Na tessék, mán megin' mindenféle hentesekről írok, meg azt' vendégeskedek is náluk, ugye.
Anyám, mondta a Snájdig, ha több, mint kétórányi tömény röhögést akarsz, ezt nézd meg, és akkor szemléltette is, hogy nézd, hihihi, így ültem ott, és hát erre aztán tényleg meg kellett nézni, de a Snájdig improvizatív kis trailere – pedig többnyire szavahihető az ilyesmiben – ezúttal több volt, mint élénk tévedés.
Mondjuk vérre vastagon számítottam, a Tarantino, az végülis majdnem egy hentes, hogy úgymondjam, én viszont nem vagyok egy kifejezetten nervózus alkat, kritikus pillanatokban vagy becsukom a szemem, és a Teremtőre bízom a többit, vagy mantraszerűen mondogatom magamnak, hogy ezcsakfilmbaszkiezcsakfilm, és az ilyesmi általában sokat segít.
Szóval, mondom, erre készítettem magam, ehhez képest a Tarantino most olyan decens volt, akár egy manilai csodadoktor, és még cselekményszövésben is lineáris tudott maradni, úgyhogy tisztára elképedtem.
Hasonló témában még a Katyn is elég friss élmény, viszonylag komoly imprinting emlékeket hagyott bennem, úgyhogy kicsit hiányoltam a filmből a hős orosz archetípusát, bár ettől eltekintve, azt hiszem, az Inglorious Bastards viszonylag átfogó és pontos karakterrajzokból rakott össze egy elég karakán kis puzzle-t.
Amikor hihetelenül mély, és hosszú, és megváltó hallgatás után végül azt mondtam a Tigrisnek, hogy szeretnék én csak tizedannyira jó színész lenni, mint akármelyik figura itt a filmben, mert még a Brad Pitt is, mondtam neki, pedig amúgy nem tartom valami nagyra, a Tigris, a maga szeriőz, orra alá dünnyögős modorában azt mondta erre, hogy hát ő nem is tudja, az a baj, hogy nem tudott úgy igazán belehelyezkedni egyik szerepbe sem, hogy nem tudott azonosulni.
Kívül maradtam, fűzte még hozzá egész egyszerűen, de ő elégedetlennek lenni is csak ebben az egyszerűségében tud. Mondjuk az igaz, hogy a Tigris különben nem egy kifejezetten teátrális fajta, meg azt is mondta egyszer, hogy őneki ilyen belső mozija sincs, mint nekem, amikor olvasok, úgyhogy meg tudom érteni. Persze lehet, hogy az sem teljesen normális, hogy én viszont nagyon is tudtam egyidejűleg megszorongatott, árulásra kényszerített francia tehenész, becsületes náci tiszt, vagy zsidó mozislány lenni, de én mind szakmailag, mind spirituálisan szörnyen hiszek a szinkronicitásban, ráadásul még színészalkat is vagyok, úgyhogy ebből kifolyólag az én karmám szerintem nagyjából ötszöröse egy átlagos emberének; de a Tigris erre azt mondta, hogy nem is ez a baj, hanem az, hogy nem volt elég bevállalós. Úgy érted a film, vagy a Tarantino, kérdeztem, mire ő, hogy a film. Vagy a Tarantino. Merthogy mégiscsak
úgy zárta le, hogy benyalt egyet magának azzal a gesztussal, hogy a hős amerikai végül mégiscsak elintézte. Elég bután nézhettem rá, mert történetesen énnekem ez eszembe se jutott.
Ezt meg is mondtam neki. Hogy szerintem meg igenis bevállalós. Hogy szerintem meg épp abban rejlik a bevállalóssága, abban a nüansznyi kis tényezőben, hogy teljesen indokolatlanul odabaszott a végére egy zsidót az amerikai mellé, és odahányta elénk az egyformaságunkat.
Hogy saját vélt, vagy valós sértettségünkben mind egyformán hülyék tudunk lenni. Hogy a háborúnak nem ott van vége, ahol a hadak vége van, hanem ott, ahol letesszük a fegyvert, ahol a személyes kis háborúinkat befejezzük, mert egyszerre felismerjük a másikban, hogy az is mi vagyunk.
Na erre megint hallgattunk egy sort, aztán egyszercsak azt mondtam: aha, lehet, hogy mégiscsak neked van igazad. Nem volt elég bevállalós. Azt a kétórányi tömény röhögést – tudod, amiről a Snájdig beszélt –, na azt végül csak kivágta.