Egy darabig

2018. november 13. 17:49 - cippo
Kékszakállú napló

elkísérlek. Amikor azt látod majd, hogy lehúzódok, csak menj tovább, meg ne állj a világ minden kincséért se.

 

(2008)

Tetess fel téli gumit. 165/70/R14. Szerintem.

 

(2018)

Ha lecserélteted a gumit, szerintem ezt majd ne rakasd vissza. Már morzsolódik, látod?



lélekbulvár

2017. május 11. 23:27 - cippo
agymétely Kékszakállú költőtoll

miújság mondom hát hol a tudat
úgy fent mint
egészen
maga alatt
fél
hol az ásókapa a nagyharag minek
elvitte a cica a nyelvét
mert kinek a papné kinek
a jó pap
is holtig



Apámat

2017. április 2. 17:15 - cippo
csücsök Kékszakállú

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

egyszer hallottam, és egyszer láttam sírni.

Az első úgy hétéves koromban történt, amikor későig kimaradt. Anyám – sejtése szerint – a kocsma elől lopatta el velem a kerékpárját, majd elrejtette a szomszédban. Apám kapatos sírására ébredtem, arra, amint könnyek közt gyónja meg anyámnak, hogy ellopták a biciklit, és esdekel, hogy bocsásson meg neki, soha többé nem csinál ilyet.

A második, úgy harminc év múlva, a csákvári szanatóriumban, ahol a rák miatt lemetszették a jobb tüdőcsúcsát.



915. mint aki tükörbe

2011. május 24. 20:50 - cippo
Kékszakállú 5 hozzászólás

Vagy ha például úgy látnék, ahogy a Boho. Hogy önkívületben.
Úgy értem, azt játszanám, hogy én vagyok a Hosszú. Na és hát, ahogy lát engem a Hosszú, az ő külső nézőpontjából. Úgy önkívületben. Magamra ölthetném akkor az ő férfijellemének a harapósságát, úgy beszélhetnék rólam. És akkor szentimentalizmus nélkül magamban tudnám tartani, hogy von magához engem, az ő feleségét, mikor megmolyosodik valami gondolat a fejemben, és dörmögi bele az izzadságtól ázott kutyaszagú nyakamba, hogy te, asszonyjószág, te. Ha a Hosszú lennék, ebben a magamhoz vonásban ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.

És róla meg, a Hosszúról, úgy beszélnék akkor, hogy én. De persze azt, hogy én, nemigen mondanám, inkább csak úgy beszélnék, hogy a bizonylatok kötegelt nyomtatásán javítottunk kicsit, vagy hogy már megint sokat fogyasztunk, mert királyi többesben lennék, ha én lennék a Hosszú – mi lennénk.

Ha én lennék a Hosszú, úgy intenék a motoron, hogy abban a mozdulatban egy líra lenne, egy pőre, lenge vágy, hogy attól nekem, az ő feleségének, könny futná el a szememet, és kívánnám, hogy ez a balett mindig ott legyen a kezében. Ha a Hosszú lennék, abban a mozdulatban ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.
Ha én lennék a Hosszú, látnám, ahogy reggelente én, az ő felesége, reszkető cimpákkal fürdetem az arcomat a párában a kreccsegő-harákoló kotyogó fölött. Ahogy merengve szívom a cigarettát. Ahogy a nevetésből sírásba fordul a szemem. Ha a Hosszú lennék, ebben a képben ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.
Ha én lennék a Hosszú, úgy látnám magam, az  ő feleségét, mint aki tükörbe néz.



648. a kapucnirul

2009. november 7. 10:36 - cippo
Kékszakállú

Ül a gép előtt csendes, szemlélődő kurvaanyázással, kapucnis pulóverben.
A kapucnit a fejére húzza, a két fülén támasztja meg.
Kuckót csinál magának a kapucniból. Fedelet. A fedél alatt biztonság van. Szeparálódhat a fedél alatt. A kapucni alatt.
A kapucnit úgy hívja, süsü. Mondja kapucninak is. Néha.

Megpróbálom elképzelni, ahogy ül a gép előtt csendes, szemlélődő kurvaanyázással, kapucnis pulóverben, hatvanévesen.



578. vagy

2009. július 13. 9:01 - cippo
Kékszakállú

Hova megy a nő olyankor, és ki jön helyette bele, meg miért, a komorba. Vagy hogy maga a komor jön-e. A nő helyett. Vagy mitől nő a nő. Vagy kérdezte is ezt valaki, ellenkező nemben. Mintha. A másik én. Ilyen kérdésformán rí föl, mint a nyirkos földszag zivatar előtt. Hogy az enharagja van-e előbb, s azután a bénultsága, vagy a bénultság okán az enharag. Dehát a Szendy Ilka is csak kövekből, meg fikcióból dorombolta-építette, kérem szépen, a nőt magában, azt' sose is volt mása, csak fejedelmi múltideje neki. Vagy hát kell-e hozzá tényleg, hogy ott legyen  a postás, a házmester, a villanyszerlő, éppen kézre, magamutogató őhiúságának. Vagy, ha ott van mind, hát hova tekint épp akkor lehunyt szemhéjai mögött, szép maszk. Vagy ki csalta el a nőt a pillanatból. Hova megy a nő olyankor, és ki jön helyette bele, meg miért, a komorba.

Vagy nem is az állapot hiánya mutatkozik. A lendület.
Vagy csak leülnék magam mellé csöndesen. Megnézném magam magamnak, lélektől lélekig, igazán.



565. a minden-, s a más nőkről

2009. június 19. 9:04 - cippo
Kékszakállú

Minden nő Judit. Más nők Tamások.
Minden férfi Tamás.

Megállsz, Judit? Mennél vissza?

Néztem, és úgy találtam, hátrafelé sötét van. Mint ki üres szobából kimegy, s a lámpát rendre eloltja maga mögött, s az ajtót becsukja, rendre.
Mikor a szolgálat lök hatalmi státuszodba, mikor a nézésed önvakít, mikor az egyszerű út cifrává bonyolódik, s névvé kél, s biztonsága vagyon ott, kihullván ajkaidon, megfázósodom. Más nő leszek. Tamás.

Ez a Kékszakállú vára!
Nincsen ablak?
Nincsen erkély?
Nincsen.
Hiába is süt kint a nap?
Hiába.
Hideg marad? Sötét marad?
Hideg. Sötét.

Aztán egyszerre ez is hátrafelé lesz. Mint ki üres szobából kimegy.
Gyere, vezess, Kékszakállú.
 
S akkor újra minden nő leszek.
A szoknyám akadt
csak fel.
Felakadt szép selyemszoknyám.

[forrás: A kékszakállú herceg vára]



555. füst marokra, füst

2009. június 2. 11:09 - cippo
Kékszakállú

Só, csak a só-cukor, hamburger-lötty a száj sarkában,
hagyma-csalamádé-hagyma-csalamádé, csak a szikkadt geek-működés, a
modor, a technika, a forma, a hús, a hús, igen, a hús dolgozik,
szerelmedért, igen, szerelmedért fa lennék bérc fején, úgy integetek az
üvegajtó túlfelén, mint a fátyol-szemű Pompás, kicsukva saját magamból
enkezem által, szelid, főhajtó bukolikával óhajtó modorban,
szerelmedért, lettem bérc-nyomta kő, nap fonnyaszt,
hagyma-csalamádé-hagyma-csalamádé, füst marokra, füst.



553. sweet november

2009. május 31. 21:32 - cippo
Kékszakállú

Egy darabig elkísérlek. Amikor azt látod majd, hogy lehúzódom, csak menj tovább, meg ne állj a világ minden kincséért se.

Ahányszor csak elmegyek az előtt a maklári buszmegálló előtt, valami úgy összecsomósodik a torkomban.



534. a szélről

2009. április 27. 19:19 - cippo
Kékszakállú

Tudod, nagyon sötét volt ott. Meg mindenféle szörnyek. Nem is gondolná az ember. Volt a kicsi Én, és akkor egyszercsak belehullott. Először csak halkan szólt, belesuttogott a sötétbe. Segítség, így suttogott. Aztán megijedt. Hogy talán nem hallod. Hogy talán nem is vagy ott a sötétség másik végén. Akkor imádkozott. Nem jött felelet. Hogy nem jött felelet, elsírta magát. Fájt a sötét a kicsi Énnek. Félt a sötéttől. Félt tőle, és fázott. Kiabálni kezdett. Kiáltozott, míg a hangja tartott. Nem jött felelet. Akkor megnyugodott. Hogy vége van. Halkan, vagy hangosan, de vége van. Vagyishogy nincs, hogy ez itt a Szürke Zóna, a rosszmagány, a corpus rosszmagánya, és hogy ott benne, vagy ott kívüle, ahol a kicsi Én csak szem, ott, ahol ítélet már nincsen, mindez mindegy is. Aztán nappal lett, és a kicsi Én azt gondolta, legalább nappal van. Meg hogy ez is mindegy. Aztán éjszaka lett, meg újabb nappal, meg újabb éjszaka, és ott volt a kicsi Énen, ott volt a Nyom. Mintha a sivatagban valaki letette volna a fél lábát, valaki, aki csak egyet lépett. Ott volt tehát a kicsi Énen, ott volt a Nyom, és fájt a kicsi Énnek. Aha, Nyom van rajtam, gondolta a kicsi Én. Aztán nappal lett, meg újabb éjszaka, meg újabb nappal. És a Nyom kicsit kevésbé fájt. Fájt még azért, de kicsit kevésbé.
Tudod, nagyon sötét volt ott. Meg mindenféle szörnyek. Nem is gondolná az ember.
Most tavasz van, aztán nyár lesz. Nappal lesz, meg éjszaka. Meg újabb nappal, meg újabb éjszaka. Meg eső. És szél, tisztító, nagy szél. Hogy összeborzolja a homokot.



531. falvédő

2009. április 22. 19:44 - cippo
Kékszakállú

A sezlon fölött volt, a falon. Nem tudom, hogy lehet zöldre fakulni, de ez zöldre fakult. Zöldre fakult rokokó erdőben hintázott egy nő. Könnyű, szinte lebegő hinta, mellette romantikus férfialak. Tudom, hogy az a romantikus férfialak, az lökte-hajtotta a hintát. A kutyák is ott voltak. Három fehér kutya. Örvénylett a hosszú szőrük a szöveten. A kutyákat nem értettem. Meg, hogy miért a férfialak hajtja a hintát. A hintát az ember maga hajtja. Néha úgy belebújtam, én voltam a rizsporos arcú nő azokban a zöldes-rózsaszín rokokó fodrokban. A hintán.

Úgy aludni, hogy átölelem magam, mint egy kisgyerek.
És úgy ébredni, hogy vállon bököm magam. Na, hagyjál már. Höhö.

A nagyi mindig úgy mondta: sezlony.



514. templomról

2009. március 31. 20:30 - cippo
Kékszakállú

Arra gondoltam, hogy egyszerűen megbököm, érted? Hogy ne, itt van, színhús. Templom. Pápává avatnálak benne. Sexus-kápolna, festem rá a freskókat napra nap. Játszótér. Jáddzótér, ahogy a nagyapám mondta. Libidó-libikóka. Ahogy könnyülök, úgy vagyok egyre lentebb. Ahogy fogy a hátszín. Ahogy szűkül az előtér. Templom, mégis inkább templom, na. Egészen belterjes, ahogy foglalkoztat. Templom, mondom, nem viselem a dekoltázst, ott nem szokás. Eltűnök benne. Állok a dekoltázsban, haha. Tisztára színház. A Thália temploma. El tudod képzelni, mekkora csend van bennem, mikor állok a tapsban?

Néha szeretném a text primér szókimondását.



✍ 461. a hetedik ajtóról

2009. január 26. 14:26 - cippo
Kékszakállú

Az elsőt mindegyik úgy hurcolja magával, akár az elvesztett aranykor egy darabját. Titkos tanítást. Szakrális ereklyét.
Az első úgy ágyazódik beléjük, akár felfúvódott sejtek közé a sejtfolyadék. Borostyánba a törékeny szárnyú, apró legyecskék. Társadalmi struktúrákba az erőforrások.
Az első részük, akár a személyigazolvány, vagy az anyakönyvi kivonat.
Az első mindegyiknél ugyanaz. És mind rejtegeti. A szekrénye mélyén. A fiókban. A belső csendjében.
És mindnek van ez az első, ez a csendben meghúzódó, ez a titkos, ez a rejtőzködő első,  legyen bármekkora macsó is.
Az első ott van benne a foszló kisplédben, a nyálfoltoktól agyonsárgult halacskás párnában, a leszakadt orrú kutyusban van benne az első.
A férfilélek fundamentuma ez az első. Hetedik termének a kulcsa.



✍ 410. szerelemszó

2008. november 15. 22:49 - cippo
Kékszakállú

tipizált konstans



✍ 409. a fele királyságom

2008. november 13. 17:18 - cippo
Kékszakállú

Szeretném, ha Isten kicserélne minket. Mert semmi nem elég ahhoz, hogy megtanuljalak.*

És akkor egyszerre kicserélt.
És már nem tudtam mondani, csak félve kérdeztem, én vagyok a te puhád?
Mert egyszerre kemény lettem és logikus, hogy hohó, álljunk csak meg, és ismeretlen és kíméletlen szavak potyogtak a számból ridegen, te meg hirtelen lágy lettél és forró, frissen s(z)ült cipó, és nekifeszültél a puszta ténynek, a puszta tényemnek, a puszta lényemnek, és fájt is neked, éreztem, tudtam, onnan tudtam, hogy nekem is fájt, a másik felemnek – ez mind én voltam egykor -, akinek ez az új, erős, ez a férfién a tenyerével fogta be akkor a száját. És volt a Szürke Zóna, és nem volt kijárat, mint ahogy bejárat sem volt, egyszerre benne voltunk, benned, bennem, ismerős, de vad és öntörvényű bennedlevés; volt a Szürke Zóna, és riadt voltam tőled, tőlem, magamtól voltam riadt, pedig tudtam, hogy helyénvaló, hogy általam látod most magadat, hogy magadnak feszülsz, amikor nekem, s hogy aztán magadat fogadod el bennem, mint ahogy én is elfogadom magamat tebenned, teáltalad, csak bele ne vakuljunk a látásba, az önmagunk látásába, hogy én vagyok a te vak vágyad, és te vagy az én szilaj szándékom a cselekvésre.
Én vagyok  a te puhád.

* Nádas Péter



✍ 386. mikor a Tigris sír

2008. október 27. 22:38 - cippo
Kékszakállú

Majd egyszer elmondom a többit is. Most csak ezt. Ezt az egyet. Mert, látod, csomó tekercs van itten. Csomó negatív. Csomó fénnyel belerajzolás a sötétbe. Csomó imprinting emlék – látod, hogy rájár folyton a szám? Hogy lenyomatos. Arra jár rá folyton. Vágyódva. Titkosan.
Most akkor ezt. Ahogy leállítja a kocsit az emelkedő tetején. Éjszaka van, érzed, hogy éjszaka van? Úgy folyik át a sötét az ujjaid közt, mint a sikló, hűvösen, nesztelenül. És ott, túl a sötéten, mutatja, ott az Alföld. Az Alföld, úgy mondja, és nagyon halkan mondja, megcsomósodnak a torkában a szavak, jönnének is, meg nem is, úgy megsűrülnek egyszerre, az Alföld, az Otthon.
Ettől úgy, de úgy elfájósodik ott bent a szív – a sárgabuszos kisgyerekhonvágy, tudod te azt?
Tudod te azt, mikor a hegytetőn a Tigris sír?



✍ 383. stílusgyakorlatok

2008. október 21. 16:54 - cippo
Kékszakállú

A hammondról még annyit, hogy az volt a nyár, amikor ronggyá hallgattam a mikrofonfejű Prestont, meg egyáltalán, ronggyá hallgattam, mert az volt a nyár, ami úgy akart kihasadni-kifröccsenni a szívemből, mint túlérett görögdinnyéből az édes lé, és ne felejtsük el hozzátenni, hogy az volt a nyár, az volt a kibaszott nyár, így Nádasosan, és így Huszáros modorban.
Az volt a nyár, amikor megkerestük a szót, és megkerestük hozzá a hangot, és volt a "zongi" – legalábbis a Vízöntő mindig csak így emlegette, in perfect harmony side by side on my piano keybord -, és ebony and ivory az volt a nyár,  az volt a kibaszott nyár ronggyá zongorázva és ronggyá énekelve és ronggyá repülve a szárnyainkat.
Az volt a nyár, mikor az ablakok mind nyitva voltak, és kiment a ház az ablakon, azokon a nyitott ablakokon mind egyre csak ment kifelé a ház, hogy észre sem vettem, és a "zongit" hammondra állítottam, és ne felejtsük el hozzátenni, hogy ez még mindig a nyár volt, és step by step kalimpáltam össze a Mennyből az angyalt, szanaszét gurultak folyton a hangok ott a "zongi" billentyűin, szétszedem és összerakom, szétszedem_összerakom, aztán szétszedem újra, és egyszer, csak egyszer, de megvolt igazán, és nagy csend lett utána, bent lett az a csend, és valaki tapsolt kint, az ablak előtt tapsolt, és ez még mindig a nyár volt, és rögtön utána lett a tél. Lett a tél.



✍ 381. Judit (memo)

2008. október 20. 14:46 - cippo
Kékszakállú

Úgy tűnik, az én hetedik ajtóm még számomra is tartogat meglepetéseket.