Nem gondolom, hogy heroikus lesz. Úgy gondolom, pont olyan lesz, mint egy nagy sóhaj, és avval a sóhajjal aztán visszatérek oda, ahol kezdtem. Úgy gondolom, egyszerű lesz – nem, nem a hiány, a falkaparás, a neurózis, az kicsit sem -, egyszerűen visszaadok valamit, aminek valamikor utánanyúltam, de ami sosem volt az enyém, csak éltem vele; most visszaadom, tessék, most már eleget játszottam, köszönöm szépen.
Régóta készülök megmondani, hogy elmúlt. Régóta készülök megmondani, hogy eluntalak már, hogy fáradt vagyok tőled, hogy kiszolgáltatott, hogy nincs több időm rád, hogy nem úgy nincs időm, ahogy az ember hajlamos gondolni, hogy nincs ideje, hanem úgy, hogy egyszerűen nem akarom, hogy időm legyen rád.
Még nem tudom, öt szál múlva hogy lesz. Lehet, ceruza lifeg majd a számban, és percenként ízekre szaggatok egy gemkapcsot pusztán orális és manuális fixációból. És, mondjuk úgy óránként, pránalégzek három percig, tudod, az mégiscsak majdnem olyan, mintha. Lehet.
Szóval, búcsú. Ne mondjatok semmit, kérlek. Most szépen elkezdek visszaszámolni. Öt…