1148. Olyan az asszony, mint a tej – parafrázis egy Cserna-Szabó kötetről

(Felnőtt tartalom!)

“És akkor beütött a mennykő.”

Április 28-án, vasárnap, Nimród napjának délutánján a laptopot gondosan egy csík oldalas mellé helyeztem a konyhapultra, és elhelyezkedtem a kényelmetlen fenyőfa hokedlin. Az oldalas várhat.

oldalas
A VLC media playerbe ejtettem Andrew Lloyd Webber Macskák című musicaljének törvénytelenül letorrentezett médiafáljait, majd megnyitottam a szövegszerkesztőt.

“Emlék, ne hagyj magamra, várj még!
Ezt a félelmes holdfényt végre el kell, hogy űzd.
Régi órák, te boldog múlt, te rég volt remény.
Édes emlék, kell, hogy élj.”

Arra gondoltam, hogy na de most aztán elég volt a tinisunás rajongásból, meg abból, hogy csak a szépre emlékezem, ideje megacéloznom magam, végtére is szívem helyén épül már a Halálcsillag.
Vártam az ihletet. Közben nézegettem-forgattam az Emlék-könyvet – evezz, evezz az Élet tengerén. Te, ez most komoly, hogy ezt a Magvető már eleve antikvárba’ adta ki? Édes faszom, dehát mondjuk nekem eleve bejön, hogy ez az Emlék leharcoltság tekintetében milyen megengedő. Mintha csak ismerné a piszkos kis olvasói magatartásmintáimat – dünnyögtem magam elé, és miközben beszamárfüleztem egy idézetgyanús oldalt, szórakozottan konstatáltam, hogy szokás szerint beleragadtam egy parafrázisba. – Eh, mindegy is. Emlék! – mondtam felindulva – Harapd ki a szívem! Úgyis a tiéd örökre! Zabáld meg a szívemet, te cudar, te úr, te dög!
– Cserna-Szabó 22. 325. – tettem még hozzá könnybe lábadt szemmel. – Tarantino bekaphatja.

Te, ez most komoly, hogy ezt a Magvető már eleve antikvárba’ adta ki?
Ott volt előttem Emlék “Belmondó” Bundásnak, ennek a “sápadt, tápos kanbagolynak” az egész elcseszett élete, kalandos literatúrája kiterítve. A tanösvények mind, irodalom berkei, sötét erdő. Az összes kíméletlenül profi műfajszédelgése, műfajtalankodása a knédliveszterntől a népmesei elemeken át a tvájlájtig. Kegyetlenül, mint a karakál harapása. Emlék elszabadult. És amikor azt mondom, elszabadult, úgy értem, szabadjára engedte a képzeletét. És amikor azt mondom, szabadjára engedte, úgy értem, nem csak ésszerű korlátok közt volt fékevesztett, ha érted, mire gondolok.

“Idefigyeljék! A cujkával maga ne bajlódjon, met azt csak a romány bírja, de az es lehet, hogy még az se. Magyar ember fejinek az jót nem tesz, csak csemerséget teszen belé. Inkább egyet aludjék. Zárja bé a fülke ajtaját, akkor senki nem tud béjönni. S ha méges, itt egy síp, fújjon belé, akkor jövök, s segítek, ha nagy a baj. Ha mégse, akkor itt a tárcsa, bassza fejbe őket, s jóéccakát…”

Cserna-Szabó (Oláh Máté Gergely fotója)

Cserna-Szabó (Oláh Gergely Máté fotója)

Egy nőt szeretni, mi, Bundáskám? Hát, téged a szerelem pöttyös lasztival mocskosul szíven ért. Ááá, puska kellett volna, baszd meg! Hát nem te mondtad annak idején a Pusziboltban, hogy olyan az asszony, mint a tej? Hogy selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik és úgy megfosat, hogy a lelked a porcelán csészére fröcsköl? Eh, preparababrakabaré, Bundi (Bandi), preparababrakabaré.
Elcseszett egy főhős vagy te, Emlék, de azért mégiscsak te vagy énnekem a kollektív emlékezetem. Vagy mit tudom én. A közösségi tudatom. Szubkultúrában, konyhanyelvben és emésztő szerelemben legalábbis. Azt bírom benned, hogy képes vagyok az életem hordalékát beleképzelni e műbe, ha szabad így mondanom. Pedig én a fasz másik végén állok.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag

(Ez az írás eredetileg a gittegylet.com-on jelent meg.)