1187. Nemeszisz

Ez egy kicsit olyan volt most nekem, mint egy csajda sámlikra fölállított ingoványos létra.
Addig macskabölcsőzött itt nekem ez a Neszbő Józsi, míg úgy elkeveredtem a széles-bő epikai keretben, mint majom a házicérnában – hogy magamat idézzem.
És annak ellenére, hogy majdnem egyetlen lélegzetre slukkoltam be/le a könyvet, csaknem a teljes utolsó harmadánál volt valami kényelmetlen érzésem. Gyanús volt, hogy úgy mondjam.

Nincs érzékem a krimikhez, sose tudom összerakni a finoman elrejtett kis utalásokból, ki a rosszfiú, nekem az olyan, mint a puzzle: nincs hozzá idegzetem. (Valószínűleg pont azért bírok valami engesztelhetetlen vadsággal, dühödt türelmetlenséggel ilyesmiket olvasni.) Mondom, nincs érzékem hozzá, mégis folyamatosan az volt a benyomásom, hogy valahogy nem igazán állnak össze a dolgok. Vagy hogy legalábbis csikorognak.

Eh, mindegy is, ez már csak olyan, mint a szombati flex. Nyűglődöm rajta picit, de végülis úgyis csak bolha a fülben.

(Jo Nesbø: Nemeszisz)