Volt a hátsó konyha, és volt a sparherdt. igazából persze alig is emlékszem. Anya szerint akkor volt az Egyszoba. Döngölt fal, meg málló vakolat. Vizesfal.hu, a javából. De igazából persze alig is emlékszem. Csak a sparherdtre.
Én úgy vagyok, hogy egyidejűleg folyton benne vagyok a regresszióban is, hogy így fejezzem ki magam. Na ottan, a regresszióban vannak aztán az ilyesmik, mint a sparherdt, ugye, sparherdten a lapos tepsi, lapos tepsin a forró, édes sütőtök. Nahát most épp olyan télfélén vagyok benne ebben az én regressziómban. Olyan mézzel megcsurgatott puha sárgákkal, meg terrakottákkal vagyok. Mint a napraforgó szirmai. Hogy úgy a centruma, a fészke felé bemélyülnek, beizzanak a sárgák, elnehezülnek, szirupossá válnak az illatok, na és hát nem baj az.
Meg vannak aztán a tepsi alján a kis sistergő nedvek, alácsurranva a hőségtől bongyorrá tikkadt tökhéjnak, a cukros levek haraghabbal, szenes-bugyros nagy indulattal – azok is vannak.
Hogy én azt sose bírtam kivárni, míg meghűl. Hogy énnekem hólyagosra kellett forrázni a szájpadlásomat avval a tűztől meghunyászkodott, megtocsogósodott tökkel, hogy úgy kellett összecsókolóznom vele, mint a szerelmesemmel, hogy addig kellett mohón újra meg újra végigszánkáztatnom a fogsoromon a barnára keserült héját, míg csak az édes húsát értem.
Így él bennem, ilyen szépernősen. Ilyen eltúlozva.
Aztán majd egyszer sparherdt is lesz. Igazából. Lapos tepsivel, meg édes tökkel.