✍ 367. traumatikus poszt

2008. október 13. 15:06 - cippo
a_nárciszok_lélektanából 1 lábnyom

Posttraumatikus stressz, érted? Most hogy mondjam, tudtam, persze, hogy ez benne van, de azért reméltem, hogy mégse.
Mert az mégiscsak más, hallod, meglátom a Molly Parkert, és akkor azt mondom, de jó, ez most pont olyan, mintha én lennék. Meg még a Karcsi is mondta, te baszki, tisztára úgy néz ki ez a csaj, mint te. Nahát olyankor mindjárt van egy ilyen azonosulási pont. Meg hogy kurvajó. Amit csinál, az egész egyszerűen kurvajó.

És akkor itt meg az van, hogy ez, bazmeg, ez én vagyok. Ami ugye, elméletileg a legmélyebb azonosulási pont kéne, hogy legyen.
Húh, na mindegy. Csak tudod, énnekem nincsenek szakmai kríziseim, vagy legalábbis ritkán, mert én a végén úgyse bírom megnézni, ami lett, hát hiányzik az nekem?
Az meg a másik. Kurva fényképet nem bírok megmutatni senkinek. Olyan fények a világon nincsenek, mint a műteremben, és akkor az túl szép, de most komolyan, ki hiszi azt el? Ha meg csak egy sima fotó, akkor meg az. Hogy énnekem csupa kiszögellés az arcom, csupa bucka, nem lehet azt leképezni, nem lehet síkítani, érted, most mondjam azt, hogy olyan háromdés vagyok, olyan ízig-vérig – arra akarok kilyukadni, hogy akkor most milyen is vagyok valójában?

Na meg az, hogy utószinkron. Hogyhát vannak ilyen temporális problémák. Azzal, baszki, nem lehet ám csalni, ott a hangzó, az pont úgy, és pont annyi. A Zsolti is mondta – hallod, az reggel óta itt van -, hogy ő nem szokott ilyet csinálni, hát nehezen megy. Mondtam neki, te, totál kész vagyok, hogy én nem bírom nézni ott azt a picsát, aki elméletileg én vagyok, mire ő, hogy ő se magát, meg hogy a filmet se szokta soha. De akkor hogy csinálod, Zsolti, hogy teszed rá a hangot, és akkor mondta, hogy nahát ezért megy ilyen nehezen, mert csak úgy fülhallásra. Jó, mondtam neki, akkor majd azt képzelem, hogy az ott a Molly Parker, akkor biztos menni fog, úgyis telibe van verve reflektorokkal, meg smink, minden, hát majd jól elidegenítem magamtól.
És ott állok a mikrofonnál, érted, és azt mondja nekem a fickó ott túl az Óperenciás tengeren, az üvegfalon is túl, hogy nézd csak meg, valahogy olyan egérszerűen döbbent. Hogy Ő. Ő egérszerűen döbbent. Aztán meg, hogy figyelj, ezt az egészet egyetlen nagy sóhajban mondta, nézzük meg úgy. Ő. Hogy Ő mondta úgy. Na és akkor majdnem szóltam neki, baszki, én vagyok az, hát tényleg nem látod, én voltam egérszerűen döbbent, én mondtam egyetlen nagy sóhajban, én.
És azon gondolkodtam, hogy ez vagy ennyire hülye, vagy ennyire érzékeny, és tudja a lélektant, a lélektanomat mocskosul, meg hogy picsára összezavarodtam én ezzel az egésszel, hogy hát én vagyok ott a tévében, és én vagyok itt a műteremben, és akkor most valójában ki kicsoda is a Molly Parkeren túl?

Na jól van, végeredményben csak ezt akartam, mert olyan sok volt ez nekem hirtelen, hát bocs, hogy így a nyakadba löktem. Azért még este kávézunk? Jó, akkor hívjál. Szia.

Eddig 1 lábjegyzet érkezett
  1. ízig-vérig. vagy. azaz. ordítsál.

Itt aláírhatsz. Úgy értem, a szöveg alá. Nem moderállak, bízom benned, hát úgy. Az email címed kell, nem én találtam ki, de másnak nem mutatom meg.