Végülis vasárnapi iskola volt. Nem olyan Tom Sawyeres értelemben, meg igazából nem is vasárnapi iskolának mondtuk, hanem hittannak, de az volt azért.
Mise előtt kötelező gyónás, ezt hova tegyem, érted – az atya szerint istenben élünk, és isten bennünk él, hát mi újat mondhatnék én neki, amit még nem tud, ó, kötelező gyónás, hát mi a fenét kezdjek én teveled.
A folyton hidegre emlékszem, ahogy az ujjbegyembe harap a fagy. A szagra, a sok kenetes sóhajnak a száraz, kopogós, tömjénes szagára, gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, lelki atyám, ahogy finoman lehelik ki magukból a fényesre kopott deszkák az öregasszonyoknak mind az összes Miatyánkját meg Üdvözlégyét kilencszázharminchat óta.
Rágógumiztam. A Nagy Imi mondta, hogy csináljak valamit a rágóval, mert ha az atya az apácarács csöndes félhomályában mégis kiszúrja valahogy a bűneim között, megdühül miatta – ez a heppje neki, a rágógumi -, és biztos nem ad feloldozást, akkor aztán baszhatom, elkárhozok. Nem volt nálam, csak a hittankönyv; az imákat, az egész miserendet tudtam mind fejből, a szent énekeket meg úgyis a kántor szólamvezette, az öregasszonyok csak kántáltak utána lehetetlen fejhangon, lecsúszva minduntalan – hol az egy – az újabb ütemet, úgyhogy a kórusban észrevétlenül lehetett tátogni némán – mondom, nem volt nálam, csak a hittankönyv. Abba mégsem ragaszthattam a rágót, hát zsebrevágtam. Aztán mikor az áldozás után a Julis néni jött a persellyel, hogy a Szentantalnak, kurva kínos volt, hogy a barna papírötvenes reménytelenül bele van ragadva a gatyazsebembe, és még csak megszólalni se bírok, mert a szám meg a Krisztus testével van tele.
Csak annyit akartam mondani különben, hogy amikor ezt tegnap délben meghallottam, azért csak elsírtam magam. Nahát.