Igazából azt mondta: talán így akkor jobban odafigyelnek egy kicsit a nagyobbcsaládosokra.
Pedig mennyivel mulatságosabb volt, amit én hallottam, hogy hát, talán egy kicsit el vagyok családosodva.

avagy ami a férj száján merő kedvességbül spontán kifrojdul.
Jaj, hát milyen szorgalmasan süt-főz az én kis felelősségem.

ÚrSus: Az mi az ott, az ablakban? Az a fehér? Jó nőnek nézem.
Cippó: Jó nő? … ja az? Ha jól látom, az Agárdi úr a főzős atlétatrikójában, meg a kiskutyája.

- Nézd, milyen szép bringa!
- Aha, és le is van százalékolva.

Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta
csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a
szigorú Criticuson megfeneklik, a túlvilágon töprenkedett.

Jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, felelj most igaz lelkedre: szolid és képességes halandó szellemem folyvást azt kutatja, miért a most, az ezen életünk tudatosul érzékeink szintjén mibennünk. Mi hát az ok? Mivégre élünk?

Criticus, kire Servilis legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki
kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth
smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd
meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos
BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve
könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.

Az érzéki élet titkát firtatni, jó Servilis, mely dőreségre vall, s mely szűklátókörűségre – tekinteted vesd inkább a túlra, s amottan firtasd üdvözülésed bő vizű forrását.

Hát épp ez az, bölcs Criticusom, épp ez az, mely elmémet oly égetőn nyugatalanítja. Az üdvösség. Mert, válaszolj igaz lelkedre: vajon lehetetlen, hogy üdvösség dolgában a tisztelt Szakrális Ügyosztály téved, s épp fordítva gondolkodik? Mert mi hát a Paradicsom?

Criticus, ki lelkének üdvére szerfelett kényes, s idolok tekintetében csökevényesen megátalkodott vala, bosszúsan dörrent ezen szavakra.

Eh, miféle eretnek beszéd ez, Servilis?

Mert mi is hát a Paradicsom, jó Criticus? Avagy nem úgy vagyon-e, hogy mindama tanítások alapján, melyekkel a tisztelt Szakrális Ügyosztály elménket pallérozza, kijelenthetjük, hogy menny, s pokol, eme két szó pusztán evilági tudatunk szintjén értelmezett homályos fogalom?
Nem úgy tanították-e nékünk, hogy létezésünk a halálon túl test, ego, s öntudat nélkül való? S vajon öntudat nélkül mely impressziókat, mely emlékeket rögzíthetnénk, s egy test nélküli valóságban végeredményben hová?
Mert nem úgy vagyon-e, hogy a keresztény pokol forró, a tibeti pokol hideg, s a mezopotámiai poros? S vajon mit tudhatnánk érzelmek, s érzékek híján mindeme dolgokról?
S mindeme dolgok összességében nem sugalmazzák-e néked, jó Criticus, hogy amaz üdvösség, melynek helyét odaát véljük, vagy tagadjuk, melynek elérésén buzgólkodunk, vagy melyet kedélyállapotunk szerint hanyagul sutba vetünk, ideát, s épp mostan történik velünk tetszésünk, s választásunk szerint, ily módon kreálván Mennyé, avagy Pokollá életünket? Mivégre élünk tehát, erre felelj nekem, jó Criticus.

Criticus sötét hallgatásba burkolózott.

Ez tehát – bólintott Servilis – itt a Paradicsom. Mert végeredményben enni-inni-ölelni szentháromságomban, s jámbor egyszerűségemben mégiscsak úgy vélem, végre élünk.
Jó itt nekem, Uram.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,
elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények
között.*

* Mark Twain

Nyálas, mondta tömören Criticus, s nyomatékul fitymálólag húzta el száját.
Az, bólintott engedékenyen Servilis, nyálas. De tudod, jó Criticusom, a nyál fertőtlenít. 

Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a szigorú Criticuson megfeneklik, új játékra lelt.

Lásd be Criticus, pompás ötlet volt Lamborghinivel begördülni a McDrive-ba, rajongott; lendülete és szertelensége egy vizsláéval vetekedett.

Criticust, kit megint az oly gyakorta szorongató nyugtalanság kínzott, bosszantotta e könnyű szárnyalás. Nevetséges vagy, Servilisem, szó se volt semmiféle Lamborghiniről. Képzeleted puszta játéka mindez, körülmények generálta gyermeteg illúzionizmus, élveteg helyzetgyakorlat egy kólásüveggel, s egynehány játszótárssal.

Tenéked, jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamosságot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, tenéked – mint mondottam – legfőbb bajod a képzelőerő hiánya. Mert lásd, vonzásokon alapuló Univerzumban élünk, hol minden valóság puszta illúzió, s ilymódon minden illúzió maga a nyersvaló. Hisz üsd csak fel a szent könyvet – nem az vagyon-é a százszor áldott lapokra írva: kérj, s megadatik?

Eh, miféle gyatra, bukdácsoló valóság az – erre felelj nékem Servilis -, mely kívüled senki másnak érzékek által való megtapasztalást nem ád – mi több, ama roppant kétséggel élek: tenéked ád-e valóban ?

Jójó, bölcs Criticusom, egynémely dologban álláspontjaink közös metszetet nem alkottak, s való igaz, hogy bár Királylány sikkantó torokhangon fejezte ki, mely pompásan mulat, de – jóllelehet előzékenységben páromat ritkítottam – impozáns kocsinkba beszállni mégsem mutatott hajlandóságot, s ha emlékezetem nem csal, Pompás is gyakorta feledkezett meg a sebességváltásról, mi több, a rükvercet egyenesen elvétette, a parkolásról már nem is szólván, mégis állítom, lelki gyarapodásom, s előmenetelem e tapasztalati szinten vitathatatlan. S felelj igaz lelkedre Criticus: ügyes-bajos dolgaim centruma, envalóságom nem ennenmagamban rejlik-e, nem magam vagyok-é az origó?

Szamárság, dohogott Criticus, s egy rafinált inacskát – még a mustáros sertésszűz medalionból, melyet kedvtelve fogyasztott – piszkált ki a karcsúra faragott kicsiny pálcával fogközéből. Servilisem, téged megmételyezett a titkos elragadtatás. Te egy szánalmas kis rajongó vagy. Ráadásul vén szamár.

Meglehet, jó Criticusom, de emlékezz: nem magad tanácsoltad-é, hogy szabaduljak meg a test nehézkes kínjaitól, a vágy veszett nyavalyáitól, nem te voltál-e az, ki korholó szavakkal illettél, miszerint a test nehézkes, ostoba? Én csupán a magam módjára formálván értelmeztem szavaid. S hirtelen ellágyulva nézett Criticusra. Ja és Criticus, lehelte. Gyermekké tettél.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,

között.*

* Mark Twain

Criticus, kire legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.

Tenéked, Servilis, ki bohó gondatlansággal ölelnéd kebeledre emez ocsmány világot, szeretve mind a vérpadig, pediglen igazságod nincsen, e helyt roppant veszélyes lenni is csak.
Criticus, kedélyállapotja szerint böjtöt tartott épp, avagy hódolva az érzékek élvezetének, fénylő arccal szopogatott az edény aljáról utolsó csirkecombocskát, éktelen vörös pacát ejtve keble hullámzó halmára, s ismét csak kedélyállapotja szerint útálkozó arccal reálegyintett, vagy sem. A pacára, úgy értem.

Tenéked, jó Servilisem, oly szellemi vezetőre van szükséged, ki által megtapasztalhatod, hol lakik az atyaúristen. Mert lásd, a test nehézkes, ostoba – s könnyedén lepöccintett férfiborostája szegletéről egy botor, kósza morzsát -, a test lehúz.
S Criticus, kedélyállapotja szerint elpöfékelt ekkor egy dohánnyal töltött tömzsi rudacskát, avagy épp leszokófélben volt, s ez roppant felingerelte, kedv s öröm röpkedtek tova, és ura enyhülésére Servilis, kinek több ragyogó oltára is volt Criticus számára, egy macska óvatosságával a lejátszóba helyezett egy évadnyi Sopranost, s csöndes mantrába kezdett.

Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi, elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények között.*

* Mark Twain