✍ 144. vasárnapi asszony

Mindig van egy utolsó kép a tükörben, ami belémvésődik.
Az ember mindig magával viszi kicsit a nyelvgyöke alatt a forró, karcos kávéízt. Meg a meggyes muffin olvadós piskótájának vaníliaillatát az orrában. Reggeli, olyan reggeli hely, az eszmélet helye. Kis asztal, kis szék, nagy élet – sehol ilyen önfeledt kutyák. Se. A papír szaga is frissebb, a hírlap is zörgősebb az ölben valahogy ott a Hold utca holdudvarában, úgy otthon van minden. Mindenki. A tejeskávészínű halszálkás, a csíkszemű kis vörös, a Sherpa, a farmer-zakó. Szia – szia – honnan is? – onnan. Aha. Kis asztal, kis szék, kis társalgás, nagy slukk. Csokoládés süti, a fiúmnak lesz, az útra kell, ma indul – ó, még szinte meleg. Kávé, cigi, automatába apró kopog. Kis kotorászás, nagy léptek. El.

Mindig délelőtt, olyan mindig délelőtt hely, még délután is.

Utoljára ott láttam. Úgy hagytam ott, mint vasárnapi asszony a kölykét a gyermekmegőrzőben. Másfél hónap múlva visszamegyek érte – ha még ott lesz.

Szerző: cippo

"Nyilván ön is észrevette, hogy minél kevesebbet tudok valamiről, annál nagyobb az önbizalmam, és annál jobban meg tudom világítani a dolgot." Mark Twain

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük