534. a szélről

2009. április 27. 19:19 - cippo
Kékszakállú

Tudod, nagyon sötét volt ott. Meg mindenféle szörnyek. Nem is gondolná az ember. Volt a kicsi Én, és akkor egyszercsak belehullott. Először csak halkan szólt, belesuttogott a sötétbe. Segítség, így suttogott. Aztán megijedt. Hogy talán nem hallod. Hogy talán nem is vagy ott a sötétség másik végén. Akkor imádkozott. Nem jött felelet. Hogy nem jött felelet, elsírta magát. Fájt a sötét a kicsi Énnek. Félt a sötéttől. Félt tőle, és fázott. Kiabálni kezdett. Kiáltozott, míg a hangja tartott. Nem jött felelet. Akkor megnyugodott. Hogy vége van. Halkan, vagy hangosan, de vége van. Vagyishogy nincs, hogy ez itt a Szürke Zóna, a rosszmagány, a corpus rosszmagánya, és hogy ott benne, vagy ott kívüle, ahol a kicsi Én csak szem, ott, ahol ítélet már nincsen, mindez mindegy is. Aztán nappal lett, és a kicsi Én azt gondolta, legalább nappal van. Meg hogy ez is mindegy. Aztán éjszaka lett, meg újabb nappal, meg újabb éjszaka, és ott volt a kicsi Énen, ott volt a Nyom. Mintha a sivatagban valaki letette volna a fél lábát, valaki, aki csak egyet lépett. Ott volt tehát a kicsi Énen, ott volt a Nyom, és fájt a kicsi Énnek. Aha, Nyom van rajtam, gondolta a kicsi Én. Aztán nappal lett, meg újabb éjszaka, meg újabb nappal. És a Nyom kicsit kevésbé fájt. Fájt még azért, de kicsit kevésbé.
Tudod, nagyon sötét volt ott. Meg mindenféle szörnyek. Nem is gondolná az ember.
Most tavasz van, aztán nyár lesz. Nappal lesz, meg éjszaka. Meg újabb nappal, meg újabb éjszaka. Meg eső. És szél, tisztító, nagy szél. Hogy összeborzolja a homokot.

Itt aláírhatsz. Úgy értem, a szöveg alá. Nem moderállak, bízom benned, hát úgy. Az email címed kell, nem én találtam ki, de másnak nem mutatom meg.