A színésznő – Cippó
Na és egyik nap, persze pont, mikor a resztorantban a céklalé a könnyű kis vászonszoknyámra dűlt, nahát kérlek, akkor ez épp kint ácsorgott az üzlet előtt, valami kis vevőjével társalkodtak ottan.
Namost képzelheted, én azt se tudtam, hova legyek hirtelen. A szoknyámon illetlen céklafolt, kis tálcáról málnát szemezgettem mohón, mert én, kérlek, ebben a tikkasztó időben éppen csak csipegetek. Szóval azt hittem, menten elsüllyedek, hogy ez engem így lát, cékla-, meg málnamaszatosan. Hát ez a drága pofa nem odaszólt, kezit csókolom, én meg őrült zavarban: – Málnát kér-e? – S toltam elé szinte védekezőn a kicsike tálcát, de oly sután, hogy attól a lendülettől az az érett málna mind a makulátlan hófehér kötényére hullt. Hát ahogy ott álltunk egymás előtt talpig málna- meg céklamocskosan, mint két mészáros, aki most trancsírozott fel épp egy marhát. Na és ahogy ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, hát kérlek, én azzal a málnás kezemmel még a képemet is összemázgáltam egészen, hogy erre ez az édes ember egyszerre röhögni kezdett. Nahát azt lehetetlen volt kibírni. Csak álltunk ottan nagy röhögve, mindenki bámult ránk bután, ez meg azt mondja nekem:
– Maga málnaszájú. Hát hogy tudta maga így összemocskolni magát?
Kérlek, és akkor beterelt, be a rózsaszín karajok, meg hátszínek közé.
– No mossa le magát. – Röhögött még mindig, a szeme meg csak úgy ragyogott kifelé a rózsás pofájából. Aztán azt kérdezte:
– Iszik valamit?
Hát kérlek, akkor énnekem már ottan végem volt egészen. Hogy kávézni szoktam, válaszoltam neki ostobán, s közben az járt a fejemben, micsoda egy balfék vagyok, istenem, direkte szánalmas, mire ő, hogy:
– Azt mink itten nem tartunk.
– Tudom – mondtam erre, az meg rámnézett, s megint kitört belőle a röhögés.
– No jól van, megkávéztatom, ha telefonozhatok magának – és csak nézett pimaszul, hát olyan édes volt, meg kell ezt zabálni.
Na és azt még nem is mondtam, te, hát ez balkezes.