Azon gondolkodtam, hogy milyen magányos dolog ez. A Tigris izgult, már előtte mondta, a taxiban meg igen megcsöndesedett, és akkor markoltam a vállát, hogy nyugi, de attól valahogy tényleg idegesnek kellett lenni, mikor megláttuk a kamerákat, hát röhögtünk kínunkban – csináljunk úgy, mintha, és féllábon elszívtunk a kocsi mellett egy cigit, közben eszembe jutott, mikor egész este minden hülyegyerek Pulykatojásnak szólított, meg nyúzott, hogy na mondjad: Jack, én nem öltem meg senkit. De úgy mondjad. Aztán mondtam nekik úgy, meg gondoltam közben csúnyákat, olyanokat, hogy anyád. Tudnád, milyen magányos dolog ez.
A lazacnál feloldódott a Tigris, a creme brulee-nél már a szeme is csillogott – addigra a kötelező protokollon is átestünk, ami fényes volt és zajos, színes szélesvásznú volt, erősen domborodó érdemekkel; és erre megint rá kellett leginkább gyújtani; kellett a pózok prózai próbálkozásait enyhíteni valamivel, kellett a nyálnedves ajkak pipiskedő pakolgatását, a kebleken mesterien félrerebbentett hasítékok buja báját kieregetni fogak közt, orrlikon, keserű füst kellett villanó iPhone-ok után, melyeken vaskos sminkek vizslatták kényesen, cseppen-e majdan kellő negéd dentális mosolyukról, midőn a pillanaton elhelyezkednek az Istennek jobbján a lobbanékony vakuk fehér fénye alatt.
Az Isten végtelenül hosszú limuzinnal érkezett, esendő volt, és elfogódott, és mélyen emberi. Cuki, mondtam a Tigrisnek, esendő, elfogódott, és mélyen emberi. Bólintott. És szép az öltönye, tette hozzá. Aztán az Istent elcipelték. Nyálnedves ajkak, kebleken mesterien félrerebbentett hasítékok, cseppenő negédek. Lobbanékony vakuk fehér fénye alatt tapogatták-lapogatták az Istent. Hagyta, ameddig. Aztán rá kellett leginkább gyújtania, kellett a pózok prózai próbálkozását enyhítenie valamivel az Istennek is. Fal mellett dohányoznia, mint akit senki se tud.
[Most látom, tűsarok ide vagy oda, épphogy a válladig érek. Legközelebb vietnámi papucsot húzok inkább. Mint akit senki se tud.]