Arról, hogy szeretik-e a japánok a vendégeket.
Szín: Osaka, metró, csúcsidőszak [ez ismerős], peronőr a fehér kesztyűt felhúzza, kis rásegítés, kérem igyekezzenek a beszállással.
Szereplők:
- Asszony – ötven körüli, tradicionális japán öltözetben [szép divatja van] – ritka vizuális élmény, van ilyen.
- Férfi – jellemzően öltönyös-aktatáskás, junior harmincas [Nyk Hai].
- Férfiak kara – a férfiöntudat delelőjén, mind európai, mind vendég a földi teljességben.
A továbbiakat minden szerkezeti hagyományt és normatívát felrúgva, puritán egyszerűséggel foglalnám össze egy rövid, epikus képben.
Asszony kurta, mély önvizsgálat után araszolni kezd az egyetlen szabad ülőhely felé. Nyk Hai hopp a hely, lecsap, test préselődik test elé, alá, ül Nyk Hai az ülésre, a csaknem leereszkedő Asszonynak alája, ül. Férfiak kara, cseperedvén bizonyos európai kultúrkör forró, matriarchális emlőin, egészséges hímsovén öntudattal felpattan, int, helyet foglalni tessék.
Lehellet megszegik, asszony dermedve áll, csak a szája préselődik szorosabbra. Riad, mint mikor kutyának parancsolva üvöltnek, helyedre.
Nyk Hai mozdulat nélkül megy tönkre. Asszony nemkülönben. Európai kultúrgorombák a Férfiak kara.
Namost. Első a Vendég. Második a Férfi. Azután jön a Nő. [Nő erős, csak úgy mondom, nem rinyál jajaderekamot, nincs hely, nincs hely. Nincs helye gyengeségnek, Nő erős, csak úgy mondom.]
A történet arról szól. Amikor az otthonodban pofán basznak. Már bocs. A történet arról szól, hogy van néha ilyen váratlan-véletlen seppuku. Rituális öngyilkosság, pusztán elbeszélésből. Az egymás mellettiből, gondolom, érted.
A történet többé-kevésbé vendég etikett. Nippon nipp, csúf kis porcelán, a polcra tehetős fajtából.