[fable_r-nek]
– Jó estét kívánok.
– Jó estét, ki az?
– Én vagyok, felolvasni jöttem.
– No, csak üljön le, fiam.
az eredeti:
Takács Viktor – Olaj nyárfán
Bernardinot szeretem. Rendes gyerek. Kis, anyátlan fattyú, de ő szerzi nekem a modelleket és ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Pár rézgarast kap általában, meg levest. Néha egy-két szelet kenyeret.
Buon giorno, maestro! – mondja a kis csibész egy almát rágcsálva. Azon kapom magam, hogy pimaszságáért legszívesebben hozzá vágnám a kezemben tartott ecsetet, de igazából nem haragszom rá. Valójában még hízeleg is, hogy „mesternek” csúfol.
Neked is Bernardo – vágok vissza. A kölykök nem szívelik, ha nem úgy becézik őket, ahogy kell. – Az előző modellemmel végeztem, kérlek vidd el, minél gyorsabban. Ma igen meleg nap lesz – mondom, azzal tovább tisztogatom az ecsetet, de a szemem sarkából őt figyelem.
Látom rajta, hogy zavarban van. Izgatottan les körül, merre találja, és fogadok, azon gondolkodik, vajon legutóbb aktot festettem-e? Hiába, mégiscsak férfi, mégoly apró is tizenkét évesen. Érdekli a női test. Szép is az, én is igencsak kedvelem! Bár az én koromban már főleg a szemnek szép, s nem a testnek okoz örömet.
Megnézhetem, milyen képet festett róla? – kérdezi, miközben a lerágott almacsutkát a zsebébe tömi. Ravasz kis ördög ez! Mondom én, innen fúj a szél, melleket akar látni, meg domború hasat, meg ficat.
Ó, Bernardo, miért is nem jöttél korábban! Már elküldtem bírálatra Milánóba. – Egyelőre nem mondom meg neki, hogy nem akt volt, hanem mellportré, hadd egye még a fene egy kicsit. – Nyárfa táblára festettem – teszem hozzá szenvtelen hangon, csak hogy tovább cukkoljam.
Láthatólag csalódott, hogy nem sikerült kicsikarni belőlem semmi érdekeset. Nekem viszont új modell kell, így sürgetőleg odavetem neki, miközben egy újabb fatáblát illesztek az állványra:
Mára vörös modellt kértem, igaz-e, Bernardino? – Bólogatását látva, kegyelemdöfésként hozzáteszem: – Vörös női aktot fogok festeni. – Lefogadom, hogy bele fog bolondulni a várakozásba, amíg újra jön hozzám.
Kelletlenül kiballag, majd rövid idő múlva egy fa taligát tol be, rajta barna pokrócba csavart élettelen test. Félrehajtom a takarót, és magam is meglepődve ámulok el új modellem szépségén: ragyogó, lángvörös hajkorona, és angyalian szép arc. Sosem érdekelt, honnan szerzi őket Bernardino, de ezúttal tényleg jó modellt talált. Lehet, hogy nem is kell az arcán igazítani, hogy életszerű legyen. Általában ez sikerül a legkevésbé.
Nehéz a holtak ajkára mosolyt csalni – mondom félhangosan, mintegy magamnak.
Tessék, maestro? – kérdez vissza, de csak intek, hogy nem érdekes.
Kérlek, vidd el az előzőt, mielőtt oszlásnak indul! – Megvonja a vállát, és ismét körülpillant, merre keresse. – A kanapén van, a barna takaró alatt. Levettem a ruháját, mert túlontúl rongyos volt.
Ez villámcsapásként hat rá, sebesen a heverőhöz siet, és félrehúzza a pokrócot: előbukkan a lány arca, válla és egyik sápadt melle. Bernardino megtorpan.
Nagyon szép nő! – mondja. – Remélem, visszakapja a róla készült képet. Szívesen megtartanám. – Azzal gondosan becsomagolja, miközben titokban többször végignézi, majd feldobja a vállára, felkapja az asztalra kikészített két garast, és eliszkol vele.
Magamra maradok a vörös szépséggel, és miközben fehér bőrét cirógatom, még annyit suttogok magam elé:
Nem hiszem, Bernardino, hogy visszaküldi. Leonardo sosem küld vissza semmit. És ezen amúgy is csak egy jelige van: La Gioconda.
a hang-játék:
[zene: Elgar]
– No, hagy maraggyík hónapra is.
Minden kritika releváns kritika, amely mindenekelőtt a hallgató prioritása. Felirtakozás, elérés, és a hanganyag letöltése podcast formájában az iTunes-ból itt: Magánszám.
Ha tetszett, nyomhatod rá a csillagot.