Van a korosodó asszonyoknak ez a fajtája. Kotorászás, szemüveg, kotorászás, tépett szélű cédula, úgy üti be a PIN-kódot az automatánál. Lassú ritmusban pittyeg, ahogy a szemüvegen át az agyba, az agyból az ujjvégekbe, onnan a gombokra kúsznak a számok; háromnegyedes ütem, csak most a hangsúlytalanok hangsúlyosak. Néha becsúszik egy szinkópa, el is rontja az ütést, akkor kezdődik elölről. Háromszor veri ezt kenden.
Be van kötve neki az sms-értesítés a mobiljára, a bankban az ügyintézők készségesen tájékoztatták, van ez a modern dolog, egyenlegértesítő mobiltelefonra, aktíváljuk? Lehet? Lehet, kérem, hogyne. Az automata kilöki a pénzt, kikreccseg a fehér fecni, akkor megszólal harsányan a T-Mobile-téma, kotorászás, csak nem hagyja abba, kotorászás, hova az ördögbe tette. Egyszerre meglesz, nézi, nézi hosszan, hogy hát melyik gombot is kell most nyomni, hogy elhallgasson; nyomogat vakon, találomra, nem az, hogy nem látja, hanem hogy úgy ottfelejtődött az út szélén, elporzott mellete a világ hanyagul. A T-Mobile-téma, az meg csak hajtogatja egyre az sms-értesítést. Kotorászás, tépett szélű cédula, a szemüvegen át az agyba, az agyból az ujjvégbe, onnan a gombra lassan kúszik a némulás.
Majd szólni kell a fiának, mikor felugrik hétvégén, el ne felejtse. Be kellene állítani ezt az átkot, ne lármázzon mindég ilyen soká. Vagy legalább ne ilyen hangosan.
…hogy mennyi nem-kinevető gyöngédség van ebben
[Te, Cippo, Te milyen jó, hogy vagy!]
Néha arra gondolok, milyen lesz majd ebben benne lenni, rövidlátón, cédulákkal a zsebben, heti/napi szupportra szorulva a szellemi naplementében. Ez olyan, hogy is mondjam, olyan törékeny dolognak tűnik – kívülről legalábbis.
nagyon így. kérdés, majd mi hogy, aki már tudja mi az a pinkód, de már nem tudja mennyi. tudja mire jó az okostelefon, de már nem áll már kézre….
Jó. Amikor már se a test, se a szellem nem engedelmes. De akkor azért még marad egy kicsit az élet.
Nem tudom, ki tudta volna ezt ennél érzékletesebben megfogalmazni. Köszi, Cippo, kicsi szívem félredobbant tőle.
HAri, amikor a kis tehetetlen virsliujjak mellématatnak folyton – ja, az kérdés.
Zé, ettül most végigzongorázott ám a gerincemen csigolyárul csigolyára a borzongatós lúdbőr, olyan szépen mondtad.