Gondolom azért, mert telehold volt.
Az elején kezdtem el, ad hoc jelleggel. Még sosem kezdtem az elején. Csak most, hogy telehold volt. Az a játék, hogy nézel a tükörbe. Pontosabban a tükör mögé. Hogy mikor mi a tükör, azt az alkalom szüli. A rizspor, az persze elmaradhatatlan, tartás végett, esztétikum végett, státusz végett. Ez, hogy úgy mondjam, amolyan mentális rizspor. Szóval, rizspor. Ha az megvan, lehet leskelődni. A játékos belenéz a tükörbe, és mindeközben tudja, hogy amit lát, nem valóságos kép – pusztán idegrendszeri impulzus, pszichés projekt, az adrenalin szintjének szisszenő szökkenése.
Biztosan az volt a baj, hogy telehold volt. Mi több, nem is telehold, hanem teljes holdfogyatkozás. Vagy hogy a Hold mindeközben az Oroszlán lábánál ücsörgött. Észrevettem, tudniillik, hogy az Oroszlán nincs nagyon jó viszonyban a Holddal. Úgy is fogalmazhatnék, tart tőle. Úgy értem, az Oroszlán. Hogy pont annyira nem tud vele mit kezdeni, mint én az apokaliptikus 2012-vel. És talán megpróbálta a bal mellső mancsával odébbtaszítani kicsit. Csak így történhetett. Hogy egyszercsak szétfröccsent a tükör. Mint a forró jénai tál, ha rácseppen a hideg víz.
Tudja, olyan szilánkosan fröccsent. Például úgy, hogy csatlakozunk, baszod, és tüzijáték meg sörszag az éjszakai járaton. Lopva. Meg úgy, hogy nem akarok róla beszélni, tekintsük úgy, hogy a szalmaszál, amibe kapaszkodom. És még, hogy a világ egyáltalán nem olyan veszélyes hely, mint gondolod. Aztán, hogy az élethez egy kupac parázs is kell, hogy melegedjünk, és én már jó ideje hamuban ültem.
Valahogy így. Persze, nem nagy szám, kicsike vérpettyek csak, hámsérülés talán. Még jó, hogy ott van a rizspor. Apró nyomdahibák az életrajzomban. Mégis eltörött a mécses.
Tudja, én abban a tükörben magát kezdtem el nézni. De aki szembejött, az én voltam.