HArinak, bitang és csipkelődő barátsággal
Az Angyal néni, az a Békésnek nem volt benne. Az Angyal nénit én írom hozzá, bele-belém, a kilencvenes években.
Arctalan volt a gangon az Angyal néni a tökfőzelék szagú nájlonotthonkában, a sokdioptriás bagolynézése mögött az arca nem is volt neki, csak a hallatlanul kockázatos és nehéz küldetése, az olyasmi, mint a rendszer védeleme és ellenfeleinek üldözése. Egyenes kontaktja volt a felsővezetéshez, és tudta a szamizdatot is az Angyal néni, eléggé tudta akkor még, amit mi már nem.
Olyan házmesterfélén volt benne a küldetéstudata: váratlanul ajtókibaszósan-ráripakodósan. Tudom ám én azt, kisfiaim, hogy maguk itten szektáznak minden este, figyelem ám én magukat – így. Pedig minket csak úgy csatolmányosan figyelt, igazából a Pét tartotta szemmel, akivel együtt színházaztunk, meg azt a humán értelmiségű urát, azt a Jánost – így mondogatta az Angyal néni a rosszmájú-biggyedős hangsúllyal -, a szamizdat miatt. Meg az is volt még, hogy ezek amolyan vadházasságban éltek ott, a Pé meg a János, a Péterffyben, ez sehogy se fért az Angyal néni bögyébe, meg hogy az a János az apja lehetne annak a nőnek.
Na, a színház, az mindent összezavart. A William becsvágya miatt volt az egész, persze, az csapta hozzánk; hogy hát nem lett se világhírű matematikus, se világhírű fizikus, se világhírű semmi se lett a William. Arra kitalálta, hogy akkor színész lesz. Mondjuk az se lett, csak könyvelő, de amíg a könyvelő lett belőle, addig is – mondom – hozzánk csapódott, pontosabban a színházhoz. Londonból jött, Londonból lökte egyenesen a ‘Sikágóba a becsvágya a Williamet, a hanyatló Nyugat ópiumának e gyönge hajtását – ami miatt máskülönben a színházban komoly respektje volt. A respektje mellett volt még egy autója is, egy öreg Opel Aszkóna – ez nekünk, filléreskedő növendéknárciszoknak eléggé úri dolog volt. Különben azt, hogy pont Aszkóna, az Angyal néni jóvoltából tudtuk meg, abból lett tudniillik a citáció. Merthogy amikor a becsapódó kapu miatt az Angyal néni szanaszéjjel ordítozta az egész lépcsőházat, a William szelíd és jóindulatú szerénységgel biztosította, hogy azért ő, a William nadzson sajnos. Akkor és ott az Angyal néni rögtön tudta, hogy Stirlitz hibázott, és összekombinálta a Williamnek a titkosügynökséget, hogy hát azért jár ide Péhez és ahhoz az imperialista bérenc tollnok Jánoshoz, fölforgatni. Ott mindjárt szemet szúrt neki az autó.
Másnap már kinn voltak a rendőrök. Firtatták a külföldi rendszámú kocsit. Aszkóna, mondták. Kié az az Aszkóna. Pé a vállát rángatta, az Aszkónát nem tudta ő se. A külföldi rendszámból esett le neki, hogy talán a Williamé lehet. William, mondták a rendőrök. Kicsoda az a William. Mondta arra a Pé, hogy: együtt színházazunk, tudják uraim. Színházaznak. Színházazunk.
A szamizdatot éppen nem kérdezték. Csak mondták, hogy ezekkel a külföldi állampolgárokkal nem kéne ez a fenenagy spanoskodás. Nem így mondták, de ezt. Nem fenyegetőleg, csak tényközlőleg megemlítették azt is, hogy van nekik itt a házban egy rendes káderük. Esetleg jó lesz vigyázni. Nem zajoskodni, nem gyülekezni. Így mondták. Meg hogy a_viszontlátásra. Na és annak onnantól egy ilyen folyamatos jelenidejűsége lett ott, a századvégen, érted, mire gondolok.
Az új század elején aztán, mikor a szamizdat már csak nagypályás történelem volt, a külföldi állampolgárokkal való spanoskodás meg még csak a kispályás kezdet, Pé meg az a János átköltözött Budára.
Mielőtt a Péterffy Sándor utcai vaskos kapu végérvényesen bedördült mögöttük, Pé még becsengetett a gangon az Angyal néni arctalan, tökfőzelékszagú nájlonotthonába, hogy csókolom, csak jöttem bejelenteni – ha esetleg még Angyal néni nem tetszene tudni róla -, hogy mi most innen elköltözünk, de úgy éreztem, tartozom még azzal, hogy megmondjam: tessék szíves lenni elmenni Angyal néninek a pokolba, nacsókolom.
“nadzson sajnos” és ” A szamizdatot éppen nem kérdezték. ” – ezek zseniálisak és az egész nagyon tetszik. Írjál még ilyeneket!
Na nézze má’ ülök itt a meghatottságtól nyikkanatlan, a nagy telefújott zsebkendőmet sután tömögetem bele az otthonkám zsebibe, mert már nem szív az csak keni, pedig lenne még dolga dehát most így alakult, hogy kevés lett a kapacitása neki, hát azért inkább zsebbedugom ne málgájjon itt csúfan, mer’ tuggya maga nagyon is azt jól, hogy nem vagyok én az a szipákolós fajta és most sem azé mert kellene dramaturgiailag, mert nem, csak valahogy így alakult, de nem bánom, mert állítólag ez serkenti a csillómozgást az orrba, az meg kell a jó immunitáshoz, amihez azért jó ragaszkodni egy bizonyos kor utám, de minek is mondom ezt, amikor csak azt akartam, hogy tuggya, most, hogy elolvastam a maga magángangját, hát nem is gondolkozom azon, hogy kéne e ezen egyáltalán, mert annyira elhiszem minden nyilallását meg sugallását, még ha nem is lehetett maga akkor, ott, azon a gangon, mert maga még azt se tudhassa tapasztalatilag, hogy mi is az a kávonal, de azért az aszkóna az jogos, még ha csak a nagyoktól is hallhatta amikor jöttek a kiszgyűlésnek álcázott sutyiszamizdatos heveskedésről hazafele , de ahogy mondtam nem kell eztet ilyen formán megbolygatni, mert aki nem hiszi, az járjon utána, de már megint elténferegtem attól, hogy amikor lejött a szemem a sorokról nagyhirtelen csak az jutott eszembe, hogy jóaz amikor jó helyen vendég az ember, főleg ha az egy ilyen szöveg lócája, és maradok is még egy csöppet, ha nem bánja már csak azért, mert valamiért ez a sok mellékmondanivaló befurakodott az elé, amit igazából főlegmondani akartam már az elején flepniből, hogy ott azon a pillanaton, amikor a zsebkendő visszagyömöszkölésével végeztem, na azzal a lendülettel akartam magának adni ezért az egészért egy szélesen nagyívű homlokpuszit .
(cupp)