Na, hogy miről is beszélek.
Namost ez ezerkilencszáznegyvenhat-negyvenhét…
Akkor már Jóskát tudták, minden reggel bevitt, s délben értem jött, aztán délután vitt vissza.
S egy nap, ahogy ülök az irodában, jön egy asszony, hogy:
– Domnau Barthos, beidézték a kádereshez.
Namost, hogy mi a káderes; olyasmi, hogy is mondjam csak, nahát valami olyasmi, olyan személyzetis-féle. Szóval meg kellett jelenjek a káderesnél.
No, mind csak összenézünk a kolléganőimmel, s kérdik:
– Bogyóka, csináltál valamit, mondtál valamit?
Rázom a fejem, hogy nem.
Na és akkor felmegyek a kádereshez, ott az igazgató, meg a káderes, csak ül ott az asztalnál fejét a tenyerébe ejtve, rám se néz, s azt mondja nekem:
– Barthos elvtársnő, párttag maga?
Mondom neki, dehogy vagyok, nem ismerem én a marxizmust.
– Nem baj, elvtársnő, lépjen be a pártba, s oda mehet, ahova akar, a párt főiskolára küldi magát, ha akarja.
Na, erre már felhúztam a szemöldökömet, s mondom neki nagy hetykén:
– Igazgató úr, én nem léphetek be a pártba, énnekem olyan klerikális nevelésben volt részem, hogyha én belépnék a pártba, másnap engem ki is hajítanának emiatt. Hát minek lépjek be a pártba?
Na, erre aztán olyan síri vak csend támadt, ez a két lókötő összenézett, s azt kérdi a káderes:
– No, aztán Barthos elvtársnő, ismeri-e Paul Geraldy-t?
– Hát hogyne ismerném, kérem.
– És Villont ismeri-e az elvtársnő?
Nagy szemtelenül mondom neki:
– Hát kérem, személyesen még nem találkoztam vele, de hallottam már valamit róla.
Na és akkor látom, hogy ezek ketten lehajtják a fejüket, s úgy röhögnek bele a tenyerükbe.
S onnantól, mind, amikor csak jókedvük volt, s mulatni akartak, berendeltek a kádereshez.