Te, hadd meséljek már valami zaftos kis budai pletykát a fehérhajú Merenáról. A Merenáról, tudod, aki munkás hétköznapokon a ház előtti kis padon várja a világvégét, fölvértezve egy doboz Viceroy-jal – tudniillik a Viceroy neki az aduásza -, vasárnaponta meg az ATV-n firtatja extatikus örömmámorban az Úr szent titkait a Németh Sándorral.
A Merena, ezt föltétlen tudnod kell, valami különös rosszindulattal viseltetik a Császár iránt – gondolom, ez valami zsigeri társadalmi tiltakozás lehet a Merena részéről -, és mondhatom, ez kölcsönös. Mindössze abban az egészen szűk közös metszetben találkozik a Császárral, miszerint mindketten veszélyesen élnek: két végén égetik – márhogy az életterüket képező folyosónak – a cigarettát. Alvégen a Császár, felvégen a Merena. És hát, feleim, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Két smokk szmóker, az, mondhatni, két dudás, és két dudás, az legalábbis egy kesztyűben dudálás.
A botrány egy szomorú vasárnap délelőtt tört ki. A Hit Gyülekezete épp a legjobb résznél, az úrvacsoránál tartott, mikor bedöglött a Merena televíziója. Kritikus helyzetekben a Merena erős hajlamot mutat egyfelől: idegeinek cigarettával történő nyugtatására, másfelől: a problémaforrás közösségi orvosolására, úgyhogy feldúltan bezörgetett a Császárral szemben lakó Snájdighoz. Tőmondatokban vázolta a szituációt, és hitbizonyságot tett, valamint ígéretet, hogy nem lesz hálátlan.
Míg a Snájdig szerelt, a Merena füstbe burkolózva zaklatott kanosszába kezdett a folyosón. A Császár persze azonnal szagot fogott, és feldühült. Kicsapta az ajtót, bősz replikába kezdett, hogy ígymegúgy nem lát már a füsttől – ami a Császár részéről költői túlzás volt, mert valójában a pipától nem látott -, meg hogy a Merena öt méteren belül szív, és az már les, és azért már törvényileg is jár a büntető. Olyat is mondott a Császár, hogy a Merena takarodjon az anyja picsájába a rohadt cigarettájával együtt – mindezt persze magázva, mert úrinői modora, meg kell hagyni, az van a Császárnak, de legalábbis ad a látszatra.
Namost a Merena ezt azért már eléggé mellre szívta. Fölbiggyesztette a ceruzával rajzolt íves szemöldökét a homloka tetejére, és – adjuk meg a Császárnak, ami a Császáré – egy, az egész expresszionista filmkultúrát megszégyenítő teátrális mozdulattal először a Császár lábtörlőjére verte a hamut, majd, miután a Császár elé hajította a csikket is, erőteljes lábmozdulatokkal taposta a lábtörlőbe. Eközben, mintha csak szájon akarná csókolni, mélyen belehajolt a Császár arcába, és némán, ijesztő élettelenséggel meredt rá a kicsike malacszemeivel, de végül nem csókolta meg, csak a füstöt fújta a Császár képébe.
Aztán felpörögtek az események. A Császár levénkurvázta, mire a Merena leköpte, arra a Császár nekiment. Ezalatt a Snájdig csak szerelt boldog tudatlanságban, ezek meg lihegve macskaboxoltak egymással a folyosón – tudod, úgy affektálva, hogy: akurvaanyád-neem, atekurvaanyád -, elfordított fejjel, lányosan pofozva-karmolászva a levegőben egymás felé, álmokat kergető vasárnap délelőtt.
A dolgot végül a Snájdig oldotta meg az Úr kegyelméből.
– Kész a tévé, csókolom.
– Kész? – kérdezte a mozdulatba dermedve a Merena, mint Lót felesége, mikor visszatekintett Szodomára.
– Kész. Nem volt semmi baja, csak el tetszett nyomkodni a beállításokat. Újra kellett hangolni.
– Akkor most jó?
– Jó, csókolom.
Csönd lett. Csak a Merena lakásából szűrődött ki diszkréten, amint a Bayer Friderika átszellemült hangon énekli, hogy: Volt egyszer egy olyan vasárnap, mi jobbegyenest adott a halálnak…