A Terefere keksz attól volt igazán nagy szám, hogy a doboz alján egy kivágható baba volt, két váltás ruhával. A ruhákat visszahajtható kis fülecskékkel lehetett rögzíteni: lényegében csak ráakasztottad a babára a trendi kantáros kékfestő ruhácskát, vagy a télikabátot meg a sapkát, és kész. Saját tervezésű ruhákat is kreáltunk neki, úgyhogy a Lidiből – mert minden baba a Lidi, vagy a Livi névre hallgatott – menő csajt csináltunk: volt nagyestélyije, vakondnadrágja, úszódressze. Egyszerűen nem tudtuk megunni. Megállás nélkül öltöztettük-vetkőztettük, körberajzoltuk, rápróbáltuk az új ruhát, a Lidi viszont a szó szoros értelmében nem bírta ezt a gyűrődést, így csakhamar kegyvesztett lett.
Később Dina kapott egy másik babát karácsonyra. Vastag kartonbaba volt, a hasába mágnest applikáltak, a ruhák hátuljára pedig vékony fémkorongokat kellett ragasztani enyves papírragasztóval. Négy évszak – négy lapnyi kivágható ruha, extrákkal – ennek a babának már bikinije és napszemüvege is volt, sőt, napernyője, és legalább négy pár cipője. Igazából semmi haszna nem volt azon kívül, hogy csudaszép volt, annyira, hogy eszünkbe se jutott, hogy neki is tervezzünk ruhát. Viszont onnantól már semmi izgalom nem volt abban, ha a nagyi a boltba küldött, és engedékenyen a kezembe nyomott néhány forintot Tereferére. Nagyon akartam egy olyan szép, komoly babát. Még álmodtam is vele. De nem lett mágneses hasú babám.
Mindez arról jutott most eszembe, hogy rátaláltam Zwinkyre. Zwinky áll a szép, tágas gardróbjában, és kávéscsészényi szemekkel pillog rád, várja, hogy felöltöztesd, kisminkeld. Pontosabban azt várja, hogy letöltsd. Bevallom, rámtört a picsaság, na. Klikkeltem. És akkor ott áll Zwinky, csak néz rettentő szomorúan azzal a hatalmas szemével, és azt mondja nekem, hogy We're sorry – this feature is not compatible with Macs.
Ez rosszul esett. Annyira, hogy egyetlen másodperc alatt pontosan 110 métert fájt zsigerileg.