✍ 122. Once upon a time

A szemei, basszus, azok a nagy, vágyakozó szemek. Az a finomság, ahogy zsinórt kioldja, ahogy sóváran leemeli a meggyszemet kétujjnyi áhitattal, visszahelyezi azután mégis. Kis tapicskolása a kamaszujjaknak, ahogy fokról fokra zuhan a kísértésbe bele: csak ami a papírra kenődött, csak az, kinek fáj az, kinek hiányzik? Itt még meg lehet állni, még majdnem meg lehet állni, gödröcske mélyül az arcon, ahogy konokul préselődik a száj, még ellenkezik, még tartja magát. Dehát ez csak egy meggy, ó Istenem, kinek fáj ez, kinek hiányzik? Az ajkát is beharapja kicsit, talán, hogy fájjon legalább, amikor rábólint, rábiccent: ha zuhanok, hát zuhanjak egészen, kétujjnyi áhitattal, gödröcskével, a száj, ó a száj présel erősen – megy ez, meggy ez, meggyezzünk ki ennyiben; kis mosoly árnyal kis gödröcskét, még mindig meg lehet állni, még majdnem meg lehet állni, de akar-e, ó a szemek, a szemek. És ha itt se volt? Itt se volt, ki látta? Itt se volt, kinek hiányzik, kinek fáj az? Csak fej csóvál felnőttesen, hogy itt a vége, lehet azt már tudni; az ujjak, a száj dolgozik vadul, nyelven édes krém omlik, el vagy te veszve, nincs többé pardon. Ötujjas mágia – bele a szájba , ennyi az egész, volt-nincs az a keserédes; be sem fejezhetted, legalább befejezthetted volna, az fáj, de persze ott látom a bajuszodon, és ez annyira, annyira emberi, hogy muszáj besírni rajta.