallgattatására a kínálatból a legdrágábbat választotta. A könytárba úgy söndörgött be, mint egy kutya, aki összehányta a drága perzsaszőnyeget. A kötetet a pultra helyezte, kezdetben csak meleg levegőt préselve ki torkán, halkan, rekedten suttogta át a pulton, hogy sajnos a könyvtári példány elveszett, elhagyta, ellopták, ki tudja már, de kérem én szereztem helyette, és ugye nem gond, legközelebb elővigyázatosabb leszek, és hogy, ugye akkor most rendben vagyunk – és rövid adminisztráció után persze rendben voltak.
És mikor Lloaf olvasójegye lejárt, többé nem hosszabbította meg.



✍ 29. posztamens – Fodrász Szövetkezet

2008. február 8. 14:55 - cippo
Lloaf teleregény

posztamens – archaikus emlékeinkből – Fodrász Szövetkezet

A gyufa verejtékezve, ijedten sercent a körmére az Önnek 1 új üzenete érkezett pittyenésre, s Lloaf hirtelen megint az Időzökkentőbe került. Fürge Ujjak széles csípejű, hegyes begyű modelljei nyargaltak a homloklebeny mögött, kicsike barackszín csillagok csúcsán kampós horgolótűk sebes cikkanása ütött rést a szaruhártyán.
Ó, boldog idők, mikor kimenőjüket töltő háziasszonyok dolgos keze, melybe otthonosan ivódott a fokhagymaszag, önfeledt nárcizmussal túrt bele a frissen dauerolt, fényes frizurába a búrák melegen surrogó kánonja felett, sóhajtott Lloaf, s a gyufára nézett.
Ó, boldog idők, mikor paradicsomkontyos csikólányok kormos gyufavéggel satírozták szemhéjukat, vagy golyóstollal csíkot festettek olcsó harisnyájukra, hogy az a csík végigvezesse a kalandor férfitekinteteket a vádli finom domborulatán, míg pajzánul el nem tűnik a szoknya árnyékában…

Hát jó, gondolta Lloaf, s előkotorta mobilját, megnézte az sms-t, azután az Üzenetek menüpontban kikereste a Sablonokat, a sablonok közül kijelölte a kilencest, mely így szólt: Én is szeretlek, majd kiválasztotta a Küldés opciót.

Fodrász Szövetkezet

A képet fez13-tól kértem, kaptam – respekt, FeZ!