egy Francis Scott Fitzgeraldba oltott Stephen King. Mondjuk majdnem meg is fojtott ezzel a minden részletre kiterjedő, plasztikus történetvezetésével.
Nem az, hogy letehetetlenül beszippant a történet, hanem hogy egyszerre vagyok kint is, bent is; részese úgy, mintha csak egy ablakmélyedésbe, egy fa mögé bújva, szorongva lesném ki az egészet, ugyanakkor mégis egyfajta távolságtartó narratívával, epikusan hömölyögve szól a fejemben.
Én még könyvet ilyen lassan nem olvastam. Úgy értem, könyvet, amit élvezek, s aminek ezáltal a végére akarok járni. Na ennek nem akartam (élveztem, de még mennyire hogy élveztem), pedig én aztán szoktam akarni. Aztán az lett, hogy amikor már annyira aggasztónak találtam, hogy vége, hirtelen felindulásból megvettem Az aranypintyet. Csodás esték jönnek. (És rémes reggelek. De erre most nem akarok gondolni.)